Eljött hát a nagy nap, az a bizonyos szombat, ami egész biztosan megváltoztatja majd az életemet. Mindent előre elterveztem, mióta megtörtént az incidens Marlowal, azon törtem magam, hogy minél előbb megtervezzem a jövőnket, s biztonságot nyújtsak Bérénicenek. Hiába volt előkészítve a pillanat, mégis úgy izgultam, mint egy kezdő színész a deszkákon, teljes reflektorfényben. Igaz, erre talán az is rátett, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan reagál majd Bérénice. Más nőkkel ellentétben Ő sosem rajongott annyira a romantikáért, vagy ha igen, akkor is igazán jól titkolta előlem. Sosem álmodozott boldog családról, gyerekekről és szerető férjről, egyszer sem említette. Nekem azonban terveim voltak Vele, s már nem akartam tovább várni. Négy év telt el jóban rosszban, s ezen négy év is csak azt bizonyította, hogy tökéletesek vagyunk egymás számára.

A reggelem már gyomorgörccsel indult, mert mindezek ellenére féltem. Egyrészt lepörgött bennem annak a gondolata, hogy ettől a perctől kezdve már nem léphetek vissza, másrészt az elutasítás gondolata. Különös érzések kavarogtak bennem, legfőképp mégis attól tartottam, hogy mit fog majd szólni, tetszeni fog-e neki az ötletem. Nem bírtam mellette feküdni, már fél hétkor türelmetlenül pattantam ki az ágyból, lezuhanyoztam, főztem egy gőzölgő kávét, s fel-le járkáltam a nappaliban, miközben sikeresen leöntöttem magam kávéval.
- Ajj a csudába már..- Bosszankodtam, mivel a kedvenc ingem volt már rajtam, így kénytelen voltam levenni magamról, s feltörölni magam után a kiömlött kávét.
Közben már Nice is felébredt, s hallottam, hogy már motoszkál a lakásban. Nem akartam feltűnően viselkedni, vagy elszólni magam, de mégis rettenetesen izgultam, s vártam már a pillanatot.
- Nem akarlak sürgetni Nice, de fél kilencre megyünk az állatmenhelyre és már nyolc óra van, és még nincs rajtad ruha. Tudod mennyire vár már ránk az a kiskutya, és megígértem,hogy örökbe fogadjuk. - A terv része volt az állatka örökbefogadása, s ő volt részben az egyik ajándék.
Izgatottan vetettem be magam a konyhába, leellenőriztem, hogy Chris-a kacsa, Darwyn és Einstein is jól el lett látva eledellel. Aztán , míg Nice nem figyelt, a hűtőbe akartam rejteni egy üveg pezsgőt, de pechemre sikeresen összetörtem egy hatos csomagolású tojást , ahogy elrejtettem az italt.
- Basszus már, nem lehetek ennyire béna..- Annyira ideges voltam , hogy össze-vissza csináltam mindent, s mikor Nice kikiabált, hogy vigyek neki kávét, a cukor helyett is sót raktam a poharába.
- Tessék, kicsit forró, de kérlek, induljunk már el. - Folyamatosan az órámat figyeltem, miközben átadtam neki a kávét. A fene gondolta volna, hogy ennyi stresszel jár egy lánykérés.

A reggel egész szépen indult. Nem kellett dolgozni mennem és ez mostanában különös örömmel töltött el. A két héttel ezelőtti őrült napig kedvtelve vetettem be magam a hideg alagsorba, hogy könyékig elmerüljek a munkában. Viszont hiába a megbízható börtön, a távoltartási végzés, az ügyészek, Edward… nem éreztem biztonságban magam a házon kívül.
A mai reggel is szívesen fetrengtem volna a meleg ágynemű között, átgördülve Edward mellkasán, csókolva és ölelve őt, de a férfi hajnali fél hétkor elhagyta a hálószobát.
Magányom nem akadályozott a további egy órás fetrengésben, viszont mivel előre megtervezett programunk volt, fél órával indulás előtt már muszáj volt kimásznom a forró takaró alól.
Számat húzva, grimaszolva, fintorogva, cammogva és elégedetlenségtől prüszkölve kászálódtam aztán ki a szobából. A hajnali zuhany alól vizesen másztam ki, s ahogy voltam, vizesen bújtam be Edward mellé. Az éjszaka folyamán nem is nagyon öltöztetett fel senki, így ruha nélkül vonultam át a házon.
Mire visszafelé tartottam a fürdőszobából, hogy felöltözzek, már hallottam Eddie csörömpölését a konyhából.
– Edward, tedd meg azt a szívességet így szombat reggel, hogy leülsz a seggedre és nem csinálsz még nagyobb dzsuvát, mint amit egész héten összejátszottál – kiabáltam át a lakáson, s kis híján átestem a macskán, aki nem győzött láb alatt lenni.
– Darwyn… tudom, hogy a gazdád tör-zúz a konyhában, de kibírod. Menjél szépen oda vissza. Engem meg hagyj most lógva – nyavalyogtam a macskának, s hogy fenyegetve érezze magát, fenéken billentettem menetirányba.
Így végre bevehettem magam a gardróbba, hogy néhány kényelmes ruhadarabot leakasszak. Mivel csak egy állatmenhelyre szándékoztunk ellátogatni, melegítőnél többet nem szándékoztam kihozni magamból. Igaz, hogy Edward túlöltözött a helyzethez, de nekem ez soha nem volt szokásom. Minden féltékenységemet elnyomva felütötte fejét a gondolat, hogy talán az állatorvos nő miatt produkálja magát ennyire. Továbbra is Darwynnak akar megfelelő ellátást, vagy magának egy fiatal, intelligens nő bókjait.
Az utóbbi megállapításra elszörnyedtem. Még, hogy intelligens. Buta lotyó.
– Ed… gyere már. Le kéne venni a nadrágomat.
Kár volt kiabálnom, a férfi már ott állt mögöttem egy bögre kávéval.
– Azt szeretném – mutattam fel a felső polcra, s közben átvettem a gőzölgő feketét. Miközben a férfi előre nyújtózkodott, nem bírtam megállni, hogy ne markoljak bele a férfi fenekébe, s ne nyomjak apró csókot vállára.
Csak ezután ittam bele az italba, de meg is bántam.
– Picsába Edward – köptem ki egyenesen a férfi mellkasára a forró ébresztőt, de a bögrét csak azért nem hajítottam el, mert akkor délután súrolhattam volna a padlószőnyegemet.
– Nem vagyok benne biztos, hogy bárhová mennünk kellene a kórházon kívül. Nincs rendben valami a fejeddel. Nincs lázad? Egész éjszaka forró voltál. Lehet agyrázkódást kaptam, csibe.
Nem tudtam tovább ott maradni, felköhögtem a számat bejárt italt, majd a maradékkal kirohantam a konyhába, hogy azonnal a lefolyóba öntsem.
Jézusom. Ez a férfi egyszer meg fog ölni.
– Ne nyúlj semmihez… Tíz perc és kész leszek.
Csak előtte még átrohantam a fürdőbe, hogy tíz percen keresztül súroljam mentolos fogkrémmel a hátramaradt undorító ízt.

- Összetakarítom, ne aggódj, minden ragyogni fog. - Más esetben talán elhúztam volna a számot, s vitázni kezdek azon, hogy szétzúztam a házat, ezúttal azonban minden konfliktust igyekeztem elkerülni, s csak azt a pillanatot vártam, hogy végre már megkérhessem a kezét és túl legyünk rajta. Már előző este is annyira ideges voltam, mikor ellenőriztem a gyűrűt, hogy mikor Nice a háttérből rám szólt, szabály szerűen lefejeltem a konyhaszekrényt.
A gőzölgő kávéval is gyorsan száguldottam felé, s már alig vártam, hogy végre összeszedje magát és elindulhassunk. Igaz, ez sem ment olyan könnyen, mert mikor a szobába léptem, Ő még éppen a nadrágjával volt elfoglalva.
- Ajj már, most mi bajod van azzal, ami rajtad van? Tök jól néz ki, miért akarnál szabadidőt felvenni? - Bennem nem állt össze a kép, hogy Nicenek fogalma sem volt arról, mire készülök. Még sem akartam idő előtt beavatni, így inkább kezébe nyomtam a feketét, s kérésére a szekrény felé fordultam, hogy levegyem a kért ruhadarabot.
- Ezt? Mi..mit csinálsz?- Ezúttal még azzal is zavarba hozott, hogy a fenekembe csípett, s incselkedett velem. Nem voltam olyan állapotban, hogy vevő legyek egy kis reggeli hancúrra, már csak azért sem, mert valami sokkal fontosabb dologra készültem. Igaz, leplezni akartam, de bizonyos dolgokat képtelen voltam elrejteni előle. Ez vonatkozott a zavaromra, s különös viselkedésemre is.
- Ez jó lesz?- Éppen csak levettem a nadrágot, hogy felé forduljak, Nice telibe talált a kávéjával, s immár a második ingem ázott kora reggel.
- Mi..miért mondasz ilyet? Minden rendben van velem, jó? Nincs semmi, nincs semmi különös és nem is viselkedek furán, oké? - Már szinte beképzeltem a szavakat, miket nem is vágott hozzám, s úgy védekeztem, mintha tervem lelepleződött volna.
- Bocs a kávé miatt..- Végül egyedül hagyott, s elrohant, hogy megszabaduljon a rémes ízű kávétól. Remek, szörnyen éreztem magam. Annyira ideges voltam már, hogy kezdtem tönkre tenni az egész napot.
- Nyugodj már le Ed, csak nyugalom, menni fog. - Suttogtam magam elé, s míg Nice ismét a fürdőszobában ténykedett, gyorsan lecseréltem az ingemet, fújtam magamra egy kis parfümöt, majd az előzőleg már nadrág zsebembe csúsztatott gyűrűt elővettem, s a szobai tükör elé léptem.
- Hozzám jössz? Leszel a feleségem? Gyere hozzám. Mit szólnál, ha elvennélek? Öhm, sokat gondolkodtam és arra jutottam, hogy..- Suttogva próbálgattam a tükör előtt különféle verziókat, mikor meghallottam hangját, s idegességemben a gyűrű is kiesett a kezemből, már csak ez hiányzott.
Azonnal lementem négykézláb a földre, s a gyűrű után kutattam, mikor lábfejeivel találtam szemben magam, s mikor felpillantottam, rajta még mindig egy szál bugyi és egy melltartó volt.
- Khm...én mintha láttam volna bejönni Darwynt...ide nem jöhet be.- Ostoba kifogást kerestem, miközben feltápászkodtam a földről, s zavartan pillantottam Nicere.
- Jó lenne, ha már mennénk, tudod a kutya...- Ekkor pillantottam meg a gyűrűt az ajtó mellett, s mint az őrült, gyorsan léptem rá, miközben elkaptam Nice derekát, s az ajtófélfának döntöttem, hogy megcsókoljam. Figyelemelterelés letudva.
- Ha...hazajöttünk folytatjuk, legyen ez ízelítő, öltözz kérlek. - Hajoltam el éppen csak, hogy mélyen szemeibe pillanthassak, majd ha épp nem figyelt, s végre elkezdett öltözni, egy gyors mozdulattal kaptam fel a gyűrűt, majd a zsebembe csúsztatva kislisszoltam, s már a kocsiban vártam, beizzított motorral az indulást.
- Jössz? - Kiabáltam ki a lehúzott ablakon, mikor megláttam őt az ajtóban. A visszapillantó tükörben pedig még mindig a hajszálaimat igazgattam, s ellenőriztem azt is, hogy jó illatom van-e xD

A fürdőszobából visszafelé jövet már felkaptam a világos rózsaszín ujjatlant, a fekete melegítőalsót és a hozzá tartozó belebújós felsőt is. Tudván, hogy hazafelé egy állat ül majd az ölemben, aki akaratlanul nyáladzik, hullajtja szőrét, talán bolhás is, nem kívántam miatta a kedvenc bőrkabátommal megcélozni a szemetes kukát.
– Tudod, mind azzal, ami az előbb nem volt rajtam, csupán annyi a gond, hogy semmi nem volt rajtam – csóváltam meg fejemet Eddie szórakozott kérdésén, s biztosítva magam, hogy most már több ruha is van rajtam, mint ami a kellemes meleg reggelen kötelező, kissé megnyugodtam.
Alapos fogmosás után visszatértem a hálószobába, s most már én voltam az, aki várt a másikra. Meg is támaszkodtam az ajtóban, s csípőre vágott karokkal magasodtam a földön kutakodó Edward fölé. Nem tudtam megállni, hogy tenyeremet ne csúsztassam homlokára. Biztos voltam benne, hogy a férfi fejében a tegnapi balesetet követően elmozdult valami.
– Sokkal nyugodtabb lennék, ha… hmmmm mm – folytatni kívántam a szentbeszédes könyörgést, de a férfi valami értetlen magyarázat után az ajtófélfának taszított, s mintha most szeretné folytatni az előzőekben elkezdett ténykedésemet, úgy lopott ajkamról csókot. Vad volt, és szívesen elfeledkeztem volna miatta az új jövevényről. A felhúzott ruhadaraboktól rekordidő alatt szabadultam volna meg kedvéért, hogy bent tartsam magunkat a házban. Semmi nem lehetett olyan biztonságos, mint a négy fal között Edward ölelése.
– Szerintem olyan mindegy annak a vakarcsnak, hogy egy órával később megyünk érte, vagy hamarabb. Darwyn amúgy sem fog örülni neki. A kacsád pedig még elég új jövevény ahhoz, hogy felesleges legyen még egyet beszereznünk – ahogy elhúzódott tőlem, nem tehettem mást, minthogy legyintettem egyet.
– Nyugalom. Már csak zoknit és cipőt veszek. Te addig nyugodtan kiülhetsz a kocsiba. De ha lehet, hagyd, hogy én vezessek. Annyira furcsa vagy – szóltam az elrohanó férfi után, s mivel nem kaptam választ, s odakintről máris csörömpölés hallatszott, jobbnak láttam igyekezni.

A kocsi út legalább negyed órás volt. Az útkereszteződésekhez érkezve mindig végignéztem a zebra mögött felsorakozókon. A legtöbb férfiben Marlowot láttam. Az arcokról visszatükröződött a beteges elszántság, s a sípolásokból kiszűrődött Dereck Marlow rémisztő kijelentése: az enyém leszel.
Az ablakok és ajtók zárva voltak körülöttem, s Edward is éppen, hogy egy karnyújtásnyira ült tőlem, még sem éreztem elég közel magamhoz. Biztonságot remélve kapaszkodtam bele karjába, hogy úgy hagyjuk magunk mögött az utcán botladozókat, akik között nem volt ott rémálmaim megtestesítője, mégis sokszor hittem, hogy követ és ádázul figyeli menekülésemet.

Tizenöt perc múlva elgémberedett lábakkal szálltam ki az autóból, s hogy a bmw méretes idomai se tartsanak távol Edwardtól, átsétáltam az ő oldalára, és amint bezárta a fekete járművet, erősen belekapaszkodtam kezébe.
Paranoiás voltam a kórházban történtek óta. S ugyan nem voltam hajlandó bevallani magamnak, de szükségem lett volna elbeszélgetésre egy szakmabelivel. De még tartottam magam. Egyelőre sikerült.
– Megyünk? Lehet jobb lenne, ha hazamennénk. Nem vagyok benne biztos, hogy bezártam otthon az ajtót. És talán már éhes is Darwyn. Chris nem kapott vizet – érveltem egyre hektikusabban, de annál bizonytalanabbul, s szembe néztem az állatmenhellyel, melynek egész épülete arról árulkodott, hogy a bent lakók Vigyél haza címmel íródott áriát énekelnek.

- Nem, már így is késésben vagyunk, mert megígértem, hogy időben elhozzuk a kutyát, a helyét át kell adnia másnak. – Nem hagyhattam elgyengülni magam Nice csókjától, hisz terveim voltak, melyeket véghez akartam vinni. Izgatott voltam még mindig, s legfőképp ideges. Valószínűleg Nice maga sem számított arra, hogy mi fog majd történni, hisz a visszaköltözésem óta egyetlen egyszer sem említettem előtte a házasság gondolatát.
- Ne haragudj. – Csak ennyit válaszoltam, mikor legyintett arra, hogy nem volt kedvem folytatni csókunkat, s abban bíztam, hogy majd a meglepetés, mi várni fog rá, elegendő lesz bocsánatként.
Gyorsan hagytam el a szobát, azzal sem foglalkoztam már, hogy mit kiabált utánam, automatikusan ültem a volán mögé, s vártam, hogy végre Bérénice is csatlakozzon hozzám. Nem lepett meg az, hogy nem öltözött ki egy állatmenhelyes akcióhoz, én azonban jóval kiöltözöttebb voltam a kelleténél, tekintve az inget és a vajszínű nadrágot. Mégis, bíztam abban, hogy ebből még nem fog gyanút, s nem vágja le azonnal, hogy gyűrű lapul a zsebemben.
- Gyorsan odaérünk, nincs messze. – Rámosolyogtam, próbáltam feloldódni, miközben pillantásom az útra vezettem, s végre elindultunk a ház elől. A bő negyed órás útszakaszon többször is feltűnt az, hogy Bérénice forgolódva pillantott hátra, vagy épp hosszan figyelte a visszapillantó tükröt. S mi több, egy alkalommal még a karomat is megfogta. Nem zavart, csupán furcsálltam a gesztust, hisz általában vezetés közben el volt a szakkönyveivel, vagy épp a morgolódással, mikor egy-egy másik autós túl közel jött hozzánk, vagy épp a gyalogosok szerencsétlenkedtek az úttesten.
- Minden rendben Nice? – Pillantottam felé, meglepő módon azonban mosollyal reagált, ami tőle szokatlan volt, s kezdtem azt érezni, hogy valami zavarja őt.
- Ha azért aggódsz, mert ezúttal kutyát viszünk haza, ne zavarjon. Darwynt nem fogja szétszedni, sem pedig Einsteint. Olyat választottam, akiből biztos jó házőrzőt faragunk. – Kedvesen mosolyogtam rá, s egy pillanatra odanyúltam, hogy végig simítsak a combján, ezzel is jelezve figyelmemet.
Az út további része viszonylag csöndben telt el, azon izgultam, hogyan történik meg majd a dolog, vajon ott van-e már a kutyus a nyakörvvel, s minden úgy alakul-e, ahogyan azt képzeltem.
Kiszállást követően szinte megremegtek a lábaim, ami egyáltalán nem fordult elő velem korábban. A tenyerem izzadt, a homlokom is verejtékezett, így kénytelen voltam egy papír zsebkendővel letörölni az izzadságot. Kezemmel még gyorsan ellenőriztem nadrágzsebem tartalmát, s miután nyugtáztam, hogy megvan az ékszer, addigra már gombóc keletkezett a torkomban.
- Haza? Nem, dehogy megyünk haza. Biztosan bezártad az ajtót, mert láttam a kocsiból, hogy elfordítod a kulcsot. Adtam Chrisnek ma legalább ötször inni, és Darwynnak is túltoltam a kaját. Nem kell félned, felejtsd el a múltat, rendben?- Csókot nyomtam ajkaira, majd szorosan megfogtam a kezét, s egy pillanatra magamhoz öleltem. Úgy éreztem, mintha félne, s valamiért volt egy sejtésem, hogy ennek talán Marlow lehet az oka, de ezt a pillanatot nem akartam elrontani a férfi felemlegetésével.
Kézen fogva Bérénicet, megindultam vele a menhely épülete felé, ahol egy zárt épületben tartották a kisállatkákat. Odabent volt minden, orvosi szoba is, sőt, még az állatorvosunk is ott praktizált, külön rendelője volt a menhely mellett.
Ahogy közeledtünk a kutyák ketrecei felé, egyre inkább izgatott lettem, s mikor megláttam azt a bizonyos ketrecet, ahhoz vezetve Nicet megállítottam.
- Megérkeztünk, kíváncsi vagy rá, hogy miféle jószágot választottam?- Széles vigyor ült ajkaimra, s egyelőre nem hagytam, hogy a ketrec felé forduljon, hisz akkor hamar kiszúrta volna a kiskutya nyakörvén lévő Légy a feleségem feliratot. Egyelőre még húzni akartam Őt, s a kíváncsiságát, hogy még nagyobb meglepetés érje Őt.
- Hát jó, szóval, szeretném bemutatni neked..- S már épp fordítottam volna a ketrecek felé, mikor teljesen váratlanul mellénk lépett Dr. Valerie Matthews, az a nő, akinek jelenlétére nem számítottam.
- Sziasztok..- Lépett közelebb hozzánk, én éppen csak rásandítottam, hisz még mindig nem sikerült megemésztenem azt, ahogy legutóbb rám hajtott. Ő azonban váratlanul Bérénice felé fordult.
- Tudom, hogy most biztos haragszol rám Bérénice, és megértem, ha úgy döntötök, hogy más állatorvos után néztek, de nem akartam bezavarni a kapcsolatotokba. Igazán sajnálom azt a csókot, Eddie biztosan elmondta és szeretném, ha nem haragudnál rám, mert nem akartam belemászni a kapcsolatotokba. - Döbbenten pislogtam a nőre, s nem akartam elhinni, hogy életem egyik legfontosabb pillanatát készült tönkre tenni hirtelen őszinteségi rohamával…

Többször is megigazgattam ruhámat, s megállás nélkül forgott a fejem, míg Edward oldalán be nem vonultam a menhelyre. Az ajtót olyan biztosan csuktam be magam mögött, hogy hangosan nyögött egyet az ódon tölgyfaajtó a csapódás után. A nagy sietségemben majdnem leszakítottam.
Beljebb haladva, izzadt a tenyerem, s így automatikusan kicsúsztak ujjaim Edwardéból. Nagyon szerettem volna már otthon lenni. Befelé haladva szűkültek a falak, elsötétedett a helyiség, s csak a kijáratot villódzó háttéren jelző zöld táblácskák világítottak a sötét téglahelyiségben. Mint tölcsérbe csúsztam volna, úgy siettem előre, hogy minél hamarabb átérjünk a természetes fénnyel megöltött ketrecekhez.
A hónom alá akartam kapni az ebet – feltételezvén, hogy Edward figyelembe vette lakásunk arányait, s nem kell attól tartanom, hogy egy dogot nézett ki kettőnknek, aki jócskán mellkasára ölelne, s inkább ő cipelne engem hazáig.
Bíztam a férfiben, hogy nem szándékozott alsónadrágjában hordott szerszámával vetekedő méretben kutyát hozni a házhoz. Csak most ne a méret legyen a lényeg, kedves Northman!
Ha egyszer visszaérek házunk melegébe, begubózok a kanapé sarkába állított fotelbe, magam köré tekerek egy plédet és elindítom a kedvenc krimi sorozatomat. Onnan pedig aztán az elkövetkezendő két napban senki nem fog tudni kirobbantani. Áh, igen. Említettem már, hogy az emberundorom félelemmé nőtte ki magát a napokban, s már boltba sem járok?
Az internet titkos rejtelmei között felfedeztem az ételrendelést. Az ajtót pedig Edward is ki tudta nyitni, így látnom sem kellett a külvilágot. Csak így lehettem biztonságban.
A villamos helyett is gyakorta választottam a kényelmes nyugati autót, s kértem meg Edwardot, hogy kézen fogva kísérjen be a patológiára. Egészen az öltözőig… sőt. Megtörtént az eset óta, hogy a férfi kezét fogva lépdeltem be a boncterembe, s miután megbizonyosodtam róla, hogy semelyik sarokban nem rejtőzik Marlow, s kulcsra tudom zárni a férfi után az ajtót, na csak akkor kezdtem hozzá az aznapi hullához.
Beteges vagy nem, halálfélelmem volt, ha az utcára kellett lépnem.

Saját feszültségem miatt észre sem vettem, hogy az oldalamon sétáló férfi mennyire zavart, s hogy remegnek lábai. Bele sem gondoltam, hogy készül valamire, hogy tervei vannak. Belső félelmem eluralkodott gondolataimon.

– Persze, kíváncsi vagyok – pillantottam fel a bezsongott férfire, de mielőtt még beleélhettem volna magam, hogy melyik pincsit visszük haza Darwynnak vacsorára, megjelent a gyűlölt állatorvosunk.
Jelenléte kihozta harcias énemet és máris düllesztett mellkassal húzódtam Eddie elé, hogy a nőt a lehető legtávolabb tartsam a pasimtól. Ez a büdös rüfke, volt már rá példa, hogy túl közel hajolt Eddie-hez, megérintette, vagy őt simogatta a macskánk helyett.

– Helló, dr. Matthews – biccentettem a nőnek, s mivel levegővételnyi időt sem hagyott számomra, máris monologizáltan mondani kezdte a magáét, nem maradt más választásom, mint figyelni. Főleg azután, hogy bocsánatot kért, és hogy azt mondta nem szándékosan rondított bele a kapcsolatunkba.
Hogy mit éreztem abban a percben? Elmondhatatlan volt a gyomorszám köré kulcsolódó szorítás, mely összefogta egész mellkasomat, pengévé préselte ajkaimat, és felgyorsította szívverésemet. Viszketett a tenyerem, hogy felpofozhassak valakit. De már tudtam, hogy az nem a nő lesz. Edward Northmant várja a büntetést. Minden magyarázat érdekeltsége nélkül illette őt legalább egy hatalmas pofon.
– dr. Matthews. Remélem már elbúcsúztál az állatkertünktől, és annak gondozójától is. Ez nem gőz, vagy bizalmatlanság… egyszerűen csak nem akarok olyan állatorvost, aki talán a leendő kutyámmal megbaszatná magát, mert az Edwardhoz tartozik. Ugye érted?
Ilyenkor semmi más nem járt az eszemben, csak a morbid képek, melyeken ott volt a kezemben a szike és többször is mellkason szúrtam Marlowot. Már a vér is fröcsögött szájából, ahogy megsebeztem tüdejét, mikor átváltottam a szőke ribanc melleire, hogy addig szúrjam a szikét míg át nem fúrja magát a bordák között.
De ennek nem volt itt az ideje. Mindezt elfojtottam, s a negédes mosoly után Edwardhoz léptem, s mintha csak ezzel mutatnám, hogy még mindig hozzám tartozik, úgy csókoltam a férfit, hogy biztos legyek benne, férfiassága értem meredezik majd a következő percekben. Nem úszta meg ennyivel. Ha akarta, ha nem, beleharaptam alsó ajkába, hogy fájdalmat okozzak neki.
– Hozd a korcsot és várlak a kocsiban.
Elléptem Edwardtól, de elhaladva mellette még erőteljesen neki mentem oldalának és kitéptem kezéből a slusszkulcsot.
– A soha viszont nem látásra dr. Matthews.
Rohadt kurva.

Nem izgatott, hogy mi történt odabent a továbbiakban. Ezt még fel kellett dolgoznom. A hazugság is fájt. Hát még az, hogy Edward egy idősebb nőhöz került közel. Az egyetemi emlékek sajnos élénken éltek bennem, s ha már csak egy évvel is öregebb volt a közelébe kerülő picsa, az féltékennyé tett.
Erősen bevágtam magam után a kocsiajtót, s vártam, hogy meglássam Edwardot. Bezártam minden ajtót. Látni akartam, ahogy könyörög. Ahogy bocsánatot kér. Így felőlem esdekelhetett féllábon, dörömbölve az ablakon, akkor sem engedtem be.
– Menj, dugd meg. Megvárom. Csak mosd meg a szád, mielőtt visszaülsz a kocsiba! Tudod Edward… én majd ott leszek és anyád leszek, ezeknek úgyis hosszabb a lábuk, jobb közéjük férkőzni! Te rohadt köcsög!
Ordítottam ki neki az ablakon, s tüntetőlegesen elfordítottam róla pillantásomat.

Hetekig terveztem a lánykérést. Előre elkészítettem a nyakörvet, kiválasztottam egy olyan kiskutyát, ami biztosan tetszene Bérénicenek, s akit könnyedén a szívébe fogadna. A gyűrűért úgy licitáltam, hogy az olasz üzletember ne szerezhesse meg előlem, s képes voltam még a motoromat is zálogba adni, hogy megszerezhessem Nicenek azt a gyűrűt. Pezsgőt hűtöttem be, s még desszertet is rendeltem, amit úgy szintén gondosan elrejtettem, hogy a nőnek még csak halvány fogalma se legyen erről. Ráadásul még a munkahelyen is szabadságot vettem ki, hogy tényleg az egész hétvégét vele tölthessem. Minden pontosan meg volt tervezve, nem csúszhatott hiba a gépezetbe, hisz még az állatmenhely tulajdonosával is megbeszéltem, hogy az adott nap reggelén helyezzék el a kis beagle nyakába a lánykérős nyakörvet. Fél szemmel én már láttam is a szöveget, de Valerie felbukkanása mindent tönkre tett.
A nőszemély nagyon kedves volt és barátságos, jól bánt az állatainkkal és ha bármi probléma volt, azonnal hívhattuk Őt. Nem okozott neki az sem gondot, amikor Darwynt hajnalban vittem el hozzá, mert szegényt megharapta egy idegen kutya. Jó szakember volt, igazán értett az állatokhoz, de az csak később derült ki számomra, hogy vonzódik hozzám. Nem akartam emlékezni arra a csókra, hisz nem jelentett számomra semmit. Olyannyira a feledésbe merült, hogy Bérénicenek sem meséltem róla. Talán azért, mert nem akartam megbántani, s féltem is attól, hogy mindent félreértene.
Meglátva azonban a doktornőt, nem lett jó kedvem, sőt, mi több, kellemetlenül éreztem magam. Tisztában voltam azzal, hogy Nice amúgy sem kedveli a társaságát, még abban is biztos voltam, hogy majd megjegyzést tesz a nőre, hogy ugyan megint miért kering körülöttünk. Azzal viszont nem számoltam, hogy Valerie Matthewst majd hajtja a bűntudat, s bocsánatért esetezik leendő menyasszonyom előtt. Hogy is gondolta, hogy megosztottam Vele a történteket? Egyáltalán miért is jutott az eszébe az, hogy odasétáljon hozzánk és mindezt elmondja Nicenek?
Csak döbbenten álltam, még a szavam is elakadt, mikor felhozta a témát. Hirtelen zúdította rá bocsánatkérést Nicere, én viszont azt éreztem, hogy menten elsüllyedek. Már nem csak a lánykérés miatt kellett izgulnom, de az miatt is, hogy Nice egyáltalán még szóba áll velem.
Rettegtem, hogy Nicenek eldurran az agya, s szinte már azt vártam, hogy mikor üt arcon engem, vagy Valeriet. Ehelyett azonban szavait csak a doktornőre zúdította. Nem voltak szép szavak, s a maga nyers , rideg valójában adta elő, de egy kicsit talán még imponált is a féltékenysége. Az utána következő csók viszont meglepett. Pofonra számítottam, ám édes ajkakra akadtam…pontosabban nem. Csókja más volt, mint általában, heves, és kissé érzéketlen. Meg is sebezte ajkamat, majd rám szólt ,s szavait követően elrobogott a ketrecektől. Ennyit a lánykérésről.
- Ezt most muszáj volt? Dr. Matthews…miért kellett ezt,hm? – Dühösen vontam kérdőre a doktornőt, aki megszeppenve pislogott rám.
- Edward, azt hittem, hogy mindent elmondtál neki. Én csak nem akartam, hogy rossz szemmel nézzen rám, bocsánatot akartam kérni. Sajnálom a történteket és hibát követtem el azzal, mikor megcsókoltalak. Ostobaság volt és kérlek, hogy felejtsd el…- Zavartan fűzte össze karjait a mellkasa előtt, szavaival azonban nem segített ki engem. Inkább csak felbosszantott, s elcseszte az egész napomat.
- Már rég elfelejtettem, mert nem jelentett semmit. És Nicenek nem mondtam el, pontosan ez miatt. Látod, hogy mit tettél? Most akartam megkérni a kezét, ajj a fenébe már, hogy ilyenkor kell őszinteségi rohamot kapnod. Felejts el, többé nem jövünk hozzád. – Vágtam rá haraggal, majd gyorsan kiszedtem a kis beaglet a rácsok közül, s ölbe véve a recepcióhoz léptem vele, hogy aláírjam az örökbe fogadó szerződést. Azután hagytam csak el a menhelyet és sietős léptekkel indultam meg a bmw felé, abban a reményben, hogy Nice nem hagyott ott, s még vár rám.
Ahogy a kocsihoz értem, láttam, hogy még ott ül, azonban vonásai nem békességről és jókedvről árulkodtak. Próbáltam kinyitni az ajtót, de lezárta, így kénytelen voltam megkocogtatni az üveget, mire akkorát ordított, hogy még a felhúzott ablakokon keresztül is tisztán értettem szavait.
Megráztam a fejemet, majd kezemben a kiskutyával megkerültem az autót, s az anyós ülés oldali ablakot kezdtem kocogtatni.
- Nyisd ki kérlek, nem volt semmi. Nice én nem tettem semmit, higgy nekem. Ez aznap volt a menhelyen, váratlanul csókolt meg, de eltoltam és aztán történt az a dolog a patológián, és nem akartam erről beszélni. Higgy nekem kérlek. – Sóhaj hagyta el ajkaimat, féltem attól, hogy minden véget ér, s végső elkeseredettségemben felemeltem a kis Beaglet és bemutattam Őt az ablakon keresztül.
- Érte jöttünk, látod? – Próbáltam úgy fordítani, hogy lássa a nyakörvén a feliratot, közben előhúztam a zsebemből a gyűrűt is és azt tartottam a kutya mellé.
- Szeretlek és el akarlak venni feleségül, hozzám jössz? – Nem is ment olyan nehezen a kérdés, mint azt gondoltam volna. Bár sokat gyakoroltam, s mindig nehezen ment, ezúttal könnyedén kimondtam a szavakat. Reméltem, hogy Nice figyel, s hallja is , amit mondok neki. Bár Valerie elszúrta a lánykérés meglepetését, azért bíztam abban, hogy még menthetem a helyzetet.
- Kérlek, húzd le az ablakot. – Még mindig kocogtattam, s szomorúan pislogtam befelé, kezemben a kis beagleal, aki hozzám hasonlóan,bánatosan pislogott befelé.

Hiába nem akartam magam előtt látni a képet, ahogy csókolóznak, ahogy Eddie magához öleli a nyakigláb állatorvosnőt és a szőke fürtökbe mélyeszti ujjait, az undorító kép újra és újra beférkőzött agyamba.
Fintorognom kellett a jeleneten.
Annyira megbántam, hogy ma felébredtem. Ha nem tudom meg, hogy mi történt kettőjük között, akkor egy átlagos, szerelmes hétvégét tölthetünk el Edwarddal kettesben. Hirtelen már az is eszembe jutott, hogy nem csak az állatorvossal kamatyol a pasim unalmában, hanem több nő személyében is társat talált magának. Talán az eladó a sarki bevásárlóközpontban, a virágkötő, a szomszédba járó bébiszitter is ugyanúgy összefekszik a férjemmel, ahogy ez a szőke nő is megteheti.
Megtehetik, mert ki vagyok én? Egy nő, aki megint annyira ostoba volt, hogy kényelmet biztosított Edwardnak, csak azért, hogy ne veszítse el azt, akibe bizalmát ölte annyi éven keresztül? Hogy tehetném ki őt a házból egyszer s mindenkorra, ha nem lennék képes élni nélküle?
Hogy tűrnöm kell-e, vagy valóban én reagálom túl a helyzetet és hinnem kellene-e a férfinek, azt nem tudtam eldönteni. Mind a két irány olyan nehezen járható volt.
S egyre csak átkoztam magam, míg arra vártam, hogy Edward kövessen a kocsiig.

Dühös voltam rá, gyűlöltem, amiért ezt tette velem. S teljesen tanácstalanul álltam a helyzet előtt. Mégis kitől kellett volna tanácsot kérnem? Mrs. Parkertől? Az első adandó alkalommal azt tanácsolná, hogy rúgjam ki páros lábbal Edwardot. Talán az ő szeme nem elég szűz ehhez a terephez, kissé részre hajló az öregasszony, s aztán meg is bánnám
Mire felemeltem a fejem, s vettem egy mély levegőt, Edward már ott toporgott egy kutyával a kezében az ajtó mellett, s mint az logikus, azonnal próbálta kitárni maga előtt az ajtót. Zárva volt. Az ő pechére és egyszerre szerencséjére is, hiszen, ha most hagynám beszállni magam mellé, hosszan és fájdalmasan ismerkedhetne az ökleimmel.
– Pont aznap, mikor én egyedül mentem vasárnap délutánra… te még elugrottál hetyegni egyet ezzel a nővel. Mert neked bármi jobb volt, mint otthon lenni velem. Egész délelőtt vártam, hogy hazaérsz. Tök jó lett volna, ha a kibaszott jószágokra csak fele annyi figyelmet fordítasz, mint általában és otthon töltesz velem indulás előtt egy órát. De nem, mert így együtt lehettél ezzel a kurvával! – hangom nem csitult, sőt a bennem forrongó dühtől egyre csak emelkedett hangom, míg rá nem csaptam egyet a törés álló üvegablakra.
Nem bírtam lenyugodni.
– Azt sem tudom, hogy bízhatok-e benned.
A zárt ajtók mögül ez a halk motyogás talán nem is hallatszott ki, de megismételni nem volt kedvem. Így is éppen eléggé szét voltam hullva. Nem kellett azzal tetézni a bajt, hogy bizonytalanságomat kántálom. Magatehetetlenül nyomorgattam egyik, majd másik kézfejemet.
Nehezen, de muszáj voltam az ablakra nézni. Abban biztos voltam, hogy egy állatot sem hagyhatok Eddie-re, így a kiskutyát szemrevételeztem. Látni akartam, ki a következő állatunk a vadasparkban.
– Én érte jöttem, te meg azért a hülye szőkéért… add ide – az ablakot nagy nehezen lehúztam, s még a kutyát is átvettem a férfitől, mikor meghallottam megdöbbentő kérdését.
Nem számítottam erre egyáltalán. Váratlanul ért Eddie kérdése, így először nem is tudtam, hogy mit kellene válaszolnom. Inkább csak behúztam magamhoz a kutyát, hogy a reszkető gombócot hasamhoz húzzam. Nem bírtam Eddie-re nézni. Ezer és egy kérdésem lett volna hozzá, mielőtt igen lett volna a válaszom.
Mivel szavakat nem találtam, s megzuhanva ültem az anyósülésen, nem tehettem mást, hallgattam rá és kitártam a mellettem lévő ajtót, hogy ne válasszon el minket egy acélfal.
Sokáig ültem és percek múlva sem voltam benne biztos, hogy igent akarok mondani Edwardnak.
– Én tudom, hogy miért akarok hozzád menni. Mert szeretlek, jó a humorod, ismersz. Tudod minden nyűgömet, imádom, ahogy bánsz velem, ahogy hagyod, hogy magam legyek, nem korlátozol, de mindig el tudod érni, hogy csókodban a legtörékenyebb nővé változzak. Biztonságban érzem magam melletted, az életem része vagy. Hozzád mennék Eddie. Nagyon szeretném, ha csak én lehetnék az egyetlen, aki hozzád érhet, aki megcsókolhat. Nem lenne annál jobb, minthogy a nevedet viselve Mrs. legyek. Világgá kürtölném, hogy már soha nem vagyok egyedül. Nagyon szeretnék hozzád menni. De fogalmam nincs, hogy bízhatok-e benned. Mióta elhanyagoltál és külön voltunk, rettegek, hogy van más nő is az életedben. Ha tudnám, hogy egy gyűrűvel magamhoz köthetnélek egy életre, akkor igent mondanék. De fogalmam nincs, hogy te mit szeretsz bennem. S miért lennék éppen én elég neked…
Nem néztem fel a férfire, az újonnan beszerzett kutyát simogattam, aki hálásan, máris közelebb fészkelte magát hozzám. Nem nyüsszögött, nem ugatott, nyugton ült, érezve a helyzet drámaiságát.

Hiába próbáltam bejutni az autóba, a zárt ajtókkal nehéz dolgom volt, s mivel a slusszkulcsot kikapta a kezemből, így annak hiányában kénytelen voltam tovább kopogtatni, mindhiába. Bérénice egyáltalán nem tűnt nyugodtnak, s bár nem volt Tőle szokatlan az, hogy néha elborult nála a bili és kibukott, arra nem számítottam, hogy majd ennyire félreértelmezi Dr. Matthews bocsánatkérését, s ennyire nem fog bízni majd bennem.
Sietve kerültem meg az autót, hogy immár az Ő oldalánál dörömböljek, Ő azonban továbbra is fújta a magáét, s keményen vágta hozzám gondolatait, melyek alaptalan vádak voltak. Nagyon rosszul esett az, hogy ennyire nem bízott bennem, de legfőképpen az bántott, hogy a lánykérésem kudarcba fulladt. Még az ablaküvegre is akkorát vágott, hogy kénytelen voltam hátrébb húzódni, s csak azután mertem felmutatni neki a kutyát, meg a gyűrűt, abban a reményben, hogy végre észhez tér és tisztán gondolkodik majd.
Váratlanul húzta le az ablakot, de éppen csak annyi rést hagyott, hogy beemelhesse a kiskutyát kezeimből. Ez már jó jelnek tűnt, de még mindig megfordult a fejemben a gondolat, hogy most majd elhajt a jószággal, s egyedül maradok a parkolóban. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, így kérlelve pillantottam rá, s még mindig vártam kérdésemre a válaszát.
Ő nem felelt, gondolataiba merülve ült, s bámult maga elé, majd talán egy perccel később végre kitárta a vezető oldali ajtót, így ismét gyors léptekkel kerültem meg az autó elejét, s bevágódtam mellé az ülésre.
- Igen? – Meglepett az, hogy Nice azzal kezdte, miért akar hozzám jönni. Azt hittem, hogy ismét nekem esik majd , megcsapkod, behúz egyet az orrom alá, de nem ez történt. Helyette némán, s döbbenten hallgattam végig szavakba öntött gondolatait. Meglepett.
Mindig is tudtam, hogy szeret és fontos vagyok neki, de sosem hittem volna, hogy ilyen érzelmek vannak benne. S ami azt illeti, szavaival csak még inkább megerősítette bennem azon szándékomat, hogy feleségül vegyem Őt. Ha akár csak egy pillanatig is kételkedtem ebben, ezúttal már biztos voltam abban, hogy jól választottam.
Mégis, szavaival, s hirtelen nekem szegezett kérdésével lesokkolt. Nem voltam romantikus alkat túlzottan, Ő sem követelte ezt meg tőlem, s tulajdonképp nem sokszor beszélgettünk efféle dolgokról. Szimpla lánykérésre számítottam, egy feltett kérdésre, s egy igenlő válaszra, Ő azonban máris olyan szituációba kényszerített, hogy egy pillanatra elakadt minden hangom.
Aztán ahogy szavainak végére ért, közelebb hajoltam hozzá, s kezemmel az álla alá nyúlva emeltem meg a fejét, hogy a szemeibe nézhessek.
- Bízhatnál bennem, több mint négy év telt el úgy, hogy nem lépett félre egyikünk sem. Nincs szükségem másra, mert benned megvan mindaz, amit másokban soha nem találtam. Ez a doktornő sehol sincs hozzád képest és hidd el, hogy nem történt semmi. És csak azért nem említettem neked, hogy kikezdett velem, mert pontosan el akartam kerülni ezt a helyzetet, hogy ilyen buta gondolataid legyenek. Nézz rám, Eddie vagyok, jól ismersz. Az egyetemen még eszem ágában sem lett volna más mellett lehorgonyozni , de mióta ismerlek, tudom, hogy ennek így kell lennie. Szeretem , amilyen vagy, ahogyan vagy. És ne is várd azt, hogy szerenádot adjak, mert képtelen vagyok ilyesmire, nem értek ehhez…kellesz és kész. – Azzal, ha nem tolt arrébb, közelebb hajolva megcsókoltam Őt.
- És a válaszod igen, mert hozzám jössz, vésd be a naptáradba és vedd ki a szabidat szeptemberre. Ruhát választhatsz te, ha nem akarsz ilyen nagy felhajtást, akkor nem lesz. Rendben? – Mélyen pillantottam szemeibe, s már a kiskutya is Őt kémlelte. Reméltem, hogy végre rájön, hogy tényleg el akarom venni, s nem csak szórakozom vele.

Sokáig gondolkoztam a válaszon, még akkor is, ha az igen felé hajlottam. A nem szócska csupán addig ütötte fel fejét gondolataim között, míg messzire zavartam. Eszem ágban nem volt visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy tartozhatok valakihez, s a hétköznapokban is elgyengülhetek, mert lesz, aki elkapjon, ha esni készülnék.
Szívverésem őrült tempót diktált már a kérdés hallatán, s csodálkoztam, hogy percekig képes voltam visszafogni magam egy sikoltós igentől. A férfi nem érdemelte meg, hogy elutasítsam. De hirtelen nem tudtam, hogy egy ilyen fontos döntésben átadhattam-e neki a cél előtt a kormányt. Erre készültem nem? Nőnek lenni, gyengének lenni, rábízni magam valakire.
Igen.
Persze, hogy igen.
Nagyon, nagyon igen.
Rohadtul igen!
Míg magamban forrongtam, s örömömet elfojtottam, egyre gyorsabban simogattam a puha szőrű ebet az ölemben. Majd összetörtem törékeny kis testét, míg elszusszantam annyira a hirtelen jött örömhírt, hogy tudjak higgadtan tárgyalni Edwarddal.
Saját monológomat Eddie-é követte, aki időközben befurakodott hozzám a kocsiba, s áthajolva a váltó felett tenyere közé fogta arcomat, hogy kényszerítsen beszéd közben a szemkontaktusra.
Szemei helyett persze igen gyakran elkalandoztam ajkai irányába, s alig vártam, hogy boldoggá varázsoljam a csókolni való ajkakat és igazi mosolyt lássak rajtuk.
– Edward Northman, jól feleltél. Ha nekem most itt elkezdesz áradozni, a nyálas énekhangoddal együtt kiváglak az ablakon. Fogtad? Csak a te feleséged akarok lenni. Igen. Igen! Nagyon igen! – nem hagytam tovább kétségek között, s egy perccel tovább sem várattam. Mielőtt még ő csókolt volna szájon, hátra löktem ülésében, s fölé hajolva heves csókba szólítottam ajkait.
Úgy szorítottam ingjének két gallérját izzadtságtól csatakos ujjaim között, hogy a tegnap este kivasalt ing jócskán összegyűrődött. A kutya miatt nem tudtam bemászni ölébe, így muszáj volt pár perc után visszaereszkednem a helyemre.
– Aljas vagy… és titokzatos és. Úristen, el sem mondom, hogy ezért mit érdemelsz – nevettem ajkai közé, s hogy ne dőlhessen még vissza helyére, a gallérjánál fogva tovább húztam magamhoz.
Ez már nem a külvilág számára volt színjáték. Nem érdekelt, hogy dr. Matthews csalódottan kémlel minket irodája ablakából, s azt kívánja bár belefulladnék Edward nyelvébe. Nem láttam. Nem hallottam, és nem éreztem semmi mást Edwardon kívül.
Így lesz hát valakiből Mrs. Így törik össze az erősnek látszó nő aggályait a hálószoba küszöbén.