Van egy másik munkám a festészet mellett, ami azt jelenti, hogy biztosan nem fogok éhen halni. A főnököm Brad Olderin, akitől kapom a telefonhívásokat, hogy lenne egy-egy meló. Új vagyok ebben az egész dologban, de kíváncsian várom a végeredményt. Egyelőre nem jeleztek, így hozzáfogok a munkához. Van egy kép, amin az utolsó simításokat kell elvégeznem. Odaülök hozzá, majd lágy ecsetvonásokkal és meleg színeket keverve pingálom tovább a megrendelt képet. Az idő ilyenkor gyorsan szalad, s mire feleszmélek, akkor már délután kettőt mutat az óra. Jelez a gyomrom, hogy: ’ Héé ember! Neked azonnal enned kell, vagy legalábbis nyomj magadba valami édességet.’ Megnézem a képet, aztán felhívom az ügyfelet, hogy elkészültem az alkotással. Jövő hétre egyeztetünk egy időpontot a reggeli órákra. A telefonálás végeztével mosolygok, mert tudom, hogy pénz áll a házhoz. Megnézem az órát, majd gyorsan lezuhanyozok. Az öltözködésnél a cég tanácsát megfogadom, s az első költőpénzemből vett ruhákat veszem fel. Mindegyik neves márkás ruha, ami egy vagyonba került, de ettől a kisugárzásom erősebbé vált. A tükörben csak csodálkozom a finom zöld ingemen, a kék farmeremen és fehér sportcipőmön. Ehhez még hozzájön a parfümöm, amitől a nők biztosan dögleni fognak. Nem erős illat, de kellően fűszeres. A tükör előtt állva villantok egy 1000W-os mosolyt, ami bármilyen hölgyet levenne a lábáról.
~ Yusuke féle helyes szörny útra kész! ~ Mondom magamban, aztán pénzt és a kellő iratokat magamhoz véve távozom a lakásomból. Lépcsőn lefelé jövet az öregek alig ismernek rám. Nem árulom el nekik, hogy mitől váltam ilyenné. Kilépve a bérházból a legközelebbi főzelékfaló irányítom a lépteim. Olcsó hely, s szívből főznek a helyiek. Változatos étrend, nem kell egymást követő két nap ugyanazt enni. Arcomon mosoly, amit a velem szembejövő nők mindegyike viszonoz és elismerően tekintenek rám.
~ Ez eddig is így volt, de most különösen megnéz mindenki.~ Állapítom meg a márkás napszemüvegem mögül. Ezt azért használom, hogy elejét vegyem a lebukásomnak, hogy én se vagyok passzív. Ha látok egy szép lányt, akkor megnézem magamnak. Az egyik nézelődés közben hirtelen lefékezek, s sejtelmesen kikukkantok a napszemüveg alól, miközben somolygok rendesen.

Csak haladok, amerre a lábam visz. Igazából semmi célom nincsen a mai nappal kapcsolatban, sőt. Minél tovább szeretnék lébecolni, mert most semmi humorom nincsen Amoshoz. Látszik rajta, hogy a maga módján próbálkozik, de én valahogy nem erre számítottam. Anyám elmondásai alapján azt hittem, majd eléldegélünk egymás mellett, ameddig maradok és kész. Erre nem hagy békén. Próbál haverkodni. Minek? Jól megvoltam eddig is nélküle...
Betérek egy papírírószerbe, szükségem van egy új hosszú hegyű vékony ecsetre, valami minőségibbre, mert az előző elkezdte potyogtatni a szőrét, s olajfestékből is híján vagyok már. Kell pár szín. Odabent elidőzök egy darabig, hiszen felszabadít az a pénzmennyiség, amit sikerült összeguberálnom Amostól, meg amennyi még otthonról maradt. Ő jobban figyel ilyesmire, mint Scott, szóval nála sokkal óvatosabban kell nyúlnom, nehogy észrevegye a hiányt. Azonban, ő amúgy is ad. Szóval a dolog kevésbé idegesítő. Viszont, ha már egyszer van nálam pénz, akkor megveszem azt a porpasztellkréta készletet, amit még a múltkoriban néztem ki magamnak.
Új szerzeményeimet szépen elhelyezem a táskámban, majd átdobom a vállamon a pántját, s hátra helyezem, hogy kényelmes legyen. Felvillanyozva az új szerzeményeimtől, vigyorogva indulok meg kifelé, fülembe dugom fülesem, s be is kapcsolom a zenét, ami teljesen kizárja a zavaró külvilágot. Utálom az embereket, a legtöbbjük irritál. Céltudatosan haladok, ami csak azért vicces, mert igazán még mindig nem tudom hova fogok menni. Nincsenek nálam a kannáim, szóval ma a falakat biztosan szabadon hagyom, de lehet leülök valami parkba csendéletet rajzolni. Igen, ma valahogy antiszociális hangulatom van. Miközben már lelki szemeimmel látom a színkavalkádot, hogy mit hogyan ábrázolnék, egyszer csak az előttem haladó megtorpan és pedig egyenesen neki csapódok, még időm sem lett volna lefékezni, olyan hirtelen torpant meg, aminek következtében én a földre huppanok. Egy a szerencse, hogy nem a táskámra, akkor már sikítanék. Pár pillanatig megdöbbenve pislogok, majd szólásra nyílik a szám. - Normális vagy? Sorfalasat játszol egymagad, vagy mi ütött beléd? - kérdezem tőle kicsit morcosan, majd gyorsan magam elé húzom a táskám, s beletúrok. - Ha baja lett a krétáimnak, kifizeted őket! -jelentem kis, s úgy kelek fel a földről, hogy közben próbálom átnézni, sérült e valami. Ajánlom neki, hogy minden épségben legyen!

A szemüvegem mögül leskelődnék, hogy hátha találok egy érdekes nőt, de ennyire nincs szerencsém. Vagy mégis? Határozottan érzem, hogy valaki hátulról nekem jön, aztán lehet, a hátsójára esik. Nincs más lehetőségem kideríteni, mint a megfordulással. Mikor megpillantom a fiatal lányt, aki tán tíz évvel fiatalabb lehet nálam, ha nem több. Mosolyt csal az arcomra az első szavai, amire kénytelen vagyok válaszolni a magam módján.
-Én normális vagyok, s csak elbambultam a nézelődésben. Bocsáss meg. – Egyelőre nem fedem fel előtte, hogy a világ leghíresebb festőművésze vagyok. Ráadásul csomó pénzt fizetek azért, hogy a képeimet egy saját fantázianévvel láthassam el. Úgy hívnak engem, hogy Vegas-i Picasso. Mikor meghallom, hogy vannak krétái, amik ha eltörés esetén kifizetek. Szívesen megteszem, sőt pár telefonhívásomba kerülne, hogy minőségi krétákat kapjon.
-Azok csak kréták, én viszont remélem, hogy neked nem esett bajod. – Tolom fel a napszemüvegem, hogy végre egymás szemébe nézhessünk. Pár pillanatig az íriszének rezdülését figyelem, aztán cselekszek. Előveszem a mobilom, aztán bepötyögöm a megfelelő számot és a fülemhez teszem.
-Halló! Itt Yamamoto Yusuke beszél, művésznevemen Vegas-i Picasso. – Halkan lehet hallani a megdöbbenés hangját, aztán valami olyan dolgot, hogy állunk szolgálatára uram. Elmosolyodom, aztán ha már kutakodik a lány a krétái iránt, akkor én öntörvényűen belenyúlok és elemelek egyet. Megnézem, aztán visszaadom a tulajdonosának, miközben hálásan tekintek felé. Sokkal jobb minőséget kérek, ráadásul mindegyik színből kettőt. Mikor leadom a rendelést, s a telefont leteszem, akkor pár ember már ott áll autogrammért. Ettől féltem, de gyorsan letudom őket. Visszafordulok a 17 éves lány felé.
-Nos eltörtem vagy sem, szeretnélek megajándékozni. Remélem, elfogadod tőlem a krétákat. – Jelentem ki mosollyal, aztán várom a hatást, hogy mit reagál az egészre. Itt van előtte egy híresség, s van olyan szerencséje, hogy belém futott a szó szoros értelmében. Ráadásul multimilliomos vagyok valójában, meg jól nézek ki.
-A nevemet hallhattad, de megtudhatom a tiéd? – Teszem fel a kérdésem, aztán várom a válaszait. Kicsit félre vonom, hogy ne legyünk útban a többi gyalogos számára.

- Azt mondja elbambult... - mondom egy puffogás kíséretével, miközben nézegetem az ecseteimet. Azok túlélték, bár gáz is lenne, ha ennyitől eltörnének, azért szarért nem fizetek. Fellesek rá, mert egy bocsánatkérés ennyit mégiscsak érdemel, de csak fejem rázom... - Engem ennél azért keményebb fából faragtak, mint hogy ennyitől bajom legyen, de a krétáknak lelke van, ha megsérülnek, utána egészen más színeket adnak... - nem vagyok tudálékos, sem kioktató. Sőt, nem is igazán neki mondom ezt, csak hogy valamivel lefoglaljam magam, ameddig felbontom a dobozt, hogy végigszemléljem a készletet. Nem vagyok sem ideges, sem mérges, inkább morcos, mert nem igazán preferálóm, ha így kezdődik a napom. Seggre eséssel. Se azt, ha így folytatódik. Meg úgy általában. Rühellem azokat az embereket, akik az út közepén állnak meg bámészkodni, de ebben itt legalább annyi tartás van, hogy bocsánatot kérjen, meg úgy tegyen, mint ha érdeklődne azért, hogy élek e még, vagy netán szilánkosra tört a farcsontom. Mondjuk azért az tényleg vicces lenne. Nem vagyok én egy burokban nevelkedett hercegnő. Ooooo nagyon nem...
Hallom a nevét, már régebben is hallottam felőle, de én nem vagyok az a típus, aki hasra esik az ilyesmiktől. Jah, tehetséges, jah, ezt ki is használja, van pár képe, ami még engem is megfogott és legalább nem valami tökfilkó az illető, de egyetlen másodpercnyi megdöbbenés - ami amúgy nem látszik rajtam, mert olyan pókerarcot fejlesztettem ki az évek során, hogy azt tanítani kéne - fut csak végig rajtam, majd inkább azon akadok fent, hogy belenyúl a táskámba. Jó, technikailag a kréták már a kezemben vannak, na de akkor is. Kikerekedett szemekkel kísérem végig a mozdulatát, s legszívesebben azonnal fel is csattannék, hogy ezt meg hogy képzelte, amikor valami liba félrelök, hogy autogramot kérjen tőle. Ez meg mi az Isten? Ma mindenki életcélja, hogy él elessek? Persze most ez nem történik meg, ennél szilárdabban állok a lábamon, viszont alapból eszem ágában nem lenne megvárni, hogy végezzen a kis paródiájával - ez az egész hírességes dolog engem annyira irritál -, de hát mire mindent szépen elpakolok, s túlélem a sokkot, hogy néhány kréta megrepedt, kettő pedig eltört, addigra ő végez is, s már megint nekem magyaráz. Mindegy, hajszínezésre még jó lesz, meg krétaport tudok még belőlük csinálni... repedt krétával mást elég nehéz, majd maszatoláshoz, meg kiemeléshez jó lesz... A szavaira végül én is elmosolyodom, de csak azért, mert most már mindegy, felesleges morognom.
- Figyelj, hódolok a művészeted előtt, de ha nem haragszol nem fogok hasra esni tőled - igen, én is érzem a helyzet iróniáját - és az aláírásod is csak egy tollvonás egy darab fecnin, szóval ez az egész ajándékozásos dolog felesleges. Nem történt katasztrófa, csak most vettem ezeket a krétákat és használtam volna őket, illetve még fogom is... - mondom már teljesen normális, sőt csöppet mosolygós hangon. Igazából szórakoztat, ahogy kárpótolni próbál belerejtve azt a csöppnyi információt, hogy ő mekkora fantasztikum. Nem zavar, tényleg nem, mindenkinek a maga dolga, hogy mennyire hájpolja fel magát. Még azt is megengedem neki, hogy oldalra vonuljunk, elvégre nah, akkor beszélgessünk, rendben. Lehet még tanulhatnék is tőle pár dolgot, ha olyan kedvem lenne, hogy megkérdezzem, de nekem még csak az kéne, hogy lépten, nyomon firkászokba, meg elvetemült rajongókba botoljunk. Utálom a feltűnősködés eme formáját. - Jillian Hawthorne a nevem, örülök, hogy megismerkedtünk vagy mi... - mondom, bár a dolgok eme hivatalos része nem annyira fekszik nekem. Általában simán Jillnek mutatkozok be és csóközön, vagy még annyi sem, majd meghallják a nevem, ha úgy adódik. - Téged egy cseppet sem idegesít, hogy híres vagy és emberek ezrei csámcsognak a képeiden, az életeden, meg egyebek? És miért nem vállalod fel a neved, ha már ennyire büszke vagy a képeidre, hogy pénzt csinálsz belőlük? - kérdezem tőle egyenesen a szemébe nézve mindenféle többletérzelem nélkül, csak puszta kíváncsiságból. Ha már neki joga van belenyúlkálni a táskámba - amiért végül nem is szóltam neki, de ha még egyszer megcsinálja, rácsapok a kezére, de nagyot -, akkor nekem jogom van ilyeneket kérdezni. Meg ha nincs, akkor is felteszem...

Hallja, hogy morgolódik magában a nő, de tudomást sem szerez róla. Nem fogja a figyelmét arra fordítani, amit biztosan nem ért meg. A bocsánatkérése után a lány csak a fejét rázza, amiről nem tudja eldönteni, hogy jót jelent vagy rosszat? Következik a kemény szöveg, de csak mosolyog rá.
- Reméltem, hogy nem pálcikából vagy, aki könnyen széttörik az első esés után. Más színeket? – furán hangzik a másik kijelentése. Nem volt még alkalma krétával dolgozni, így teljesen tudatlan ebben a témában.  Hosszú szünet áll be a beszélgetésükben, mert a telefonálás és autogramosztás eltereli a figyelmét. Van ideje rendezni a sorait, hogy végül folytassa ezt az érdekes beszélgetést, ezzel a morcos hárpiával.
- Egyáltalán nem kértem olyan, hogy hasra ess előttem. Én csak egy ember vagyok, mint a többiek. Ha isten lennék, akkor sem kellene leborulnod. Meglátod, hogy nem vagyok annyira rossz ember – közli vele, hogy nemsokára bizony meg fogja lepni őt. Nem árulja el a célját, hanem megtartja magának ütőkártyának. Jól jöhet a későbbiekben egy joker lap. Elárulja a nevét a lány, amire elégedetten biccent, hogy megjegyezte. Fordul a helyzet állása, mert a partnere kérdéseket tesz fel neki, amire válaszolnia kell.
- Sokan ismerik a nevem, de arcot nem tudnak társítani hozzá. Miért? Mert igyekszek rejtve maradni, ami pontosan azt jelenti, hogy fizetek azért, hogy ne tudódjon ki a kilétem. Mellesleg lehet, megnyerem a versenyeket, de leginkább befektetem a nyert összeget. Vagy csak nem fogadom el az első helyet – magyarázza el, hogy úgy intézi a dolgait, hogy mások ne igen tudják felismerni a való életben. A beszélgetésükben tart egy kevés szünetet, hogy aztán folytassa a második kérdés megválaszolásával.
- Úgy vélem, hogy így nyugodtabb életet élhetek. Nincsenek rajongok, akik a nyakamban loholnának, sőt nem vagyok célpontja semmilyen szervezetnek sem. Pedig aki elrabolna és rákényszerítene a festésre, az igazán meggazdagodna belőlem. Paparazzik sem kutakodnak, sem újságírók, sem tévés emberek nem kerestek még fel – kezd el nyugodtan mesélni Jilliannak, aki megérheti, hogy ő egy szerény embernek szeretné magát mutatni. Nem akar úgy csillogni, mint egy popsztár, vagy filmes sztár.
- Ha kíváncsi vagy még valamire, akkor bátran tedd fel. Meg remélem, egyszer elvihetlek majd a lakásomra, hogy megmutathassam a képeim – nem teszi hozzá, hogy az szintén a bocsánatkéréshez tartozna, hogy törlessze baleset adósságát. Ha már félrevonultak, akkor nekidönti a ház falának a hátát. Jön egy hívás, egy nagy embertől, hogy rákérdezzen nála az egyik rendelt festménynek, de az már készen van. Egyeztet vele időpontot, ezután leteszi a mobilt és kikapcsolja. Nem akarja, hogy több ember zavarja a mostani helyzetben.
- Meghívhatlak egy italra? Van kedved eltűnni a kíváncsi szemek elől? – kérdezi teljesen komolyan. Reméli, hogy nem fogja elutasítani az ajánlatát, de ha mégis, akkor sem fog kétségbe esni.