Blair Jenkins

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: gondoskodó, optimista, mosolygós, őszinte, pörgős
◆ negatív tulajdonságok: meggondolatlan, hirtelen haragú, előítéletes, szétszórt,kritikus    
◆ egyebek: ~7 hónapos terhes ikrekkel
~van egy ikertestvére, aki ugyanúgy néz ki, mint ő

Történet vagy szerepjátékos példa

A kanapén ülve, lepillantok a testemre. Egyre ismeretlenebb, idegenebb számomra, de mégis jól érzem magam a bőrömben ahhoz képest, hogy minden nap egyre nagyobb lesz a hasam. Dupla akkora, mint általában a terhes nőknek szokott, hiszen az én méhemben nem egy, hanem mindjárt két lurkó növekszik. Minden tökéletes lenne az életemben, ha nem az járna folyton az eszembe, hogy mi lesz Scottal. Scott a vőlegényem, a gyerekeim apja, aki jelenleg a kórházban fekszik, és semmire nem emlékszik. Egyelőre még nem engedtek be hozzá a kórterembe, és komolyan mondom, már majdnem ott tartok, hogy bemegyek, és kicsapom a hisztit. Mennyire idegesítő már, hogy az, akit teljes szívemből szeretek, akinek egy hajszálon múlt az élete, nem láthatom? Szívás az egész. Hét hónapos terhesen itthon kell ülnöm, és várni a telefonhívást, mikor jön vissza az emlékezete, és mehetek be hozzá végre. Nem hinném, hogy ez a sok stressz jót tesz nekem, és legfőképp nem a babáknak. Nagyon úgy tűnik, hogy érzik, mi van, mert folyamatosan bokszolják a hasfalamat, ami már nem igazán kellemes.
- Minden rendben lesz… Minden rendben lesz… - ismételgetem magam előtt, miközben a gömbölyödő pocakomat simogatom. Édes Istenem.. Mi lesz, ha nem tér vissza a memóriája? Mi lesz, ha nem fog emlékezni semmire? Az lehetetlen. Csak beugrik neki valami. Kell, hogy legyen valami kiút ebből az egészből, ez nem maradhat így. Az orvosok sem mondanak semmit, hogy mi van, még annyit sem, hogy ez maradandó sérülés, vagy pár napon belül meggyógyul?! Semmi. Nem tudok semmit, és ez a tétlenség teljesen kikészít. Bemegyek. Nem érdekel.
Hirtelen állok fel a kanapéról, de olyan éles fájdalom hasít a hasamba, mintha egy kést szúrtak volna egyenesen oda, így felkiáltva vissza is rogyok rögtön.
- Oké, oké… Nem megyek. Nyugalom. Nem lesz gáz. – suttogom magam előtt, és kezemet a fájdalom helyén pihentetve fekszem le végül. Még az hiányzik, hogy valami baj legyen a gyerekeimmel is. Ha túlélem ezt az időt, akkor bármi más akadállyal megbirkózom már. A szülés semmi lesz ehhez képest, csak Scott lenne végre már itthon. Az is biztos, hogy soha a büdös életben nem engedem többet motorra ülni. Senkinek sem hiányzik, hogy meghaljon.
A mobilomért nyúlok, és tárcsázom a húgom számát.
- Barbie, kérlek gyere át, mert nem tudom mi van, de fájásaim vannak. Remélhetőleg téves riasztás, de nem szeretnék kockáztatni. Nem. Scott a kórházban fekszik épp. Majd elmesélem, gyere légyszi. Szia. – kinyomom, és mély levegőt veszek. Beszív, kifúj, beszív, kifúj.
Öt perc múlva örömmel nyugtázom, hogy a fájásaim csillapodni kezdenek, szóval még nem éles a helyzet.
- Szülünk? – ront be a bejárati ajtón a hasonmásom, én pedig megforgatom a szemeimet.
- Én szülök. Senki más nem szül, de téves riasztás, nyugi. Korai lett volna még. – Hét hónapra senki sem örült volna, ha beindul a szülés. A kérdés csak az, hogy ilyen aggodalommal meddig bírják bent a bébik…