Hogy én mennyire utálok ezen az útvonalon jönni, de sok választásom nincs, ha időben a hotelbe szeretnék érni. Már pedig... késni nem szokásom, és most is csak szaporázom a lépteim. Szeretem Vegast, csak este ver ki tőle a víz, főleg, hogy napi minimum két haláleset történik, és ebben még cseppnyi túlzás sincs.
Próbálok minél gyorsabban átkelni a sikátoron, de az akcióm most csúfos kudarcba fullad. Felsikítok, mikor egy kéz a falhoz ránt, de olyan erősen csapódok a téglának, hogy az tényleg fáj. Aztán már látom is a kezet. Megdermedek, mert míg a férfi egyik karja a blúzomból próbál kihámozni, a másikkal elég magabiztosan szorongatja azt a tőrt. A deja vu akaratlanul tör rám, és éri el, hogy remegni kezdjek.
- Kérem ne - zokogok fel, mert a helyzet ezt hozza ki belőlem, ami meglepő, főleg, hogy alapból teljesen jó a félelemküszöböm, de ez a helyzet más.
Tapogatni kezdek, de mindhiába, semmit nem találok, amivel elérhetném, hogy a fickó leszálljon rólam.
- Segítség - kiáltok jó hangosan, mert őszintén ennél jobb ötlet nem nagyon jut eszembe.
- Fogd be, ribanc - kever le egy akkorát, hogy a nyoma szerintem még három nap múlva is ott marad. Aztán úgy passziroz a falnak, hogy a levegőhiánnyal kell küzdenem.

Alig tudom végigkövetni az eseményeket, minden annyira gyors. Az egyik pillanatban még én könyörgök, a másikban már a férfi szitkozódik. Erőt veszek magamon, hogy az eddig csukva tartott, barna szemeim, kinyissam végre, persze ez elsőre nem sikerül.
Nem vagyok jó a stresszhelyzetek kezelésében, főleg mert még nem nagyon ért, leszámítva azt a múltkori esetet, ami a deja vu-t okozta. Hiába próbálom megemberelni magam, remegek. Azt valahogy sikerül felfognom, hogy a férfi, aki vélhetően megmentett, hozzám is beszél, de nagyon kell koncentrálnom, hogy megértsem a hozzám intézett szavakat.
- Meglőtte – hasít belém a felismerés hirtelen, és csak annak a bigyónak a hiánya nem hagyja, hogy ezt magamba fojtsam. Nem is kell a kéz, hogy a falba passzírozzam magam, mert az idegentől se félek kevésbé, mint attól az alaktól, aki… aki… majdnem… megrázom a fejem, mert nem tenne jót, ha most borulnék ki, annyi büszkeség még lappang bennem, hogy ne hagyjam, az idegen premier plánból nézzen végig egy női hisztit.
Elkerekedett szemekkel konstatálom, hogy tényleg felgyúl szinte az összes lámpa, és az emberek kitekintenek. Oké, ez nekem vajon miért nem jutott eszembe? Sőőőt, másnak miért nem szokott ilyenkor eszébe jutni? Ez nem az a helyzet, ahol az agynak van ideje valami konstruktív megoldáson dolgoznia, és mázli, hogy a reflexeim nem mondtak csődöt, vagyis… azt hiszem.
- Öhm… - épeszű reakciót most ne is várjanak tőlem, igazából csak pislogok még mindig. Nem, nem vagyok szőke, sőt, alátámaszthatom tényekkel, hogy normális esetben még az agyam is használom, de ez hol normális eset?
- Magát még nem próbálták megerőszakolni, igaz? – sóhajtok fel, mert külső szemlélőként könnyű ám. És még ha mérhetetlenül hálás is vagyok neki azért, mert megmentett, nem várhatja el tőlem, hogy abban a pillanatban ilyen az eszembe jusson.
Aztán megtörik a jég, halkan nevetek az öreg nénihez intézett szavain, mert… esküszöm én még nem láttam rendőrt, aki ennyire laza lenne. Persze nem lehetek teljesen biztos abban, hogy a rend egyik őréhez van szerencsém, de naiv természettel lettem megáldva, egyszer ez lesz a vesztem.
- Kétutcányira van innen a hely, ahol dolgozom… bár szerintem ma lesz az utolsó napom, nem honorálják a késést – húzom el a szám, és már gondolatban másik állás után kajtatok, mert a munka az kell, hogy be tudjam fejezni az egyetemet.
- De a világért se szeretném, ha miattam nem váltaná be az ígéretét – halványan mosolygok rá, utalva a szélvédőről elejtett megjegyzésére. Mondjuk, néznék egy nagyot, ha tényleg meg is tenné.