- Mi a faszt képzel! Mi..??? Mégis mi a faszt képzel ki vagyok én! Valami piti kis szarrágó tetű, akinek kiszúrja a szemét pár rongyos dolcsival és én majd a kedvére ugrálok??- pattant fel a székből egy percig se törődve a vele szemben ülőkkel, vagy úgy egyáltalán azzal hogy milyen fontos is ez a tárgyalás a cég megmentése érdekében.
- Hé.. Hé.. T.! Ülj le.. Hallod? Ülj már le.. – hallatszik közvetlenül mellőle, ahol egy fickó, aki valószínűleg jobban képben van az esettel, próbálja menteni ami még menthető.
- Te ne csitítgassál itt engem, hallod!!?? Rohadj meg Tom, azt mondtad jó befektetőket találtál, nem két izzadó hájas seggfejet akinek úgy egyáltalán fingja sincs róla mi a művészet! Ez nem ugyanaz mint szaros sültkrumplit eladni!!! – borította fel az asztalon figyelő pohár gyümölcslevet, azonnal felugrásra kényszerítve a vele szemben ülő öltönyösöket, ha nem akarják valami ragacsos lével az ölükben végezni.
- T... Menj.. ki! – szótagolta a másik már ő is felállva a székből ahogy rájött nem megy vele semmire. – Majd én elintézem.. Rendben?? Csak.. csak menj és szívj egy kis friss levegőt… - markolászta a fickó karját, úgy tűnt fel van készülve a helyzetre, hogy a másik nem mindig beszámítható, SŐT! Egyelőre úgy tűnt el is szúrta az egész üzletet, ahogy a szemközti oldalon állók arcán igen baljós ráncok gyülekeztek, de ez csak kitépte a karját, gyerekes pökhendiséggel nézett le a mellette levőre, és megigazítva a rajta feszítő ezüst csillogású zakót, elhagyta a termet.
Odakinn.. odakinn néma a csend. Nem volt kedve a hófehér falat bámulni az egész tetves este, és ahhoz se volt kedve hogy visszamenjen, megereszkedő pofát vegyen és megadja magát a seggfejeknek, akik.. azt se tudják ki ő! Fogalmuk sincs róla mekkora nagy Isten! De a pénzek..
Nagyot sóhajtott a fejébe törő emlékre, mégis töretlen a büszkesége és nem tökölve tovább a részletekkel, vagy ácsorogva mint egy kizárt gyerek, megindult kifelé az ügyvédi irodából.
A pláza ezen része elzárt a vásárlók elől. Egy darabig még ácsorgott, két kézzel kapaszkodva az üvegfalú fémkorlát szélében, csak nézte az alsóbb emeleteket, az emberek csak jöttek és mentek, százan.. EZREN! Ő mégse tudott másra gondolni csak egy kiadós adag cigire.
- Rohadjatok meg.. Még hogy én meg valami szaros gabonapehely.. – szűrte a fogai között fél hangerővel, de jobb keze már a zakójában kutatott hogy elővegyen egy doboz Dunhill-t, kivegyen egy szálat, megkocogtassa a dobozon vagy kétszer, és betolva a szájába, már gyújtsa is alá a tüzet.
- Istenem.. – fújta ki egyetlen felgyülemlett levegővel, a füst vastagfehéren töltötte be a terepet, amikor meglátta nem is olyan messze azt a kicsi.. vörös.. villogó pontot.
Régen.. régen még simán elébe menne, adna a sok mocskos tetűnek, de most, hogy a pénze veszendőben…
- Akurvaélet.. – jött ki belőle a felismerés egyetlen levegővel, tisztában volt vele hogy ha a füstjelző bejelez, nem köszönik meg neki a hirtelen jött zuhanyt hiába a meleg, ezért hirtelen felindulásból elindult az első ajtó felé amit valamiféle kijáratnak vélt.
Nyert! Legalábbis a duplaszárnyú ajtó engedett, aztán néhány lépcső, nem érdekelte merre megy, egy szimpla.. nyekeregve, és kivágva az egészet már ott is terpeszkedett magasan a betondzsungel tetején, ahonnan a város.. igen, egészen másképp festett. Csakhogy nem volt egészen egyedül a terepen…
- Hé! Van még egy szálad?? – fordult oda a kölyökhöz, mert kölyök még, legalábbis hozzá képest, de amiben akkor is biztos volt, és a szagból ítélve teljesen, hogy ami a fiúnál van, sokkal ízletesebb csemege, mint amit az ő egész doboza adhat.
Lehet mégis csak szerencsés a mai nap??