Egyik nap még a család szerető melegét élveztem, majd jött a csapás. A családom elveszett, több mint ötven érző ember. Akikkel nap, mint nap találkoztam. Ők már nincsenek, én pedig egy vonat ablaktalan vagonjában találtam magamat. Tudtam, hogy milyen sors vár majd rám. Mindenki hallotta Mexikóban a pletykákat; aki nem tud fizetni annak elviszik a lányaikat. Én pedig nem tudtam mit csinálni. Először próbáltam ellenkezni, ütöttem, csapkodottam, de a számtalan verés meghunyászkodásra késztettet.
Mikor aznap odadobtak elém egy mosdókesztyűt, tudtam már, mi fog következni. A koszos kesztyűvel áttöröltem az arcomat. Nem viseltem semmi mást csak egy fehér fehérneműszettet. Már annyi alkalommal kellett kisétálnom a fénybe szinte meztelenül, hogy már fel sem fogta. Nem érdekelt, próbáltam a lelke legmélyebb zugába elrejteni. De szívem mélyén ott dübörgött a gondolat, hogy ez mennyire megalázó. Ellene viszont nem sokat tudtam tenni, talán a félénkségem miatt, talán a belém fecskendezett hatalmas adag nyugtatók miatt. Megfogtak és beletuszkoltak egy jelzetlen autóba. Nem bírtam semmit sem tenni ellenük.
Az út hosszú volt, és fáztam. Dideregve fontam magam köré a karjaimat. Fogalmam sem volt, hova visznek. Egy borzalmasan hosszú kocsikázás után végre megálltunk valahol. Az egyik marcona katona kilökött az autóból, le a földre. Nyöszörögve feltápászkodtam, majd egyből be is csapódott az autó ajtaja. Gázt adott a sofőr, engem pedig ott hagyott.
Első tisztább gondolatom, megmenekültem!
Erőtlenül teszek egy bizonytalan lépést, de rögtön visszalépek a falhoz. Nem tudom, mit fogok csinálni. Egyedül vagyok, nem hiszem el, hogy magamra hagytak. Ez hihetetlen... Furcsa, nagyon furcsa. Ekkor meglátok egy árnyat a távolban.
- Ne!- kiáltok fel hangtalanul.

A szemem még jobban kitágul, mikor meglátom, ahogyan egy árnyból több lesz. Megpróbálok elfutni, de elesek a patkában. Szörnyű hangok közepette érek földet. A térdem felhorzsólodik, azonban a számtalan sebem mellett fel sem tűnik. A könyököm durva koppanással ütköződik neki a betonnak. Sírva kapok oda, alig bírom megmozdítani. Az esésem következtében a feketék beérnek engem.
- Ne!- kiáltom ismét, de felállni és elfutni nincs már erőm. Mintha sok, apró tű szegezne a földre. Esélyem sincs a menekülésre. Egyáltalán hova mehetnék?
Felcibálnak, összekaparnak. Hallom, hogy röhögnek rajtam. Valamit beszélnek is, mondanak, de nem értem. Nem bírok rájuk figyelni, remegésem következtében összekoccannak a fogaim, így nem hallom őket. Kajánul vigyorognak rám, ami torz képet fest a gyér utcai lámpák fényében. A szörnyek a rémálmokból. A lidércek, akik felfalnak és a végén a csontjaimból építenek sírt nekem. Végignéznek rajtam, hozzám érnek. Érintésük durva és mocskos, beleborzongok. Ők élvezik ezt, élvezkednek rajtam. Fogdosnak, cibálnak. Valahova visznek, ellenkezni nincs hangom. Kinyitják a számat, belenyúlnak. Undorodva öklendezni kezdek, de ők élvezik. Látom a szemükben. Azok a szemek! Csupa rossz, csupa gonoszság. Mindenhol végigfogdosnak, mindenhova benyúlnak. Hangtalanul sírok, combjaimat próbálom összezárni, de nem megy. Sehogy sem megy. A magatehetetlenség összezúz, szétszakít.
Egy idő után megunják, tovább beszélgetnek, vihognak. A Sátán kutyáik ők, nyomukban ott a szenvedés torz ábrája. Megfertőznek engem is csúf érintésükkel. Izzom, egy izzó golyó vagyok. Öljetek meg! Öljetek már meg és ássatok el. De ők nem teszik. Ütnek, vágnak. A füst gomolyog és élesek a fények. A formák megszűnnek, a realitás elveszteni a maga jelentését. Megszagolják a hajamat, csavargatják, ízlelik. Segítség!
Majd végül karon ragadnak. Akarom mondani, hogy fáj.
- Hagyják abba!- sóhajtom, nem figyelnek. El fog nyelni a sötétség, el fog nyelni és magával ránt. Ők nem figyelnek, ahogy eddig sem tették. Magam vagyok, egyes egyedül egyszál magam.
Aztán bedobnak egy sötét, halk szobába és magamra hagynak. Valamit még beszélnek, de nem értem. A földön kuporogva simítok végig magamon. Semmim sem tört el, még mindig én vagyok. Még mindig Soledad vagyok. Még mindig nem ért végig a rémálmom. Egy óra kitartóan kattog ebben a borzalmas világban. Megbűvölten figyelem, ahogyan kattog. Tikk-takk, tikk-takk. Gyönyörű, kidolgozott és antik. Tikk-takk. Tikk-takk.

Egy hang töri meg a zaklatott csendemet, és felém közelít. Ha lehet még jobban összehúzom magamat. Ne közelítsen!
Ki az a Javier? Értetlenül nézek a köpcös alakra. És ez a Javier miért akar ilyenkor fát vágni? Éjszaka van melyik ember az, aki ebben az időben fát vág?
Léptei hangjára összerezzenek. Ahogy köröz körülöttem, mint egy lecsapni készülő ragadozómadár, mintha megdermedne az idő, és én egy fekete lyukba kerülök. Nehezen nyelek egyet- még mindig érzem a fojtogatásokat-, mert kiszárad a torkom.
- Ajándék?- ismétlem meg hangtalanul ledöbbenve.
Ajándék: Ingyen adott tárgy; viszonzás elvárása nélkül átadott érték, amelyet szívességből, kedveskedésből, vagy egy alkalom emlékezetessé tétele céljából jó szándékkal adományozunk másnak. Ez jó dolgot jelent, nem? Akkor én miért érzem a szájából egy baljós előjelnek?
A lassan gomolygó füst irritálja az orromat. Utálom a szivar füstöt. Akaratlanul felköhögök, ami még nekem is roppant visszataszítóan hat. Azt nem merem kérni, hogy szüntesse meg. A végén még felpofozna. Bár eggyel kevesebb vagy több sérülés már nem igazán számít nekem.
Értetlenül nézek újfent a férfira. Kapós csemege? Csemege, mint... mint micsoda? Riadtan körbenézek és kinézek egy szimpatikusnak és közelinek tűnő falat. Megpróbálok a fal felé kúszni. Mikor a hátam a hűshöz ér, megkönnyebbülten felsóhajtok. Főleg, mikor látom, hogy visszamegy az asztalhoz.
Joseph Saintwood... ezt a nevet jobb lesz megjegyeznem, nem igaz? Várjuk, milyen Joseph? Az agyam kásás a többszöri veréstől. A fejemet neki támasztom a falnak, és várakozóan tekintek az asztal mögött terpeszkedő férfira. Csak ha tudnám, mire várok. A legjobb lenne messzire, de nagyon messzire futni. A legrosszabb érzés akkor kerít hatalmába, mikor leteszi a telefonkagylót.
- Engedjen el...- suttogom, mintegy magamnak.- Kérem!
Nem merek többet szólni, ahelyett csak nézek rá könyörgően.

Szemem sarkából egy kósza könnycsepp szánkázik le, de mielőtt észre venné, gyorsan letörlöm. Sírni akarok, de nem előtte. Összezuhanni, de nem előtte.
Ez lennék én? Az üzlet? Mégis milyen üzlet lehetnék én? Én nem vagyok holmi tárgy, holmi oda-vissza dobálgatható dolog. Soledad vagyok, ember. Bár, ahogy rám néz, inkább érzem magam egy rongybabának, mint embernek.
Csöndben hallgatom a motyogását, próbálok a fal hűvösségére gondolni, ahogyan a hátam neki feszül. Most csak ez az egyetlen biztos támfalom, és ki tudja, meddig. Fejemet hátrahajtva pihentetem a zúgó gondolattal teli kobakomat. Így mikor pár pillanattal később kinyitom a szemem, a férfi előttem guggol és vészesen közelít felém. Egy ijedt nyüszögés hagyja el a számat. Államat próbálom lefelé szorítani, de még így is meg tudja emelni. Rettegve nézek a gonosz íriszei közé. Ha most fel tudnék állni... Ha most lenne valakim, aki vár rám...
Hangosan veszem a levegőt és megkönnyebbülés járja át testem. Most úgy tűnik, kikerültem a látóköréből. Hátat fordít nekem, majd ismét beszélni kezd valami Jameshez. Hogy miről beszélnek, nem bírom követni. A szavak értelmetlen kuszaságokban kavarognak a levegőben.
A mosolyától megfagy az ereimben a vér, elhűlten pillantok rá. Eddig elült bennem a félelem szele, azonban most újult erővel tombolni kezd. Farkasra hajazó mosolya örökre beleég az emlékezetembe. Hiszem, hogy kísérteni fog álmaimban. Már ha megélem, hogy legyenek álmaim.
Az üldözőim ismét megjelennek, és elhurcolnak. Valamin röhögnek, miközben engem visznek. Csak nehézkesen tudom velük tartani a lépést. Az eséstől fáj a lábam, a karom és zúg a fejem. De őket ez egyáltalán nem érdekli, csak mennek tovább szüntelen. Ajtó, fal, parketta. Megannyi ismeretlen forma, ismeretlen szag. Én pedig sodródom az árral. Bedobnak egy fürdőszobára hasonlító helyre. Ez legalább ismerős. Mielőtt elvittek volna, akkor kellett megmosakodnom, mikor ismeretlen férfiak jöttek, hogy megnézzenek. Miután végzek, visszaveszem a piszkos és valószínűleg sok helyen szakadt ruhámat. Az ördögök hangosan várakoznak rám, nem felejtik el a tudtomra adni, hogy én egy senki vagyok. Én az üzlet vagyok...
Belöknek egy ajtón, és az orromat megcsapja az előbb oly sokáig torkomat maró szivar füst. Megállok az ajtóban, nem moccanok. Még csak nem is szólok. Vagy mégis:
- Haza mehetek?- teszek fel még egy utolsó bátortalan kérdést a szabadulásom reményében.
Remélem, segélykiáltásom a megfelelő fülekre talál. Én csak haza akarok menni. Semmi más célom nincs, csak haza...

Noha nem ad pontos választ a kérdésemre, a mondat mégis biztató számomra. Előbb utóbb biztosan. Biztosan, van benne valami bizonyosság. Bizonyosság, hogy itt hagyhatom ezt a rémálmot. Bizonyosság, hogy haza mehetek, oda, ahol lenni akarok. Biztos, ami a reményt jelenti. Reményt, hogy nem hazudik nekem. Ugyan, kit akarok ámítani? Sosem jutok haza. Sosem. Itt ragadtam apa hibája miatt. Az ő vétkei miatt lemészároltál a családom, elhurcoltak és áruba bocsátottak. Meggyaláztak, porba löktek, porrá zúztak. Semmi vagyok. Sosem, sosem láthatom már az otthonomat.
De... Mindig van egy de. Semmit sem adnak ingyen. Tudtam, tudtam, nem bízhatok benne. Semmi sem biztos, semmi sem adhat reményt. Nekem tartozásom van. Soledad, te tartozol! Nem menekülhetsz, nem mehetsz sehová. Nem, míg meg nem adod a tartozásod. Tartozásomat, ami nem is az enyém és mégis az enyém. Hogyan lehetséges ez? Hogyan?!
Ki nem mondott fenyegetés lappang szavaiban. Félek. Tőle és a helytől. Rosszabb, mint a rémálmaiban. Az, hogy itt vagyok... Az ittlétem semmi jót nem jelent. Utolsó utáni kétségbeesésemben kapok az ajtókilincs után, ami nem mozdul; zárva van. Keresnem kellene egy másik kiutat. Kell lennie egy nyitott ajtónak! De mégis mennyi az esélye annak, hogy megtalálom? Lehajtom a fejem és a falhoz simulok, nem akarok közelebb menni hozzá. Messze akarok tőle lenni!
- Üzletet?- kapom fel hirtelen a fejem és ízlelgetem a szót. Vagyis van választási lehetőségem? Lehetséges lenne?
Nem szabadna bíznom benne, különben sosem jutok haza. De mégis... Érdekel, mit fog mondani. Tudni, akarom, mi a szabadulásom kulcsa. Bízni akarok benne, mert megígérte, hogy haza mehetek. Előbb, utóbb.
Teszek egy bizonytalan lépést, eltávolodom a faltól. Mondja gyorsan, mit kell tennem! Hallani akarom!
- Jó- egyezem bele halkan. Nem tudom, ez most beleegyezés volt a részemről anélkül, hogy meghallgattam volna? Mit is akarok igazából?