Australia, Melbourne, '69.02.07. 45 Belsőépítész Civilians Nicole Kidman

Karakter személyisége

Magas, vékony, törékeny, nőies testalkatom van. Szőke hajam arany színben szikrázik a fényben, tökéletes kontrasztot alkotva fakó, hibátlan bőrömmel, és azúr színű szemeimmel melyekben vibráló élet szikrái játszadoznak. Hajamat többnyire kiengedve hordom, de, ha a helyzet úgy alakul, elegánsan összefogom-, kontyba tűzöm rakoncátlan tincseimet.
Öltözködésemre a kifinomultság jellemző. Kifejezetten szeretem a szoknyákat, a magas sarkúakat, a blúzokat, a blézereket és a kosztümöket. Fontos számomra a divat, a luxus; a gardróbomban lapul jó pár elegáns, kis- és nagyestélyi viselet is. Imádom a finom selymet, a csipkét és a világos, krémszíneket, mint amilyen a bézs, valamint a kék minden árnyalatát.
Ami a sminket illeti, a visszafogottság jellemez: többnyire szemeimet emelem ki tussal, illetve fekete szemceruzával, - szempillaspirállal, ajkaimat pedig vérvörös rúzzsal, vagy világos szájfénnyel. Szeretem az ékszereket, a kitűzőket, a szép karórákat és egyéb kiegészítőket.

Társasági lénynek vallom magam, barátságos és megértő vagyok. Imádom habzsolni az életet, ismerkedni, és nagyra értékelem a kényelmet. Szeretek csapatban dolgozni, szervezni, főnöknek lenni. Hozzászoktam, hogy utasítgassam az embereket, és általában hallgatnak is rám. Rugalmas vagyok, könnyen alkalmazkodok az új emberekhez, helyzetekhez. Úgy érzem, hogy állandóan a figyelem középpontjában kell lennem, imádom más emberek figyelmét, ha körberajonganak, ha elismernek engem, vagy a munkámat.
Számomra az élet a barátokról, az estélyekről, az új ismerettségekről, a társadalmi életről szól. Mások társasága energiával tölt fel, szeretek ismerkedni, legyen az személyes okokból, vagy üzletiekből. Néha igazi nehézséget okoz az egyedüllét, különösen, ha az rendszeressé válik.
Imádom az embereket - többnyire - és az új tapasztalatokat. Izzó és szórakoztató vagyok, és szívesen vagyok a figyelem középpontjában, a rivaldafényben. Az 'itt és most'-ban élek, és imádom az izgalmakat és a drámát az életemben.
Kivételes módon értek az emberekhez, megvan az a képességem, hogy el tudjam érni, hogy mások pontosan azt tegyék, amit én akarok. Belemászok az emberek fejébe, és azt a reakciót érem el, amit szeretnék. Mondhatni kissé manipulatív vagyok, de ezt csakis jó célokra használom fel, és nem élek vissza a meggyőzőképességemmel.
Visszafogottabban nyílok meg másoknak. Gyakori, hogy mindenkivel személyre szabottan érintkezek, amolyan kaméleon módjára, ahelyett, hogy önmagamat adnám. Ami nem jelenti azt, hogy nincs véleményem. Határozott értékrendem és véleményem van, amit világosan és tömören vagyok képes kifejezni. Ezeket a meggyősződéseimet kifejezésre juttatom, amíg nem túl személyesek. Sok tekintetben nyílt és nyitott vagyok.
Jellemzően nagyon egyenes és őszinte vagyok. Rengeteg önbizalmat sugárzok magamból, és adottságaimnak köszönhetően sokféle dologhoz értek. Okos vagyok, tele vagyok energiával, erőteljes- és lendületes vagyok. Általában jó vagyok bármiben, ami érdekel. Szeretem, ha minden rendezett körülöttem, és keményen dolgozok, hogy rendet tartsak, és hogy tisztázzam, ami nem egyértelmű.
Nagyon jól fejlett az esztétikai érzékem, és kitűnő tér-, és rendeltetés érzékem van. Számos gyönyörű műtárgyat-, és egy művészien berendezett otthont birtoklok.
Gyakorlatias ember vagyok, aki két lábbal jár a földön. Határozott vagyok, döntéseimet pedig igyekszek mihamarabb megvalósítani. Jó szervező vagyok, és az eredményre összpontosítok. Figyelek a részletekre. Olykor makacsnak tűnhetek, mivel másoktól is elvárom, hogy logikus terveimhez alkalmazkodjanak.
Mindenbe hatalmas energiát fektetek, amit csinálok. Mindent megteszek, amiről úgy gondolom, hogy meg kell tenni a munkájmban, a házasságomban és a közösségben, amiben élek, sok energiát fordítva ezekre a dolgokra. Lelkiismeretes vagyok, gyakorlatias, realista és megbízható. Komolyan veszem a kötelességeimet.

◆ egyebek:
- huszonhat évesen mentem férjhez
- van egy tizenhét éves lányom, Aglaia, aki éppen lázadó kamaszkorát éli és az agyamra megy néha - gyakran
- mostohalányommal, Delphine-nel nem jövök ki túl jól
- anyám a második világháború kezdetén született, 1939-ben, és a családjával együtt menekültek Angliából Ausztráliába; anyám itt egy gazdag farmtulajdonosba szeretett bele később, aki marhatenyésztéssel foglalkozott; ő az apám
- van két bátyám és egy húgom
- nem tudok főzni, de nagyon meg akarok tanulni
- több szervezetnek is adományozok
- Horatio-val a kapcsolatom egy családi nyaralás során kezdődött, de nem volt az a tipikus 'szerelem első látásra' jellegű dolog
- később, az egyetem elvégzése után, utazgatni akartam, és dolgozni, a sorsnak hála Vegas-ban kötöttem ki, ahol újra találkoztam a férfivel és pár év múlva összeházasodtunk
- anyám nem örült a nászunknak
- szeretek utazni, imádom a kelet színes, vibráló világát
- van egy tetoválás a hátamon, amely nagyon aprólékos és kidolgozott, egy régimódi gyertyatartó csillárt ábrázol, égő gyertyákkal; a gyertyák a családomat szimbolizálják - így összesen hét van belőlük

Történet vagy szerepes példa

[You must be registered and logged in to see this link.]

'She said fine and in thirty seconds time she said, I want to live like common people
I want to do whatever common people do, I want to sleep with common people
I want to sleep with common people like you.
Well what else could I do - I said I'll see what I can do.'

Kényelmes, ám elegáns fekete vászonnadrágom a sütő meleg, szinte égető üvegének simul, a fehér kötény alatt, amint a pult fölött nyújtózva az ablak kilincséért nyúlok, hogy kinyissam azt, utat engedve a fekete füstnek.
- A francba! - sziszegem maga elé. Feltűrve sötétkék blúzom ujját, fülem mögé kanyarítva egy rakoncátlan, lágy hullámban végződő tincset, mely szabadult a kontyból, már nyitom is a sütőt. A fekete füst marja a tüdőmet, ahogy az orromba kúszik. Próbálom ellegyezni a töménytelen mennyiségű, nehéz, ködként terjengő, megfoghatatlan ólomszín felhőt, de lehetetlen. Amikor elterveztem, hogy az idei karácsonyi vacsorára - amit minden évben megrendezek, és ahova meghívok mindenkit, aki egy kicsit is számít - én fogom elkészíteni a fogásokat, abban bíztam, hogy ezúttal sikerülni fog. Ehhez képest ez a harmadik, egész kacsa, ami a kukában landol - az első még koppant is a fémkukában -, teljes valójában, vastagon elszenesedett bőrével, égett belsőségeivel együtt.
A pultnak támaszkodva csúszok le, és döntöm hátam a szekrénynek. Ez nem fog menni... - ismerem el magamban, s kétségbeesetten pillantok az órámra. Már csak három óra van vissza kezdésig, és én még csak nem is sminkeltem rendesen, nem csináltam meg a hajamat, nem húztam fel a legújabb szerzeményemet, azt a gyönyörű, kristályokkal díszített, éjkék nagyestélyit. Ha nem lépek valamit, most azonnal, akkor az egész estély katasztrofális véget fog érni, rögtön az első fogásnál, amit szintén én főztem, de valamiért ehetetlenül sós, mérhetetlenül csípős, halványnarancssárga (az internetes oldalra feltöltött képen pedig élénk, tégla piros), de a zöldségek és a tészta benne valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, félig nyersek maradtak. A desszertről pedig ne is beszéljünk - a sütemény tésztája a tepsibe ragadt, és csak darabokban sikerült kiszednem onnan; mondanom sem kell, hogy a kukában végezte, mielőtt a krémnek nekiálltam volna. Miért nem megy ez nekem?
Csalódottan veszem a kezembe mobilomat, és kikeresem a hosszú névjegyzékből az éttermet, ahonnan a fogásokat rendelem, az esetek mindegyikében, mivel valahogy próbálkozásaim a konyhában rendre zátonyra futnak - így, vagy úgy, még az elkészítés során, vagy később, amikor az asztalra kerülnek.

A vicces az, hogy huszonegy évvel ezelőtt, amikor befejeztem az egyetemet, nem ilyen életet képzeltem el magamnak. Félreértés ne essék, én szeretem Horatiot, szeretem Aglaia-t, és szeretem az életemet. De egy huszonnégy éves, fiatal nő nem ilyesmiről álmodozik, nem igaz?
A Horatio-val való kapcsolatom, életem még tizenkilenc évesen kezdődött, ám akkor még sejtelmem sem volt a dologról. Az volt az utolsó családi nyaralás, amire nagy nehezen sikerült elrángatniuk a szüleimnek. Akkoriban épp olyan lázadó voltam, mint Aglaia - sőt, sokkal-sokkal rosszabb volt a helyzet.
Las Vegas! Ez volt anyám csodálatos ötlete. Ő mindennél jobban szerette a csillogást és a ragyogást. Nehezen viselte a farmon töltött napokat, hiszen ő Sydney nyüzsgő, belvárosi életét szerette. Azt, amelyikben minden este a színházba mentek a barátaival, vagy moziba, táncos estekre jártak, valamelyik híres étteremben szórták a pénzüket. Egy olyan nőnek, mint ő, egy farm kimeríti a szenvedés, az unalom és a szürke hétköznapok fogalmát. Félt a szarvasmarháktól, és nem tudott lovagolni - egyáltalán. Alig dugta ki az orrát a négy fal közül, nehogy lebarnuljon sápadt bőre, s ha havonta, vagy kéthavonta egyszer bemennek apával a városba, még véletlenül se higgyék róla azt, hogy földműves, vagy háziasszony.
Az egyetlen dolog, ami a farmon tartotta őt, az apám volt. Annyira szerette a férfit, annyira szerelmes volt belé, minden egyes nap, hogy képes volt elviselni a meleget, a fekete-, sárga- vagy félvér személyzet társaságát, a bogarakat és a rovarokat, valamint az állatok közelségét és a szélsőséges időjárást. Mindig elképesztett a szerelmük, és én is valami hasonlót akartam.
Az egyetem előtt, amit a Sydneyben lévő gimnázium befejeztével Melbourne-ben kezdtem volna, a nyáron tehát Vegasba mentünk, anyám személyes kérése és igényei végett.
Nem élveztem. Határozottan nem. Nem a várost, egyszerűen a családom közelségét. Nagykorúként, a szabadság kapujában, az egyetem előtt az ember lánya inkább töltené a nyarat a gimnáziumi barátaival, még egyszer, talán utoljára együtt töltve pár hetet, esetleg egy hónapot, semmint a családdal felfedezni egy hatalmas betondzsungelt.
Akkor találkoztam Horatio-val. És nem, nem voltam szerelmes, amikor megláttam először, nem éreztem azt, amit elképzeltem, hogy fogok, ha megtalálom a nagy Őt. Csak egy idősebb fiú volt a tömegből, senki több. Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, és azt hiszem, már másnapra el is felejtettem az arca vonásait, basszusa hangját, tekintete kékjét.

- Rendben - bólintok, bár a férfi nem látja a vonal túlsó felén. - Igen, nagyon fontos lenne, hogy gyorsan kihozzák - szünet, kérdez. - Egy órán belül - értetlenkedés. - Nem érdekel, csak... legyen itt az a kacsa! - természetesen nem ingyen lesz olyan gyors az étterem. Már hozzászokhattak volna, hogy mindig az utolsó pillanatban telefonálok, ugyanis én már hozzászoktam, hogy mindig elkérnek egy kisebb vagyont, csupán a sebesség miatt. Ám legyen, én fizetek, ha az én-, vagy a karácsonyi vacsorám jó hírnevéről van szó.
Elégedetten teszem le a telefont, és sietek az emeletre, hogy gyors zuhanyt vegyek. Miközben a hosszú, világos előszobán haladok végig, bekopogok Aglaia-hoz, aki éppen valamilyen zenének méltatlanul nevezett zajt bömböltet. Nem várom meg, hogy mit szól, már be is nyitok.
- Remélem elkezdtél már készülődni - teszem csípőre a kezem, még az ajtóban állva.
- Nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék - jön ki a gardróbszobából, szinte haját tépve.
- Igen, tudtam, hogy ezt fogod mondani, épp ezért vettük egy hete azt a zöld ruhát, emlékszel? - bökök a halántékomra, és idézem fel lelki szemeim előtt a félvállas ruhát, mely kissé görögös stílusú.
Görögország... onnan érkeztem meg Vegasba, amikor találkoztam Evan-nal. - Vedd fel azt - teszem hozzá parancsoló hangnemben, s meg sem várom, hogy mi következik a 'De Anyaaaaaa!' kezdetű hiszti után, inkább én is megyek fürdeni, sminkelni és öltözni.
A hálószobánkba lépve megpillantom Horatiot.
- Ferde a nyakkendőd - lépek elé, és igazítom meg a szóban forgó ruhadarabot. - Így - simítok végig a sötétkék darabon -, tökéletes - emelem rá tekintetemet. - Remélem, három óra elég lesz arra, hogy a dolgozószobádban gubbassz, valamilyen 'fontos' - ezt a szót gúnyosan ejtem - munkád fölött, és utána a vendégeké legyél egy egész estére, Horatio - veszem ki a fülbevalót a fülemből, és teszem le a sminkasztalra, majd mellé kerül a karóra, a karkötők és a nyaklánc is. Míg beszélek, leveszem a blúzom, így láthatóvá válik a tetoválásom, amit kicsit átalakíttattam az évek alatt. Így még Horatio-nak is tetszik, Aglaia barátnői meg egyenesen imádják - nem egyszer telefonált nekem dühös anyuka, hogy a lánya tetoválást akar, és az én nevemet emlegeti.
- Ahogy akarod, drágám - bólint, és mivel tudja, az óra ketyeg, és, ha partikról van szó, szigorúbb vagyok, mint általában, már lép is ki a szobából, hogy a dolgozóba menjen.
Én pedig készülődni kezdek.

Horatio és természetesen cseppet sem szerény személyem is tisztában van azzal, hogy Aglaia honnan örökölte ezt a lázadó jellemét. Természetesen tőlem. Bár Aglaia egy sokkal visszafogottabb változatom, szóval megnyugodtam, hogy szorult belé valami az apjából is.
Képzeljék el a szituációt: két gazdag, farmbirtokos család leül egy asztalhoz, és megvitatják gyermekeik sorsát, a beleegyezésük nélkül. Teljesen konkrétan Tomét és az enyémet. Tom az a jóképű cowboy fiú - aki mára már minden bizonnyal férfivé érett -, akihez hozzá kellett volna mennem, huszonnégy évesen, pontosan azon a nyáron, júliusban, amikor elvégeztem az egyetemet. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt férjhez menni, és ezt a szüleim tudtára is adtam. Természetesen nem ismerték a 'nem' szó jelentését. Válaszul én pedig nem ismertem az 'érdekházasság' szó jelentését. Hoppon hagyva leendőbelimet és a családjainkat, csalódást okozva a szüleimnek, és - szerintük - rossz példát statuálva a húgomnak eljöttem otthonról. Teljesen. Nem csak, amíg le nem csillapodik ez az egész 'házasság-mizéria', hanem végleg. Először Japánba mentem, pontosabban Tokióba, onnan pedig egy másik repülővel haladtam nyugat felé.
Az első, huzamosabb időt Moszkvában töltöttem, egészen pontosan fél évet. Akkoriban eléggé szabadszellemű és laza voltam ahhoz, hogy a mának éljek, hogy ne tervezgessek. Így történt, hogy egyik étteremből, a másikba mentem, majd bárból, bárba jártam, pincérnőként, csaposként dolgozva. Aztán Németországba utaztam, ahol angolt tanítottam óvodásoknak.
Spanyolországban már általános iskolásoknak tanítottam, Franciaországban gimnazistáknak, és mire Olaszországba, majd Görögországba értem, már felnőtt képzések vezetője voltam.
Minden egyes első órát az adott csoporttal úgy kezdtem - már, ha értettek legalább ennyire angolul -, hogy az angolt még a hülyék is meg tudják tanulni, nem hogy ők. Eleinte fájdalmas volt egy-egy csoportnak, vagy távozó diáknak, vagy munkatársaknak búcsút inteni, de, ha az ember sokáig csinálja - márpedig én másfél évig csináltam -, hozzászokik.
Görögországban búcsút intve az osztályomnak, és a kollegáimnak Amerikába repültem, lévén, ha már van egy belsőépítészi diplomám, azt ki is kellene használni. Mi sem lenne jobb hely ezen célomnak, mint Hollywood? A sok híresség, a különféle, pikáns kérésekkel, kívánságokkal, melyeket természetesen busásan megfizetnek majd.
Azt persze nem gondoltam, hogy annyira nehéz lesz elhelyezkedni a szakmában. Arra számítottam, hogy, ha majd leteszem az asztalra a diplomámat, kapkodni fognak értem. Persze nem így történt. Épp ezért kötöttem ki Hollywood helyett Vegasban.
Huszonnégy évesen nem néztem ki felelősségteljes, dolgozó nőnek. Akkoriban vörösre festtettem a hajamat, összesen kilenc lyuk volt a két fülemben, volt egy köldökpiercingem, akkoriban tetováltattam a hátamra. Kihívó ruhákba öltöztem fel, kedveltem a fűző-szerű felsőket, és a szűk, bőrhatású nadrágokat, valamint a bakancsokat és a bőrdzsekiket.
Nem csoda hát, hogy egy olyan fickó, mint Horatio akkoriban simán elment volna mellettem, viszont vele ellentétben egy Evan féle férfi pont az ilyen lányokra bukott, mint amilyen én voltam.
Evan rocker volt, vagy punk-rocker, metal-head; egyszóval rosszfiú. Ő is bőrdzsekiben járt, valamilyen lezser felsővel - már, ha volt rajta a kabáton kívül más felül -, farmerral és szintén bakanccsal. Volt egy motorja. A haja tökéletesen be volt állítva, és annyi zselét kent rá, hogy egy tornádó sem tudta volna tönkretenni, valamint hordott egy fésűt is a belső zsebében, a cigarettája mellett.
- Honnan jöttél, Cicám? - kérdezte, a falnak támaszkodva egy háztetőn. Nem szabadott volna ott lennünk, de a közös barátaink ragaszkodtak egy bulihoz egy háztetőn - jézus, hogy élveztem...
- Görögországból - válaszoltam, de látván pillantását, mellyel végigmér, hozzátettem: - Ausztrál vagyok, de most éppen a világot járom. Tanítottam Görögországban, előtte meg sok másik helyen - magyaráztam, majd kínomban a borba kortyoltam.
- Mi tanítasz? Biológiát? - vonta fel szemöldökét, átkarolva vállamat.
- Angolt - javítottam ki.
- És hogy kerültél Görögországba? Ausztráliában nincsenek iskolák? - kezét ezúttal a derekamra csúsztatta és szorosan magához vont.
- De, vannak. Csak... egyszerűen én más vagyok, mint a szüleim és ezért volt pár nézeteltérésünk. Ők gazdag farmtulajdonosok, és elvárták volna, hogy hozzámenjek egy fiúhoz, akit nem is ismerek - elképedve néz rám, én pedig bólogatok, azt sugallva, hogy nem hazudok. - Szóval eljöttem. Világot akarok látni, tanítok, abból élek, amiből tudok. Nem akarok gazdag lenni, átlagember akarok lenni!
- Azon könnyen segíthetünk - csúszott keze a fenekemre, én pedig nem ellenkeztem. - Kérsz rumos kólát? A közemberek ezt isszák bulikon, nem bort.
- Öhm... rendben - és már vette is el az asztalról a színültig telt poharat. Míg megittam, beszélgettünk. - Tényleg úgy akarok élni, mint az átlagemberek - bizonygattam -, azt akarom csinálni, amit ők, és átlagemberekkel akarok dugni. Átlagemberekkel, mint te - vontam fel a szemöldökömet.
- Ezen is segíthetünk - vette ki a kezemből a poharat, melyet fél óra alatt kiürítettem. - Gyere - fonta össze ujjainkat, és már mentünk is, magunk mögött hagyva a lampionokat, az égősorokat, a sört, a bort és a rumos kólát.
Nem. Nem az ágyban kötöttünk ki. Egy éjjel-nappali étterembe vitt engem, ahol mindenféle emberek megfordultak. Egy ideig csak figyeltem őket, és Evant hallgattam, amint azt ecseteli, hogy melyik cigit érdemes megvenni, és hol. Majd az étlapról a legolcsóbb kaját választotta, és zsebre vágott egy sószórót, valamint egy fél marék fogpiszkálót.
- Tegyél úgy, mintha nem lenne pénzed - mondta, miután végeztünk az evéssel, mire kinevettem.
- Oh, nagyon vicces vagy... – boxoltam vállba.
- Senki sem nevet rajtad kívül. Egyébként meg komolyan gondoltam. Ha jön a pincér, mondd azt, hogy nincs pénzed - megütközve néztem rá. Ő is tudta, hogy van, és én is tudtam, hogy neki is van. - Biztos vagy benne, hogy úgy akarsz élni, mint az átlagemberek? Hogy ugyanazt akarod látni-, meg olyanokkal akarsz dugni, mint én? Mondd azt, hogy nincs pénzed. Ki fognak dobni, kínos lesz, lehet, hogy seggbe is rúgnak minket, de hé... ingyen kajáltunk - vont vállat, és húzta csibészes mosolyra száját, egy ezer wattos, szívdöglesztő vigyort mutatva.
Végül pár napot együtt töltöttünk. Idő közben levágattam a hajamat, szereztem egy másik állást, egy pincérnőit, kibéreltem egy lakást, valami mosoda fölött, dohányozni kezdtem, a billiárd királynője lettem valami lepukkant kocsmában és úgy tettem, mintha soha nem jártam volna iskolába - sőt, még csak a közelében sem.
Egy éjszaka, a lakásomban Evan újra összefonta ujjainkat, miközben hanyatt feküdtünk az ágyon, kimerülten, meztelenül, és a plafonon néztük a repedéseket. Életem addigi legjobb szexével lepett meg.
- Nem vagy az igazi - mondta. - Ha felhívnád az apádat, és kérnél tőle legalább annyi pénzt, amit egy hét alatt elbasztunk mindenféle szarságra, akkor még helyrehozhatnád - magyarázta. - Soha nem fogsz úgy élni, mint az átlagember, Elaine Tiberi, soha. Soha nem fogod azt csinálni, mint az átlagemberek. Soha nem látod majd ugyanúgy a dolgokat, mint az átlag. Soha nem bukhatsz el úgy, mint az átlagemberek. Nem nézheted tétlenül, hogy kisiklik az életed, Elaine. A te életed nem szólhat arról, mint az enyém, a bulizásról, az ivásról meg a baszásról - csak azért, mert nincs jobb dolgod - vont vállat. - Nem akarom, hogy együtt röhögj a faszságokon az idióta haverjaimmal, mert te is tudod, hogy nem viccesek. Nem akarom, hogy káromkodj, és nem akarom, hogy azt gondold, szegénynek lenni király, vagy menő. Mert nem az. Te pedig nem vagy átlagember, Elaine Tiberi. Magasan átlag felüli vagy, és jobb életet érdemelsz, meg jobb embereket magad körül. Nem az átlagot, nem engem - ingatta meg a fejét és ölelte át nesztelen, sírástól reszkető testemet.
Két hét múlva teljesen ki voltam égve. Evan úgy lépett ki az életemből, olyan váratlanul, ahogyan betoppant, én pedig ottmaradtam egyedül, nyakig a szarban.
Ekkor ismertem meg Horatio-t. Azonnal felismertük egymást, pedig jó pár év eltelt, első és utolsó találkozásunk óta. Fogalmam sincs, hogy mit látott bennem... tényleg nem tudom. Vörös, rövid hajam kócos volt, a fekete smink elmosódott a szemem körül, szakadt, szűk farmert viseltem és egy megfakult együtteses pólót. Tizennégy karkötő csilingelt összesen a két kezemen és immár tizenkét lyukkal a két fülemben. Piercing volt a köldökömben, és tetoválás a hátamon.
Fogalmam sincs, hogy miért választott engem. De engem választott, én pedig megváltoztam. Miatta, magam miatt, a közös jövőnk miatt.
Azt hiszem, már én sem akartam átlagember lenni.

'You'll never live like common people
You'll never do what common people do
You'll never fail like common people
You'll never watch your life slide out of view, and dance and drink and screw
Because there's nothing else to do.
Sing along with the common people, sing along and it might just get you thru'
Laugh along with the common people
Laugh along even though they're laughing at you and the stupid things that you do.
Because you think that poor is cool.'