Seattle, 1980. április 12. 34 nyomozó cops Keira Knightley

Karakter személyisége

Ezerarcú vagyok. Nem viselek maszkot, nincs rá szükségem, mert anélkül is el tudok bújni a világ elől, ha erre vágyom. Nem vagyok egy társasági lény, aki bárkivel elcseveg. Lehet, hogy picit önző és kérlelhetetlen vagyok, de az élet arra tanított engem, hogy rideg és bizalmatlan legyek.
Kiismerhetetlen és titokzatos. Nem szeretem leleplezni magam, és az érzéseimet is kordában tartom, már amennyire csak lehetséges ez. Kihívás, de a vasakaratommal és a kiváló céltudatommal eddig sikerült. Nehéz kizökkenteni engem, mindenre figyelek, összpontosítok. Hajthatatlanná és eltökéltté  válok ilyenkor.
Ha valami nem stimmel, ha valami rosszat érzek, akkor rögtön pörögni kezd az agyam, és nem áll le. Ilyenkor, ha megzavarsz, ne várj semmi barátságos cselekvést tőlem. Bármennyire is kedvesnek tűnik az arcom, ne gondold, hogy az is vagyok. Nem, nem vagyok kedves. Mielőtt azt hinnéd, hogy én leszek az életed szerelme vagy épp a legjobb örök barátnőd, hatalmasat tévedsz. Eléggé higgadt nő vagyok, de tudok egy agresszív dög is lenni.
Az életem, a magánéletem egy kulcsra zárt kis dobozban van elrejtve, amit nem szívesen nyitok ki senkinek sem. Csakis különleges személyek érhetik azt el, hogy betekinthessenek abba a bizonyos dobozba.

Történet vagy szerepes példa

Irodai munkára lettem ítélve két héttel ezelőtt, ami nálam egyet jelent a kínszenvedéssel. Nem szeretem ezt, hiszen én mindig is a terepmunkát élveztem, nem pedig a papírokkal babrálni, ami rémunalmas tud lenni olykor. A gyilkosságok felderítése helyett most az a dolgom, hogy aktákat rendezgessek, és a hülye adminisztrációt végezzem egészen addig, amíg a kirendelt pszichológus azt nem mondja, hogy visszamehetek élesben dolgozni.
Hogy miért lettem ide száműzve? Lelőttem egy fickót pontosan két héttel és két nappal ezelőtt. És ha még az iroda nem lenne elég, még pszichológushoz is kell járnom, és a kettő dolog együtt a legrosszabb párosítást jelenti egy tizenhárom éve rendőrként szolgáló embernek. Eddig két alkalommal jelentem meg ennél a lélekbúvárnál. Nem sokat dumáltam, nem az én életem. Lelőttem a fickót, aki fegyvert szegezett rám és egy ártatlan civil nőre. Csak tettem, amit kellett. Ezt miért kell felhozni egyáltalán? Nem kérek kitüntetést, ez az én dolgom, hogy megvédjem magamat és azt, aki bajban van...
Újabb nap, újra a pszichológusnál vagyok. Késtem talán két percet, de nem érdekelt ez. Azt szeretném, hogy visszakapjam a fegyveremet, terepre mehessek. Semmi más nem élvez nálam elsőbbséget. Az ajtót bámultam, amin a doki neve állt. Jack Steele, pszichológus. Egy jó van ebben, mégpedig az, hogy nagyon jóképű férfi ő, csak a kérdései, amiket feltesz mindig, azokra nem szívesen válaszolok, ha mégis, akkor klisé általi választ adok rá. Eltelt néhány perc, mire kijött értem. Ő sem sietett azzal, hogy velem találkozzon. A ridegségemet senki sem bírja. Előre engedett szépen, majd becsukta az ajtót, amin kívül jobb lenni. A szokásos helyre ültünk, én a kanapéra csücsültem le, ő pedig szembe a fotelben helyezte magát kényelembe a vastag jegyzettömbjével együtt.
- Jó napot, Ms. Kinsey - üdvözölt kedvesen, majd pedig azonnal feltett egy kérdést. - Ez már a harmadik alkalom, hogy itt vagyunk. Megtudhatnék bármit is végre? Ne legyen szűkszavú, kérem - nézett rám, én pedig rá.
- Mit szeretne megtudni? Mindent tud, hiszen olvashatta a jelentésemet - vágtam vissza kissé hűvösen és gúnyosan.
- Igen, minden betűjét átolvastam, de én öntől szeretném hallani a történteket. Ugyebár, hamar vissza szeretne térni a nyomozás világába? Tudom, mert látom, hogy azt szereti csinálni - elkezdett papolni megint.
- Hallani szeretné? Rendben, legyen - a kezeimet összecsaptam halkan, majd folytatni kezdtem. - Egy ügyön dolgoztam, amiben érintett volt egy emberkereskedő, aki lányokat hozott Ázsiából meg Európából is. Becsúszott egy oltári nagy hiba, ugyanis három fiatal lány holtteste került elő a sivatagban, akik vélhetően emberkereskedelem áldozatai, ekkor lett az én ügyem... - ő akarta tudni, én csak elmondom. - Aztán a kezünk közé került az az ember, aki ezt az üzletet vitte, és a házában rátaláltunk néhány fiatal lányra, akik életkora nagyjából 16-17 év körüli volt. Ezután elkezdődött egy autós hajsza, egy lányt vitt túsznak... - gyorsan hadartam a végén. - A többit pedig sejtheti, hogy végződött, mert itt vagyok ebben a szobában - eleget beszéltem, és teljesen őszintén mondtam ki minden egyes szót.
- Ez az első pillanat, amikor végre elmondta ezt nekem, de mit érzett, mikor lelőtte? És azután? - még kérdezett, és közben írt állandóan.
- Mit éreztem? Azt, hogy ha nem teszem meg, akkor a lány fog meghalni, és én sem élem túl. Hogy utána? ó érzés volt, mert egy őrülttel kevesebb van a világon - fejeztem be a mondandómat, és felálltam a kanapéról. - Befejeztük? - kérdeztem meg azért.
- Igen, befejeztük - ezután én gyorsan el is iszkoltam onnan.
Amikor kiléptem az ajtón, hallottam, ahogyan valakivel telefonált. Másnap, mikor bementem az őrsre, a főnököm odaállt az asztalomhoz, majd pedig letette a fegyveremet.
- Üdv közöttünk ismét, Kinsey nyomozó - egy nagyon apró mosoly kúszott arcomra. Erre vártam.