Az ujjaim a hasára kalandoznak. Nem gondoltam én ezt végig. Az utolsó pillanatban állítom meg a kezem, nem vagyok magamnál, képes lettem volna... de nem, végül megállok és várok valami reakcióra, amit persze meg is kapok. Egyáltalán nem azt, amire számítottam. Hiszen eddig a lehető legmesszebbre menekült volna tőlem, most pedig elintézi egy sóhajjal az egészet. Végül csak kilépek, hogy legyen egy kis helye, meg ki tudjon jönni ő is, ha akar. Nyilván akar, de még most sem menekül, én meg értetlenül állok, ahogy végigsimít a nedves ruhámon. Minden izmom megfeszül ott, ahol érint. Lepillantok a kezére, mintha nem hinném el, hogy tényleg hozzámér. Pedig érzem, ujjai a testemhez érnek, én meg levegőt is elfelejtek venni. El tudnám ezt viselni egészen sokáig.
- Csak egy kis víz... és nincs hideg – tiltakozok, de egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ez célzás. Talán nem lenne mégsem ellenére, ha rajtam is kevesebb ruha lenne, mint rajta. Fogalmam sincs, hogy mikor került rá az a törölköző, nyilván akkor, amikor én még azzal voltam elfoglalva, hogy hozzámért. Olyan természetességgel szólal meg, hogy először azt hiszem, valami könnyed csevegés kezdődik és csak nehezen fogom fel az értelmét. Tekintete az enyémet keresi, de nem látok benne semmit. Tárgyilagosságot, de semmi érzelmet. Színtelen és fakó szavai pedig olyan tartalmat rejtenek, amit fel sem tudok fogni.
- Te... – csak eddig jutok a mondandómban, amit nem is bánok, hiszen fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Így nyerek egy kis időt, de azt sem gondolkodásra használom. Ahogy ajkai hozzáérnek az enyémekhez, mintha apró villámcsapások érnének. Bizserg az egész testem, olyat érzek, amit már régóta nem. Számomra minden érintés, minden csók gépies. A munkám része. Most viszont... egészen más. TJ csókja heves és szenvedélyes, szinte követelőző. A kezdeti meglepettséget követően én is bekapcsolódok a csókba, de meghagyom neki az irányítás örömét. Úgy érzem forog velem a szoba, fogalmam sincs meddig tart a csók, de kiszívja belőlem az erőt, megolvadok a hatására, most bármit csinálhatna velem. Aztán ahogy jött, úgy megy is, elhúzódik, én meg nem mozdulok. Nem tudok. A gondolataimban kutatok valamiféle magyarázat után, de nem találok. Felemelem a kezem, ujjaimmal megérintem csóktól duzzadt ajkaimat. Nem álmodtam, tényleg megtörtént. És amit előtte mondott... nem hagy nyugodni.
- Akkor vigyázz mit mondasz – szólalok meg végül, kis idő múlva, halkan, vágytól rekedt hangon. Még mindig nem mozdulok. Inkább emésztem a hallottakat és a történteket. Kissé késve reagálok a kérdésre is, előbb bólintok, aztán válaszolok is rendesen.
- Igen, a szobában... – követem és a szobába érve előveszem a táskámból a cigit meg az öngyújtót és felé nyújtom. Ez kivételesen nem nőies, bár nem is erős, inkább közepes. Ritkán szívom, inkább csak munka után, hiszen a kuncsaftok kényesek a cigiszagra. Nekem meg utána pont jól jön ahhoz, hogy lenyugtasson a sok kuncsaft után, akiket el kell viselnem.
- Te... tényleg? – kérdezek rá, visszatérve arra a témára, amibe belekezdett, aztán a válaszom elnyomta egy csókkal.
- Szóval ezért akartál leugrani... Uramisten, ez egyszerűen elképesztő – ismétlem meg és teljesen ledöbbenek. Már mindenre gondoltam, mi lehetett az oka, de erre nem. Ez egyáltalán nem jutott volna eszembe. Fura kettős érzés, hiszen örülök neki, hogy megbízik bennem és elmondja, de a hírnek már közel sem. Teljesen lesápadok, úgy érzem nincs bennem erő. Ez így túl sok. Hihtetlenkedve megrázom a fejem. Ezt nem lehet annyiban hagyni.
- És ez biztos? Úgy értem... biztos van valami megoldás vagy... bármi, hiszen annyi mindent feltaláltak már. Pont erre ne lenne megoldás? – elgondolkodva huppanok le az ágyra. Onnan pillantok fel rá, hiszen amúgy is magasabb nálam, így meg főleg. Talán még soha nem voltam ilyen tanácstalan.
- Ez amúgy... nagyon jól esik. Mármint, hogy megosztottad velem a titkodat. Gondolom nem sokan tudnak róla és... bár tudnék segíteni. Hidd el megtenném – pillantok rá tanácstalanul. Ez így nem jó. Egy ilyen jó pasi nem ezt érdemli, kicsit sem.

Ez azon kevés pillanatok egyike, amikor nem tudom, hogy mit mondjak. Szinte mindig megvan a válaszom, annyi ügyféllel volt már dolgom. Engem már nem tudnak meglepni, legalábbis eddig ezt hittem. Erre jön ez a pasi, aki nem mellesleg szívdöglesztő, bűnösen hetero és... tessék, még impotens is. Bár én nem úgy fogom fel, ahogy ő. Nyilván nem éppen a legjobb dolog, de én mindig hiszek abban, hogy van megoldás. Különben megőrülnék.
- Hát én... nem is tudom mit mondjak... – kezdek bele és a szőnyeget bámulom. Pontosabban azon is egy részt, mintha nagyon érdekes lenne. A megoldásra felkapom a fejem.
- Na tessék, mondtam... Nyilván nem a legjobb megoldás, de képzeld el, ha még ez sem lenne. Én elhiszem, hogy ez az egész... egyszerűen borzasztó, de nézd a jó oldalát. Ez igazából csak a csajoknak rossz, akik sorban állnak az ajtód előtt. Mert ne mondd, hogy nincs sor – kacsintok rá.
- Ettől még nem dől össze a világ, ott az a kék pirula és kész... szerintem senki nem fog rájönni, hogy egy kis támogatást veszel igénybe, mielőtt harcba indulsz. Mellesleg nem úgy értettem, hogy hazudott a doki, egyszerűen csak... el kéne menned máshoz is, hiszen tévedhetett – vonom meg a vállam. Ő is csak egy ember, tévedhet simán. Ilyen esetben nem ártana, ha felkeresne mást is. Ha nem is mondana mást, attól még több megoldást javasolhat.
- Ne viccelj, ezt kérned sem kell... Elég jól megszoktam ezt a titoktartás dolgot, meg ha már megbízol bennem, elhiheted, hogy nem fogok vele visszaélni. Meg különben is, kinek mondanám? A szomszéd néninek a földszinten? Senki nem fogja megtudni – biztosítom róla. Nyomatékosítom is, hiszen az ujjamat elhúzom a szám előtt, mintha cipzár lenne rajta. Egészen kis időre hagy magamra a gondolataimmal, amíg eltűnik a fürdőben és alsóban tér vissza. Hát nem tudom melyik a rosszabb, vagyis a szexibb. A törölköző is nagyon jól állt neki.
- Szerintem hagyjuk, hogy mit ígértél tegnap – kuncogok fel, hiszen elég meredek volt az az egész, én meg nem akarom a szaván fogni, hiszen nyilvánvalóan nem volt magánál, így meg már érthető is, hogy miért ütötte ki magát ennyire. Én ezzel a csókkal is beérem, legalább kaptam belőle valamit. Nyilván el bírnám még viselni, de nem vagyok telhetetlen. Nem akarom kihasználni a helyzetét. Megint a szőnyeget bámulom, majd az ágy megmozdul mellettem, onnan tudom csak, hogy leült mellém. Mire odapillantok, ez a félisten már az ágyamon fekszik.
- Ha számít a véleményem, te is – azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy el bírnám még viselni sokáig azt a csókot, amiben az előbb részesített. Különleges élmény volt. Ajkaim még bizseregnek, kívánom a folytatást, de tudom, hogy nem lenne szabad. Ujjak finom érintése ránt vissza a valóságba. Annyira finom, hogy először abban sem vagyok biztos, hogy jól éreztem. Félig hátrafordulva viszont egyértelművé válik a helyzet. Látom rajta, hogy valamit mintha mondani szeretne, kínlódik kicsit, míg végül kiböki, nekem meg tátva maradna a szám, ha nem reagálnék gyorsan és nem csukám be. Válaszolhatnék is, de minek? Nem kell kétszer mondania. Egészen kicsit hatásszünetet tartok csak, amíg mérlegelem gyorsan a következményeket, majd döntök, nem törődök vele. Kis mosolyt küldök felé és már dőlök is hátra, egyenesen a karjaiba. Tényleg nem tudom hova tenni ezt a kérést, de eszembe sem jut nemet mondani. Nem azért, mert én hozzá akarok bújni... Inkább azért, mert tudom mennyire szüksége van az embernek néha egy ölelésre. Úgy tűnik ő is olyan, hogy nem számíthat senkire. Nem kap senkitől, akár a szerelmétől, akár egy barátjától egy ölelést. Nem biztosítja senki arról, hogy minden rendben lesz. Én meg nem tagadom meg ezt tőle. Bár csak tegnap óta ismerjük egymást, mégis szívesen megadom neki, amire vágyik. Hiszen nem hétköznapi dologgal szembesült, ez nem egy nátha, aminek holnapra nyoma sincs. Innentől azokkal a kék bogyókkal kell leélnie az életét egy olyan férfinak, aki valószínűleg eddig falta a nőket. Csak csendben fekszem mellette, szorosan hozzábújva. Arcomat teljesen hozzáfúrom, rózsaszín tincseim feltehetően csiklandozzák, de amíg nem teszi szóvá, nem mozdulok. Egy ideig tényleg mozdulatlan maradok, de aztán a lábaim szinte önálló életre kelnek és az egyikkel birtoklóan magamhoz ölelem.
- És még? Szükséged van valamire? Bármire... – suttogom halkan meztelen bőrére. Elképesztő érzés. Ebben a pillanatban utálom, hogy nem vettem le a vizes felsőm és most nem a bőrömhöz tapad a bőre. Persze a jelenlegi helyzettel is beérem. Sőt, élvezem.

Az egész olyan, mint egy álom. Ahhoz képest, hogy ébredés után egy szobában, sőt még egy lakásban sem akart maradni velem, most meg itt fekszünk összebújva. A lábam ösztönösen fonom köré, amire megkapom a választ is, a kezét a combomra teszi. Az egész olyan, mint egy mese. Fogalmam sincs mikor ölelt így át bárki, valaki olyan, aki még tetszik is. Olyan, akitől jólesik at ölelés. Fogalmam sincs merre tartunk, hogy mi lesz ebből, de most az egyszer nem is érdekel. A pillanat érdekel csak, amit most csinálunk, nem számít, ha holnap majd megbánjuk. Csak fekszünk csendben, elveszünk egymás ölelésében. Nem tudom mennyi idő múlva töri meg TJ hangja a csendet.
- Nem tettél semmi különöset. Csak emlékeztetsz valakire… saját magamra. Néha én is pont annyira egyedül vagyok, mint tegnap te ott fent a tetőn. Egyszerűen… nem hagyhattalak ott, pedig akkor még nem is ismertelek. De ha zavar, ha ez neked sok, akkor abbahagyhatom… - ajánlom fel, pedig semmi kedvem hozzá. Nekem ez így most pont jó. Tudom, hogy nem lesz köztünk semmi. Tudom, hogy ez az egész nem nekem szól, hanem a problémájának, annak, hogy jólesik most hozzábújni valakihez és éppen én vagyok kéznél. Megszoktam már, hogy mindenki csak használ, mégis, ilyen bánásmódban ritkán van részem. Ez más. Nem csak adok, kapok is. Nem pénzt, valami sokkal jobbat. Melegség tölt el, TJ pedig ebben a pillanatban dönt úgy, hogy neki elég volt. Kár. Felemelem a fejem, majd megtámaszkodok a könyökömön, de nem húzódok el tőle, egészen közel vagyok hozzá.
- Belebonyolódni? Mibe is? Azt tudnod kell, hogy nálam nem csak az előbb elárult titkod van biztonságban. Azt sem tudja meg senki, hogy megcsókoltál. Betudom a hangultodnak vagy annak, hogy kíváncsi vagy, ahogy mindenki más. Ha rámnézel nem a férfit látod bennem, de nem tudsz elvonatkoztatni ettől, igaz? – sóhajtok fel. A szavakat halkan suttogom, ajkaink megint olyan közel vannak, hogy nem kéne túl sokat mozdulnom ahhoz, hogy összeérjenek.
- Elhiheted, hogy tudom kezelni az érzéseimet. Ha többet is látok bele, te nem fogod észrevenni. Nem vagyok hülye, nagyon jól tudom, hogy igazán soha nem lesz semmi köztünk. Viszont kipróbálhatsz bármit, amit szeretnél. Akármit. Olyat, amit eddig nem mertél vagy nem akartál mással kipróbálni - szabad kezemmel, amelyikkel éppen nem támaszkodok, megérintem az ajkait és az ujjammal lassan simítok rajta végig. Mosolyára én is mosollyal válaszolok.
- Ha azt ennél, persze. Szívesen elmegyek veled – erre már az én gyomrom is korogni kezd.
- Azt hiszem tényleg aktuális – nevetek és fel is kelek, majd neki háttal állva ledobom a pólóm. Elvégre vizes. Aztán a nadrágomtól is megszabadulok, lassan lecsúsztatom a lábaimon, aztán kilépek belőle. Így hátulról, egy szál tangában ugyanúgy nem tudná szerintem megmondani, hogy nem egy lány vetkőzését nézi végig. Minden mozdulatom, minden testrészem nőies, kivéve egyet, de pont azért nem fordulok vele szembe, hogy ne rontsam el a hatást. A szekrényhez lépek, választok egy másik felsőt és rövidnadrágot.
- Mindjárt kész vagyok és mehetünk – fordulok hátra a vállam felett és rámosolygok. Tényleg nem tudom hova fogunk jutni, de még mindig nem törődök azzal, mi lesz később. Felöltözök, akkor fordulok csak meg.
- Te nem öltözöl? – végigpillantok rajta éhes tekintettel. Tényleg mindjárt felfalom, ha sokáig kettesben maradunk és nem indulunk el végre.

Azt nem hiszem, hogy rámmászik. Akkor mégis mit hiszek? Magam sem tudom miért csinálom, egyszerűen csak úgy jön. Elvégre kurva vagyok, nem áll tőlem távol az ilyen viselkedés, most mégis más. Nem kényszerből csinálom. Ez így sokkal rosszabb. A kérdése ránt vissza a valóságba.
- Ja igen, a ruháid... – elpirulnék, ha olyan lennék, de nem, így csak kicsit zavarba jövök. A fenébe is, este a jószándék vezérelt, meg a kíváncsiság. Pontosan tudom hova tettem a ruháit, szép rendben, hiszen élmény volt végigsimítani az anyagon, minden ruhadarabnak annyira férfias illata volt és valószínűleg még van is. A kezébe nyomom zavartan a ruhakupacot, de aztán rámosolygok, leplezve a hangulatom. Nem meleg... legalábbis folyamatosan erre emlékeztetem magam. Nem veszem le róla a pillantásom, kiélvezem, ha már vetkőzni nem látom, legalább öltözni lássam. Nem kerüli el a figyelmem ahogy párszor megköszörüli a torkát és ahhoz sem kell nagy képzelőerő, hogy ez az előző kis bemutatóm hatása. A kérdés csak az, hogy milyen hatással volt rá. Egyszerűen csak zavarbaejtő, mert nem látott még ilyet vagy talán inkább izgató? Ezt csak ő tudhatja. Mondjuk ahogy elnézem lehet, hogy ő sem. Már teljesen kész vagyok, cipőm is van, meg egy kicsi nőies táska átvetve a vállamon, amikor újabb, az összes eddiginél meglepőbb kérdéssel áll elő. Ráemelem a pillantásom, nézem egy ideig és gondolkodok, erre mit is mondhatnék. Az igazat. Bármennyire meglepő lesz, az igazat fogom mondani.
- Gondolkodtam. Nem is tudod hányszor... Valójában mindig ezen gondolkodok, de nem merem meglépni – sóhajtok fel és nekidőlök az ajtónak. Egy ideig a plafont bámulom, nehezemre esik erről beszélni. Végül rápillantok.
- Nem olcsó. Nekem meg nincs annyi pénzem. Illetve, még ha lenne is, akkor sem tudom, mennyire érné meg. Tudod, hogy... szóval nevezzük nevén, kurva vagyok... Elég nagy rám a kereslet, nem panaszkodom. Ha megcsináltatnám, fogalmam sincs, mennyire lennék kelendő. Érted, nem? – biztos vagyok benne, hogy érti, de én magamat néha nem.
- Ezt keresik bennem, ezért vagyok különleges, hogy nő vagyok, de ha levetkőztetnek, akkor... Ki tudja mennyire kellenék nőként. Akkor már semmi egyedi nem lenne bennem. Nem lenne munkám, nem lenne pénzem... Nem tudom mit csináljak – sóhajtok. Nehéz döntés. Ezt még senkivel nem tudtam megbeszélni, hiszen senki nem kérdezte. Ha kérdezte volna, akkor sem biztos, hogy így megnyíltam volna neki. Neki miért? Nem tudom. Talán azért, mert ő is őszinte volt velem, talán azért, mert már nem bírtam magamban tartani. A lényeg, hogy elmondtam.
- Még senki nem kérdezte meg. Még senkit nem érdekelt. Még senkinek nem vallottam be... Szerinted mit csináljak? – teljesen tanácstalanul rágcsálom az ajkaimat. Hol ránézek, hol másfelé, tényleg zavarban vagyok, a fenébe.
- Talán inkább menni kéne – mutatok az ajtó felé. Elvileg éhesek vagyunk, beszélgetni meg kaja közben is lehet. Az más kérdés, hogy ezt nem nagyon kellene nyilvánosan megbeszélni, de eddig sem érdekeltek az emberek, ezután sem fognak.
- Gyere – kinyújtom a kezem felé, hogy induljunk végre enni, mert egyre hangosabban korog a hasam. Azt hiszem ránkfér.

Nem értem a helyzetet. Viszont élvezem és ez pont elég. Bár az én problémáim TJ gondjaihoz képest semmiségek, mégis olyan, mintha egymásra találtunk volna. Neki sincs senki, akinek elmondhatná, nekem sem... Persze ott a lakótársam, de ő most éppen szerelmes, én meg nem akarom az összes problémámmal terhelni. Így is éppen eleget nyafogtam már neki. Kilépünk a lakásból, bezárom, aztán már indulunk is... a lépcsőn? Nem szólok egy szót sem, hiszen lefelé amúgy is könnyű sétálni, meg nem dolgozni indulok, így aztán kényelmes cipő van rajtam, nem olyan magas, amiben egy lépést is nehéz tenni úgy, hogy az kellemes legyen.
- Igen, tőled kérdezem. Mindegy mit csináltál az éjjel. Illetve nem mindegy, de szerencsére nem valósítottad meg a terved. Az ember a másik problémáját kívülállóként egyébként is jobban átlátja. Szóval igen, érdekel a véleményed – fejtem ki kicsit hosszabban, mint kellene. Ez van, ha valakivel megtalálom a közös hangot. Olyankor szeretek beszélni, másokkal meg csak akkor váltok pár szót, ha feltétlen kell. Annyira elmerülök a gondolataimban a válasza hallatán, hogy majdnem nekiütközök, amikor megáll előttem.
- Nekem még... senki nem mondta ezt. Így őszintén még nem... Érdekből vagy a szex hevében valami hasonlót már hallottam, de ez most... más. Ez igazán jól esik, köszönöm – nem jellemző rám, de attől a rövid vallomástól zavarba jövök. Elég nehéz elhinni, hogy egy ilyen férfinek, aki bárkit megkaphat, pont én jönnék be, de nem kételkedek a szavaiban. El tudom képzelni mennyire nehezére esik kimondani. Ennek ellenére mégis vidáman követem a lépcsőn, hiszen bármennyire kényes is a téma, a tudat, hogy egyébként bejönnék neki, feldob. Én meg majdnem dobok egy hátast az újabb megállásnál. Tekintetünk összefonódik, fogalmam sincs meddig lennék képes csak állni és nézni, de szerintem sokáig.
- Ne rágódj ezen. Nincs szükséged újabb problémára. Ha bármikor meggondolnád magad, én itt vagyok... bármire. Senki nem fogja megtudni, ezt magadban kell elrendezned. Egy csók nem a világ... tudjuk be a tegnap estének – próbálok valami használhatót mondani. Hát ez nem igazán lett az. Nem akarom, hogy most még ezen is gondolkodjon, nem akarok neki problémát okozni.
- Tudom, ettől nem lesz jobb, de én is baromira élveztem... kín, hogy nem ismételhetjük meg, de a döntést rádbízom – le sem veszem róla a szemem. A kezébe adom a döntést, én nem akarok próbálkozni, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Legalábbis most így gondolom, aztán ki tudja mikor lesz erősebb a vágy ezeknél a jól kitalált terveknél. Ahogy elnézem a férfit, elég hamar. Tudok uralkodni magamon, csak nem biztos, hogy akarok. A bejáratnál érem utól. Kezem a vállára teszem, úgy állítom meg, bár nem is szándékozik menni, az ajtót, nyitja, méghozzá nekem. A szavam is eláll egy pillanatra.
- Mit beszéltünk az előbb? Ott vannak azok a kék pirulák. Nézd nem tudom mi bajod, tiszteletben tartom, hogy nem akarod elmondani, de még az is lehet, hogy változik. Ha meg mégsem, akkor is megvan a megoldás. Tudom, hogy nehéz, hiszen nem úgy működnek a dolgok, ahogy eddig, de a szex nem minden. Te egy értékes ember vagy, nem a farkad tesz azzá, ami vagy – nézek mélyen a szemeibe. Ezt úgy érzem még tudatosítanom kell benne. Kilépek a napfényre, szinte éget, így gyorsan a fejemre tolom a napszemüvegem. Legalább nem látszik rajtam a meglepettség az újabb meghökkentő kérdés hallatán. Kicsit várok a válasszal, hiszen pontosan tudom, csak nehéz kimondani.
- De, akarom... Csak nincs rá pénzem és erőm sem. Legalábbis egyedül nem... Úgy nem tudnám végigcsinálni. Sem a fájdalmat nem bírom, sem lelkileg nem lenne egyszerű. Bármennyire nőnek tartom magam, mégis fura lenne, ha megváltozna a testem. Szeretném nagyon, de nem áll mellettem senki – sóhajtok fel.
- Erre nincs megoldás. Ha valakinek így kellek, akkor nyilván nem akarja, hogy megváltozzak. Így nem fog mellettem állni. Akinek meg így nem kellek, szintén nem áll mellettem... esetleg majd akkor, ha a végeredmény meggyőzi az ellenkezőjéről, de akkor már mit érek vele. Nehéz helyzet – a földet bámulom. Erről sem beszéltem még senkinek. Még senki nem kérdezte. Senkit nem érdekelt.
- Különben mi miért nem lifttel jöttünk? – jut eszembe a dolog. Meg persze kicsit oldani is akarom a zavarom, így aztán rá is mosolygok. Valami viszont nem hagy nyugodni. Egy kérdés, ami újra felbukkan, nem tudom elnyomni, egyszerűen kikívánkozik belőlem. Fel kell tennem. Tudnom kell a választ. Ezt a választ viszont csak TJ adhatja meg.
- Kérdezhetek valamit? – kezdek bele rám nem jellemző félénkséggel. Én mindig belevágok a közepébe.
- Akkor nem zavarna? Akkor menne az, hogy hozzámérj, megcsókolj? Úgy értem, ha nő lennék, ha megcsináltatnám a melleimet. Ennyi elég lenne? Nem jutna eszedbe, hogy előtte férfi voltam és valójában nem vagyok nő? Beengednél az ágyadba? Lefeküdnél velem? Csak elméleti a kérdés, de... érdekel – kissé sok kérdést zúdítok rá. Lejjebb csúsztatom a napszemüvegem, felette pislogok a férfire. Tekintetem az ajkára vándorol, majd visszatér azokra a szép szemeire. Alig észrevehetően megnyalom alsó ajkam, de nem kezdeményezek, legalábbis próbálom visszafogni a vágyaimat, annak ellenére, hogy sürgetőek. Az éhség már nem érdekel.

Halkan nyekkenek a kapualj hűvös falán. Nagy szemekkel pislogok az előttem álló férfire, aki a karjaival elzárja az utat előlem. Nem mintha menekülni akarnék. Ez a helyzet így kedvemre való. Nyelvemmel megnedvesítem az ajkaimat, úgy érzem teljesen kiszáradt. Szomjazom, azt is tudom mire, pontosabban kire, de nem lépem át a határt, próbálok viselkedni. Nem tudom mire vélni TJ pillantását. Mindenhol magamon érzem, szinte éget. Válasza rövid és pont olyan tanácstalanságot látok rajta, mint ami a válaszból is kitűnik. Végülis örülök neki. Ahogy reggel nézett rám, ez már haladás. Biztos vagyok benne, ha akkor teszem fel a kérdést, gondolkodás nélkül rávágja a választ és talán ott is hagy. Most viszont bizonytalan, nem ad egyértelmű választ. Ez nekem csak jó.
- Szerelem és szenvedély? Te ilyeneket nézel? – kuncogok, de csak azért emelem ki ezt a nagyon fontos részletet a mondataiból, hogy leplezzem a zavarom. Főleg, amikor a csók kerül szóba. Legszívesebben gondolkodás nélkül rávetném magam, de nem vagyok benne biztos, hogy díjazná. Végülis az utcán vagyunk.
- Nem érdekel a közvélemény, ha érdekelne, akkor valószínűleg rövid lenne hajam, valami visszafogott szokásos színe lenne és férfiruhákat hordanék. A sminkről nem is beszélve. Ez viszont láthatóan nem így van... de attól még néha érdekelhet bizonyos emberek véleménye. Csak az általam kiválasztottaké, jelen esetben a tied... nehéz mindig egyedül dönteni mindenben – szerintem eddig is tudta, hogy nem érdekel mások véleménye. Néha viszont jó beszélgetni valakivel, akit, ha látszólag is, de érdekel mi van velem. Nem sok ilyen ember van. Bár elhúzódik kissé, de én nem mozdulok, nem tudok, túlságosan az események hatása alatt vagyok. Követem a cigi útját egészen a szájáig. Az a száj... mennyire finom. Már szinte rászánom magam, már érzem, hogy a vágy erősebb, mint a józan eszem, szinte mozdulok is, amikor meghallom szavait. Ledermedek. Azt, hogy a mondat eleje vagy a vége lep meg jobban, fogalmam sincs, de megszólalni sem tudok. Úgy nézek rá, mint aki semmit nem ért és valóban ez a helyzet. Kinyújtott kezére pillantok, majd a szemeibe és kis késéssel ragadom meg a felém nyújtott kezét.
- Áll az alku – válaszolok kis mosollyal, pontosabban rávágom döbbenetemben. Persze ezzel itt még nincs vége. Szokásom sokat beszélni, most meg okom is van rá. Még sokmindent kell tisztáznunk.
- De te ezt most... tényleg komolyan gondoltad? Úgy értem nagyon tudok nyafogni, ha valami fáj és ez egészen biztosan fog... na meg... utána kipróbáljuk egymást? Ezt most úgy érted, hogy...? – megint rázúdítom a kérdéseket. Fogalmam sincs, hogy ez az egész hogyan jutott eszébe, de elképesztően jól esik.
- Miért? Úgy értem... neked ebből semmi előnyöd, ez neked se nem jó, se nem rossz... mégis végigcsinálnád velem? – a megdöbbenés teljesen őszinte, ahogyan én is mindig az vagyok. Mármint a magánéletben és ez most az. A kuncsaftok más téma.
- Én akarom, csak... ennek még utána kell érdeklődnöm. Ha belevágok, nem tudok dolgozni jó ideig. Akkor pedig tényleg nem lesz miből megélnem, a költségeket és a szokásos hétköznapi kiadásokat nem sokáig fedezi a félretett pénzem. Tényleg ez minden vágyam, de... nem merem meglépni – a cipőmet nézegetem, mintha annyira érdekes lenne. Kavarognak bennem a gondolatok. Már annyiszor elszántam magam, de aztán mindig a józan ész győzött. Nem engedhetem meg magamnak, pedig nagyon szeretném.
- Ezt sem merem meglépni, de mégis megteszem, mert akarom – magyarázom kissé bonyolultan, hogy mire készülök. Talán nem érti, de kifejtem a lényeget, méghozzá nem szavakkal, hanem tettekkel. Lábujjhegyre állva nyomok egy puszit ajkaira. Nem rendes csók, mint az előbb a lakásomban, inkább csak egy ártatlan mozdulat, de nekem már ez is elég. Legalábbis beérem vele. Még mindig ott van az a lehetőség, hogy válaszul megcsókol úgy, ahogy a fürdőben tette. Alsó ajkamba harapva nyomok el egy mosolyt és visszadőlök a falhoz ismét. Szemeimben vidámságot láthat, még ha csak egy pillanatra is, ez most így egyszerűen túl jó nekem.

Mosolyogva rázom meg a fejem. Úgy tűnik TJ szereti, ha minden úgy van, ahogy ő azt kigondolta. Nem mintha ellenemre lenne, de szó nélkül sem tudom hagyni.
- Tényleg megbeszéltük már és azóta sem változott a véleményem. Amit este tettem, azért nem várok semmit, az teljesen önzetlen volt. Minden normális ember megtette volna, legalábbis ez lenne elvárható. Nem vagy az adósom. A tegnap estét inkább felejtsük el – magyarázom türelmesen, hiszen úgy tűnik, ezt valamiért nem akarja megérteni. Végülis mindegy. A lényeg a mai reggel, ami úgy alakult, ahogyan nem is vártam volna. Kimondottan jó kezdése ez egy napnak, főleg az előzmények ismeretében. Így hát nem fogom vissza magam, megteszem, ami még jobbá teszi a reggelt és megcsókolom, illetve csókot kezdeményezek. Annyira bátor már nem vagyok, hogy el is mélyítsem. Úgy tűnik érti a célzást, hiszen hamarosan mindent elsöprő csókban részesít. Szenvedélyesen veszi birtokba ajkaim. Én meg hasonlóan viszonzom. Megáll az idő, csak a csókját érzem, ajkait, kutakodó nyelvét és simogató kezeit a derekamon. Nem tudom meddig csókol, de rövidnek tűnik. Hiszen túl jó. A levegő megtelik elektromossággal köztünk. Hátralép, én meg zavaromban azt sem tudom hova nézzek. Szavaira kapom fel a fejem és egy mosollyal intézem el a dolgot.
- Igen, tudom… majdnem mindenki így van ezzel. Pedig szerintem semmi nem ciki. Úgy értem ne mások miatt ne tegyél meg valamit, amit egyébként akarsz. Így nem vagy szabad. Ne másoknak felelj meg, hanem magadnak – elmondom a véleményem, de nem erőltetem rá. Ha ő így döntött, tiszteletben tartom. Lenne még kérdésem, nem is egy, de nem tartom fel, elindul abba az irányba, amerről jöttünk, én meg csak állok, nem mozdulok.
- Ahogyan az én ajtóm is előtted. Felelőtlen kijelentés volt, én ki fogom használni – mosolygok rá, de még mindig nem megyek utána. Csak nézzük egymást, de nem tudok semmit kiolvasni a tekintetéből. Vagy csak nem akarom elhinni. Még nézek egy ideig utána, látom az autó távolodó alakját és amikor szinte már eltűnik, akkor indulok csak vissza. Elment az étvágyam is, majd eszek otthon valamit, egyedül nem akarok beülni sehova. Kavargó gondolatokkal, mosolyogva indulok vissza a lakásomba. Fogunk még találkozni.