Jonathan Dean Benton

Vendég

Ausztrália - Launceston / 1987. December 11.

26

Fizikoterapeuta

Civilians

Luke Mitchell

Karakter személyisége

Tudod kicsi fiam, soha nem volt fenékig tejfel az életed, bár tudom, hogy ezzel nagyon is tisztában vagy. Igazság szerint nem számoltunk azzal, hogy Lucas után te is érkezel. Már nagyban az ötödik hónapban jártam, mikor kiderült, hogy ketten vagytok. Két kicsi élet, két egészséges kis fiú, akik még sokra vihetik majd az életben. Nem számoltunk veled, épp ezért voltál olyan nagy meglepetés, de talán emiatt voltál mindig elnyomva. Gyengébb voltál, kisebb, erőtlenebb, mégis harcos. Egy vérbeli harcos, akinek eme kemény és tiszteletre méltó tulajdonsága már baba korában is megmutatkozott. Te nem tudnád jellemezni magad, lévén az emberek mindig szépítenek, vagy épp kelletlenül lehúzzák magukat csak, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat. Na nem, mintha ez rád jellemző lett volna bármikor is.
Lucassal ellentétben te komiszabb gyerek voltál. Nem rossz! Csak kalandvágyó, aki fáról fára mászott és azt hitte, hogy Ő Pókember, aki képes falra mászni. Nem véletlen, hogy olyan sokat látogattad a kórházakat. És talán ennek köszönhetjük azt is, hogy az lettél, aki. Mindig rossz fát tettél a tűzre, mindig be akartad mártani magad helyett is a fivéredet lévén kiköpött mása voltál neki. És akármennyire is hasonlítottatok egymásra, még az utolsó anyajegyetek is milliméterre pontosan ugyan ott volt, a szemetek színe is tökéletesen egyezett. És csak, hogy még nagyobb kellemetlenséget okozzatok nekem, még a ruhatáratok is színre, méretre ugyan olyan volt. Én pedig ezt az egyet tényleg nem értékeltem.
Emlékszek, mikor egymás helyett jártatok be órákra, főleg dolgozatok ideje alatt. Nem is rossz előnyt kovácsolni abból, ha az ember gyermekének tökéletesen megegyező, egypetéjű ikrei vannak kik közül az egyik a humán, másik pedig a reáltárgyakból kitűnő. Az az összetartás, ami volt köztetek, szinte hihetetlennek mondható. Egy iskolába jártatok, ki-ki más osztályba. Ez tette lehetővé azt, hogy szünetben helyet cseréljetek, valamint azt, hogy olyan hatalmas baráti társaságra tegyetek szert, amit én képtelen voltam megtűrni a házamban egy-egy alkalom adtán, mikor bulit rendeztetek. Cseles kisfickó voltál, az agyad mindig gyorsan járt, olyan könnyedén jártál túl az eszemen, mint senki más. Nem féltem attól, hogy ki fog fogni rajtad az apáddal való válásom. Azt hittem, hogy ha megérint, akkor is túlteszed rajta magad, hisz az érzelmeidet soha nem mutattad ki. Igaz emiatt féltettelek is, hisz tartottam attól, hogy önsanyargatóvá válsz, és mindened rá fog menni a depresszió miatt. Úgy néz ki, hogy ebben az esetben félre ismertelek.
Megváltoztál. Más ember lettél, fiam… már nem az a pimasz kiskölyök voltál, akit én felneveltem. Nem az, aki állandóan le akarta rúgni a vesémet, míg a hasamban hordtalak, és aki minden egyes éjjel felrugdosta még a bátyját is, mivel nem tudott aludni. Aljas kis dög voltál, de én ezért imádtalak. Volt egy ikerpárom, akiket én szültem, és míg az egyik teljesen normális, szolid gyermek volt, addig a másik maga volt a két lábon járó ördög. Vagány és talpra esett, aki tudta, hogy merre van az arra, aki mindig kihúzta Lucast a bajból.
Én rontottam el. Nem te! Mikor a testvéredet elválasztottuk tőled, szinte összeroppantál a tehetetlenség ólom súlya alatt. Láttam, tudom jól még akkor is, ha nem voltam ott. Láttam azt a kínt, amit a fivéred nélkül éltél át. Nem engem hiányoltál, pedig az életed akkori részét én képeztem. Mindig a nyakamban lógtál, nagyon anyás voltál. De akkor a legnagyobb törést a testvéred elvesztése jelentette, ami újult erőt adott arra, hogy ha mással nem is, hát Lucassal mindent megtegyek, amit veled már nem tudtam. Tudtam, hogy jó kezekben vagy, hisz apád mind végig ott volt melletted még akkor is, ha nem épp a legjobb szívű teremtés volt a világon. De épp ez faragott belőled férfit. A keménykezűsége, a szigora. Tudom milyen vagy most. Egy csupa szív, imádni való, gyönyörű ember. És ezt minden elfogultság nélkül mondhatom neked. A lelked szebb, mint bárkié, akit ismerek. És talán emiatt is örülök annak, hogy te maradtál ott. Mert én nem tudtalak volna ilyenné tenni. Te is talán olyan lennél most, mint a tengődő fivéred, aki soha semmilyen utasításomnak, kérésemnek nem tett eleget. Elkanászodott. Talán ezzel akarta kifejezni utálatát, amiért otthagytunk téged…
Annyira sajnálom, hogy akkor máshogy állítottuk ezt be… Nem tehettünk mást, így volt a legjobb… és sajnálom, hogy úgy kellett megtudnod, ahogy.
Nem tudom, hogy valaha megfogsz-e bocsátani nekünk ezért, de nem is várom el. Csak azt kívánom neked, hogy kezdj valamit Lucassal! Tereld arra az útra amelyiket te is járod. Legyen ő is olyan jó ember, kitartó és erős, mint te vagy. Bár azt mondják, hogy ez teszi teljessé a testvérpárokat. Az ellentét. Épp úgy, mint Jin és Jang. Mert kell a tökéletes egyensúly, és végülis ki tudja? Lehet, hogy ti amúgy egy ember lennétek, akik kettéválva adnak meg egy emberi természetet. Ez tényleg az élet, és az emberi csoda vívmánya. Ne keress engem! Erre kérlek!

Történet vagy szerepes példa

Tudom nem könnyű felőlem hallanod. Nem voltam elég jó anya, főleg azután, hogy magadra hagytalak. Nem is hibáztathatlak azért, mert nem vagy kíváncsi rám, nem akarsz velem találkozni, foglalkozni. De arra az egyre kérlek, hogy ezt a levelet olvasd el, ha már egyszer Lucas olyan messzire elment, hogy átadhassa neked.

1987. December 11. – 1988. December 11.
Hangos volt. Minden annyira hangos volt főként, ahogy Lucas csöndessége után, te ordítva adtad a világ tudtára, hogy megérkeztél. Már attól tartottam, hogy nem is azért volt kékes, lilás árnyalatú az egész piciny tested, mert nagyjából 10 órát vett igénybe az, hogy átverekedd magad életednek egyik legnagyobb megpróbáltatását jelentő szakaszán, hanem a fülsértő sírásod miatt. Nem tudtam, hogy sajnáljalak, vagy imádjalak a panaszkodásod miatt, erős tüdőd miatt. Először áldás volt. Imádtam a baba hangra ébredni, s míg a fivéred minden egyes alaklommal a sírba kergetett, mikor nem adott jelt magáról, addig te biztosítottad számomra a megnyugvást, hogy rendben vagytok. Egy idő után viszont meglehetősen idegesítő volt, hogy minden második órában meghallottam idegtépő kiabálásod, reszkető, zokogó türelmetlenségedet.
Imádtam nézni, ahogy aludtatok. Már akkor tudtam, hogy közöttetek erős kapcsolat van, mikor még a pocakomban untátok mindennapjaitokat, ott erősödtetek és védtétek egymást. Viszont csak idekint láttam ugye ennek fizikai jelentőségét is. Egy kiságyban voltatok egy éves korotokig. Mindig egymás felé fordulva aludtatok, kapaszkodva egymásba. Mint két kisvidra. Picik voltatok és gyámoltalanok, ragyogó kék szemeitek kíváncsian fürkészték az arcomat, mikor fölétek hajoltam, hogy egy-egy puszit nyomjak apró kobakotokra. Igyekeztem nem egyformán öltöztetni titeket, hogy ezzel is megtudjalak különböztetni benneteket. Nem mindig sikerült, hisz nap végére mindig elbizonytalanodtam, hogy téged a fehérbe, vagy a sárgába öltöztettelek? Annyi, de annyi meló volt veletek, hogy estére minden erőmet felemésztettem és már csak ahhoz volt türelmem, hogy feküdjek az ágyamban, titeket pedig magam mellé fektesselek oly közel egymáshoz, hogy érezhessétek a másik testének melegét.
Ez egészen egy éves korotokig volt megszokott rituálé, persze azután is igényeltétek volna a másik társaságát alvásnál, viszont olyan gyorsan gyarapodtatok, hogy már nem volt meg a kiságy kellő kapacitása ahhoz, hogy mindkettőtök testét elbírja, valamint elférjetek benne széltében és hosszában is. Kényelmesen aludhattatok a gond csak az volt, hogy te mindig szirénásat játszottál már hajnali háromkor, így nem csak apátok és én, de Lucas is felébredt.
Sokan azt hiszik akik még nem neveltek gyereket, hogy maga a pokol volt az az egy év, amit első körben veletek tölthettem. Viszont minden alkalommal csak elmosolyodok és nyugalomra intve a meglepetteket közlöm, hogy életem leggyönyörűbb, legizgalmasabb egy éve volt. Ez idő alatt ismertem meg személyesen is azt a két kis bogyót, akit nyolc hónapon át tápláltam, óvtam és védelmeztem. Ezeket már fizikálisan, testen kívül is meg kellett tennem. Megtanultam, hogy bár egy helyről jöttetek, ugyan úgy néztek ki, mégis teljesen más személyiségűek vagytok. És ez egy nagy, hatalmas tanulni való lecke volt a számomra.

1990. Első év az óvodában
Azt hittem, hogy majd az óvoda, az idegen környezet, a sok ismeretlen gyerek majd letöri a szarvad, megnyugszol, és nem leszel már olyan vagány kiscsávó, mint amilyen eddig voltál. Ezzel szemben, míg Lucas meghúzódott a legelső sarokban a kis zsírkrétáival és papírjaival, hogy rajzolgathasson, te szó szerint az óvoda rémévé váltál. Verekedtél a többi kisfiúval, meghúztad a kislányok copfját, lefejezted a babákat, eltörted a játékokat. Annyi kárt okoztál, mint egy rossz kiskutya. És akkor itt nem is mondtam még azt, hogy számtalanszor bepisiltél, vagy még rosszabb. Egy igazi kisördög voltál aranyló szőke tincsekkel, hatalmas kék, kíváncsi szemekkel melyekben csintalanság és gonoszság csillogott. Csak nem vettük észre idejében, hisz mindenki csak a szépségedet látta. Igen, szó szerint szép kisfiú voltál, aki inkább volt való egy porcelánbabákkal telezsúfolt kirakatba, mint az óvodába. Sok szülő és a legtöbb óvónő is ezt hajtogatta nekem. „Ezt a gyereket meg kellene örökíteni, ilyen piciben kéne maradnia örökre”. „Egy igazi, élő porcelánbaba.” Az angyalka jelzőt is rátok aggatták, s míg ez a fivéredre igaz is volt, te utána rögtön megkaptad a rendbontó, vagy az ördög nevet. Nem hiába, mindig tettél a kinevezésért.
Volt, hogy ki akartak tenni az óvodából, hisz annyi kárt okoztál. Eltörted az ablakba tett, virágokkal teli cserepeket, eltépted a társaid ruháit, vagy a játékait. Nem nagyon tudtak tolerálni a szülők, de egy idő után még az óvónők se, ami már tényleg aggodalomra adott okot. De én hittem benned, így inkább átírattalak benneteket egy másik helyre, hátha a változás, hatást fog elérni.
Igazság szerint tényleg így volt. Még rosszabb lettél… de mivel jelenleg nem azért írtam neked, hogy a földbe tiporjam az önbecsülésedet, inkább nem részletezném.

Iskola
Születésnapok újabb eseményeket hoznak az ember életébe. Az iskolai éveid valamivel nyugodtabban teltek, mint azon izgalmakkal teli hónapok, amit az óvodában izzadtunk végig veled. Már nem a kislányokat kínoztad, hanem a tankönyveket, könyveket. Imádtál tanulni, persze a matekot mindennél jobban utáltad. Nem volt hát meglepő, hogy Lucassal minden alkalommal, mikor matek dolgozatot írtál, helyet cseréltek. És ugyan ez volt az irodalommal vagy biológiával, csak ez abban az esetben, ha Lucas írta a dolgozatot. Ezeket az izgalmakat talán már te is el tudnád mesélni, sőt, biztos vagyok benne, hogy nagyon jól ismered őket, emlékszel rájuk. Épp úgy mint az első szerelemre, mikor a saját testvéreddel küzdöttél meg egy lány, Natalia kezéért. Mondjuk meg is értem, hisz gyönyörű kislány volt hatalmas, zöld szemekkel. Két álló napon át fasírtba voltál Lucassal, miután őt választotta mondván, ő jobban szereti a nyugodtabb fiúkat, akik nem akarnak hatalmas babérokra törni. Viszont nem ez volt az, ami megváltoztatott, és ami miatt most nyugodt, jószívű és visszafogott, daliás vagy. De ezt még később.
Hihetetlenül büszke voltam rád, mikor remek eredményekkel végeztél minden évet az iskolában, bár voltak kisebb-nagyobb kilengéseid. De mindent meglehet bocsátani.
Amit viszont rettenetesen sajnálok az az, hogy nem voltam ott veled akkor, mikor megkaptad az érettségi bizonyítványodat, valamint felvételt nyertél az orvosi egyetemre. Apáddal rontottuk el a dolgot, és ezt rajtatok, gyerekeken vertük le. Ti húztátok a rövidebbet, és a legkegyetlenebb módját választottuk ahhoz, hogy elfelejtsétek egymást. Nem tudom mire gondoltunk akkor.

2003. Február.
Apátok és én közöttem már lassan egy éve tartott a háború, mikor kimondtuk a végszót. Nem engedhettem meg magamnak, hogy azt mondjam, ti gyerekek legalább tarthassátok egymással a kapcsolatot, miután arra a következtetésre jutottunk, hogy az egyik megy az apjához, másik az anyjához. Nem tudtam volna elviselni, hogy legalább az egyik fiam nincs mellettem. Apád nem díjazta a döntést, inkább passzolt volna le téged is hozzám, de nem bírtam volna két kamasz gyerekkel abban a helyzetben, amit teremtettem magamnak.
Épp ezért éltetek közel hét, nyolc évig abban a hitben, hogy a másik feletek meghalt egy csúnya balesetben. Hónapokig hallgattam, hogy bent ücsörögsz a szobádban, olyan vagy, mintha elveszítettél volna valamit, ami amúgy az életedet képezte. És ebben volt is némi igazság, hisz az a 16 év nem vész csak úgy kárban. A közöttetek lévő erős kapcsolat biztos kitartott volna még a síron túl is, és hihetetlen, hogy mindketten magatokat hibáztattátok a másik elhitetett halála miatt.
Apátok és én premier plánban nézhettük végig, ahogy a fiaink gyökeresen megváltoznak. Lucas, aki mindig normális, türelmes és emberi személy volt, elkanászodott. Nem tudtam vele szót érteni, legszívesebben bebörtönöztem volna, mert nem akartam, hogy bajba sodorja önmagát, miután megállapítottam, hogy ön és közveszélyes lett. Te pedig aki eddig hiperaktív, akaratos és makacs voltál, olyan szinten magadba fordultál, hogy még apád határozottsága, kegyetlensége se tudott erőt csikarni beléd. Nem értettük, hogy mi ez a hatalmas változás, de nem is érdekelt, mert nem tudtunk mit tenni. Nem mondhattuk azt egyik pillanatról a másikra, hogy a „testvéred él, csak szedd már össze magad!”. Mert ezzel mindent elvágtunk volna, ami eddig összekötött minket. A hit és a remény.

Hogy mi volt utána?....
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem akárhányszor hírt hallottam rólad. Befejezted az egyetemet, elsőként nyertél felvételt az orvosira, emberekkel foglalkozol és nem csak fizikoterapeutaként, de gyógypedagógusként is végeztél, ami a későbbiekben az egész életedet képviselni fogja. Érzékenyen érintett, mikor hosszú meséket hallottam a nagyszüleidtől arról, hogy milyen remek ember vagy, mindenkivel szót értesz, sokkal szívesebben nyílnak meg neked a betegek, mint bárki másnak és érzelmileg, vagy fizikailag beteg gyerekeken és felnőtteken segítesz. Azt a csodálatos sztorit pedig végképp nem fogom elfelejteni, hogy milyen erős kapcsolat alakult ki közötted és Samantha között, a motorok szerelmesével, aki egy balesetben sérült meg és teljesen a te szaktudásodra valamint az ő mentális és lelki erejére tudott csak támaszkodni.
Könnyek között hallgattam Monica nagyid meghatott és csodálattól csilingelő hangját, ahogy arról a kislányról, és rólad beszélt. Mintha ő már elkönyvelte volna magában, hogy ti onnantól kezdve egy párt fogtok alkotni és nincs, ki elszakítson egymástól titeket. Viszont mikor tudatta velem, hogy orvos és betege között nem lehet kapcsolat, elkenődtem. Nagyon sajnálom, hogy soha nem ismerhetem meg őt.
Apád halála megrázott engem is annak ellenére is, hogy már nem voltunk együtt, sőt, semmi közünk nem volt egymáshoz. Mégis csak húsz éven át voltunk férj és feleség, az életem egy jelentős részét vele éltem le, és ő volt az akinek köszönhetem, hogy két csodálatos fiam született. Viszont ha jobban belegondolok számodra némi megkönnyebbülés is lehetett azok után, hogy a nagyanyád annyiszor mondta, hogy a kelleténél is durvábban bánt veled. Nem akartam elhinni, hogy az a férfi akit én mindig szerettem kezet mert emelni rád egyszer is, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem meglepő.
Viszont talán ez az, ami embert is faragott belőled… egy férfit, akire valami hatást gyakorolt.

Ui.:
Az az igazság drágám, hogy éjt nappallá téve tudnék neked regélni bizonyos eseményekről, de már most félek, hogy ezt nem olvasod végig.
Végszóként csak annyit mondanék, hogy mindig is imádtalak, és… kérlek figyelj oda Lucasra helyettem is, de ne keveredj bele semmibe!

based on: TILLIE AT CAUTION <3

Vendég

Elfogadva!

Oké, most már értem, hogy Lucas miért hitt halottnak. Tetszett ez az előtöri megoldás, anyukád tollából megírt előtörténet *-* Kifejezetten örülök, hogy te lenyugodtál és a kis ördögfiókából egy nyugis, felelősségteljes és kedves férfi lettél, biztosan sikeres leszel a munkád során is immár köztünk *-*

Remélem, hogy nem hiú ábránd lesz az csupán, hogy segíts a bátyódnak, sok sikert a megzabolázásához Razz

Üdv köztünk, kérlek foglalj avit, és aztán pedig jó játékot az oldalon :lávmí:

based on: TILLIE AT CAUTION <3