Péntek van, ami azt jelenti, hogy holnap és holnapután műsor. Azt hiszem, hogy Jon számára jobb, ha átvesszük az adás menetét valamennyire. Bár szerintem már rájött, hogy ne vegye készpénznek, ha megbeszélünk valamit, mert képes vagyok az utolsó pillanatban változtatni. Ha meglátok egy kérdést, ami érdekelné a nézőket, akár az adás előtt tíz perccel is látom meg, és nekem is tetszik, akkor azt bele építem a beszélgetésbe. Eleinte ez eléggé zavarta a srácot, de remélem már megszokta, hogy ez nálam teljesen elfogadott tevékenység. Ráadásul ő is tudja, hogy a műsorunk hatalmas nézettségnek örvend, és ezt nem azzal értük el, hogy betanuljuk az egész adást előre. Én például kifejezetten unalmasnak találom azokat a műsorokat, ahol kártyáról, papírról vagy éppen monitorról olvassák a szöveget. Sokkal élvezhetőbb egy interjú, ha nem általános kérdéseket teszünk fel. A rajongókat nem csak az érdekli, hogy századszorra is hallják, hogy izgalmas lesz a következő évad és miért pont ez a neve az együttesnek. Istenem, ezek olyan unalmas kérdések, hogy a válaszokat simán megkapom rájuk, ha beírom őket a Google-ba. Ha a rajongókat az izgatja éppen, hogy miért nem vállalta el a szerepet, vagy csak azt szeretnék, hogy táncoljon úgy, mint a sorozatban, akkor én tényleg rákérdezek. Tudom, milyen rajongani valakiért, én is voltam tini… Emlékszem, hogy örültem minden új infónak a kedvenceimről, és éppen ezért nézek nagyon utána, hogy a következő vendégünkről mi az, ami nagyon érdekli a közönséget.
Négykor találkozunk Jonnal a kedvenc kávézómban. Már ki is derült, hogy ki választotta a helyet. Igen én voltam az. A stúdióban is tudja mindenki, hogy imádom a kávét, azaz kávémániás vagyok. Miközben valami értelmes ruhát keresek a gardróbban – mert azért mégsem kéne egy hatalmas pólóban elhagynom a lakást – sikeresen leverem a kedvenc bögrémet. Nem is értem, hogy került az ide. Mégis mit keresett ez a gardróbban? Most kereshetek majd egy új kedvenc bögrét… Nagyszerű! Felveszek egy farmert, egy blúzt meg egy tornacipőt, felkapom a táskám és a mappám, majd bezárom a házat. Fogok egy taxit, és pár perc múlva meg is érkezek a helyszínre.
A sejtésem, hogy Jon már előbb ideért, mint én teljesen egyértelmű, és persze, hogy így is történt. Mindig mindenhova ő ér oda előbb. Pedig én nem vagyok késő típus…  Ledobom az asztalra a hatalmas mappámat majd leülök vele szembe.
- Szió, hoztam az eddig kikeresett anyagokat, remélem elég lesz… - mondom kicsit aggódó fejet vágva, de aztán elmosolyodom. Tuti, hogy elég lesz. Ráadásul nem volt időm kiszedni a vasárnapi műsor anyagát szóval csak a fele kell a papírkötegnek.

Mondanám, hogy végre valahára péntek és itt a hétvége, vagyis a pihenés, de ez nem lenne igaz. Mármint valóban hétvége van, csak éppen a pihenés marad ki nekem, mert holnap és holnapután adásban leszünk, mint már hónapok óta mindig. Nem baj, már megszoktam, ez a munkám és van hivatástudatom, tehát az, hogy én momentán máskor pihenek, mint a nagy átlag, elfogadható tény számomra.
A délelőtt ugyanúgy telt, mint bármikor máskor, bent voltam dolgozni, anyagot gyűjteni és kiválogatni, kiszűrni azokat az információkat, amik majd jól jöhetnek egy-egy riport összeállításához.
Ebédelni beültem egy bisztróba. Az angol konyha világhírűen borzalmas, de most bármit megadnék egy tipikus angol reggeliért. Tudom furcsa, hogy ebédidőben az angol reggeliről álmodozom, de aki már evett olyat, az pontosan tudja, hogy nem éppen az a joghurtos szarság némi zabpehellyel.
Több, mint fél éve már, hogy áttelepültem ide és bár nem bántam meg, azért olykor még nekem is támad némi honvágyam. Az USA és az itt élő emberek nagyon másvilág. Nem rosszabbak, egyszerűen csak mások. Meg kell valljam, lenyűgöz a közvetlenségük és a természetességük, de ha választanom kellene, akkor megmaradnék a brit távolságtartásnál. Azt hiszem ezt sosem fogom levetkőzni.
Ebéd után még visszamegyek a tvhez – nyilván nem a készülékhez, hanem a munkahelyemre – és még elintézek pár telefont. Fél négy előtt valamivel pedig elindulok a kávézóba találkozni Ms Vörös Hurrikánnal, hogy megbeszéljük a hétvégi adások menetét.
Ma már nem akadok ki, hogy nem sosem tartja magát szorosan azokhoz, amiket leszögezünk. Igyekszem felvenni vele a ritmust és követni őt, de azt hiszem nekem ez nem megy olyan jól, mint neki. Hiába, más elveken működünk.
Pontosan érkezem, mint mindig. Ő persze késik, mint mindig. Már meg sem lepődöm rajta. Szemeimet forgatva kortyolok bele a teámba és a telefonommal szórakozom, amíg kegyes lesz megérkezni.
A mappa csattanására eszmélek fel és fedezem fel, hogy bizony megérkezett. - Szia. Hát nem kímélted magad, úgy látom. – a vaskos mappára nézek, aztán Sophiara majd megint a paksamétára. Felveszem az asztalról és belelapozok. Összeszaladnak a szemöldökeim a képemen.
- Szándékosan van benne a vasárnapi anyag is? – ez mintha most nem kellene, de ennél a nőnél sosem tudni, hogy mit kevert kavart már megint.
- Én is hoztam pár infót. – előveszem a tabletemet és kikeresem rajta, amit kell, aztán felé nyújtom, hogyha érdekli, akkor meg tudja nézni. Ha nem, akkor csak az asztalra teszem le.
- Gondolom kávét kérsz. Milyet? – ugyebár a jó modor az jó modor. Ha elárulja milyet is akar, akkor elmegyek és rendelek.

Nem kíméltem magam? Ez enyhe túlzás, hiszen én csak a lehető legtöbb anyagot gyűjtöttem össze a vendégeinkről. Ráadásul jobban szeretem a papírt, mint gépen nézni. Három színnel minimum jelöltem benne a dolgokat. Ráadásul mindenki anyagánál a papírok felét a rajongói vélemények teszik ki...
- Ez nem olyan sok, és taxival jöttem szóval nem kellett sokat cipelnem őket - válaszolom hirtelen, majd meglátom Jon meglepett arcát. Biztos most ért el a vasárnapi anyaghoz... Kérdését hallgatva jól sejtettem.
- Ömm.. Nem. Csak egyszerre gyűjtöttem anyagot a kettőre és nem volt időm tegnap este szétválogatni - persze, akkor meg miért nem válogattam szét ma, igaz? Biztos értetlennek tűnik neki a gondolkodásmódom, de már szerintem megszokta, hogy nem vagyok valami kiszámítható.  
Velem ellentétben Jon persze inkább a tabletes megoldást preferálja. Elveszem a készüléket és elkezdem átnézni az anyagot. Ő sem unatkozott, ebben biztos vagyok. Rendesen utánanézett a dolgoknak, de a rajongói vélemények úgy látom hiányoznak, mint mindig. Nekem pedig pont azok a mániáim, és máson szoktam átsiklani véletlen. Teljesen beleásom magam az általa gyűjtött infókba, és épp csak meghallom a kérdését. Naná, hogy kávét kérek. Plusz pont, hogy kitalálta.
- Latte Macchiato, két cukorral - válaszolom fel sem nézve a tabletről. Imádom a lattet! Bár én melyik kávét nem szeretem? Nincs olyan, vagy mégis? Nem, én minden kávét imádok, de a latte a legfinomabb.
Miközben Jon elmegy megrendelni a kávémat, addig nagyjából átfutom az egész anyagot. Mikor visszaér nevetve közlöm vele a szokásos észrevételemet.
- Tudod, hogy megint kihagytad a rajongói véleményeket és kérdéseket? Még szerencse, hogy az én anyagaimnak a felét azok teszik ki -teszem hozzá a második mondatot, majd kacsintok egyet és az előtte lévő papírtömegre mutatok. A jelöléseimet szerintem már ne kell elmagyaráznom neki. Nagyon is jól tudja, hogy sárgával vannak kiemelve a kérdések, és pirossal alázúzva azok, amire a válasz többeket is érdekelne. Az már mellékes, hogy megint tele van firkálgatva oldalt a papír, ami annak köszönhető, hogy némelyik rajongó teljesen semmitmondó és unalmas véleményt írt. Olyankor mindig firkálgatok, hátha hamarabb a végére érek. De persze ez nem így megy... Holnap négy vendégünk lesz, vagyis van mit átbeszélnünk az már biztos.
- Szóval, holnap ugye négyen jönnek. Te tudod a sorrendet? Mert én nem igazán néztem azt meg - érdeklődök a sorrend után. Nem mindegy ugyanis szerintem, hogy a színészek vagy a zenészek vannak előbb...

Átlapozom a papírokat, de most még nem olvasom el töviről-hegyire, erre ráérek még. Csupán belelapozok és így derül fény arra, hogy két nap adási anyagához gyűjtött információkkal van tele.
- Oké, nem baj. Majd szétválogatjuk most. – vonok vállat és kipakolom a tabletemet. Szeretem az ilyen kütyüket, nagyban megkönnyítik a melót és nem kell több kilónyi papírral közlekedni, ami azért szerintem nem hátrány.
Felállok és egy bólintással nyugtázom a rendelését. A pulthoz megyek, kikérem a kávéját, magamnak pedig egy teát. Igen, egy újabb sztereotípia. Szeretem a kávét, feketén, minden extra nélkül, azonban így délután négy elmúltával jó lesz a tea is. Fekete tea, ízesítők nélkül. Kifizetem és visszatérek a rendelésekkel. Leülök Sophiaval szemben, bal bokámat a jobb térdemre teszem fel, hátradőlök a teával a kezemben és az ölembe veszem a hatalmas adag papírt, hogy átfussam.
Tele van rajongói kérdésekkel, némelyik tolakodóan személyes jellegű szerintem. Sosem fogom megszokni, hogy az amerikaiak ennyire szeretnek belesétálni a magánszférába. Megnézem kolleginám jegyzeteit és firkálásait is. Képemen egy mosoly terül szét.
- Csak nem unatkoztál közben? – ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor firkál a papír szélére. Még mindig vigyorogva olvasom tovább a jegyzeteit. Felpillantok a paksaméta mögül és képembe lógó hajam alól nézek Sophiara. Szemöldökeim enyhén megemelkednek.
- Tudod, hogy mindig kihagyom azokat. A legtöbb túl személyes és tolakodó szerintem. És amúgy meg tudtam, hogy te ki fogod keresni az összeset és valóban. – mutatok a papírokra, amiket még nem futottam át teljesen. Előrehajolok és leteszem a teát, aztán az asztalra pakolom a papírokat úgy, hogy Sophia is lássa.
- Ez itt például. Igen, látom, hogy jelölted, sokakat érdekel, de nem túl személyes? Te válaszolnál erre a kérdésre, ha te kapnád? – igen, én mindig kissé távolságtartással kezelem ezt a rajongók mondják meg, hogy mit kérdezzünk dolgot.
A sorrendet tudom, mivel rám bízták annak összeállítását. Bólintok egyet és beleiszom a bögrébe.
- Igen. Népszerűségi sorrendben haladunk, vasárnap estére marad a legnagyobb rajongótáborral rendelkező színész. Sok reklám és beharangozó lesz arról, hogy őt is meghívtuk és eljön, szóval az kerül a végére. – tovább olvasom Sophia jegyzeteit. Tényleg rengeteg fan mail van közte, ami tele van bugyutábbnál bugyutább véleményekkel és kérdésekkel, de van közöttük néhány érdekes is, amit nem lesz butaság bevenni szerintem sem.
- Ezt itt miért jelölted meg háromszor is? – bökök a papírra és a társamra szegezem barna szemeimet. Lopva figyelem meg szép vonásait, előre hulló vörös tincseit. Kedvelem ezt a nőt és mostanában sokszor megfordul a fejemben, hogy el kéne hívnom valahová nem úgy, mint egy munkatársat. De pont azért, mert együtt dolgozunk, lehet furán venné ki magát.
- Rick mondta neked, hogy két hét múlva elutazunk? A filmfesztivál miatt. Rengeteg riportot kell készítenünk és ezeknek jórészét úgy akarja a csatorna, hogy meghitt beszélgetések legyenek a színészekkel, a rendezőkkel és a producerekkel, tehát nem az újságírók és kisebb csatornák számára meghirdetett sajtótájékoztatókról van szó. Ma délelőtt említette, nem tudom, hogy neked is szólt-e már. – jut eszembe a legfrissebb. Ezt azonban ráérünk még megtárgyalni, szóval vissza a hétvégi anyagokhoz.

Szétválogatjuk most? Oké, én benne vagyok, de az akkor vicces lesz, mert a vendégeink ugyebár összevissza vannak nálam rendezve, mert nem emlékeztem a sorrendre. Nem is én lennék, komolyan. Egy enyhe bólintással jelzem, hogy oké, szétválogathatjuk most.
Amint Jon kiteszi a tabletet, úgy én, mint macska az egérre, rávetem magam és elkezdem gyorsan átfutni. Jó azért nem ugrottam rá a laptopra, mint egy őrült, vagy ugyebár a macska, csak rögtön elvettem. A kérdésre is csak úgy válaszolom a szokásos lattet, amit itt szoktam inni. Itt annyira finom - nem mintha máshol nem lenne az, de... A latteval csupán egy gond van: a tejhab a tetején - ha nem figyelek akkor ilyen fehér "bajuszt" eredményez a szám fölé. Mondjuk én mindig elnevetem magam, ha szólnak miatta, mert én sosem veszem észre.
- Köszi - mondom, mikor Jon leteszi a forró koffeinbombámat. Elkezdem kevergetni a kanállal, miközben tovább olvasom az anyagot. Belekortyolok, és Jon persze, hogy akkor közli, hogy látja mennyire unatkoztam a rajongók idétlenségein. A mondat eléggé váratlanul ér, így majdnem félre nyelem az italt. Gyorsan megtörlöm a számat, hátha a tejhab akcióba lépett, bár Jon elég jókat nevetett eddig is rajtam, amikor nem vettem észre, hogy ott van.
- Tudod, milyen szörnyű tizenöt soron keresztül azt olvasni, hogy az illető csak arról tud áradozni, hogy milyen szép szeme meg jó felsőteste van annak a színésznek? Jó, elismerem igaza van, de amikor már ötödször olvasom ezt valakitől, akkor az már eléggé idegesítő - válaszolom nevetve. Néhány rajongó tényleg annyira idióta tud lenni, hogy az már fáj. Mikor már a tizedik házassági felkérést olvasom, az is elég vicces tud lenni. Tény, hogy az összesen nagyon jót nevetek, de akkor is: valaki egymás után tíz felkérést kap, ez most komoly?
- Helyes, piros pont. Kinyomtattam mindet - állapítom meg helyeselve. És amúgy igaza van: minek csessze rá ő is az idejét, ha én úgyis megteszem? Így ő legalább jobban odafigyel a többi dologra. Hihetetlen, hogy ennyire kiegészítjük egymást. Pedig eleinte mennyit veszekedtünk a műsor miatt! Mintha ezer éve lett volna, és én pedig megkedveltem őt. Azt hogy udvarias és figyelmes, a brit akcentusát, a mosolyáról meg ne is beszéljünk. Egy ideje már megfordult többször is fejemben hogy mi lenne ha randiznánk. A nézők tuti, hogy imádnák és oda lennének érte. Csak nem tudom milyen lenne az, ha egy kollégával kezdenék randizgatni. Még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Gondolatmenetemből a kérdése riaszt fel. Mi van?
- Ömm.. Hát oké, igazad van, én sem értem, miért érdekel annyi embert, hogy milyen típusú fehérneműt hord a színésznő... És olyannak ismersz, mint aki válaszolna egy ilyen kérdésre? Nyugodj meg, nem állt szándékomban feltenni egy ilyen kérdést - válaszolom nevetve. Ezek azok a kérdések, amiken néha már sírok a röhögéstől. Hogy tudnak ennyire idióták lenni az emberek? És mégis miért olyan fontos számukra, hogy mi a válasz erre a kérdésre. Érthetetlen.
A sorrend. Gőzöm sincs a sorrendről. Mint legtöbb alkalommal, most sem tudom, hogy ki mikor fog jönni. Jon meg persze, hogy tudja. Népszerűségi sorrend. Végül is logikus. A végére kell hagyni a legnépszerűbbet, hogy legyen végig nézettség. Hmm... Tetszik ez a gondolkodásmód.
- Utánanéztem, és nem igazán találtam róla semmit, csak azt, hogy visszalépett a szereptől. Ha megnézed a következő oldalakon, akkor ezt rengetegen kérdezik, és még sehol nem kérdeztek rá. Pedig valljuk be, hogy az nem kis dolog, ha Ő lemond egy szerepet - válaszolom meg a kérdést, s közben megmutatom a többi lapom, hogy ott is nagyon bejelöltem a kérdést. És hát azért valljuk be, engem is érdekel a válasz, mert imádom ezt a nőt, és nem értem, hogy miért mondott le erről a szerepről, hiszen nagyon illett volna hozzá.
- Nekem még senki sem szólt - mily meglepő. - De ez egy nagyszerű hír és lehetőség. Imádom a filmfesztivált. Olvastam már, hogy idén nagyon ütős filmeket hoznak - mondom lelkesen, hatalmas mosollyal az arcomon. Már most látom, hogy nagyszerű lesz. Tavaly még nem akartak engem küldeni, de idén örülök, hogy ez másképp van. Mennyi minden szokott történni ezeken a fesztiválokon, szoktam nézni riportokat meg videókat róla. Hihetetlen, hogy mennyi film kerül ott kivesézésre.

Előbb egy kisebb majd egy egyre szélesedő vigyor jelenik meg a képemen, ahogy Sophiat nézem. Fehér tejhab bajusz került az orra alá. Mutató ujjamat a saját számhoz emelem előbb és próbálom egy finom mozdulattal jelezni – nem feltűnően –, hogy mi a helyzet, de közben egy másik kérdésemre válaszol, szóval dugába dől ez a próbálkozásom.
- Megint olyan lettél. Bár nem mondom, jól a áll a bajusz. – vigyorgok még mindig és felé nyújtok egy szalvétát, hogy letörölhesse, ha akarja.
- Na látod? Én pont ezért nem olvasom el a nézők és rajongók leveleit. Túl sok benne az ilyen és én erre nem vagyok vevő. – vállat vonok egyszerűen és felveszem a csészémet, hogy belekortyoljak.
Gyakran nem is a vendégekkel kapcsolatban jön egy csomó sületlenség, hanem nekünk címzik. Sophiat nem egyszer kérték már így feleségül és velem is megesett már, hogy arról érdeklődtek van-e barátnőm. Nem tudom, hogy ez miért is érdekelne bárkit is? Én biztosan nem fogok sosem mesélni arról, hogy éppen kivel vagyok. Mindig izgalmasabb az, ha megmaradnak a pletykák és találgatások. És könnyebb nekem is.
- Leptél már meg élőadásban. Tettél fel olyan kérdést, amire nagyon nem számítottam. Még mindig képes vagy meglepni. – tekintetem barátságosan csillan fel. Igen, én szeretem követni a műsortervet. Főleg olyankor, amikor muszáj.
- Apropó, az utolsó vendégünk ügynöke felhívott és közölte kerekperec, hogy nincsenek személyes kérdések. Különben egy kellemes kis pert akasztanak a csatorna nyakába. Csak a filmmel kapcsolatban kérdezhetünk. És arról is persze, hogy miért adta vissza a szerepet, de semmit, ami a magánéletére vonatkozna. – van amikor ezt kapjuk ki. Ilyenkor nincs mese, ezt kell szeretni és kész. Már ha meg akarjuk tartani a munkánkat.
- Igen, ez nekem is feltűnt. Gondolom ki fog derülni, hogy mi is történt. – megint a teámba kortyolok. Érdeklődéssel figyelem Sophia jegyzeteit és néha lopva nézek rá. Csodálom, hogy ennyire energikusan képen minden apró kis részletre odafigyelni.
Persze igyekszem én is, munkamániás vagyok, de én inkább a precíz odafigyelésben és szabálykövetésben vagyok jó. Ő még improvizálás közben is képes mindenre gondolni.
- Akkor én most szóltam. És egyetértek, sok érdekesnek tűnő filmet vonultatnak fel. Izgalmasan hangzik az egész. – bólintok. Nagy várakozásokkal tekintek az egész elé, szerintem ez nagy lehetőség nekünk is. Az olyan típusú riportok, amiket most elvárnak tőlünk, mindig nagyon közvetlenek szoktak lenni, szóval szerintem érdekes lesz az egész.
- Sophia mondd, volna kedved vacsorázni velem? – hirtelen támadt az öletem, amikor elnéztem az izgatottságát az egész filmfesztivállal kapcsolatban. Gyönyörű nő és okos is és egy ideje már megfordult a fejemben, hogy el kellene hívnom, eddig csupán úgy voltam vele, nem biztos, hogy jó ötlet lenne, mivel együtt dolgozunk. De talán megérne egy próbát. Majd meglátjuk.

Megint milyen? Ahha, szóval megint sikerült összekennem magam. komolyan, nem is én lennék, ha nem jön össze. Elveszem a szalvétát Jontól, majd megköszönöm.
- Köszi, ha ennyire bejön akkor majd festek egyet magamnak - válaszolom visszafojtott nevetéssel egy kacsintás kíséretében. Persze eszem ágában sincs bajuszt festeni magamnak, és remélem, hogy Jon sem érti félre a poént, mert azért a briteknek kicsit más az észjárása, mint nekünk.
Azzal, hogy mégis miért nem olvassa el a rajongói leveleket, teljesen egyetértek. Ennyi baromságot néha nem könnyű eltűrni, de valakinek mégis át kell rágnia magát azon a sok vackon, hogy megtalálja benne az értelmes anyagot is. Vannak, akik tényleg nagyon jó kérdéseket tesznek fel, és még úgy is fogalmazzák meg, hogy leesik az állam a sok igénytelen vacak után. Nagyon jó érzés az igényesebb levelet olvasni a sok borzalom között.
Közben lopva Jon felé pillatok, ahogy belekortyol a teájába. Azok a szemek... Mégis mikor lett ő ilyen jó pasi? Vagy lehet, hogy már akkor ennyire jól nézett ki, mikor ide jött, csak akkor nem igazán figyeltem erre, hiszen csak az érdekelt, hogy befurakodott a műsoromba. Milyen kis önző voltam... Nevetséges, ma már tényleg csak nevetni tudok magamon.
- Igazán? Képes vagyok meglepni téged? Ezt vehetem bóknak, ugye? Ritkán hallom, hogy valaki hangosan kimondja, hogy nem vagyok kiszámítható - beszéd közben akaratlanul is elmosolyodok. Jon mindig ezt hozza ki belőlem, folyamatosan vigyorgok a közelében. Csodálom, hogy még nem kaptam mosolyitiszt, már ha van valami ilyen betegség...
- Na ja, tőle nem is várhattunk volna mást. Mindig ezt csinálja, de megértem. A lesifotósok mindenhova követik, tök gáz lehet... - mondom együtt érzően miután a habos incidens újbóli megtörténésének elkerülése végett inkább a szívószálon keresztül iszok bele az italomba.
Ki fog derülni, hogy miért mondta vissza a szerepet. Ha kell az egész műsor alatt ezzel fogom nyaggatni, de kiszedem majd belőle. A nézőket is nagyon érdekli a válasz, és be kell, hogy valljam, engem is. Imádom a fickó filmjeit, az összeset, és épp ezért sokkolt kissé engem is a hír, hogy mégis miért gondolta meg magát a szereppel kapcsolatban.
Filmfesztivál. Jobbnál jobb filmek, jobbnál jobb riportalanyok, és külön időpontok az interjúk lebonyolítására. Azt hiszem szuper időszaknak nézünk majd elébe!
Nézegetem Jon tabletjén a kigyűjtött infókat, hátrasimítom az előre hullott tincseket, és ekkor meghallom azt a bizonyos kérdést. Rövid ideig még nem nézek föl, mert az arcom túl döbbent. Jon komolyan randira hívott? Én azt hittem, hogy teljesen közömbös vagyok számára. Teljesen elvesztettem a fonalat. Azt sem tudom, hogy mégis mit kéne mondanom erre, hiszen már nem randiztam egy ideje senkivel. Ez most tök gáz, vagyis én vagyok gáz, meg az, hogy nem tudom, mit mondjak. Szedd össze magad Sophia! Nem ezt akartad te is? kérdezgetem magamtól, aztán beugrik a válasz, és már vissza is térek. Hirtelen felkapom a fejem, és úgy válaszolok.
- Őszintén szólva már azt hittem, hogy sosem kérdezed meg... - mondom először kissé eltűnődve, majd nevetve mondom ki a tényleges választ. - Hát persze, szívesen vacsoráznék veled Jon Cromwell.

- Ugyan minek? Úgyis mindig oda kerül habból. És egyébként tényleg jól áll! – szélesen vigyorgok rá. Ő is nevet, még kacsint is. Ez a nő teljesen elvarázsol. Szeretem, hogy ennyit tudjuk húzni egymást. Nem kellene ilyeneken agyalnom, én is tudom, mivel együtt dolgozunk, szóval ez azért annyira nem okos. De mégis mit tegyek, ha egyszer ennyire jól érzem magam a közelében és vele?!
Hogy másra figyeljek, inkább a teámra koncentrálok. Nem olyan jó, mint otthon, de azért ez is megteszi. A kávét sem vetem meg, gyakran iszom azt is, de hát nem hazudtolom meg magam, no meg azt, hogy honnan is jöttem. Azt hiszem nekünk angoloknak kötelező szeretni a teát.
- Bóknak szántam. És valóban nem vagy kiszámítható. Tele vagy meglepetésekkel és olyan spontaneitással, ami előtt leggyakrabban csak ámulok. Tudod, néha irigylem, hogy ennyire könnyen veszed a dolgokat. – képembe lógó hajam alól tekintek rá. Annyira szép, ahogy a vörös tincsei keretezik az arcát. Kicsit azért félek, nehogy megbántódjon, amiért ilyen őszinte voltam hozzá. Tényleg kiszámíthatatlan egy nőszemély, de ezt én nem tartom negatívumnak. Jesszusom, ha annak gondolnám, akkor nem kedvelném őt ennyire!
- Újabban egyre inkább megértem őket. Valamelyik nap a neten szembejött velem egy cikk rólunk. Pedig mi még csak nem is vagyunk mozisztárok. – elhúzom a számat, ugyanis volt már, hogy lehozták az újságok, vettem egy rekesz sört. Mégis ki a f*szomat érdekli az, hogy én vettem egy rekesz sört?! Nem vagyok egy olyan nagy szám, hogy már erről is írjon valaki. Bosszantó. Szóval megértem, hogy az interjú alanyaink olyan érzékenyek a magánéletükre.
Megrázom a fejem és Sophiara figyelek. A füle mögé simít egy kósza tincset és már ki is mondom a kérdést. Vacsorázni szeretném vinni. Oké, nem válaszol, szóval kezdem magam egy komplett idiótának hinni. Lehet valamit nagyon félreértettem és ez… hát… gáz. Már épp fészkelődni kezdek a széken és egyre elnyúltabb lesz a képem, amikor választ kapok. És a fészkelődés helyett inkább csak vigyorogni kezdek, mint a tejbetök.
- Kellett hozzá némi idő, nem mondom. És ezt igazán örömmel hallom, Sophia Milborrow! – most valahogy már nem érdekel a műsor meg az, hogy mi, hogyan is lesz, mert jobban leköt Sophia.
- Ma este ráérsz? – bár lehet ez korai meg hirtelen is, de legalább spontán. Ami igen meglepő még számomra is. Ennyire nem szoktam váratlan lenni, ez is csakúgy kiszaladt a számon. Azt hiszem ez a gyönyörű nő itt velem szemben, sokkal nagyobb hatást gyakorol rám, mint gondolná. Most komolyan?! Mikor szoktam én ennyire spontán lenni?!?
Hirtelen hajolok közelebb és megfogom a kezét. Várom a válaszát, hogy akkor most jó-e neki az este vagy sem.