Nem éppen kellemes napon vagyok túl. Reggel a szokásos harc Ellie-vel, aztán egy "kuncsaft", majd a suli leszívta minden energiámat. A probléma csak az, hogy tudom, ezzel még koránt sincs vége a napomnak. A délután kellemes, nem izzasztó, mégsem fagyos időjárása valamennyire felderít, így kissé pozitívabban állok a folytatás gondolata előtt. Hazafelé úton azonban betérek az egyik szimpatikus kis kávézóba, úgy gondolom itt megfelelően kitudnám magam pihenni. Sok ember csak ül egy helyben, nem csinál semmit, vagy olvasgat, esetleg a laptopján kutat, mind egyedül. Furcsa felmérni a világot, meg azt, hogy manapság mi van körülöttünk. Rohanó életet élünk, és ezt nem mindenki hajlandó bevallani. Magányosak vagyunk, mégsem érezzük egyedül magunkat. Az idegeneket elkerüljük, holott régebben nem volt ilyen nehéz ismeretségeket kötni. Bár olykor csak örül az ember, hogy ezt nem teszi meg, hiszen ki tudja, kinek van priusza, ki akarja bántani, kinek van köze a múltjához? Ezeket, főleg egy ilyen nagy városban nem lehet tudni.
A kiszolgáló pult elé lépek, és már épp kérnék egy feketét, mikor a kiszolgáló lány felém fordul, belém meg belém hasít a felismerés.
- Mckenzie? Te itt... dolgozol? Áááhm.. - nem gondoltam volna, hogy ilyen közel van a lakásomhoz ez a hely, hiszen ha ezt tudtam volna, már rég felkerestem volna. - Egy feketét szeretnék, csak cukorral! - villantom meg mosolyomat, majd kényelembe helyezem magam a széken, ami a pultnál van, legalább így akad társaságom.
- Hogy vagy manapság? - nem találkoztunk olyan régen, mint azt a kérdésből következtetni lehet, de sokkal egyszerűbb így beszélgetést kezdeményezni, mint másként. Sosem voltam túl jó ebben, vagy akár mondhatjuk úgy is, nem vagyok a szavak embere. Ami nem gond, ha a munkámat nézzük, na de ilyenkor... kellemetlen.