Az ember az életben mindig keresgél valamit, vagy valakit. Van aki a szerencséjét hajkurássza, van aki megállapodni akar, és van aki az életéért fut és nyugalmat akar, van aki pedig az élete értelmét keresi. Mint én. Nem is lehetne szaftosabban megfogalmazni. De ha azt tálaljuk mellé, hogy író vagyok, már más a helyzet. Mint ha hirtelen megvilágosodás történne. Egy írónak a múzsája a mindene. Akiből, vagy amiből az ihletét meríti, amivel a kenyerét keresi. Sokan tárgyakat bálványoznak. Sokan híres személyeket, akadnak azonban nagyon sokszor olyan esetek, amikor egy pillanat elég, hogy megpillantson az ember valakit és érezze azt a szikrát. Amikor csak egy mosolyából erőt merít és tengernyi ötlete támad, az ujja bizsereg, hogy papírra vethesse gondolatait.
Ez történt velem is pár hete. Egy kávézóba csak teljesen véletlenül találtam be, telefonálni akartam, de amíg a hívás kicsöngött, megpillantottam egy ott dolgozó nőt, aki igen csak felkeltette az érdeklődésemet. Nem is kicsit. A mosolya, a tekintete, mindene olyan egyszerű, de mégis van benne valami különleges, amivel magára tudja vonni a figyelmemet.
Attól a naptól kezdve nem telefonálni jártam be, hanem mindig valami ürüggyel épp őt figyelni. Később a kis füzetem is velem jött. És egy idő után arra jöttem rá, hogy már nem elég a puszta jelenléte. Az írás nem kötött le, mindig felfigyeltem, merre jár, mit csinál. Kicsit olyan érzésem volt, mint ha nem csupán az a kedves, közvetlen oldala lenne, hanem lenne egy másik is, amit nem mutat. Persze nem kérdőjeleztem én meg sosem, hogy nem kedves. De valami egészen különös gyanúm támadt. Mint ha a közvetlensége nem egészen lenne az, amit kifelé mutat.
Egy nap aztán úgy határoztam, hogy lépek. Teljesen megbódított ez a tudat, átjárta az elmém és kellő elszántságot biztosított, hogy amikor a szokásos melange-om kérem dupla habbal, akkor bizony nem csak ezért szólítom le.
- Szabad vagy ma? - pillantok rá mosolyogva, miközben előszedem a kis füzetem. Szánt szándékkal akarom elhívni, mielőtt még mondana bármit is, vagy épp feldolgozná a kérdésem, mert ugyan zsákbamacska ez az egész, lazán csuklóból elutasíthatna, én akkor is tovább mondom.
- Mondjuk zárás után, ide jövök. És elviszlek. Ígérem, imádni fogod.
Tisztában vagyok mindazzal, mennyire rámenős tudok lenni, ami pedig a fegyverem, az a meglepetés. Azt mondják jól forgatom és garantáltan nyerek vele. Hát most majd kiderül, hogy mennyire. A tervezés nem erősségem, a rögtönzés igen. Tervezni unalmas, az nem az olyan pacákoknak való. Pedig még azt sem tudom, hogy van-e kapcsolata. De ha van sem igazán érdekel. Ahhoz is két ember kell, ha az egyik nem határozott, akkor az a kapcsolat olyan mint tűznek a homok.