People change, now I'm a lamp.

És itt vagyok. Minek? Na, ez egy nagyon jó kérdés. Tősgyökeres New York-i létemre ide száműztek, ebbe az idegőrlő hőségbe. Idegőrlő… legalábbis nekem, mivel egyáltalán nem vagyok hozzászokva ehhez a klímához. Csak egy hete vagyok a városban, de máris elegem van. Mármint az addig oké, hogy végül is nekem aztán mindegy, hogy hol élek és hol dolgozom (a hulla az mindenütt ugyanolyan, a bűnözők szintúgy), mert semmi sem köt oda, mint ahogyan nagy valószínűséggel itt sem lesz olyan dolog vagy netalántán olyan személy, akihez ragaszkodnék. Az pedig, hogy hol iszom le magam részegre… úgyis oly’ mindegy. Sok szép helyet tudnék ám felsorolni, hogy hol ébredtem másnap, de inkább nem teszem, mert ilyesmivel nem szokás dicsekedni. És én egyébként is úrinő vagyok.
Tehát ja, ez bizony pofátlanság volt a javából, hogy áthelyeztek ide a régi, megszokott helyemről. Elvégre még a legjobbakkal is megeshet, hogy pusztán véletlenségből – értsd; kissé spicces állapotban – megbotlanak és szépen, kecsesen belefejelnek az egyik holttestbe, aztán még mellépakolják a róka komát is, mert hát miért is ne? Ugye a kellemes illatok…
Persze mondogatták már előbb is, hogy túl sokat iszom, és hogy talán nem röhögve kéne kihallgatni a tanúkat. Hát erre én meg csak annyit mondanék, hogy ne röhögtessenek akkor! Hát én tehetek arról, hogy olyan vicceseket mondanak, hogy röhögnöm kell?
Szerintük nem vettem elég komolyan a munkámat. Szerintem meg éppen hogy mindenkinél komolyabban vettem. Abba őrültem bele.
De Vegas pont nekem való hely. Tele van őrültekkel, ámokfutókkal, részegesekkel. Tiszta Nirvána. Mindösszesen csak ezt a pokoli időjárást kell megszokni, aztán minden rendben lesz. Persze ezt nehéz lesz megszokni, mert a legszívesebben most is pucérra vetkőznék, és úgy látogatnám meg az új munkahelyemet.
Valaki van olyan kedves, hogy elnavigál a gyilkossági osztályon. Én meg vagyok olyan pofátlan, hogy egy cseppet sem figyelek rá. Igazából csak akkor kezdek el ténylegesen figyelni a mondandójára, amikor valami társról beszél. Társ? Hogy mi? Nekem? Ha-ha. Ezt bizony nem gondoltátok át, kedvesem. De nagyon nem.
- Pszichiáter? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. Szóval egyből a diliházba küldenének, értem én. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy annyira tán mégsem vagyok menthetetlen.
Azt viszont nem igazán értem, hogy én mezei nyomozóként mégis mit fogok csinálni egy kriminálpszichológus mellett. Majd szépen kiegészítjük egymást, vagy mi?
És megfordulok. És akkor leesik az állam a döbbenettől. Ez most komoly? Igen, nagyon úgy tűnik. Ez az a fickó, akivel egy hét alatt kétszer is egymásba botlottunk, nem túl baráti körülmények között, és akit volt szerencsém megcsodálni egy magazinban is. Mekkora poén! Csak nem nekem. Mondanom sem kell, hogy ez az egész egy cseppet kiveri nálam a biztosítékot.
Elő azokkal a kandi kamerákkal! – gondolom magamban, miközben elnevetem magam. Konkrétan beleröhögök a képébe, és a legkevésbé sem zavartatom magam. Nem szokásom.
- Maga? Ez valami rohadt vicc akar lenni? – nevetgélek továbbra is. Viccnek jó, de agyfasznak még jobb. – Maga aztán mindenütt ott van? Nem unja még?
Úgy tűnik, hogy nem. Nem volt neki elég az, hogy a múltkor olyan szépen nyakon öntöttem a kávémmal. Esküszöm, hogy nem direkt volt, és nem is az én hibám. Csak így alakult. Én természetesen azért csak illedelmesen elkezdtem vele ordítozni, hogy minek jött belém, és hogy eszem ágában sincs kifizetni a tisztítót. Mivel nem is tudtam volna, de az már mellékes. Tehát csak a szokásos dolgok…

People change, now I'm a lamp.

Nem, nem, nem és nem! Én ezt nem hiszem el. Nem hiszek a szememnek. Annyira abszurd és rémes. Rettenetes, ugyanakkor iszonyatosan vicces ez, a maga sajátos és szokatlan módján. És igen, már most utálom az egészet. Biztos vagyok benne, hogy ezentúl még részegebb leszek majd melózás közben, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mert lássuk be, máshogy nem is igen lehet kibírni. Magát az életet sem, nemhogy az ilyen borzalmas helyzeteket, na meg ezt a borzalmas alakot itt. Itt előttem.
Akinek pofátlanul a képébe röhögök, akár egy hiéna. Jól mondja. Ez a kincset érő megfigyelése egészen közel áll a valósághoz. Persze ezt nyilván nem bóknak szánta, én mégis annak veszem. Az ő baja legyen, hogy nem tud normálisan sértegetni. De úgy tűnik, hogy a bókolás sem megy neki sokkal jobban. Illetve rémes mind a kettő. Akárcsak a haja. Nem is tudom, mégis hogy gondolta ezt? Ki nem nézném belőle, hogy orvos.
Persze nem mondom, hogy annyira rémes, mint ahogyan szeretném, hogy az legyen, hogy még csak véletlenül se kezdjek el vonzódni ehhez a rejtélyes idegenhez. Ám köztudottan nekem igencsak egyéni, sajátos ízlésvilágom van, ami annyit tesz, hogy ami másnak nem tetszik, nekem az számít ideálnak. És erre az ezer évvel ezelőtti válásom csak még inkább rátett egy lapáttal. Még csak véletlenül sem akarok olyan fazonba botlani, aki hasonlít a hajdani férjemre. Az lenne az utolsó nap a világon, ugyanis képes lennék világégést létrehozni, esküszöm. Nem akarom még egy olyan alakkal találkozni!
Rohadt oroszok. Csak megkeserítette az életemet. Az egészet.
- Nos, ez esetben máris tegyünk panaszt a szakszervezetnél, vagy akárkinél, akinél ilyenkor kell. Ha máris ilyen nagy az együtt-értés közöttünk, legalábbis abban, hogy nem akarunk egymással dolgozni. Nekem nem kell társ – közlöm vele az egyértelműt, miután alaposan kinevetgéltem magam hiéna módjára, mert ugyebár az vagyok. Ő megmondta. Egy nőstényhiéna. Milyen találó! Hm, vajon ő is tudja, hogy nekem ez a jelző voltaképpen tetszik? Pedig egyértelműen nem ezt a hatást akarta elérni nálam. Sebaj, majd legközelebb.
- Nagyon jól tudom, hogy ki maga – buktatom le ezzel saját magamat, de azonnal meg is bánom, hogy ez az információ – miszerint én őt voltaképpen már láttam egy magazinban, sőt még olvastam is azt a cikket, amit róla írtak – csak így, ilyen könnyedén kicsúszott a számon.
Inkább úgy teszek, mintha ez az iménti kis szóbotlásom, avagy őszinteségi rohamom meg sem történt volna. Megrázom magam, majd elfogadom a felém nyújtott kezet, aztán határozottan megszorítom. Elvégre tudok én egészen jól nevelt is lenni, hogy ha nagyon muszáj. – Rashida Kane, gyilkossági nyomozó. De hogy őszinte legyek, halványlila gőzöm sincs arról, hogy miért pont egymást kaptuk társnak. És eszem ágában sincs közösködni senkivel. Főleg magával nem…
Illetve egy tippem azért mégiscsak van, hogy miért pont őt sózták a nyakamba. Viselkedésanalitikus. Pszichiáter. Nekem meg alkohol és viselkedésproblémáim vannak. A kettőt összevetve pedig egyből meg is kapjuk az áhított választ.

People change, now I'm a lamp.

Mintha nem volnék már alapjáraton is egy nagy szerencsétlenség, egy két lábon járó katasztrófa, még ezt is megkapom, mintegy grátisz gyanánt. Ez most tipikusan az a szituáció, hogy nem tudtam még mi hiányzik. Hát ez, ez aztán nagyon hiányzott, mit ne mondjak…
De a sors, a sors bezzeg tudta, hogy mi hiányzott az életemből. Ó, te áldott, hogy hemperegnél meg a mocsokban helyettem is, hogy egy ilyen férfiállatot kellett elém löknöd. Nekem a férfiakból elegem van, nem mondtam még el úgy százötvenezerszer? Nagyon úgy néz ki, hogy nem. Szomorú, nagyon szomorú.
Persze ha nem lennék olyan, amilyen, talán nem is bánnám annyira a dolgot. Kár, hogy pontosan olyan vagyok, sőt még olyanabb, mint ahogyan azt a példa is jól mutatja. És szemléltetésképp bele is röhögök a képébe, mert miért is ne? Én megtehetem. Én mindent megtehetek. Még azt is, amit nem. Ugyan kérem, én már előre engedélyeztem magamnak még a világvége elindítását is. Mi ez nekem ahhoz képest?
Ő megmondta, gyönyörű jelzővel adta a tudtomra, hogy mihez lehetne hasonlítani engem; egy hiénára. Amit egyébként mondtak már többen is, és egyre inkább úgy érzem, hogy ez egyfajta bók, még akkor is, ha ők igazából nem annak szánják. Most essek kétségbe? Sértődjek meg? Forduljak a sarokba, és vágjak eret magamon? Na, ne nevettessetek! Én nem törődöm mások véleményével, érzésével, sőt úgy alapjáraton másokkal sem törődöm. Senkivel önmagamon kívül, és ez így van jól, ez így tökéletes. Akinek meg nem tetszik, az mehet, ahova akar. Pont.
Sajnos egyszer mindennek vége szakad, így az én mulatozásomnak is véget kell érnie, mielőtt még a kedves delikvens úgy döntene, hogy saját kezűleg csap le. Nem mintha félnék tőle, ugyan. De vagyok annyira jó arc, hogy ne akarjam veszélyeztetni a munkáját, hiszen biztosan kirúgnák, ha úgy kezdené szerencsétlen új csaj első napját, hogy testileg bántalmazza. Blablabla. Kit érdekel? Rúgják ki, felőlem aztán, kit izgat, hogy mi lesz vele…
Ezért még utoljára jól beleröhög a képébe, csakis azután szedem össze magam, hogy komolyabb vizekre evezhessünk, avagy a komoly téma irányába, miszerint most azonnal szólni kell a szakszervezetnek, beírni a nőtanácsnak, sőt még az Amerikai Egyesült Államok elnökének is, mert mi az, hogy minket összeraknak. Két ilyen alakot? Mert látom én rajta, orvosi diploma ide vagy oda, de ő sem százas. Szerénynek korántsem nevezhető véleményem szerint mi ketten nagyon is hasonlítunk, éppen ezért nem lehetünk társak már csak azért se, mert két dudás egy csárdában nem fér meg, legfeljebb csak akkor, ha mindkettő nagyon részeg. Mondjuk, abban jó vagyok.
Elképzelem azt a gitárszólót, amivel megnyitja az eget, és feltehetőleg szívinfarktust okoz annak a szerencsétlen főfelügyelőnek. Jót szórakozom rajta, természetesen csak magamban. Ezzel a beszólásával egy egészen új oldalát mutatja felém ez az alak. Talán mégsem annyira kellemetlen? Netalántán még vicces is? Nem baj, nekem akkor sem kell társ.
- Én meg már fél hétkor ott fogom ütni az ablaküveget, egészen addig, míg be nem törik. De vodkás üveggel – teszem még hozzá gyorsan, ezzel kiegészítve a gyönyörűséges mondókámat. Mert természetesen vodkás üveg nélkül nem teljes az élet. Persze a gitározás még így is jobb ötletnek tűnik, azt aligha tudnám lekörözni, hacsak nem kezdek kornyikálni, amivel valószínűleg az egész emberiséget kiirtanám. Azt pedig nem akarhatjuk, ugyebár.
- Még szép! Azzal kelek, azzal fekszem, de még a vécére is azzal járok ki. Sértő, hogy mindezt ki sem nézné belőlem – háborodom fel, természetesen színjáték az egész, de nem is próbálom meg leplezni a gúnyt a hangomban. Bár ezt most kivételesen inkább viccnek szánom. Nyilván ő is tudja, hogy csak most találkoztam először ezzel a magazinnal, de már az első alkalommal az ő képét kellett bámulnom. Jó, mi? – Ha én arra emlékeznék… Csupa unalmas dolgot olvastam, azokat meg nem szoktam megjegyezni.
Meg úgy nagyjából semmit sem jegyzek meg, legfeljebb csak azt, hogy mennyit ittam tegnap. De talán még azt sem…
A lényeget megtudtam belőle. Azt, hogy pszichiáter, és hogy annak idején kriminalisztikára szakosodott, jelenleg meg a rendőrségen dolgozik – persze azt nem gondoltam volna, hogy pont ugyanazon az osztályon, mint én –, és persze azt is, hogy sokkal értelmesebb, mint amilyennek kinéz. Ja, a furcsa hobbijairól már nem is teszek említést. Érdekes egy fazon, ám azt akkor sem bocsátom meg neki soha, hogy belém jött, aztán belém jött másodjára is, mert azt a világért sem ismerném be se neki, se magamnak, hogy igazából a második baleset az bizony miattam volt, és kiborította a kávémat. Mégpedig magára. De akkor is az én kávém volt! Persze még mindig jobb, mintha a vodkám lett volna, mert ha a szent italomról van szó, akkor nem ismerek kegyelmet. Akkor ölök.
- Devi? Abszi… mi? – nézek rá értetlenül. Igen, jól láthatja, hogy a pszichológia nyelve az nekem a kínai és a japán keveréke. Bár amit igazán közölni akar, az végül is leesik. Leesik már legelőször, nem vagyok ostoba, csak szeretem megjátszani a tyúkeszű nőt, mert az olyan vicces. Az meg, hogy analizálni kezd, a legkevésbé sem érdekel. Csak nyugodtan, úgysem neki fogom kiönteni a lelkemet. Nem vagyok egy érzelgős típus. Régen az voltam, de az már régen volt. Azóta rájöttem, hogy mi a gyógyír az én fájó sebeimre; az alkohol. – Jó, az egy dolog, hogy elviselhetetlen vagyok, meg devi-izéim vannak, de még mindig nem értem, hogy miért pont magával raktak össze. Netalántán magának is vannak ilyen jellegű problémái? – kérdezek vissza szemtelenül, pimasz és csillogó szemekkel. Még hogy nekem problémáim, ugyan. Legfeljebb csak másoknak probléma az én civilizálatlan viselkedésem, nekem annál inkább egy áldás. Másoknak átok, nekem áldás, mint azok a szuperképességek a fantáziafilmekben, amikben a vámpírok csillognak, a vérfarkasoknak meg olyan izmaik vannak, hogy sokszor a nyálamat kell felsikálni a padlóról. Persze én nem nézek ilyen idióta filmeket...
Csak egy széles vigyor a reakcióim a fenomenális ötletére, miszerint ő most megy, és ordas módon leissza magát. A végén még kiderül, hogy félreismertem? Ugyanis kezd egyre szimpatikusabbá válni a szememben.
- Hát miért nem ezzel kezdte? Mióta itt vagyok, ez az egyedüli értelmes mondat, ami eddig elhagyta a száját.
Ez pedig annyit tesz, hogy csatlakozom. Még szép, hiszen ha iszogatásról van szó, akkor lehet rám számítani. Míg más nőket a virágcsokorral lehet levenni a lábukról, engem az italmeghívással. Mindegy mi, csak alkohol legyen. – Úgyis meg kell ismerkednem a helyi kocsmákkal, ha huzamosabb ideig akarok maradni, máskülönben megőrülök.
Sajnos már késő.