Egy liternyi kávét bekészítettem magam mellé, tudtam, hogy kelleni fog és mennyire igazam volt! Ma Nikolaj ellenőrizte az összes lányt, akikről tudjuk, hogy szükséges, én itthon maradtam az „otthoni papírmunkát” végezni, ami lényegében nem más, mint az ügynökségre befutott jelentkezések értékelése, kiválogatása (bár ezzel nincs sok meló, még az sem baj, ha dagadt a csaj, valami azt szereti) – és a legnehezebb része, a levelezések lebonyolítása. Ez már csak azért is feladat, mert teljesen hülyének azért mégsem nézhetjük őket, valószínűleg hozzátartozók is megnézik ezeket, de ha ez nincs is feltétlenül így, erre is tekintettel kell lenni. Mindeddig voltunk olyan szemfülesek, hogy senkinek se tűnjön fel az átverés és ne jelentsen fel minket a hatóságoknál.
De ha mégis, gondolom Nikonak van rá valami B terve. Mármint gondolom én. Ő olyan B terves srác, én meg hozom a „lesz, ami lesz vonalat”.
A napot egyébként is elrontotta már az elején az a hír, hogy Bea túllőtte magát. Beáta volt az utolsó magyar lányunk, a barátnője, akivel együtt érkezett, Mariann, ő már hetekkel ezelőtt feladta és egy nagy adag gyógyszerre ráivott némi töményet. A hentessel próbáltuk kimosatni a gyomrát, de lófaszt se ért akkorra már, túl későn találta meg Bea, aki persze rögtön sírva hívott telefonon. Érdekes, hogy ha a szükség úgy hozza, a leggyűlöltebb embertől is őszintén képesek vagyunk segítséget remélni. Én ne tudnám? Beát én törtem be annak idején, míg Mariannt Nikolaj vitte szobára. Hisztis lányok voltak, de azért, ha őszinte akarok lenni, akkor volt bennük némi értelem. A kliensek is hasonlóan vélekedtek, több visszajáró vendégük is volt. Nem mintha gyászolnék. Sajnáltam kicsit, de jobban sajnálom ilyenkor azokat a dollárezreket, amelyektől a haláluk miatt most elesünk. Magyar lányt szerezni pedig tömény macera, fel is hívtam Olgicskát, hogy legyen szíves idevágtatni a szivárványhintóján. Tippem szerint mondjuk nincs már a legutóbbi adagból, amilyen tempóban fogyasztja.. vagy csak nagyon kevés, pont ideális pillanat lesz ez arra, hogy ismét munkára fogjam. Hogy lássa, milyen rendes vagyok, legutóbbi körutamon, melyet cigarettáért tettem meg, útba ejtettem egy KFC-t, így néhány csirkecomb is várja.
Egészségtelenül görnyedve hajlok a monitor felé és a sokadik szálat nyomom el a hamutálban, ugyanúgy a sokadik email-t olvasom újra, hogy mindent elég körültekintően fogalmaztam-e meg, így hátra sem nézek a csengetésre, csak az egyik kezemet emelem meg, intve Nikolajnak, hogy menjen ő, én most ettől nem tudok elszakadni még feszült másfél percig, míg végig nem érek. Mire Olga felér, addigra remélhetőleg már letudom a munkának ezt a részét és tudok vele is foglalkozni.

Hallom a hátam mögött a motozást, a nyíló hűtő hangja, ahogy egy tompa pattanó hanggal enged a nyomásnak a zár és kinyílik. Papírzörgés, recsegő puffanással landol valami a kukában és nincsenek illúzióim arról, hogy mi az. Kár érte, ha annyira nem akarja odaadni, akkor én is megehettem volna, de a kukából aztán ki nem szedem. Szedegettük ki mi eleget régen, gyerekként a csomagolt péksüteményt és a még ehető ételeket a konténerekből, miután eljöttünk otthonról. Ebből az időkből megmaradt bennem egyfajta késztetés, hogy lehetőleg semmi se menjen pocsékba, s bennem is van az inger, hogy megforduljak és rászóljak Nikora, de egyszerre egyvalamire kell összpontosítani ahhoz, hogy jól csinálja az ember. Mármint igazán jól. Mondhatják a nők, hogy ők aztán sokfelé tudnak figyelni, de az a nagy tehetség csak felületes eredményre elég olyankor. Oldalra nyúlok a kávéért, lehajtom a maradékot, szemem továbbra is a sorok között cikázik, elég igényes-e, elég informatívnak tűnik-e: minél meggyőzőbben előadni a semmit, tulajdonképpen biztosítási ügynöknek vagy használtautó-kereskedőnek is elmehetnék, de ahhoz még a hozzám hasonló gazembereknek sincs gyomra. Ami sok, az mégiscsak sok. Elköszönés. Aláírás. Küldés.
- Kész. Ha ez összejön, lesz egy olaszunk. Amúgy meg lehet, sőt, biztos, de akkor ki szerezné nekünk a kelet-közép-európai hölgyeket? – Vagy közép-kelet-európai? Biztos a felsőfokú végzettség hiánya, de sosem tudom eldönteni, hogy melyik melyik. Egyszer rákerestem a google-ön, de mondhatom, sok hasznát nem vettem. Mindegy, egyébként is költői kérdés volt, ha nagyon akarnánk, biztosan találnánk mást is, de Olga egyelőre határozottan a "hasznos pet" státuszba esik. Megropogtatom a nyakam, megmozgatom a vállaim, teljesen elgémberednek az ember tagjai az egész napos gubbasztás közben. Mire bezárok minden felesleges ablakot és egyszer végiggörgetem az email listát ellenőrözni, hogy mástól jött-e már válasz, Olga is megérkezik.
- Szevasz, kislány. – Hátranézek a vállam fölött, majd a lábammal a forgószékkel felé fordítom magam. – Látom ma nem szivárványhintón jöttél. – Ez jó hír, legalább nem kell majd olyan sokszor elmagyarázni a feladatot, mint amennyivel alapesetben számolni kell.