Reggel szokásosan az idegesítő, monoton ébresztőhangomra ébredtem. A szemem perceken belül felpattant majd kapkodva nyomtam le az órát és eszméletlen gyorsasággal akartam felöltözni. Egészen addig amíg rá nem jöttem valamire...."-Hova sietek?"
Kérdeztem magamtól, majd fáradtan és unottan a plafonra meredtem. Ma be sem kell menni a suliba. Nemes egyszerűséggel fogtam magam és olyan gyorsan feküdtem vissza az ágyba amilyen gyorsan felriadtam az imént. Kb olyan negyed egykor kelhettem fel és mikor kinéztem tűzött a nap és azt éreztem, hogy ha most ki mennék elporladnék. Szóval muszáj voltam magam valamivel lekötni. Na meg..persze olyas valamivel ami...amiről nem az otthoniak jutnak eszembe. Még mindig rosszul érint anya viselkedése, de talán így a legjobb.
Bekapcsoltam a laptopom és csekkoltam a facebookom. Nem volt semmi érdekes, még a tesóm sem írt. Ennyit a nagy testvéri szeretetről. Szerintem meg sem hagyja őket, hogy mi van velem. Will gondolom már telebeszélte a fejüket. Vagy ki tudja?! Lehet nem is kellett nekik beszélni. Hagyjuk is...
Még nem érzem, hogy nagyon otthonos lenne a lakás ezért sok olyan oldalt nézek ahol lehetne kedves kis dolgokat vásárolni. Épp rábukkantam egy nagyon kis helyes éjjeli lámpára amit nagyon rég óta keresek. Ráadásul itt nem messze egy háznál átlehet venni. Írtam is a hirdetőnek egy e-mailt. Rá egy órára vissza is írt és megbeszéltük, hogy a megadott címre elmegyek és átveszem az árut. A megbeszélt időpont négy óra. Addig is pakolásztam még egy kicsit.
Nem volt messze a lakás ezért sétáltam. Sikerült megvásárolnom a lámpát és nagyon boldog voltam. Már csak egy baj volt. Nagyon nehéz volt...Vagyis nekem biztos az...Cipekedve és verejtékezve mentem hazafelé egy bazi nagy lámpával.

Már kezdtem feladni az egész cipekedést mikor egy segítő kéz nyúlt felém.
- Köszönöm!
Átnyújtottam neki a lámpát ő pedig kedvesen elvette. Amióta a kezembe vettem a lámpát csak azon gondolkodtam, hogy miért ilyen nehéz. Hiszen egy alap éjjeli lámpa nem lehet ennyire súlyos. Nagy tehertől szabadított meg ez a kedves idegen.
- Még be sem mutatkoztam. Abby vagyok.
Kezem nem nyújtottam, még a végén ott hagyott volna. Cipekedik helyettem és még azt is elvárom, hogy kezet rázzunk. Inkább hanyagoltam. Kissé feszengve lépkedtem mellette. Fogalmam sem volt hogyan enyhíthetném. Már említettem, hogy nem laktam a háztól messze, ahonnan a lámpát hoztuk, így hát hamar hazaértünk. Bár szegénynek biztos ez is hosszú volt azalatt az atom nehéz tárgy alatt. Nem hagyhattam, hogy csak úgy elmenjen. Megakartam hívni valamire.
- Nos, itt lennék. Engedje meg, hogy megkínáljam egy csésze kávéval.
Mondtam mosollyal az arcomon majd miután kicsuktam a lakás ajtaját befelé tessékeltem az első vendégemet.
-Itt jó is lesz.
Mutattam a nappaliban elterülő kanapé mellé. Innen majd beviszem a szobámba. Gyorsan kisiettem a konyhába, hogy hozzam a megígért kávét.
- Tessék! Közben megtakarítanám a lámpát, ha nem baj.
Tettem le elé a csésze kávét. Kerestem egy rongyot mivel elkezdtem leporolni. Le kellett vennem a burát mert minden félképpen az alatta lévő területet is leakartam törölni. A lámpa nem egy egyszerű lábon áll. Hanem egy kör alakú talpazaton. Leginkább ott éreztem a súlyt. Amíg behoztam egy vízzel teli tálat a törölgetéshez, ismertettem a jelenlegi élethelyzetem az úrral.
- Tudja, nemrég költöztem ide. Szóval sajnálom ha még egy kicsi rendetlenség fogadja de még nem teljesen rendezkedtem be. A dobozokat már kicsomagoltam és a nagy részét a helyére is raktam. De van még mit finomítani rajta.
Nevettem fel. Belátást nyertem a lámpa aljába ahol egy nagyon érdekes dolog csillogott. Elállt szavam és a mondatot megszakítottam. Nagyon nehezen, de bele tudtam nyúlni és kivettem azt a valamit.
-Ezt nézze!
Mondtam lassan, ledöbbenve. Ez egy...egy...antik nyakék. Hogy került ez bele? Hát akkor ezért volt ez a lámpa ilyen nehéz. Féltve forgattam a kezeim között és csodáltam.
- Biztosan nem azoké akiktől a lámpát elhoztam. Az mondta a hölgy, hogy ők pár napja vették de nem tudták sehol elhelyezni..Nem volt r szükség, ezért akarták eladni. És biztos, hogy ők nem vették észre, hogy ez van benne.
Gondolkoztam....Mit kéne vele csinálnom?! Kérdeztem magamtól. Szembe ültem az úrral az asztalnál.
-Szerintem az lenne a legjobb, ha megkeresném az eredeti tulajdonost. Maga mit szól ehhez?

Még mindig kirajzolódott a döbbenet az arcomon. Mégis csak...Nem mindennap talál az új lámpájában egy antik nyakéket. Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz az első nehézség az új lakhelyemen. Hozzá kell szoknom az extrém dolgokhoz....úgy néz ki.
Beletúrtam a hajamba és nagy levegőt vettem majd így szóltam Paulhoz:
-Akkor most nagy feladat vár rám.
Húztam el a számat úgy, mint aki már előre látja, hogy ez nehéz meló lesz.
-Paul! Én igazán nem akarom húzni az idejét és úgy szint nem akarom fárasztani de...
Lesütöttem a szemem és csak azon kattogott az agyam, hogy mégis hogyan kéne megkérnem őt, hogy segítsen nekem megkeresni a tulajdonost.Nem vagyok az a türelmes típus ezért bele vágtam a közepébe.
-Segítene megkeresni azt akié ez az izé?
Kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
Jobban megnéztem ezt a nyakéket. Egyszerűen csodálatos volt..Leírhatatlanul szép volt. Nincs csillogására, színpompáira szó. S mégis merre kezdjek el keresgélni. Nem ismerek itt senkit. A helyeket se annyira. Ajj már. Francba az egésszel.
- Szerintem a legjobb az enne ha vissza mennék oda ahol vettem!

Láttam Paulon , hogy meglepte a kérdésem. De kicsit kétségbe vagyok esve. Mit kezdjek én ezzel az izével? Nekem amúgy sincs időm a tulajdonos után szaladgálni. Holnaptól már újból suli van. Jobb lenne ha tovább adnám a lámpát. Vagy nem...Ha inkább eladnám egy ékszerésznek. Nem, az sem. Igaza van Paulnak. Nem tehetem...Lehet, hogy valakinek ez nagyon fontos. Én meg csak úgy eladnám. Ilyen szemét nem vagyok s nem is leszek. El kell döntenem, hogy mit csináljak előbb. Először is vissza megyek oda ahonnan ezt elhoztam. Csak onnan tudok tovább indulni. Az mindenek a kezdete. Vagyis, az én esetemben biztos.
-Én megértem ha nem akar segíteni, tényleg. Semmi gond.
Magamra erőltettem egy mosolyt és vissza sétáltam a lámpához. Mindent vissza szereltem rá, de a nyakéket nem tettem bele. Csak az ékszerrel megyek vissza. Remélem tudnak valamit mondani. Már az is eszembe jutott közben, hogy lehet nem is igaz az az ok amiért a nő nekem eladta. Kitudja? Lehet, hogy ő is megtalálta benne csak bepánikolt és inkább eladta. Na jó, álljunk csak le. Ez nem egy nyomozósdi játék. Ez itt a valóság szóval leállok az agyszüleményeimmel és inkább teszek is valamit.
-Akkor ha megbocsájtana akkor nekem mos vissza kellene mennem oda, ahonnan ezt elhoztam.
Kedvtelenül és enyhe mosollyal mondtam. Nem volt kedvem vidám fejet vágni. Szegény mit gondolhat rólam. Mindegy is. Azért, sajnálom, hogy Paul nem tart velem. Csak jobban ismer itt mindenkit és mindet. Valahogy csak boldogulni fogok. Nem haragszom rá, hiszen nincs rá okom. Segített elhozni, cipekedett miattam. Azt csak nem várhatom el tőle, hogy erre is megoldást találjon. De ha...Ha mégis meggondolná magát...
Jesszusom én lecsapom magam. Nem vagyok normális. Szánalmasak még a gondolataim is. Las Vegas már is rossz hatással van rám.

Már tényleg indulni akartam amikor meggondolta magát. nagy kő esett le a szívemről. Örültem, hogy van aki mellettem lesz.
-Rendben, köszönöm! -Egy kedves mosoly jelent meg a gondterhelt arcomon. Ahogy forgatta ott előttem a darabot én is jobban a fejemhez kaptam, hogy "Egek! Ez egy hihetetlenül gyönyörű darab ami tényleg sokat ér. És talán nem mindenki adná vissza". Be kell vallanom! Kicsit büszke voltam magamra, hogy szorult belém annyi becsületesség, hogy ezt vissza szállítsam jogos tulajdonosához.
-Igen, valakinek biztosan.ogy belevágok a "kutatásba". Ezért is meg más miatt is döntöttem úgy, h belekezdek a kutatásba.
Hogy is mondjak?! Valahogy nem így terveztem el a mai napom. De én is jártam már olyan helyzetben ahol igen csak számított a becsületesség. Régebben én is elhagytam a nagymamám által rám maradt fülbevalót.

Reggel elmentem a boltba. És mire hazaértem, nem találtam a fülbevalót. Nagyon féltem, hogy nem lesz meg mert számomra az nagyon kedves volt. Még az eladó meg is dicsérte, hogy mennyire különleges. Majd két nap múlva ugyan abba a boltba mentem vissza. Kiderült, hogy a kosárba hagytam és az eladó mikor elpakolta a kosarak észre vette. Beugrott neki, hogy azt nálam látta. Megtartotta és amikor újból találkoztunk vissza adta. Nagyon örültem neki és megköszöntem neki

Visszatérve a jelenhez....Mindent megteszek, hogy meglegyen a jogos tulajdonos.
-Akkor, indulhatunk is.

Kellemetlen csend ölelt át bennünket és az őszintét megvallva, örültem, hogy ezen Paul változtatott.
Nem vettem tolakodásnak a kérdését, ez a minimum azok után, hogy elkísér. Végül teljesen idegen személy vagyok a számára de mégis talált bennem valami olyat ami meggyőzte róla, hogy velem tartson ezen a kissé bonyolult úton ami a nyakék miatt keletkezett. Legalább egy ember van akit ismerhetek itt. Az sosem baj, ha az emberek ismerkednek.
Akármilyen legyen is a szituáció. Bár szerény véleményem szerint az emberek nem igen sok efféle alkalom hozza össze. Leginkább ilyenkor egy filmbe illő pillanatot tudok elképzelni.
Ne menjünk csak messzire. Rögtön az első ami eszembe jut az az amikor egy fiú és egy lány találkozik. A lány siet valahová de egy fiúba botlik. Leesnek a kezében tartott füzetek, könyvek, cetli. Mind a ketten leguggolnak és zavarukban felszedik a földre hullott dolgokat. Aztán egyszerre fognak meg valamit és ekkor egymás szemébe néznek. A lány engedi, hogy a fiú vegye fel. Felállnak, hebegnek-habohnak valami "én voltam a hibás, ne haragudj" szöveget majd egymás után nézve tovább mennek.  Így folytatódik a sztori. De ezermás eset van még ami ehhez hasonló.

Hogy a jelenbe térjek vissza ismét, elkezdek mesélni kicsit magamról.
-Oh hogyne! Én nemrég költöztem ide. Az anyámmal és a nevelő apámmal nagyon nem jöttem ki. Egy este nagyon össze vesztünk és elköltöztem ide, apa segítségével. Egy étteremben dolgozom, mint felszolgáló. Egy fotós iskolába járok, amit imádok. És most pedig egy régi nyakék tulajdonosa után futkosom.
Elkapott egy gyenge kacaj.
-És én is tudhatok meg dolgokat, kedves Paul?

Alig vártam, hogy odaérjünk a házhoz mert roppant kíváncsi voltam.
-Igen, fotózom. És úgy érzem, hogy ez az ami életem végéig éltetni fog. Kicsi korom óta figyelek mindent ami a ehhez köthető. És magával ragadott.
Abba hagytam az áradozást és azon kaptam magam, hogy Paul már magáról mesél.
-Franciaország varázslatos hely. Egyszer jártam ott. -mosolyogtam rá.
-Rajz.....hmm...Az is nagyon jó dolog. Magam is kedvelt hobbiként tekintek rá de nekem csak hobbi. Nem merülök annyira bele. Szívesen látnám pár rajzát, ha nem lenne ellene kifogása. -kíváncsi tekintettel mosolyogtam rá mert valóban érdekelt a tehetsége.
-Igen, könnyedén meglehet. Maga is hisz a "véletlenekben"?
Tettem fel ezt a bűvös kérdést. Sok mindenkinek más a véleménye erről a dologról.

Miközben ezt megbeszéltük oda is értünk a házhoz. Becsengettem.
-Helló, lehetne pár kérdésünk ezzel kapcsolatba?
Mutattam fel a nyakéket és vártam a választ.