Az egyik szürke kanapén terpesztek. Igazából még alkalmam sem volt nagyon felébrednem. Az előző esti sörözgetés kicsit hosszúra nyúlt. Hajnali háromkor jutott eszembe, miután már a pultos lány szólt, hogy záróra, ideje lenne haza is mennem. Egészen addig nem volt semmi gond. Nem is ittam sokat, de mégis ahogy odahaza az a melankólikus csönd fogadott, rám jött az álmosság.
Még most is abban feszítek, amire levetkőztem. Egy sötétkék bőlére eresztett pamutnadrág, hozzá pedig egyszerű fehér póló. Csak lazán. És lustán. És borostásan. Amint felébredtem, úgy döntöttem nem vagyok ma hajlandó semmit sem csinálni. Fogtam a reggelizőpelyhes dobozomat, meg a távirányítót és azzal a lendülettel dőltem le a kanapéra. Párna a fejem alá, és indulhatott is a mese. Szépen nézhetek ki most, mint egy tipikus agglegény. Mert sajnos annak számítok. Hiába, valamit valamiért. Kalandvágy és becsvágy valahogy nem fért össze azzal, hogy családot alapítsak. Jól vagyok én így is. Legfeljebb majd beszerzek valami kis ölebet. Azt vihetem akárhova magammal.
Hosszú, egyhangú de pihentetően lusta napra számítok. Ahhoz képest már másfél órával az után, hogy ledőltem, csengetnek. De mint ha csak üldöznék az illetőt kint. Először csak az ajtó felé pillantok, majd vissza a tévére. Kiabálnám, hogy nem vagyok itthon, és nézném tovább a tévét, de megint csöngetnek. Sóhajtok egyet, annak tudatában hogy kénytelen leszek megszakítani a lustálkodást. Felülök a kanapén, úgy ahogy elrendezem a hajam, majd leteszem a dobozt a kanapé lábához és feltápászkodok. Mint ha csak ólomsúlyokat cipelnék a lábamban, úgy vonszolom el magam az ajtóhoz. Majd kinyitom. Noha nekem reggeli, délelőtties hangulatom van, valójában délután van. Szemügyre veszem épp csak a leányzót. Megint valami szórólappal jönnek? Mindig van valami véleménygyűjtés. De nem, nincs a kezében semmi, csak egy táska... Várjunk csak, mit keres nála egy táska és mit keres itt nálam? Nem kell azonban szóra bírni, megteszi ő maga is. Bólogatok, ahogy a nevem meghallom, miközben épp tenyerem aljával megdörgölöm a szemem. A kijelentésére azonban lefagyok. Tényleg megdermedek egy pillanatra. A lányt figyelem, mint ha keresni kezdenék benne vonásokat. De magamból kiindulva nem sokra jutok. De a neve ismerősen cseng. Még szép, hogy ismerősen cseng.
- Várjunk csak... itt valami tévedés lehet. - bököm ki meghökkenve. Még annak ellenére is, hogy leesik a dolog, kinek a lánya. Nem tartom valószínűnek, hogy ez igaz lenne, hisz számtalanszor voltam még azóta nála. Legutóbb tizenegy éve. De ő annál jóval több.
- Anyád kirakott?

Különös egy nap. Ha csak nem átverés ez az egész, akkor ez a dátum teljes fordulattal átállítja az életemet. Úgy terveztem pedig, hogy egy tök átlagos napot munka nélkül lustálkodással fogok eltölteni. Tévedtem abban a mértékben, hogy azt hittem átlagos is marad. Olyan nem minden nap történik meg, hogy beállít egy kamasz lány valakihez és közli, hogy a lánya. Oké, az hülyeség, ha azt mondom, hogy minden helyen jól jöttem ki. Balesetek márpedig vannak.
Az a baj, hogy amit állít, azt el kell ismerjem, hogy igaz. Valóban ismerek egy Amanda Hawthorne nevezetű nőt, még a múltamból, nagyon régről. Tizennyolc évvel ezelőtt ismertem meg a gyakorlati időszakom folyamán. Aztán már csak ritkán járkáltam vissza hozzá. De esküszöm, hogy nem emlékszek kislányra, sem más gyerekre. De ahogy csak rá nézek, ő jut eszembe róla. A haja, a szemei... Fogalmam sincs, mit higgyek el. De egyben igaza van, ezt nem itt kint kellene megbeszélnünk. Oldalt lépek, hogy bejöjjön, majd körülnézek még egyszer az utcában és becsukom magam után az ajtót.
Besétálva aztán a kanapéhoz sétálok, a távirányítóért nyúlok és lenémítom a tévét. Aztán felé fordulok. Mit mondhatnék neki? Kicsit most idegennek érzem magam a saját házamban. Jó, még én sem szoktam meg annyira, mint kellene, de ez mellékes. Új ház, új megszokás. De az jobban érdekel, hogy ő mégis honnét került így elő.
- De ha nem kirakott, akkor most miért vagy itt? - teszem fel végül azt a kérdést, ami már pár perce foglalkoztat. Nem tudom, igazából a kamaszok lelkivilága tőlem távol áll. Lehet magától találta ki, hogy megnéz engem? Vagy csak megmondta neki az anyja, hogy jöjjön ide?
- Mondd, most vagy már tizennyolc igaz? - kérdezem végül kis habozással, de végül aztán csak felteszek egy egyszerű kérdést neki.
- Kérsz inni, vagy enni?  

Nem tudom mit kellene lépjek abban az esetben, hogy ma tudatosult bennem, van egy lányom. Ja nem, nem tudatosult semmi. Még igazából felé sem fogtam az egészet, és nem hogy pici lenne, vagy még kisebb, de már kész nő. Ugye csak álomba csöppentem és mindjárt felébredek? Mert szinte felfoghatatlan, hogy van egy lányom, aki ráadásul meg is akar ismerni. Aztán levonhatja a konzekvenciát, hogy mennyire rosszul döntött, hogy ide jött. Már látom magam előtt a képet, mert mégis miben hasonlítanék egy apatípusra? Nem is vagyok az, nem is érzem magam annak. Akkor miért akar ennyire megismerni? Azt hiszem egy picit kezdem feszültnek érezni a helyzetet, de csupán azért, mert hirtelen a nyakamba szakadt egy furcsa jelenség. Egy fogalmam sincs milyen szituáció, egy biztos, hogy nem nekem való.
De nem kezdek el sem agonizálni, sem azon ötletelni, mit kellene most csinálni? Nos... ha már itt van, talán kellene kezdeni valamit a helyzettel. Gondolkodjunk... El nem küldhetem, mert... mert. Egy kislány még, aki még csak nem is ide való, nem is állampolgár és ki tudja mennyi pénze van arra, hogy valahova elmehessen. Nem szeretném, ha mint valami csöves úgy húzná meg magát. Csak hümmögök a válaszára. Tényleg fogalmam sincs mit mondhatnék, de egy apró mosoly ül ki az arcomra.
- Fogalmad sincs kisasszony, mibe vágtál bele. - azért szomorú a tudat, hogy az anyja ennyire kifordult önmagából. Ezek szerint. Mert nem ilyennek ismertem meg, nem is szűrtem volna össze vele a levet, ha egy kiállhatatlan perszóna lett volna akkor. Ahogy tovább hallgatom, elkezdek vacillálni, de nem amiatt, hogy maradjon, vagy sem. Változtat valamit a tényen, ha már ide jött? Vette a bátorságot és átutazott a Föld másik pontjáról.
- Van pár kanapé... valamint vendégszoba is. Csak azon még kellene némileg alakítani, hogy lakható legyen. - tényleg nem a legkomfortosabb a helyzet, de mit csináljak? Majd legfeljebb picit tényleg csipkedem magam, hogy ha hosszasan akarna maradni, akkor kényelmesebb legyen. Én normális vagyok, hogy ilyeneken gondolkodok?
- Nem tudom mivel tettem anyádnak keresztbe, hogy ennyire sem méltat. - lássuk be, nem esik egyáltalán jól, hogy egy ilyen horderejű dolog így derül ki. "Szia apu, én vagyok a lányod." Nemár, hogy egy értelmes felnőtt nő nem tudja ennyire sem venni a fáradtságot, hogy csak megejtsen pár szót, vagy akármit. Vagy attól tartott, elveszem tőle? Eszembe sem jutott volna. Nem egy gyerekre vagyok berendezkedve. Nagyon nem.
A táskájához lépek, hogy azt az egyik kanapéra tegyem, majd csak akkor pillantok fel a műveletből, amikor azt ecseteli, hogy miben hasonlít rám. Egyszerűen zsigerből érzem, hogy ezt nekem látnom kell, meg kell vizsgálnom és le is vonhatom a következtetést, van ebben valami. Sőt felfedezek még valamit...
- A szemem színét is, ami azt illeti. - teszem hozzá. Igaz, nem teljesen ugyanaz az árnyalat, de zöld a szeme neki is, csak úgy mint nekem. Úgy fest itt tényleg nincs mit tenni, mert látok apró vonásokat - vagy csak én magamnak akarom beképzelni direkt? - amik hozzám engedik hasonlíttatni. Vörös ugyan, de ha jól rémlik, a családban náluk már fordult elő szintúgy. Azt hiszem azt az egész családot a hátam közepére sem kívánom. A szülők úgy viselkedtek velem, mint valami szökevény bűnözővel, aki veszélyt jelent a lányukra.
Hát ha nem kér semmit, akkor nem fogom még egyszer megkérdezni, sem rá tukmálni. Eszik, ha akar, vagy kér később magától. Egy pillanatra meglepetten sandítok rá a kérdést illetően, de csak a konyha felé biccentek.
- Arra van az udvar hátul, ott rágyújthatsz. - szeretek szivarozni, de csak bizonyos helyiségekben. A lakásban allergiás vagyok ara, ha valaki bebüdösít.
Az a helyzet válik igazán tehetetlenné a számomra, amikor ecsetelni kezdi, hogy miért így jött és miért nem úgy. Aztán azt is kifejti, hogy mennyire meg akar ismerni, végül kijelenti, hogy és most itt van. Erre mégis mit kellene mondanom? Hogy jaj de örülök, hogy itt vagy és megismerhetlek? Azt hiszem vagy rohadtul hiteltelenül hangzana, vagy maró gúny szólna belőle vissza.
- Hát.. üdv a házamban akkor. Meddig szeretnél maradni? - csak mert talán akkor úgy készülök, vagy úgy időzítek, variálok dolgokat. Nem, eszem ágában sincs variálni. Sőt, szokja csak meg, hogy mi adott és mi nem, elvégre ő akart látni.
- Nem tudom anyád hogy nevelt téged, de... az biztos, hogy a kalandvágyad nem tudta elnyomni. Ebben nagyon magamra emlékeztetsz, amikor még annyi idős voltam, mint most te.