Vasárnap tizenegy harminchárom.
Odakint elszunnyadt a város, a kórház alagsorában egyetlen lélek sem kószált rajtam kívül. Önszorgalomból ajánlottam fel, hogy majd én zárom a hét délutános műszakját, tudva, hogy Eddie kedvenc állatorvosa programot citált elő a semmiből, hogy betáblázza a pasim délelőttjét. Én unatkozhattam otthon délelőtt, ő pedig forrhatott mérgének levében délután, hogy nincs máshoz szólni, mint az állatainkhoz.
A lehető leglassabb léptekkel követtem a kijárathoz vezető utat. Csoszogtam a frissen mosott csempén, nehogy hasra essek az előtérben. Nem mintha bárki is láthatta volna, hiszen az alsó szinten egyedül voltam több száz boncolás előtt álló hullával, akiknek a vakbele már nem röhögött volna rajtam.

Már több mint két hét telt el az eset óta, hogy Marlowval és az őrült társaival találkoztam volna. A hátam közepére kívántam az aberrált társaságot. S még gondolatuk is eltűnt, ahogy a lila foltok felszívódtak bőrömről. Szerettem volna mindennapon úgy túl lenni, hogy látnom sem kell őket. A sors viszont nem így gondolta, ugyanis hirtelen kellett lefékeznem a folyosó közepén. Marlow a semmiből tűnt elő. A szürrealista világkép része volt a férfi. Az elmosódott vonalak között megfogható, határozott vonalat festettek fel fekete ruha-együttesbe bújtatott széles vállai, hosszú lábai. Nem számítottam a találkozásra, sem arra, hogy pont most kell összefutnom Marlowval. Mióta Edward bemosott neki és helyre tette beteges eszmefuttatását, nem tűnt fel a kórházban a férfi. A furcsa időpont még furcsábbá tette hát ittlétét.
– Mit akarsz itt Marlow? Zárni készülök. Csak összejárod a mocskos cipőddel a felmosott követ. Tűnj el az utamból – próbáltam meg kikerülni a férfit, hogy minden összetűzés nélkül ellépjek mellette. Nem sejtettem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, s gyors sem a találkozás, ugyanis az erős ujjak újra megragadják torkomat. Pont a fájlalt pontok köré kulcsolódott keze. Biztos voltam benne, hogy a bilincsként szorító ujjak majd ismét nyomot hagynak maguk után.
– Azonnal engedj el! Nem volt elég, amit kaptál Edwardtól? Nem értesz a szép szóból Marlow? Takarodj a közelemből!
Kétségbeestem, s olyan hangosan üvöltöttem rá a férfire, amennyire hangszálaim erejéből telt. Kár volt próbálkoznom, a hangszigetelt üvegajtó bent tartotta hangomat. Teljesen egyedül maradtam ezzel az állattal.
– Feljelentelek, ha nem veszed le rólam a kezedet. Ez már a zaklatás fogalmát meríti ki, amit művelsz! Kezeltetned kellene magad, minél hamarabb, mert közveszélyes vagy.
Rúgni próbáltam, ütni, ellenkezni, de mind hiába. A férfi erősebbnek bizonyult nálam, és tovább firtatva fizikai erejét, lefogott és kényszerített rá, hogy elinduljak visszafelé a bonctermekhez.
– Nem nyúlhatsz hozzám Marlow. Mindenki tudni fogja, hogy te tetted ezt velem… elveszik az orvosi papírjaidat. Edward mindent elintéz, ha ezt megtudja.
Rettegtem tőle, hogy Edward még csak keresni sem fog az estén. S mire reggel rájön, hogy hiányzok mellőle, Marlow kiélte rajtam beteges vágyait. Talán élve felkoncol. Talán…

A szemöldöke felrepedt, az orra betört, s napokig csúfították lilás-zöldes foltok az arcát. Nap, mint nap szembesülnie kellett a tükörképével, s látnia azt, hogy mit tett vele Northman. Gyűlölte a férfit, nem csak azért, mert azt a nőt birtokolta, akire Ő maga is vágyott. Féltékeny volt rá, a megjelenésére, az erejére, de legfőképp azért gyűlölte, mert összeverte őt.
A napok úgy teltek el, hogy a férfi egy ideig be sem dugta a képét a kórházba, hagyta leülepedni a dolgokat. Ha az épület közelében is járt, pusztán csak megfigyelt. Figyelte Northmant, Bérénicet, Rault és Scottot is. Hiányzott neki a boncnok asztal, az hogy tovább fojtassa beteges játékát, de nem tudhatta, hogy Nice és Ed tett-e feljelentést. Éppen ezért csak várt, s otthon gyártotta beteges elméleteit.
Két hét telt el, az arcán lévő foltok elhalványodtak, de imitt-amott azért még tisztán látszott az, hogy megverték. Szemüvegébe új lencsét rakatott, sőt, még a keretet is lecseréltette.
Amint elmúlt fél tizenkettő, megindult a patológia alagsora felé, hisz pontosan tudta, hogy ma éjszaka Nice zár. Ezt nem volt nehéz kiderítenie a folyosói feljegyzésekből. Mindig nyilvántartották, hogy ki mikor ügyeletes, kinek mi a dolga, s melyik teremben dolgozik. Marlowt persze hajtotta a bosszúvágy, s az a beteges érdeklődés, ami Bérénicehez kötötte. Mindig is saját magát látta a nőben, úgy képzelte el, hogy Ők lennének a tökéletes pár.
Kifontolt tervvel közeledett a nő felé, tudván, hogy ezúttal nincs odabent az a majom, aki úgy elverte legutóbb. Nem volt mitől félnie, sőt, mi több, határozott elképzelései voltak az éjszakáról.
Ahogy közelebb ért, hirtelen támadt Bérénicere, nem kérdezett, nem finomkodott, csak erővel ragadta meg a nő torkát, s taszigálta maga előtt a folyosó leghátsó terme felé.
- Fogd be a szád ribanc, rám küldted azt a férget, azt hitted , hogy majd megijedek tőle és visszarezzenek? Hm? - Még erősebben fogta a nőt, akinek egy pofont is lekevert menet közben.
- Megmondtam hogy fogd be a szádat. - Vicsorgott rá, majd karjával ölelte erősen a torkánál fogva, s úgy húzta befelé a helyiségbe a kapálózó nőt. Felkészült, mivel pontosan tudta, hogy ellenállásba fog ütközni, injekciós tűt húzott ki a zsebéből, s egy gyors mozdulattal belemélyesztette a tűt Bérénice nyakába.
Pillanatok alatt bénító vakcinát juttatott a nő szervezetébe, olyan anyagot, mitől Bérénice elveszíthette mozgása felett az irányítást. A bénító szer pillanatok alatt hatott, mozgásképtelenné tette az áldozatot. Ahogy összecsuklott a test, Marlow a nő karjai alá nyúlt, s bevonszolva őt az egyik boncasztalhoz, annak a tetejére fektette.
- Tubicám, most játszunk egy kicsit. Azután idehozom Edwardot és élve felboncoljuk. - Beteges vigyorral mustrálta a nő pillantását. Szerencsétlen áldozat, a szer nem vette el a tudatát, mindent láthatott és hallhatott, pusztán csak cselekvőképtelenné vált. Marlow azonban tisztában volt azzal, hogy a szer legfeljebb negyed órán keresztül béníthatja áldozatát, így a biztonság kedvéért egy előre bekészített kötelet vett elő, azzal kötözte meg Nice lábait, s karjait a feje felett.
- Majd én megmutatom neked, milyen egy igazi férfi. - Azzal Nice fölé magasodott, ujjaival széttépte a nő köpenyét, majd egy olló segítségével elkezdte levágni róla a ruhát.
- Lássuk , hogy mi is van rajtad. - A férfi beteges vigyorral gyönyörködött Nice testében, miközben kezeit nadrágövére csúsztatta, s elkezdte kicsatolni azt...

Beteges, torz vigyorral találta szembe magát Bérénice, amíg még láthatta támadója arcát. A rémálmaiban is sokszor felelevenített arc most ott volt előtte teljes egészében. Az ijesztő félvigyorhoz sötét tekintet társult, erős karok, és az Edwardtól nem megszokott, átható izzadtságszag. Megrémisztette, hogy egy idegen férfi mellkasának feszül, akinek erekciója a nehéz anyagú köpenyen át is jól érezhetően fenekéhez ért.
A köréjük ülő csöndet elnyomta rémült zihálása, önkívületen kívüli kiáltozása.
– Basznád meg magad Marlow… hogy basznád meg magad – nem tudta kontrollálni szavait, válogatatlanul vágta az obszcén jelzőket, kreativitás nélkül megalkotott mondatokat a testét zsibbadásig szorító férfihez.
Kapálózott, s érezte, hogy cipője kemény sarka többször is célba ért, s sípcsonton találta rabul ejtőjét, de ennél nagyobb kárt képtelen volt tenni a felkészülten érkezett férfiben.
– Gyűlöllek! Gyűlöllek!
Sikította át két oktávval megemelkedett hangmagassággal a nyugalommal fűtött folyosókat Bérénice.
– Nem megmondtam, hogy kussolj, büdös kurva? Egyelőre nincs mit a szádba tennem. Pofádat befogod! – rázta meg hátulról erősen a hektikus állapotban lévő férfi, akinek kapkodó mozdulataiból áradt az első alkalom szépre vágyó reménye és annak bizonytalansága. Dereck bármennyire is elszánt volt és céltudatosan rohamozta a szenvedéllyel vágyott nőt, nem tagadhatta, hogy életében először vette rá magát nemi erőszakra. Kezdő volt a területen, de Bérénice ebből mit sem érzett, mikor égető szúrásra figyelt fel az orvosi pontossággal kiszámolt nyakszirti centrumban.
Elméletben az este tökéletesen szervezett volt. Időre pontosan lebontott, ambiciózus és biztos.
A férfi rápillantott karórájára, hogy kiszámolja, pontosan mennyi ideje is van kedvére játszadozni a kiszolgáltatott női testtel. Bérénice magatehetetlenül omlott össze. Megszűnt minden akaratereje teste felett. Megtébolyulva sikoltozott, ahogy még talán soha. A férfibátorságtól túlcsorduló nő megtört. A hideg alumínium asztal felülete szilánkjaira zúzta erős jellemét. Nem érezte többnek magát, mint egy meggyilkolt, élve eltemetett hullának.
Alig érzékelt valamit a külvilágból. Fülében szíve zakatolt szüntelenül. Szemei előtt elhomályosodott a világ, az összemosódó színes foltokon kívül semmit nem látott. Megvakította az arcába világított neoncső fénye.
Maga se tudja, mikor sírt utoljára. De teste felett eluralkodó rémülete könnyeket csavart ki a hosszú idő alatt jégbe fagyott szívéből. Ez nála hatalmasabb erő volt. Ezt nem ő irányította, s ennek elvesztésétől teljesen feladta a próbálkozást. Belefáradt, hogy képtelen úrrá lenni agyának mozgásért felelős zugán. Mintha lebénult volna, s nyaktól lefelé kizárólag a vegetációért felelős izmok működtek volna a továbbiakban.

Fogalma nem volt, hogy mikor került le róla ruházata, csak az olló hideg fémjének érintése keltette fel aggódó figyelmét. Nem bízott Marlowban, akár belé is vájhatta volna az eszközt. De az égető érzés elmaradt, helyére ajkak finomsága, ujjbegyek bizonytalan tapintása nehezedett. Azt hitte, hogy az érintéstől betörnek bordái, és a fájdalomsúlya összepasszírozza szívét. Szerette volna testéből kiválva, idegenként látni a jelenetet. Letörölni a feszes arcról a könnyeket, megfogni a reszkető kezeket, azt suttogni, ez csak egy aberrált állat, nem tehet benned igazán kárt.
Képtelen volt parancsolni magának.
– Hogy érdemelhette ki az intelligenciahiányos pasid ezt a testet? Mit láttál benne? Megzsarolt igaz? Erőszakos volt veled… Ne aggódj. Mindjárt megtudod, mit kell igazán érezni ilyenkor.
Forró volt a teste, a fölé magasodó férfi nadrágövének csatja jeges cseppként érte.
– Ne csináld ezt Dereck. Könyörgöm, szállj le rólam. Nem akarok veled lenni. Bármit megteszek neked… de ne tedd ezt velem. Dereck, ne!
Utolsó erejével ordított fel, mikor alsóneműjének pamut anyagára siklottak a férfias ujjak.
– Ha adnék a szavadra, azt kérném, szopj le szépségem… de nincs kedvem visszavarratni a fitymámat. Nem kockáztatom, hogy ilyen szinten megismerjem vadmacska énedet. Még így lenyugtatózva is széttépnél. Tudom.
Elhaló hangon súgta a nő fülébe kiéhezett szavait, s férfiasságát átbújtatta a boxer lenge anyagán, hogy forró hímtagját a lágy köldökéhez érinthesse.
– Már most jobb, mint a pasidé, ugye? Mondd, hogy jobb! Mondd, hogy az enyém nagyobb, mint Northmané!
Mivel a megbénított nő nem volt hajlandó elsőre eleget tenni követelésének, arcon csapta és két ujja közé szorította annak állát. Bérénice azt hitte, ennél több fájdalmat már nem érezte. De arca majd összeroppant az erőteljes szorításban.
– Mondd, te büdös ringyó!
Üvöltött, a nő könnyeit nyelve nyögte ki végül, szabadulást remélve:
– Nagyobb Dereck… nagyobb.
Bérénice elvesztette önmagát, s azt hitte, véget ér az élete, mikor a felette tornyosuló Dereck Marlow megszakította az erőszakos aktust és nadrágját visszaigazítva hagyta maga mögött a bonctermet.
A nő csak remélte, hogy nem Edward érkezett. Féltette magát, de Edwardot annál is jobban. Belebetegedett a gondolatba, hogy a férfinek baja eshet, amit neki tétlenül kell végignéznie.
– Edward tűnj el innen! Edward ne gyere ide!
Sírástól fuldokolva ordította át az alagsori panteont, hogy figyelmeztesse a szeretett férfit. Bármit elviselt volna, hogy annak ne essen bántódása.

- Ez egy kicsit elhúzódott, nem gondoltam, hogy ennyi gond van az állatklinikán. Meg is értem, hogy szükségetek volt néhány önkéntesre. Aranyosak voltak azok a mosómedvék, ha örökbe lehetne egyet fogadni, szólj, egyel több vagy kevesebb állat, mit sem számít már. - Nevetve tettem vissza Darwynt a kosarába, s ahogy visszafordultam, Alison lecsapott az ajkaimra. Annyira meglepett, hogy hátrahőkölve a pultnak támaszkodtam, Ő meg persze jött utánam, s úgy kellett elhúznom a fejemet, hogy véget érjen a csók.
- Ez...most ez mi volt?- Értetlenül ráncoltam homlokomat, miközben a nő szemeibe fúrtam a pillantásom. Mióta csak ismertem, nagyon rendes volt, hozzá hordtam Darwynt és Einsteint, s ha néha állatokon kellett segíteni, akkor önkéntesként mentem. Imádom az állatokat, ez Bérénice is tudja, ezért sosem ellenezte, ha önkéntesként néha elmentem segédkezni. Alison az állatainkat is mindig alaposan kivizsgálta, sosem kellett rá várni, s bármikor hívhattuk. Jó fej és rendes doktornőnek tűnt, akivel lehetett haverkodni. Arra azonban nem számítottam, hogy egy napon majd lekap, s olyan szemekkel néz majd rám, mintha akarna tőlem valamit.
- Hát, én csak....- Zavarba jött, ez látszott is rajta, mert azonnal hátrébb húzódott, zavartan simította fülei mögé a hajszálait, majd összefűzte mellkasa előtt a karjait. Tudta jól, hogy van barátnőm, akivel együtt élek, mégis képes volt ennyire kellemetlen helyzetbe hozni.
- Mennem kell . - Gyorsan kaptam össze Darwynt, majd sietősen hagytam el az állatkórházat, s egyenesen hazahajtottam. A délelőtti program túlságosan elhúzódott, délután hat körül érhettem haza, de nem voltam nyugodt. Nem volt bűntudatom, hisz nem tettem semmi rosszat. Nem viszonoztam Alison csókját, ami váratlanul ért, s nem készülhettem fel rá. Az viszont aggasztott, hogy mi lesz, ha majd erről Nice tudomást szerez. Jól ismertem Őt, s ha nem is mutatta azt, hogy féltékeny rám, pontosan tudtam, hogy mennyire ugrana egy ilyen témára. Darwynnal igyekeztem megvitatni a problémát, s tőle reméltem választ.
- Te is ott voltál Darwyn, láttad ,hogy mi történt. Hajj a francba is..nem akarom, hogy ez miatt összevesszünk vele, de el kell mondanom neki. - Egyre jobban izgultam, ahogy az órák teltek. Vártam is Őt, de féltem is attól, hogy mit szól majd, ha megtudja, mi történt. Minimum új állatdoki után kell néznünk, ez már fix volt.
Gondolataim közben arra lettem figyelmes, hogy már tizenegy óra is elmúlt, s Bérénice még nem ért haza. Aggódva hívtam fel telefonon, még sem sikerült elérnem. Ez nem volt jó előjel, a Marlows incidens óta annyira féltettem, hogy azonnal felpattantam, s megindultam a kórház felé..

**
A patológia osztályára érve már nem láttam nyüzsgést, a recepciós is hangosan horkolt a székében, teljesen fölösleges lett volna felébresztenem Őt. Az információs táblához lépve ellenőriztem, hogy mely orvosok és patológusok jártak utoljára az épületben, s ott virított Bérénice neve is. Még a terem is ki volt írva, ahol utoljára dolgozott, s azt is tudtam, hogy neki kellene zárnia az osztályt. Nagyon rossz érzésem támadt, így megindultam az alagsor felé. Alapvetően sosem féltem a boncteremtől, hisz a munkahelyem volt, de ilyen kihalt formában elég bizarr és rideg helyszín volt. Lefelé érve sikolyra lettem figyelmes, ideges lettem, így sietni kezdtem a hangok irányába, de pechemre sikerült fellöknöm egy vödröt, ami hangos csörömpöléshez vezetett.
Újabb hangfoszlányokra figyeltem fel, gyorsan húzódtam be egy fal mögé, s onnan nesztelenül figyeltem, hogy mi történik. Dr. Marlowt láttam kijönni a leghátsó helyiségből, ziláltnak tűnt, kezében egy baseball ütő szerűséget tartott, bár ilyen távolból nem láttam túl jól. Rám hozta a frászt, s egyre jobban aggódtam Niceért. Megvártam, míg a férfi elsietett a folyosón, majd nesztelenül , gyors léptekkel vettem célba a helyiséget, amit elhagyott.
Beérve máris megpillantottam a magatehetetlenül kikötözött Nicet, aki levetkőztetve feküdt az egyik boncasztalon.
- Bassza meg...Nice , jól vagy? Ez a beteg állat...- Gyorsan odasiettem hozzá, megérintettem a kezét, hogy érezze, ott vagyok vele.
- Css, maradj csöndben, segítek rajtad. - Nem volt kérdéses, hogy mi volt az első dolgom. Azonnal elkezdtem megszabadítani a kötelektől, s amint végeztem ezzel, újra odaléptem hozzá.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. Tudsz mozogni? Nice, gyere, segítek. - Éppen nyúltam volna a karjáért, hogy nyakam köré vezessem, mikor hirtelen tarkón vágtak. Éles fájdalmat éreztem, s egy pillanat alatt a földre estem. Még magamnál voltam, de ami azt illeti, az ütés sikeresen levett a lábamról..

Dr. Dereck Marlow háromszor körbe fordult tengelye körül, hogy a testében felgyülemlett szenvedélyt csitítsa még néhány perc erejéig. Felajzott teste felülkerekedett agyán és annak koncentrációs képességén, így majdnem átesett a kétszárnyú ajtó magas küszöbén. Nem bírta kiverni a képet fejéből, melyen a kifeszített női testbe furakszik, majd sikoltásokkal ölelve magáévá is teszi a régóta áhított munkatársát.
Beletúrt hajába, ahogy kifelé haladt, de csak felbosszantotta gubancos sörényének érintése; ujjai minduntalan elakadtak. Sietségében többször is akkorát rántott kézfején a szabadulás érdekében, hogy csomóban szakadtak ki a gyenge hajhagymából növekvő durva szálak fejbőre alól.
Nem hitte volna, hogy bárki is megzavarhatja, így nem számított komplikációra. Fejében szigorú munkarend uralkodott. Mindent megtervezett, erre valamelyik szerencsétlen keresztbe kívánta húzni számításait. Azt csak nem hagyhatta.
Ujjai között szikét szorított, azzal haladt előre. Bárkit megölt volna, akit most majd szembe talál magával. Legyen az a felettese, kollégája, arra járó hívatlan idegen, vagy a saját anyja. Utóbbit aztán gyorsan kizárta az opcionálisan betolakodók közül, hiszen a nő egy elmegyógyintézetben rohadt. Ő maga dugta oda évekkel ezelőtt. Arra nem gondolt, hogy saját szobát béreljen a pszichiátrián magának és orvosok kezére adja sokat tanult agyát, hogy vegetáljon egy fehér ágyon. Rémisztette a feltevés, hogy valamilyen probléma lenne eszével.

Mivel a folyosón túl nagy volt a csönd, és foglyának felesleges sikoltása is megszűnt, rossz előérzet kerítette hatalmába. A rémület másodpercek alatt alább hagyott fejében, s célirányosan futva vetette vissza magát a fertőtlenítő szagban úszó terembe. Pont az fogadta, amire legrosszabb esetben számított. Edward Northman szaggatta le a köteleket a boncasztalra kényszeített, női testről.
Vér dübörgött át erein. Tajtékzott a dühtől, amiért valaki elrontani készült játékát. Nem hagyhatta, főleg, hogy Northman volt az. Ha képessége lett volna, szemmel végzi ki a véleménye szerint csapni való patológust.

– Northman, ezt elbasztad – azzal mit sem várva, hátulról sújtott le a férfi izmos tarkójára az időközben felmarkolt méretes műszerrel.
Nem hitte, hogy ennyitől eszméletlenné teheti a férfit, így hatalmas erővel mérve rúgta gyomorszájon fiatalabb kollégáját. Egyet a borda alá mért bakancsa orrával, majd oldalt találta el a fetrengőt, s hogy biztosra menjen az időközben fájdalomtól fetrengő Edwardot gerince mentén kapta el.
– Ahogy Bérénice mondja, kár volt idejönnöd. Ha otthon maradsz még ltt volna másfél órád az életedből. Így viszont kénytelen leszek ezzel a kilencven perccel megrövidíteni az életedet. Most szépen végignézheted fájdalmak közben, ahogy megdugom Marstent. Érezd csak, hogy milyen, mikor nem a tiéd. Nem a fizikai fájdalom lesz az elviselhetetlen… majd mindjárt meglátod.


Bérénice magatehetetlenül hevert a hideg asztalon. Testébe a hideg fém csontig ette magát. Mozgásképtelen testéről lassan lecsúsztak a szakadt ruha fecnijei. Kényelmetlen helyzetén semmi nem segített. A tény, hogy Edward itt van, odakint viszont egy őrült gyilkos, egy pszichopata vadállat jár, nem hagyta nyugodni. Féltette Edwardot Marlowtól. Eltűrt volna bármit, hogy az említettnek ne essen baja. Éppen ezért igyekezett kiabálással jelezni neki. A férfi viszont - hiába szólította fel menekülésre -, csak azért is feltűnt mellette.
– Menj el innen azonnal. Valahol itt van Marlow. Hívd ide a rendőrséget Ed… gyorsan. Ne, ne csináld. Hívd a rendőrséget és te ne gyere ide. Miért nem hallgatsz rám?
A kétségbeesés érzete felerősödött a nőben. Míg eddig csak magát kellett féltenie, most már Edwardot is úgy érezte, meg kell óvnia. Magának szerezte a bajt, hát soha nem kívánta, hogy másnak, főleg Eddie-nek baja essen.
Időközben lekerültek róla a kötelek, de még ez sem nyugtatta meg. Ahogy a férfi magához húzta, egy pillanat erejéig mellkasába fúrta arcát, hogy ne kelljen látnia a helyet, mely mostanában rémületét testesítette meg.
– Nem vagyok jól. El akarok menni innen.
Edward azonban épp, hogy felemelte, már vissza is ejtette őt. Teste hangosan puffant tehetetlenségében az asztalon.
Felsikított. Majd a sikoltást újabb és újabb követte, hiszen Edward a földön végezte, Marlow felette tornyosult.
– Marlow, kérlek… hagyd! Hagyd már! Marlow, itt vagyok… csak neked. És téged akarlak. Csak könyörgök, Edwardot hagyd elmenni. Marlow, ne!
A női ordítástól visszhangzott az alagsor.

- Dehogy megyek, hogy hagynálak itt? Nem lesz semmi gond Cicám, vár ránk a forró kád. – Igyekeztem a dermesztő félelmet szavaimmal elkergetni, meg akartam nyugtatni Bérénicet, s persze kiszabadítani. Gyorsan és ügyesen oldoztam el azokat a köteleket, sejtettem, hogy az a bolond előbb-utóbb visszatér, s nem akartam megvárni. Ha a szemem elé kerül, biztosan neki estem volna és megölöm, éppen ezért még inkább sietnünk kellett.
Azt hittem, hogy minden könnyen fog menni, s Marlow nem árthat nekünk. Úgy gondoltam, hogy túl gyenge ahhoz, hogy engem meg merjen támadni, így ezt az előnyt akartam kihasználni Bérénice szabadítása közben. Kizárólag arra gondoltam, hogy mindjárt elhagyhatom vele az épületet, s biztonságban juttathatom hazáig. A kötelek eloldottak, fogságba esett karjai , lábai s, teste felszabadult, már nem rögzítette Őt semmi a boncasztalhoz.
- Nem lesz bajod. – Mosolyogva nyúltam felé, örültem annak, hogy végre elmehetek vele, arra még sem számítottam, hogy Marlow majd felbukkan. Időm sem volt reagálni, hisz aljas módon hátulról támadott, s ki tudja, hogy mivel, de erősen tarkón vágott. Néhány pillanatra elmosódott előttem a kép, amint a földre rogytam, ezt kihasználván rúgott még belém, s biztos voltam benne, hogy a bordám reccsent, mikor sikerült kinyitni a szemeimet.
- Khh..te rohadék. – Próbáltam felkelni, akkor azonban gerincen rúgott, s néhány pillanatra úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott. Nagyon fájtak a csontjaim, s nem hittem volna, hogy majd alig kapok levegőt a rúgását követően. Fetrengtem a fájdalomtól, miközben láttam, hogy magyaráz nekem. Hallottam a hangját, s ahogy jobban kitisztult előttem a kép, megláttam, hogy mire készül.
Marlow alig néhány pillanat alatt már újra Nice mellett állt, s szemügyre vette a kötelek hiányosságát. Dühösen ráncolta homlokát, kezei is ökölbe szorultak. Megzavarták a játékában, s pontosan tudta, hogy a szer hatása már nem tart sokáig, s Bérénice nemsokára újra mozogni fog. Addig azonban minden pillanatot ki akart használni.
- Hát jó…köszönd Northmannek , hogy nem leszek túl finom, de hát sürget az idő. Kis ribanc vagy, tudtad , hogy ide fog jönni ez a féreg, de nem figyelmeztettél. Most majd végig fogja nézni, hogy mit teszek veled. – Beteges vigyor ült meg ajkain, amint ujjaival végig simított Nice combján, s ujjai elérték a fehérnemű szélét. Miközben egyik kezével már megint perverz módon a nadrágjánál matatott, másik kezével le akarta tépni az alsóneműt a nőről.
Nem hagyhattam , hogy ezt tegye, a fájdalomnál sokkal nagyobb volt a dühöm, így minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a földről, majd egy hirtelen mozdulattal kaptam el Marlow karjait, s hátra rántottam őt. Marlow megtántorodott, s ezt kihasználva behúztam neki egyet. Az ütésemtől hátra esett , én pedig kihasználva ezt a helyzetet, neki rontottam, s elkezdtem ütni a képét. Ha háromszor nem, akkor egyszer sem találtam be neki. Marlow nem volt olyan erőben, mint én, ezt próbáltam kihasználni ellene. Ő viszont rafinált és aljas volt, így az egyik nagyobb lökésnél, mikor a szekrényhez esett, kezébe kapott egy szikét, s a következő fordulattal hirtelen bele vágta az oldalamba. Egyszer, majd kétszer, háromszor. Élvezettel döfött, s míg az elsőnél még tartottam magam, a következőnél már erővel lökött a szekrénynek, hogy újra és újra belém mártsa a pengét.
Abban a pillanatban elég sok minden lepergett a fejemben, de főként az, hogy nem hagyhatom azt, hogy ez a féreg megszerezze a nőmet, s kárt tegyen bele. Tényleg minden erőmet összeszedve, felordítva rohantam neki, s akkorát löktem rajta, hogy Marlow lefejelte a boncasztal sarkát, s ájultan esett bele a saját szikéjébe. Addigra már éreztem, hogy szédülök, s elhagy az erőm, de oda kellett mennem Nicehez. Megtörölve orromról a vért, tántorogva léptem közelebb a boncasztalhoz, amin még mindig ott feküdt Nice.
- Most már….tényleg mehetnénk..kihűl a kacsa..sült..- Azzal kezem kicsúszott övéből, s ájultan estem össze a boncasztal mellett.

Fájósan rántottam meg szám sarkát, és próbáltam nem túl hangosan sziszegni, mert az első gondolatom az volt, hogy Edward karjaiból véletlenül csúsztam ki. Számomra nem tűnt fel, hogy elhalt sikítozásom, sőt, nagyon is igyekeztem onnantól, hogy a férfi megérkezett még a szuszogásomat is elnyomni, hogy ne miattam térjen vissza Marlow.
Szerencsém azon a napon viszont elhagyott, s Isten ellen szegülésemet az illetékes élvezettel verte le rajtam. Fejem oldalra bicsaklott, így a két férfi heves dulakodását figyelemmel tudtam kísérni. Viszont bármennyire közbe kívántam avatkozni, hogy védjem szerettemet, az izmaimat blokkoló szer nem hagyott mozdulni. Úgy erőlködtem, mint a félig vak anyóka a cérnafűzésnél, még nyelvem is átbukott szám határán. Hiába volt minden erőltetés mentes megerőltetés, látványosan mozdulatlanul feküdtem tovább a hideg asztalon.
Hiába kiabáltam, üvöltöttem, ordítottam, majd taktikaváltást követően kérleltem, Marlow nem volt hajlandó békén hagyni Edwardot.
Ez nem a vicc kategória volt, se nem az óvódás fenyegetőzések időszaka. Két felnőtt ember küzdött a egymás ellen. S úgy tűnt, hogy Edward testi fölényben van a rátámadó Marlowval szemben, a zsebből kivillanó szike változtatott az álláson.

Akaratosan szidtam magam, amiért annyi könnyem szökött hirtelen szemembe, hogy teljesen elmosta a képet előttem. Nem láttam az orrom hegyéig sem, viszont annál élesebben nyilallt fejembe Edward fájdalomittas kiáltozása. A saját oldalamban éreztem a szúrásokat, mintha az én testem is megremegett volna a túrtúrától. S valóban, mire észbe kaptam, izmaim kezdtek felengedni. Apró reszketés fogott el, s mintha elzsibbadt tagomba tért volna vissza az élet, a bizsergést követően úgy leltek gyenge életre testrészeim.
Erőszakosan kipislogtam szemeimből könnyeimet, így láthattam a több sebből vérző Edwardot végigcsúszni a földön.
– Ed… Edward. Mondd, hogy jól vagy. Könyörgöm… EDWARD! – üvöltöttem rá gyermeki félelmemben a férfire, s szinte esdekeltem, hogy legyen jobban, s legyen ebben a helyzetben erősebb, mint én. Még egy ilyen mély érzelmű veszteséget nem tudnék elviselni. Ha ő többé nem fogja meg a kezem és nem csókol, nem ölel, akkor nem lesz miért élnem, s felajánlom altatóval kimúlt testem maradványát az intézménynek, mint gyakorlati eszköz.
Képes lettem volna gyenge emberként viselkedni, belehalni a férfi hiányába. De eltántorított, hogy a szabadon járó-kelő Dereck Marlow betegen magáévá tette volna halálom után is testemet, mit sem törődve szégyenteljes cselekedetének súlyával.
Nem halhattam meg. Edward sem halhatott meg.

Ugyan az erőm kezdett visszatérni, de arra még túl gyenge voltam, hogy összeszorítsam combjaimat, és ellenkezzek az érintések ellen. Ismét rám tört a sírás, mintha az elmosná a rémes helyzetet. Bőrömön éreztem az érdes felületű ujjakat. Marlow már a fehérneműm anyaga alatt járt. Feladtam. Feladtam, hogy megszabadulok tőle.
Gondolatban ott térdeltem Edward mellett, s sérüléseit vizsgáltam. A testem azonban ott feküdt erőtlenül az asztal tetején.

Az utolsó pillanatban kaparta össze utolsó erejét Edward, hogy kimentsen Marlow karjai közül. Ijedtemben egészen magam alá kaptam kezeimet, s meggondolatlanul taszítottam magamon egyet, nem számolva a mocskos asztal szélességével és hosszával.
Másodpercek alatt a földre zuhantam, átgurulva Marlow élettelen testén Edward mellett végeztem.
Gyenge kezeimmel közelebb húzódtam a férfihez, s nem gondolkozva, nem várva levegőre, hosszú csókot nyomtam ajkaira. Amennyire ő vissza tudott rázódni ebből a morbid helyzetből a mindennapok bolondságába, úgy igyekeztem én is visszanyerni hangnememet.
– Remélem nem sütötted meg a kacsánkat, akibe két hétig tömtem az antibiotikumot, hogy megmaradjon – súgtam ajkai közé, de még a fenyegetés sem sikerült az igazira. Erőtlenül ráhanyatlottam Edward mellkasára, s ha ujjaim ellazultak, akkor a szúrások helyére csúsztattam kezemet.
– Fel kell mennünk, hogy ellássanak. Talán nem sérült belső szerved. De nem látom… Amíg te felmész, én megölöm Marlowot. Nem fogok miatta rettegésben élni. Még így ájult állapotában beteszem a krematóriumba és elhamvasztom. Senki nem fogja tudni, hogy meghalt. Ez a rohadt szemétláda senkinek nem fog hiányozni ezen a világon. Meg fogom ölni… - jelentettem ki határozottan, s eltökélten, mit sem számolva lelkiismeretemmel. A föld alatt akartam tudni a férfit, s hogy ennek ne csak hangot adjak, magamhoz kaparintottam Marlow szikéjét és görcsös ujjaim közé fogtam. Odakúsztam a sokat emlegetett mellé, s fejét oldalra fordítottam, hogy hozzáférjek légcsövéhez. Ki akartam tépni a nyelőcsövét, a hangszalagokat gégéjéből.

Mélyen megsebzett az a barom, ami nem csak fájdalommal, de vérveszteséggel is járt. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel előnyre tett szert az elmebeteg Dereck, de nem hagyhattam, hogy Bérénice továbbra is kiszolgáltatottan feküdjön ott, s ez az őrült hozzáérhessen. Minden erőmre szükségem volt és magam sem értem hogyan volt bennem akkora erő, de képes voltam úgy elrántani onnan Marlowt, hogy a fickó végül úgy lefejelt valamit, hogy élettelenül zuhant a földre. Láttam, hogy már nem mozdul, még addig tartottam magamat, de amint megnyugodhattam afelől, hogy már nem okozhat kárt , nem tudtam tovább tartani magam, kidőltem a földön.
Hallottam egy puffanást, s némi pislogást követően éreztem, ahogy Bérénice fölém mászik, majd ajkai összeforrnak az enyémekkel. Lásd milyen vérből vagyok, még az ilyen szörnyű pillanatok sem tudták kitépni humorérzékemet, s halvány mosollyal fúrtam tekintetem pillantásába.
- A sült ráér, ha ilyen formációban leszel rajtam..- Mondhatják, hogy Northman beteges és perverz, de Bérénice ezt mindig értékelte, s reméltem, hogy ezúttal is sikerül letörölnöm arcáról aggódó vonásait. Gyenge voltam a vérveszteségtől, magam is éreztem, hogy minél előbb orvosi kezekbe kéne kerülnöm, s bár sosem voltam az a pánikba eső fajta, kissé már aggasztott, hogy nem vagyok képes úgy felpattanni a földről, mint máskor. Fáradtnak éreztem magam, de a rémálom még mindig nem ért véget.
Bérénice olyan dolgokat mondott, amit soha nem engedtem volna neki. Ő azonban , hiába ráztam nemlegesen a fejemet, már kúszott is a mozdulatlanul fekvő Marlow felé , s megláttam, ahogy kezében megcsillan a szike. Nem hagyhattam, hogy egy örök életre tönkre vágja az életét, ismét össze kellett szednem magam ahhoz, hogy megakadályozzak egy tragédiát.
Láttam rajta az elszántságot, a félelemmel vegyült haragot, de bármilyen nagy késztetést is éreztem jó magam is arra, hogy megszabaduljunk Dereck Marlowtól, tudtam, hogy ez nem jó megoldás.
- Nice ne tedd, kérlek. – Szóval nem sikerült meggyőznöm, így felülve a nő mögé kúsztam, majd ujjaimmal átkulcsoltam szikét tartó kézfejét, másik kezemmel mellkasomhoz húztam a nőt, s így távolítottam el Marlowtól.
- Ne csinálj ostobaságot, nem akarom, hogy börtönbe kerülj , nem éri meg. Örökre rács mögé juttatjuk ezt a férfit, nem kell többé félned tőle. Csak segíts..hívjunk rendőrt és egy orvost, aki megnézi. És segíts feljutni , mert azt hiszem, tényleg szükségem lenne egy orvosra. Nice kérlek. – Csitítva sugdostam a szavakat fülébe, majd egy csókot nyomtam az arcára, s ha a szike kiesett a kezéből, akkor feltápászkodtam a földről, s igyekeztem Őt is felsegíteni, remélve, hogy már jobban van.
- Mondanám, hogy ugorj a hátamra, de panaszkodnál a fizikai erőlétemre, és akkor lőttek az esti hancúrnak. – Még így is igyekeztem humorizálni, miközben magamhoz öleltem Őt, s igyekeztem minél távolabb vonni Marlowtól, a szabadságot jelentő kijárat felé.
Hirtelen a háttérből egy fiatal ápoló férfi jelent meg és vele egy rendőr, aki épp egy sérült rabot vigyázott a kórházban, mikor az alagsor irányából felfigyeltek Bérénice kiáltozására. Sok időbe telt, míg megtalálták a hang forrását, de mégis eljutottak odáig. Az ápoló és a rendőr is futva ért oda, majd mindketten döbbenten pillantottak végig rajtunk, s Marlown.
- Bilincselje meg..ez az őrült megtámadta a barátnőmet, bántani akarta..- Magyaráztam a rendőrnek, miközben ismét úgy éreztem, mint aki menten leszédül a saját lábairól. A fánkzabáló furcsán pislogott ránk, majd hirtelen ránk fogta a fegyverét.
- Senki nem megy sehová, mindenki kezeket fel! – Az idióta nem lehetett túl eszes, ha egy majd meztelen nőre, s egy vértől átitatott inget viselő, láthatóan rossz bőrben lévő férfire fogta fegyverét.
Társa is rohant már a háttérből, közben azonban Marlow is éledezett, s mozogva, beteges vigyorral próbálta feltornázni magát a földről.
- Úgyis az enyém leszel, ketten lehetünk csak eggyé. – Sziszegte kifelé, mire végre odaért a másik rendőr is, aki társa helyett kezébe vette az irányítást, s meglátva a fenyegetőző férfit azonnal odament, hogy megbilincselje.
- Emeld már le róluk a fegyvered! Inkább gyere ide, állítsd fel ezt és hívjanak hozzá orvost. Maguk pedig…- Bérénice felé sétált a rendőr, miközben pisztolya markolatán tartotta végig a kezét, majd rám emelte a tekintetét.
- Lépjen el a nőtől, arccal a falnak, szét a lábakat, gyerünk! – Nem tudta, hogy mi történhetett, így engem is elrántott Bérénice mellől, erősen lökött a falnak, s hátra kapva a kezeimet engem is megbilincselt…
- Elárulná, hogy mi történt kisasszony? Maga meg hívjon egy orvost. – Adta utasításba az ápolónak, közben gyorsan még a rádióján is beszólt és erősítést kért a helyszínre.

A halott ember látványa nem ijesztett már évek óta. A szigorú, egyenletes ritmusra emelkedő és süllyedő mellkas annál inkább taszító volt. Bizonytalanság lett úrrá rajtam, s a mindig biztosan álló kézben megremegett a hegyes szike. Muszáj volt magamra szólni, hogy ne ejtsem el a gyilkos eszközt. Nem csak a gondolat taszított, hogy embert öljek, hanem a momentum, hogy meg kellett volna érintenem a férfi testét. A zsíros bőrre kellett volna helyeznem ujjaimat, hogy megtámasszam a fejet, hogy kellő mélységben vágást ejthessek hosszan az ütőéren.
Már elképzeltem, ahogy vérben ülök a férfi teste mellett, s lelógó ruhacafatokkal itatom fel a mélyvörös, feketéllő meleg vért.
Szikét tartó kezem újfent megremegett, de már nem volt annyi erőm, hogy magam tartsam meg reszkető ujjaimat. Edward kúszott mögém, hogy lefogjon, s visszatartson az uralomra törekvő tébolytól. Mellkasát megérezve hátamnak feszülni, úgy érezhetem, visszaléphetek a szakadék széléről, mert lesz, ami megtartson. Lesz, mibe belekapaszkodni, lesz hol oltalmat keresnem.
A férfi évek óta egyet jelentett számomra a biztonsággal.
– Azt sem érdemli meg, hogy megdögöljön. Annyira gyűlölöm őt… annyira szeretném, hogy valaki megfélemlítse, hogy ő is érezze, amit én. Azt akarom, hogy valaki megölje helyettem.
Súgtam magam elé üvegessé olvadó szemekkel, miközben kezemből Edward alig észrevehetően kifejtette a gyilkos eszközt. Észre sem vettem, hogy mikortól szorítottam a könnyű fém helyett ujját, hiszen addigra az erős feszítéstől elhagyta kezemet az erő. Minden vér kifutott fehérbe hajló kézfejemből.
Görcsösen szerettem volna teljesíteni vágyamat, de képtelen voltam rá.
– Ne viccelődj most Edward… így is elég vért vesztettél. Kell valami, amivel elszoríthatjuk a vérzést – már szavaim közben is a megfelelő segédanyagot kerestem, így hamar ráébredtem ruháim használhatóságára. A lógó anyagot letéptem és a férfi vértől csucsogó oldalára nyomtam. Miközben felálltunk a földről egymást segítve, megérkezett plusz két fő a szűkös boncterembe.
Az ajtón beesve nem sokáig próbálták értelmezni a helyzetet, a rend őre egyenruhájából előrántotta fegyverét és ránk szegezte azt. Elöntött a düh a mérhetetlen esztelenségtől.
A megsérült férfi, a ruháitól megfosztott szerencsétlen én és a földre terített őrült között nem volt képes különbséget tenni.
– Ne fogja rám a fegyverét, ember! Majdnem megerőszakoltak! – hápogtam hitetlenkedve, s mintha csak igazságszolgáltatóként küldték volna a második rendőrt, úgy igazította el a helyzetet. Persze, az még mindig nem volt szimpatikus megmozdulás, hogy Edwardot a falhoz állították.
– A földön fekvő állat, munkaidő után rám rontott, bénító-szert használt rajtam, lekötözött és erőszakosan közeledett hozzám. Ő a barátom. Ha nem jön ide, akkor most pszichiáterhez kísérhetnének, mert nem állnék a két saját lábamon. Gyilkossággal is fenyegetőzött. Megígérte, hogy idehozza Edwardot és a szemem láttára felboncolja. Vigyék el innen… látni sem bírom. Ha kiengedik a börtönből…
Nem mondtam, hogy abban az esetben magam teszem el láb alól a férfit, hiszen akkor engem is bevonszolnak kihallgatásra és egy pszichológussal felmérik beszámíthatóságomat.

Megvártam, míg elvonszolja egyikük az időközben magához térő Marlow-ot, s csak utána mertem elmozdulni Edward mellől. Bárcsak ne tettem volna, hiszen még egyszer hátra fordult, s a rendőri fegyelmezés ellenére is hátraüvöltötte, hogy ha egyszer kijön majd úgyis az övé leszek. Nem bírt veszíteni, s ez fájt.
Rettegtem tőle, hogy majd kijátssza az igazságosztókat, s már az éjszaka rám tör az otthonomban, hogy befejezze, amit elkezdett. Nem hittem, hogy rácsok, kamerák és téglafalak visszatarthatják.
S hogy nekem volt-e szükségem Edwardra, vagy neki rám, az nem volt eldönthető. Kifelé azt mutattam, hogy járását segítve kapaszkodtam bele, belül viszont összeomlottam volna, ha nincs az oldalamon, hogy karolhassam őt.
– Mindjárt itt lesznek föntről. Semmi baj. Minden jó lesz, Edward.

Még akkor is ezeket a szavakat suttogtam, mikor a férfit tolókocsiba ültették, s eltolták mellőlem. Kabátomba gubózva ültem az épület halljában órákon át, míg el nem látták Edwardot. S neki lett volna rám szüksége, jobban, mint valaha, mégis alig vártam, hogy eleresszem könnyeimet, s úgy itassam fel pólója anyagán őket, hogy kettőnkön kívül senki ne tudja, hogy a zokogás szorít belülről.