Hazel C. Payne

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: humoros ~ őszinte ~ gyengéd ~ lelkileg erős ~ határozott

◆ negatív tulajdonságok: gyáva ~ makacs ~ felelőtlen ~ lusta ~ befolyásolható

◆ egyebek: Leukémiával küzd, és az orvosok közölték vele, hogy nem sok ideje van hátra, ő mégis megpróbálja tudomásul kívül venni.

Történet vagy szerepjátékos példa

„Én még mindig én magam vagyok. De ez a test haldoklik. Érzem, hogy romlik körülöttem. Hogyan lehet bármi valóság, ami meghal? Hogyan lehet igazán szép?”
Felcsapom a naptáram, és a mai napra piros betűkkel virít a kezelés felirat. Körülbelül egy órám van még rá, hogy odaérjek a Las Vegas-i kórházba, hogy elvégezzék rajtam a kemoterápiát, amin már jó párszor túlestem New Yorkban. Az orvos azt mondta, hogy nem sok esélyem van a gyógyulásra, sőt, tegyem meg minél hamarabb azokat a dolgokat, amiket még szeretnék. Mégis ilyen tudattal, hogy kéne megtennem ezt és azt? Inkább mélyen eltemetem magamban azt, hogy leukémiás vagyok, és inkább úgy élek tovább, hogy tudomást sem veszem róla. Mégis mindig ott motoszkál a fejemben a gondolat. Minden tettem közben e körül forog az agyam, én mégis elhessegetem ezeket a gyengítő erejű dolgokat, amik néha ki szipolyozzák belőlem a maradandó életerőt is. Talán épp ezért fogadtam meg mégis a doki tanácsát, és kezdtem el megtenni azokat a dolgokat, amik nélkül nem szeretnék meghalni.
Dühömben a földhöz vágom a naptárt, és a fejemhez kapok. Adj egy esélyt magadnak Hazel! Csak egyet, egy utolsót… Mélyet sóhajtok, s felállok. Újra és újra. Nem omolhatok össze, hiszen nem akarom úgy itt hagyni a világot, hogy az utolsó hónapjaimban nem éltem igazán, és meg sem próbáltam ellenállni. Küzdeni kell. Nem hagyhatom, hogy a halál kárörvendve nézze végig, ahogy sutba dönt, ahogy győz. Nem, nem és nem!
Felkapom a táskám, és elindulok a kórházba, ami csak pár utcányira van a lakásomtól. Odaérve egy pillanatra megállok az ismerős épület előtt. Hát újra itt vagyok. Amikor utoljára itt jártam, életet adtam egy gyermeknek. Egy fiúnak. És én gyáván leléptem, itt hagyva őt egyedül, árván, védtelenül. Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele, hogy Wyattel van-e, vagy ő annyira kibukott az egész miatt, hogy nem vállalta el, hogy felnevelje a gyerekünket. Megérteném, ha így tett. Senki ne higgye azonban, hogy nekem olyan könnyű volt. Hogy szemrebbenés nélkül itt hagytam azt a férfit, akibe annyira szerelmes voltam, és az ő gyerekét. A mi gyerekünket. Egyszer sem tartottam a kezemben. Ahogy elvitték a szobából, hogy megfürdessék, én kapkodva szedtem össze a cuccaimat és rohantam el a vakvilágba. Nem volt könnyű. A leukémia tünetei azonban a terhességem alatt jelentkeztek, és tudtam, hogy egyiküket sem tehetem ki annak, hogy majd egyszer ott hagyom őket. Szó nélkül. Hogy végignézzék, ahogy szenvedek, és lassan meghalok. Ennek már öt éve. A gyógyszerek, és a kezelések talán lassítják a folyamatot, de a vége elkerülhetetlen. Nem menekülhetek el a halál sötét kezei alól, hiába bujkálok, úgyis megtalál egyszer. Talán még nem most.
Felérve a második emeletre, leülök és várok. Pár percbe telik, mire az asszisztensnő szólít, én pedig bemegyek. Arcomra közömbösség ül, afféle „nekem teljesen mindegy” arckifejezés.
- Mennyi időm van pontosan? – kérdezem unottan. Konkrét időt még egyik orvos sem mondott, mindig csak a „nincs sok ideje hátra” mondat hangzik el. De mégis mennyi az a nem sok? Egy év? Egy hónap? Vagy csak napok kérdése az egész? Valaki már igazán kinyöghetné, könyörgöm.
- Miss Payne, felírtuk a donorra várók listájára, szóval ne legyen ilyen negatív. – mondja az orvos, én pedig furcsán nézek rá. Donor? Lehet, hogy kapok egy új csontvelőt, és nem kell még meghalnom? New Yorkban ezt egy szóval sem mondták, hogy van rá lehetőségem, csak mindenáron azt hajtogatták, hogy meg fogok halni. A remény apró szikrája feltűnik a szemeim előtt, és hagy egy kis örömöt. – De még vannak ön előtt jó páran, szóval próbáljon életben maradni még egy ideig. – folytatja, és apró mosolyfélére húzódik a szám. Erőltetett, de legalább lereagálom valahogy a dolgot.
- Eddig is próbálkoztam. – vonok vállat, és ahogy az orvos int a rendelőből nyíló szoba felé, ahol a kemo-t végzik, bemegyek, és sóhajtok egyet. Tehát, még van remény. Azért most ki fogom élvezni az életet, és felkeresek egy-két személyt itt Vegasban. Kezdetben mondjuk Wyatt-et, és a fiamat.