Életerős, húszas éveiben tipró, reményteli lány baktat kellemes, kicsi, komfortos lakása irányába. Otthon letusol, lefekszik aludni és másnap délben ébred, mivel sokáig tartott a műszak.
Hahahahaha... Majdnem bevettem, de nem, most rólam van szó.
Én csak menekülök a mindenhova beszivárgó tömegmagány elől. Először még ránézek mindenre, tényleg Mindenre, de hamar elfáradok. Negyvennyolc órája nem aludtam, legutóbb reggelire ettem azt hiszem, egy kiflit, és este nyolctól én vittem a bárt, egyedül. Tűsarkúsan, alátöméses blúzosan, neccharisnyásan. Én, az elcseszett, utolsó, anorexiás gyógyszerfüggő. Azt hiszem, az extrém munkaidők bevállalása miatt viselnek még el. De a franc tudja.
Hat óra, lassan hajnalodik. Az utca tele van emberrel. Undorítóak, műanyagok, és tűnjenek már el innen. De hát Las Vegas belvárosában mire számítson az ember?! Semmire, ami emberi. De marha meg féreg van dögivel, vágóhidat nyithatnék.
Egyszerre valahogy iszonyúan fáradt vagyok, és minden még fölöslegesebb és nehéz. Leülök a járdára csak nézem az embereket. Rágyújtok. Elfekszem a kellemes hőmérsékletű betonon. Mmm, ez egész kényelmes.