Sokáig gondolkodtam azon, hogy hogyan is lehetne ezt finoman megfogalmazni de végül úgy döntöttem nem köntörfalazok. Nem akarok senkit sem untatni a legeslegelejével szóval a picit eseménydúsabb kis kori éveimre ugrok.
Anyám természete enyhén szólva kibírhatatlan volt már akkor is. Apámat folton lelki terrorban tartotta amit természetesen egy idő után megelégelt és lelépet engem otthagyva arra a mániákusra. Ami lenni szokott ilyenkor általában egy nem egészen jó módú családnál az velünk is megtörtént. Az egyedül élő anya nem tudja ellátni magát és három éves lányát ezért egyre sötétebb ügyletekbe bonyolódik a megélhetés és a napi kokain adag megvétele miatt.
Ez rendszerint abból állt, hogy nap mint nap más és más férfiakkal toppant be az apró Los Angeles-i lakásunk ajtaján. Persze akkoriban nem értettem kik és miért vannak a lakásunkon de mára ez már világos mint a nap. Nincs mit szépíteni egy igazi ribanc volt. „Tevékenységét” talán annyira nem ítéltem volna el ha csak a napi betevőért csinálta volna de nem így volt.
A fő ügyfele akit csak nagy fekaként emlegetek nem csak a futtatója hanem még a dílere is volt. Három az egyben mit ne mondjak szép. Nem kell pszichológusnak lennie valakinek, hogy megállapítsa az összefüggést a múltamban lévő személyek és a rasszizmusom oka között. Rejtély megoldva, szívesen.
A fordulópont életemben öt éves koromban következett be amikor is számomra ismeretlen okokból (gondolom valami gikszer adódott a fizetéssel vagy valami ilyesmi) kisebb csetepaté robbant ki a házunkban. Anyám épp egy ügyfelével volt amikor is a futtatója az a benga nagy állat berontott a nappalinkba és egyenesen a hallószoba felé vette az irányát. Az emlékezetem így az idők során igazán megkopott az események egymást követő láncolatát illetően. De a lényeg az, hogy valahogyan lövöldözés ütött ki és az egyik pasas megsérült és már kint is voltak a rendőrök.


Persze ezek után a rendőrség kivizsgálásokat folytatott és elvették anyámtól a gyámságom jogát. Ekkor kerültem apám részéről valamilyen rokonokhoz. Mit ne mondjak mérföldekkel jobb volt ott a sorsom mint régebben. Az igazat megvallva panaszra nem sok okom lehet mivel normális nevelésben részesítetek azaz elláttak és taníttattak. A gondok a pubertáskor beköszöntésével érkeztek meg. Nem voltam az a tipikus mintagyerek jóságukat azzal háláltam, hogy folyton folyvást kiszöktem éjszakkánkánét és sorra jöttek rám a panaszok a viselkedésemet illetően az iskolából. Ekkor persze mindig jöttek az összehasonlítások a mostohabátyámmal ami még jobban olaj volt a tűzre. Egy idő után úgy éreztem, hogy kötelességem tisztelettudóan viszonyulni legalább feléjük mivel valljuk be nagyon sokat köszönhetek nekik így abbahagytam a szökdöséseket és a viselkedésemen is próbáltam javítani. Legalábbis arra törekedtem, hogy ne jusson a fülükbe ha valami olyat csináltam.


Úgy érzem most, hogy végre elkezdődtek az egyetemi éveim kezdem elnőni ezt a fajta viselkedést. Vagyis csak javulgatni kezdek mivel fogalmazzunk úgy, hogy csináltam egy jó pár csúnya dolgot a más nemzetiségből érkező gólyákkal és nem csak gólyaavatókor vétkeztem először és utoljára. Előszeretettel cseszegetek szinte mindenkit de talán már nem olyan szinten mint régen. Sokan vannak a kampuszon akik követnek mint valami „bálványt” és nem értem mire fel? Talán a határozott megjelenésem és kiállásom teszi vagy talán ez számít menőnek ? Viszont valakinek fel kéne nyitni ezeknek az illetőknek a szemét hiszen én minden vagyok csak nem követendő példa. Nem is értem a logikájukat, lassan már úgy érzem mintha viselkedésemmel nekik kéne megfelelnem, hogy legyen mit látniuk.
De ahogy említettem talán már változóban vagyok. Hisz próbálom előtérbe helyezni a kedvesebbik oldalamat is néha, hogy ne csak egy nagy bunkónak higgyenek a körülöttem lévők. Fogalmazzunk úgy, hogy az úgynevezett „hirtelen” változásomnak talán köze van egy személynek is. Idegesít a tudat, hogy van valaki aki normálisan visszamer pofázni nekem és nem szarik be akkor sem ha próba elé állítom. Emberemre akadtam végre ezen az átkozott helyen. Hiszen a legtöbb ember eddig tartott valamennyire tőlem. Vagy elkerültek vagy pedig csak szimplán meghúzták magukat a jelenlétemben. De ő más és ez nagyon is idegesít mivel valamiért mostanában elkezdtem a „bizonyítsuk be, hogy több is rejlik bennünk mint amennyit mutatunk” projektemet felfedni előtte. Utálom, hogy valami kényszerít arra, hogy megmutassam más oldalaimat is neki. Nem értem okát talán az aurája vagy mit tudom én. Meg akarom ismerni a kis kínait és azt is akarom, hogy ő is megakarjon engem. Felfogható ez úgy mint az elsődleges célom.