Love Overcrown

Karakter személyisége

Szerény személyem bájos, édes, aranyos. De… és itt jön az a bizonyos de. A szüleimtől megörököltem a célorientált életstílust. Ha kell, én leszek a legédesebb méz, ami valaha lecsúszott a torkodon. Ha pedig arra van, szükség én magam leszek a pokoli szögesdrót, mely kínzó égéssel, fájdalommal öleli körbe tested. Mert ön megérdemli. Én vagyok a fent említett mézesmadzag és az is, aki elhúzza azt előtted. Én magam vagyok az eszköz, amit fel fogok használni a tönkre tételedhez. Csak így állhatok meg egyedül a talpamon. Na, jó egy kicsit a bátyám is besegít. Szeretem őt. Tényleg, nagyon. Csak ő maradt nekem, ami nagyon betett, így gyakran veszekszik bennem a családcentrikusság a fentebb említett céltudatossággal. Kissé skizó a dolog, de túl lehet élni. Félévente pszichológiai vizsgálatokra járok és az elvárásokkal szemben, nem nincsen meghasadt tudatom.
Mit lehetne mondani még rólam? Szerencsés típus vagyok. És mindent túlélek, a drága bátyám gyakran csúfol csótánynak. Emellett eléggé felvágták a nyelvemet. Majdnem mindenre van riposztom, de azt is tudom, hogy mikor kell hallgatni. Jó emberismerő vagyok, kapok tőled tíz percet és mindent elmondok rólad. Hogyan viselkedtek veled a szüleid, hány barátnőd/barátod volt, szerelmes vagy-e és még sok ehhez hasonló számomra felesleges dolog.
Mi van még? Meglepően szégyenlős vagyok. Zárkózott, inkább a felszínt kapargatják azok az emberek, akik azt hiszik, hogy ismernek. Legbelül egyedül vagyok. Teljesen és valószínűleg végérvényesen is. Lassan még én magam is elhiszem, hogy nincs szükségem senkire, hogy jobb így. Békés magányomban, úgysem kérdezi senki a múltam. Így könnyebb felejteni. Sokkal, sokkal könnyebb.

◆ kedvencek: Bátyus, a munkám, az önállóságom, utazni, tudni mindent, bármit és akármit.

◆ utált dolgok: Az emberek többsége, akikkel a munkám során találkozok, hazugságok, pöffeszkedő, öntelt, buta emberek, a visszamaradott orvoslás.

◆ egyebek: Munkám a következő: beépülök valahova, elegendő infót szerzek, majd szólok a rendőröknek és a végén írok az egészből egy vezér cikket. Csak azért mert sokan nem érti mit is csinálok. Nagyjából ennyi lenne.

Karakter kinézete

Kezdjük az alapoknál. 155 cm magas… azaz mély vagyok. Ehhez 48 kilogramm a versenysúlyom. Gondolom, ebből eljön, hogy gyorsan futok. Vagyis nekem ez jönne le… Mindegy. Hosszú, mogyoró vagy karamell, vagy réz vagy mittudoménmilyen barna hajam van. Általában hullámos, esőzés hatására begöndörödik. Éljen a genetika. Na, mi lehet még fontos… Eléggé fehér bőröm van. Mindig úgy nézek ki, mint egy szellem. Kerek kissé pufók arcom van és telt ajkaim. Mi maradt ki? A szemeim! Hát persze. Szóval azok, ezek olyan kékek. Nagyjából ennyi lennék, de így eléggé keveslem az írtakat. Legyen az öltözködésem a kövi téma. Ha munkában találkozunk, és éppen nem beépülök, akkor blézer, nadrág és valószínűleg magas sarkú lesz rajtam. Csak, hogy ne tűnjek el a porcicák között. Ha éppen beépülök… nos, olyankor mindig más, helynek, alkalomnak, pozíciónak megfelelő ruha van rajtam. Egyszer és utána soha többet címszóval.
Ha pedig azon kevesek egyike vagy, aki munkán kívül lát, akkor sajnos nem szolgálhatok semmi különlegessel. Kényelmes, illatos, bő pólók és pulcsik. Gyakran gatya, hidegben cicanacival. És ultra bolyhos zokni. A kevés nem otthon töltött szabadidőmben is valahogy így nézek ki, csak zokni helyett balerina, edző cipőket és bakancsot viselek. Ennyi lennék komolyan, már nem tudok mit írni. Igen szeretem az ékszereket és igen hordom is őket. Pápá.

◆ különlegességek: Van egy [You must be registered and logged in to see this link.] szívecske alakú anyajegyem a mellkasomon. Ezért lettem Love.

Történet vagy szerepjátékos példa

Nos, nem vagyok jó, ha magamról kell beszélni. Így itt is csak azt mondhatom el, amit az iskolában mondtam a felvételin. Készüljetek fel. Lehet, hogy egy kicsit eltávolodok a témától. De érdekes lesz. Megígérem!
Mindig ugyanaz a kérdés foglalkoztatta az én édes célorientált szüleimet: Mi lesz eme csodaszép, de lány gyermekkel? Mert, hogy ők fiút akartak, mivel valami nagyon okos eszmefuttatás során rájöttek, hogy ha nekik lány gyerekük lesz, akkor annak semmi haszna nem lesz. De hát nekik nem lehet haszontalan gyerekük! De nem ám…
Egyetlen és legkisebb lánykaként figyelhettem, ahogy a szüleim mindenben támogatják mind a 4 bátyámat. Az egyikből focistát, a másodikból orvost, a középső gyerekből zongorista és az alig három évvel idősebb tesómból atomfizikust neveltek.
Tőlem pedig mindig csak ennyit kérdeztek: Mi leszel, ha nagy leszel?
A válasz… hamarabb érkezett, meg mint sejtettük.
Öt évesen már egyedül jártam óvodában. Mert legalább talpra esett legyek már, ha más nem. És ugye azt mindenki el tudja képzelni, hogy mi történik egy aranyos öt éves lánnyal egy fülledt éjszakán? Mindegy, úgyis le kell írnom. Elraboltak. Szerencsére szinte semmire sem emlékszem, annyira kiütöttek gyógyszerekkel és egyebekkel. Kettő, azaz kettő hét múlva találtak meg halál és élet határmezsgyéjén. Nos, a végkifejlet nagyjából előre tudható, hiszen itt vagyok és mesélek. Szóval nem is szaporítnám tovább a szót.
Na, itt nagyjából már sejtettem, hogy rendőrféleség leszek. Persze már akkor sejtettem, hogy mi a véleményük erről az ötletről, amikor visszakérdeztek: „Rendőr feleség?” Szóval ez sem nyert. Remek. De sajnos, nem itt fejeződött be a pályaválasztási bemutató.
Három év. Nézzük csak, mire jó három év? Arra, hogy egy ijedt gyermek megnyugodjon, elmúljanak a rémálmai, illetve újra a mesék és a plüssök töltik ki minden gondolatát. Szóval lenyugodtam. Tényleg. Megint minden a saját medrében folyt.
Remek alkalom az következő felvonáshoz, véres kis színpadunkon, melyet az átlagember simán csak életnek hív. A második elrablás nem volt annyira rémisztő kezdetben, minekután ott volt az egész család és csak a mindig hisztis anyám volt berezelve én is nyugodtabb voltam. Már amennyire egy ember képes nyugodtan hozzá állni egy elrabláshoz. Nem írom le mi történt, mert nem a rémségeken van a hangsúly. Hanem azon, hogy mennyire megtört és elrettentett minden, amit láttam. Csak a legidősebb bátyám és én éltük túl. Ő soha többé nem játszhatott, én pedig eldöntöttem, hogyha nem is rendőre, de valami hasonló leszek.
Így lettem oknyomozó riporter, meg rendőrszéki szakértő és tanácsadó. Tulajdonképpen a vizsgamunkám miatt jöttem Vegasba. Az okom? Egyszerűbb, mint gondolnád: leleplezni, hogy ki éppen a legnagyobb „apuci” és lefokozni „börtön töltetlékké”.