Jeremy Jefferson Triwell

Karakter személyisége

Jellemem egy definiálhatatlan katyvasz, jelző halmaz, aminek rétegeit meg sem próbálom most nektek fejtegetni, belemártva magam és téged a legmélyebb titkaimba, ok-okozati összefüggésekbe, hogy ugyan mit miért teszek…mert…mert fogalmam sincs róla. Csak csinálom ami eszembe jut, anélkül, hogy gyökeret verne fejemben bármi is, a következményeket illetően. De ezután sem jut eszembe megkövezni magam emiatt, hiszen tudom magamról, hogy hülyeségem mélysége a Mariana árokkal vetekszik, szóval egy vállrándítással elfogadom.
Nagyjából mindenre így reagálok. Egy „oh. Oké.” Nyögéssel.
Különben nem beszélek sokat…illetve de nagyon is. Habár erről fogalmam sincs, minden a kedvemtől függ. Nagyon hangulatember vagyok. Néha mindenhez van kedvem, néha semmihez, néha pörgök, néha lomha vagyok, néha barátságos, néha szemétláda, néha közvetlen, néha nevetségesen félénk. Szóval ha egy szót keresel, amivel körbe tudnál írni az a Fura lenne. Így még véletlenül se próbáld meg a normális emberek indokait, vagy motvicáióit rám vonatkoztatni, mert nem járnál sikerrel. Már ami a tettem okait megmagyarázná. Tehát tűrj vagy hagyj békén, mert sokáig úgysem tudsz lekötni. Vagy ha mégis, akkor sajnos nem is fogsz lerázni olyan könnyen. Viszont mivel minden emberi kapcsolatot, és minden szabályt szabadosan kezelek, neked nem is fog feltűnni a ragaszkodásom. Az érzelem kinyilvánításban meg még annyira csapnivaló vagyok, úgyhogy ez is egy kizáró ok a szocializálódásomnak.

Karakter kinézete

Kék szemek, barna haj, szakállá tömörülő borosta. 178 centi, átlagos testalkat, szőrös mellkas. Póló, farmer, tornacipő, avagy bakancs. Hülye, meghatározhatatlan akcentus, pici dínókezek. Idióta fintorok, pofák, kifejező tekintet. Kell még? Vázlatnak ennyi, nézz rám, ilyen csodát még egyet nem látsz soha.

Történet vagy szerepjátékos példa

Lássuk csak. Összegezzük és osztályozzuk jelenlegi helyzetünket, amiről egyenlőre nem tudom eldönteni jó vagy kevésbé jó...rossz, vagy borzalmas, esetleg rémisztő. De vegyük sorjába, a fájdalom amit a fejemben, a hallójárataimban, a hátamban a végtagjaimban, és nagyjából minden olyan porcikámban is tombol, ahol esetleg nem is lenne szabad, egyáltalán nem sorolható a "jó" és a "közömbös" kategóriába.
A torkom kapar, a vesém porzik. Az ajkaim kiszáradtak a nyelvem is egyetlen kővé szilárdult húsdarab a számban. Meglehetősen kényelmetlen. Főleg, hogy levegőt venni is nehezemre esik, anélkül, hogy fulladásos köhögőroham törne rám, ami már csak azért sem javallott, mert ez a művelet feltehetően zajjal járna. És hallószervem ezt a megrázkódtatást nagyon kétlem, hogy jó néven venné.
Aztán a heveny hányinger, a tompa mentális képességek, amik gátolják hogy két összetett mondatot kinyögjek hörgés helyett, és amik csak azt teszik lehetővé, hogy a nyálam nehogy lecsurogjon a számból a szakállamon át szegény kis idegen testecskére, aki éppen rajtam pihizik, a legteljesebb lelki nyugalommal. Legalább erre még képes vagyok.
De vajon ki az, akit ilyen embertelen kínok árán védek meg a saját testnedvemtől? Jó kérdés. Ha borotvával fenyegetnek sem tudom felidézni az arcot, de lehet nem is baj. Az alkohol átformál, megszépít, lényegében akárkit. Még egy telefonfülke is lehet szexuálisan vonzó, ha elég sokat iszol. Szerencsére...vagyis remélhetőleg én valami humanoid formát szúrtam ki tegnap éjjel magamnak.
Aszpirin, jég és víz. Erre a háromra lett volna most égető szükségem, de a természetes ösztönömnek hátat fordítva, ahelyett, hogy ezeket felhajtsam, inkább tovább elmélkedtem a világ sorsáról.
Vagyis inkább elmélkedtem volna, amíg egy nagyobb erő...(mondjuk kíváncsiságnak, ha az jobban hangzik) erőnek erejével kipattintotta szemeimet, amik lassan betokosodtak helyükre. Ennek a mondatnak nem volt sok értelme, de aki egy hosszú éjszaka után érezte már úgy, hogy az élet legnagyobb kihívása nyitott szemekkel járni-kelni a világban, az biztosan megért. A többiek meg majd megértik, addig felesleges magyarázni.
Szóval sikerült elhitetnem magammal, hogy ébren vagyok. Kábán körbepislogtam, és egy viszonylag nyugodt lélegzetvétellel vettem tudomásul, hogy ember fekszik mellettem, nem egy kivénhedt dándog szuka.
Aztán mint általában ez a nyugalom sem tartott örökké. Ahelyett azonban, hogy euforikus örömöm tovább lebegtessen az éterben, azt kell mondanom, sajnos... abban a percben csúfos véget ért minden pozitív gondolat a fejemben, amint megláttam Jozsót a karjaimban pihenni.
Nem hogy tudomásul vettem volna, de még a látványt sem sikerült igazán felfognom. Egy aprócska sokk, mondhatni pánikroham tört rám. Persze nem szó szerint, mert nem kezdtem el körbe-körbe rohangálni a szobában, kétségbeesetten üvöltözve, mint egy mérgezett egér, de...igen. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni.Jó hosszú pillanat volt ez.
- Öhm...öhm...- kerestem a szavakat, de csak tagolatlan hangok hagyták el a számat.- öhm...szia?- ez is inkább kérdésnek minősült, semmint konkrét üdvözlésnek.
- öhm...- remek. Ha már eddig bevált, akkor öhmzünk tovább. Nem merek rákérdezni, pedig tudom mi lesz a válasz. Mindegy...végül is nem az első ilyen eset lenne, nem tudom min parázok be. Meg ha azt nézzük, mert azt nézzük, nem is igazán hoz zavarba a dolog. Mármint nem zavarja meg a magamról kialakított képet, nem kuszálja össze a világképemet. Egyedül az akaszt ki, hogy tényleg, semmire, egyáltalán semmire nem tudok visszaemlékezni az éjjel történtekből. - Pontosan... mi is történt...úgy tegnap este? Tudod, mi előzte meg azt, hogy mi így...itt...- mutattam körbe szabad kezemmel a szobán, míg a másikkal, számomra totál természetes módon tovább öleltem a vállát. Természetességénél fogva ez a gesztus, fel sem tűnt nekem.
- És most hol is vagyunk tulajdonképpen?- nyöszörögtem ki a következő, és feltehetően nem utolsó kérdést a raktárból.