Evelyn legalább tizedszerre áll fel indulásra készen, majd vissza huppan a kényelmes kanapé közepére, lepillant a bal öklében szorongatott apró papírdarabra, ami lassan annyira össze lesz gyűrve, hogy szinte olvashatatlanná válik a cím. A cím amire évek óta, pontosabban két éve várt, igaz, hogy még egy darabig kell ezt csinálnia, hogy ki perkálja a magánnyomozó árát, illetve az egyetemét is, hiszen a szüleinek nincs pénzük, csak kevés. Emlékszik a napra amikor közölte velük, hogy ő bizony a bátyja után indul, ez így nincs rendjén, hogy kirekesszék, hiszen akár milyen is, akármit is tett attól függetlenül még a család tagja, az ők gyereke, szóval egy szülő nem elutasít, hanem megbocsát, hihetetlen, hogy gyerekként Evelynnek kell magyarázni ezt, hiszen ő a legfiatalabb a családban, és mégis sokan meg se értik. Természetesen nem tudtak mindent egyértelműen, ők csak arról tudtak amit láttak, igazából nem is nagyon foglalkoztak vele. Mire haza értek már azt látták, hogy Evy a sarokban kuporog, krokodil könnyei áztatják az arcát, egyik kezével a másik csuklóját szorongatja, másik sarokban Saul szomorú fejjel bámul előre. Anyjáék fél perc alatt felmérve a terepet azonnal fiúknak támadtak, édesapjuk még kettő istenes pofont is lekevert. Majd ki dobták az utcára, nem érdekleve mi fog történni vele, egyszerűen a hátizsákjával együtt szó szerint ki lökték az utcára, szerencsétlen azt sem tudott hova menni. Nekik Evy volt a fontos, azonnal elvitték orvoshoz és mindenféleképpen megpróbálták ki szedni belőle, hogy mi történt közöttük. Evelyn természetesen csak annyit mondott, hogy felkapták a vizet, majd minél előbb megpróbálta rövidre zárni a beszélgetést. Persze ami valójában történt, az örökre a titkuk marad  a többi egyéb dologgal együtt. Véletlenül pont átjött a lány osztálytársa tanulni segíteni, a poén az egészben annyi volt, hogy hímnemű, és amikor rájött erre Saul felkapta a vizet, a gyereknek  neki ment, majd fél óra kiabálás után tettlegességig fajult a veszekedés, ekkor értek haza a szülők.  
Evelyn le törli a könnyeket, amelyek némán folytak le arcáról, vissza térve a jelenbe, vajon tényleg akar vele találkozni, annyi év után? De mielőtt ki gondolhatta volna a választ, már tudta, naná, hogy akar vele találkozni, akár tetszik neki akár nem, sok megbeszélnivalójuk van, de még ha semmit sem kéne átbeszélniük, akkor is ott van a tény, hogy bizony, tetszik, nem tetszik, de testvérek. Hiányzik neki, túlságosan is hiányzik, marja is emiatt a bűntudat, nem tud a tükörbe pillantani anélkül, hogy fél percen belül ne fordítsa el a fejét, nem képes szembenézni önmagával. Habár tudja bűn, az amit meg sem tud, és nem is mer fogalmazni magában, és mégis vágyik rá. Újra érezni akarja markáns parfümjének esszenciáját, mogyoróbarna  íriszeinek csillogását, izmos karjait, ahogy átöleli, hogy megnyugtassa, világos barna tincseit, melyek ha rá sütnek a nap apró sugarai, arannyá változtassa azokat. Talán túl sok dologra vágyik, tiltott dolgokra, amik nem csak Isten szemébe számít megbocsáthatatlan bűnnek, hanem az emberek számára is, nem csak, hogy tilos, de undorító dolog is. Evelyn egyszerre undorodik magától, és bünteti magát lelkileg, annyiszor tervezte, hogy meggyón valakinek, de nem volt mersze kijelenteni, nem.... még csak bele sem akar gondolni. Halandó ember gyarlósága, tudja, hogy le kellene mondania erről, még sem képes. Csábító dolog, a tiltott gyümölcsbe bele harapni, melynek húsa puha, édes nektárral van tele, amely tudva, hogy bemérgezi a lelket, még sem hajlandó az ember megválni tőle. Mert inkább legyen mérgezett, mintsem nélküle tudjon élni, vagy az érzések nélkül amelyeket kivált, ó nem, inkább él így. Azzal az elhatározással, hogy megkeresi, felpattan, még egyszer végig néz kék színű farmerján, világos kék színű trikóján, topánkáján, vöröslő tincsein, majd mielőtt meggondolja magát, gyorsan taxiba ugrik, és egy órán belül már az ajtaján kopogtat, eszeveszettül azt várja, hogy kinyissa az ajtót és végre megpillanthassa.

Örülök, hogy levettek az Alena-ügyről. Az a lány nem volt normális, ez biztos. Mégis milyen ember akar elmenekülni a tanúvédelmi program elől, mikor az élete veszélyben van? Pedig Alena mindent megtett, hogy ellehetetlenítse a munkámat. Végül találtak mást a helyemre, egy szakképzett embert, aki talán jobban tudja végezni a munkát. Nem is értem, hogy jutott eszükbe egy mesterlövész. Az, hogy katona vagyok még nem jelent semmit.
Így legalább lett szabadidőm. Végre visszamehettem az ideiglenes lakásba, ahol Alena miatt nem sokat voltam- állandó felügyeletet igényelt. Rendbe szedtem a helyet, ennyi idő alatt is ellepte a por és a kosz. Valamint megismerkedhettem a hosszú alvás fogalmával. A seregben sosem lehet rendesen aludni, nem tudni, mikor kapunk újabb feladatot. Alena őrzése pedig éjjel-nappal zajlott.
A mai nap is kihasználom az időt, tíz óra előtt fel sem kelek az ágyból. Legalábbis ezt tervezem. Azonban a hangos kopogtatás meghiúsítja a tervemet. Fogalmam sincs, ki lehet az. A parancsnokság egy rövid üzenetben közölte velem, a következő hívásig maradjak a városban, hátha szükség lesz még rám.
- Megyek már!- kiáltom mérgesen. De sürgős valakinek.
Gyorsan magamra kapok egy nadrágot, mégse egy boxerban nyissak ajtót. Egy pisztolyt azért a farzsebembe csúsztatok. Az ember sosem lehet eléggé elővigyázatos.
- Evelyn...- lehelem ledöbbenve, mikor kinyitom az ajtót. Mindenre számítottam csak rá nem. Mégis hogy kerül ide?
- Tényleg te vagy az?- állok a küszöbön, mint egy szerencsétlen barom.
A húgom hogy kerülhetett Las Vegasba? A szüleink tudnak erről? Lefogadom, fogalmuk sincs.

Sokat agyalt rajta, hogy eljöjjön-e, hogy Saul akarja-e látni egyáltalán, hiszen két év elteltével, még csak nem is hallott róla, azt sem tudja mi van vele, de a legszörnyűbb, hogy a szülei is leszarták, sőt igazából még csak meg sem szabadott, hogy a nevét kiejtse előttük, habár még csak nem is tudják az igazat, az igazat arról, hogy mi is történt közöttük, hogy a bátyja vette el a szűzességét, hogy ő volt az aki megerőszakolta, és éveken át rajta élte ki szexuális vágyait, hogy végül lassan nem is tudja hogyan, vagy mikor de elkezdte élvezni a dolgokat, sőt ragaszkodni hozzá, hiányzott neki. De nem úgy hiányzott ahogy az természetes volt, sokkal inkább úgy mint akinek a nem is tudja milyen hiányzik, az ahogyan elmerül a korom színű szivárvány hártyák között, ahogy ennek hatására libabőr költözik bőrére, ahogyan hozzá ér a szíve a torkában kezd el dobogni, ahogyan akarja érezni a perzselő, égető száját az ajkain, hogy a közelsége hatására szó szerint dübörögjön a vére az ereiben. Ezek a dolgok, amik miatt bűntudat mardossa, ami miatt nem tudja mit kellene tennie, össze van zavarodva, nem érti ő magát se. Mégis egy dologban biztos volt, látnia kell, muszáj, a bátyja, és lehet, hogy a szüleik leszarják t, de nem fogja, és ha továbbra is így állnak a dolgokhoz, akkor ő is le fogja őket. Egyre hangosabban és keményebben dörömböl öklével, hogy kinyissák az ajtót, ekkor megunva a várakozást kikapja egy hajcsatot a fürtjei közül, van egy csoporttársa az egyetemen, aki ért ahhoz hogyan kell egy zárat feltörni. Már éppen behelyezni a lyukba, hogy megguberálja, amikor is nyílik az ajtó, zavartan és ijedten ejti ki ujjai közül.
-Saul… - kezdi halkan, ahogy felpillant az arcába, de torkára fagy a szó, mikor feltűnik neki, hogy csak egy nadrág van rajta, íriszei akaratlanul is szomjasan isszák be a látványt, kidolgozott mellkasán, beszippantja ismerős illatát. Majd mielőtt észbe kapna a nyakába veti magát, lábujjhegyre kell ereszkednie, hogy felérje, arcát a nyakába fúrja, szorosan bújik hozzá.
-Igen… én, hi…. Hiányoztál, hiányzol,- motyogja.

Evelyn. Az én drága kicsi húgom.
Itt van. Előttem áll teljes életnagyságban. Az elmúlt évek alatt megváltozott. Nem tudom, mi. Nem vagyok képes felfogni, de érzem. Valami megváltozott.
- Evelyn- ismétlem meg még egyszer a nevét.
Majd... Minden más reakciót elképzeltem már, csak ezt nem.
Miután elhajtottak otthonról, volt pár hét amíg nem tudtam, mit kellene várnom az élettől. Soha nem éreztem még a helyzetemet annyira kilátástalannak. Tudtam, rossz vagyok. Tudtam, amit tettem, az megbocsájthatatlan. Tudtam, bűnös vagyok. És a szüleim még a teljes igazságot sem tudják! Katatón állapotban jártam a várost. Nem volt célom, nem volt értelme már semminek. Ugyanakkor élni akartam, eszembe sem jutott az öngyilkosság gondolata.
Az egyik napon, mikor ismét útra keltem és mentem amerre a lábam vitt, futottam bele a toborzó irodába. Semmi ötletem nem volt, nem volt lakhelyem se- haza természetesen nem akartam többé menni-, nem volt pénzem, ruhám, élelmem. A seregbe belépésemet követően kötelező pszichológiai vizsgálatokra rendeltek. Azokon a többórás beszélgetések alatt döbbentem csak rá mocskos tetteim következményére. Akkor fogadtam meg, sosem fogom keresni a családomat. Sosem fogok rájuk gondolni. Főleg nem rá.
Mégis ő járt a fejembe, mikor aláírtam a jelentkezésemet felderítő-mesterlövész képzésre. Ő járt a fejembe, mikor felszálltam az Irak felé tartó gépre. Ő járt a fejembe, mikor célkeresztbe vettem az első áldozatomat. Ő járt akkor is a fejembe, mikor magamra varrattam az utolsó iraki estémen a fehér fejű rétisast. Ő töltötte ki évekig a gondolataimat, míg egyszer már nem gondoltam rá.
Most itt van. Itt van és felkavar mindent, mit sikerült évek alatt eltemetnem.
És mégsem lököm el azonnal magamtól. Egy pillanatig hagyom, hogy átölelje a nyakam. Érezni akarom arcát, ahogy a vállamba fúrja.
Majd óvatosan megfogom két karját, lefeszegetem magamról. Hátrálok pár lépést.
- Gyere be!- mondom, majd hátra hagyva őt a bejárati ajtónál visszamegyek a lakásba egy póló után kutatni.
Körbepillantok a lakáson, mikor kijövök a hálószobából. Szerencsére a seregben megtanítottak rendet tartani, így most nem kell szabadkoznom.
- Ülj le nyugodtan!- intek a nappaliban lévő fotel és kanapé felé, miközben a fejemet átbújtatom a pólón.
Figyelem, mit választ. Ha leül a fotelbe, a kanapéra ülök. Ha a kanapét választja, a fotelbe ülök. Ha nem ül le, az ablakhoz sétálok. Ha közelítene, egy kicsit hátrébb lépek.
- És...- vakarom meg tanácstalanul az államat. Van jogom számon kérni őt?- Hogy kerültél ide?

Határozottan megváltozott, ki izmosodott, és nem csak külsőleg, belsőleg is sokat változott valami megváltozott benne. A szívem nekifeszülve dobol a mellkasomnak, attól félek, hogy átszakítja a csontjaimat annyira erőteljesen, annyira vadul kalimpál, mint egy zárkába tartott madárka. Annak tudom be ezt az izgatottságot, hogy a bátyám, két éve nem láttam, hogy csak örülök annak, hogy él a testvérem, hogy jól van, hogy nem esett baja. De hazudok magamnak, mindig hazudok amikor ezzel próbálom magam etetni, és egyszerűen hazugság az egész. Hiányzott, és nem csak úgy mint a bátyám, hiányzott a sötét íriszei amikbe mindig szívesen merültem el, az illata, amiben legszívesebben fürödtem volna, és arról már ne is beszéljünk, hogy milyen állapotba kerülök a közelében. Én nem akartam, könyörögtem anyáéknak, hogy ne dobják ki az utcára, hogy még fiatal volt, de nem hallgattak rám. Azt mondták, hogy bántott engem, ezért mennie kell, amúgy sem volt sohasem a szívük csücske, nem úgy mint én. Nem mintha én valaha élveztem volna azt a figyelmességet amit tőlük kapok, mert elárulhatom, hogy egy fél pillanatig sem élveztem. Csak egyszerűen képtelen voltam elfogadni, vagy elfogadom, vagy megszívom, ez van. És még nem is tudják a teljes igazságot, arról, hogy valójában mi történt. Hogy igazából Saul volt az aki elvette a szűzességét, ő volt az aki hónapokon át molesztálta, hogy miatta sírta álomba minden este magát, hogy undorodott tőle is, és önmagától is. Hogy szép lassan az undor elkezdett átfordulni valami egészen mássá, ragaszkodássá, és valami ennél többé amit nem bírt megfogalmazni, de igazából nem is merte megfogalmazni, hogy mi az ami belül érez iránta. Elkezdte élvezni, kívánni ezeket a dolgokat, amiket épeszű ember nem tenné nem természetes, orvoshoz kellene fordulnia. Amikor bejelentette a szüleinek, hogy Vegasba jön, hogy egyetemre járjon azt mondták, ha abból a célból akarok jönni, hogy Sault megkeressem, akkor nyugodtan haza se menjek, mert hogy az a gazfickó nem fogja tudni betenni a lábát a házunkba, a házba ami az ő háza is elvileg.
-Igen… én,- lehelem halkan miközben arcomat a mellkasába fúrom, élvezem ahogy megcsapja orromat jellegzetes illata keveredve valószínűleg tusfürdő kesernyés illatával, hagyom, hogy eltöltse az orromat az elmémet, lehunyom a szemeim, ahogy hozzá préselem testemet az övének, hiányzott, kimondhatatlanul hiányzott és nem csak testvéri értelembe véve.
Követem a lakásba szét nézek, és elgondolkodom egy pillanatra, hogy ez vajon a sajátja-e vagy csak bérli? Nem mintha fontos lenne, nem mintha bármi fontos lenne azon a tényen kívül, hogy itt van, végre itt van.
-Kösz… köszönöm,- ledobom magam a kanapéra, miközben ajak harapdálva bámulom ahogy egy pólót rángat magára, sajnálatomra, egy kicsit még kalandozott volna az íriszeim szépen kidolgozott izmain.
-Ezt komolyan kérdezed? A… bátyám vagy, és hiányoztál, apáék igazságtalanok voltak veled, nem kellett volna kidobniuk, eldöntöttem amint befejezem a közép sulit utánad jövök, ez két éve volt…- vonok vállat, miközben összevont szemöldökkel gondolok arra, hogy nem… örül nekem, ami fanyar ízt hagy a számban.