Finoel

Tárgy: Finoel Kedd Aug. 05, 2014 3:29 pm

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

Nem is tudom mi a franc ütött belém, hogy bejöttem a suliba. Mondjuk leginkább az a legnagyobb bajom, hogy napok óta zsibbad már a seggem a folyamatos ülés miatt. Sebaj. Túlélem.
Az éhséget viszont nem fogom, ha nem tömök azonnal magamba valamit.
Egy fizikát végigszenvedtem már. És annál a köcsög tanárnál se inni, se enni nem lehet. Persze én sokszor megpróbálkozom vele úgy, hogy lebukok a pad alá, de az a faszfej mindig észrevesz. Nem értem, hogy hogyan, hiszen alig lát. Le merném fogadni, hogy pikkel rám. Biztos a húzott szemeim miatt. Rasszista.
A hosszú folyosón üldögélek, de ettől nem lesz jobb a hátsóm helyzete. Jobb lesz, ha mozgok egy kicsit - ami nálam annyit tesz, hogy teszek öt lépést, majd leülök. De úgy tűnik ez most egy kicsit változni fog.
A másik gondom a seggzsibbadás után, hogy egy cent sincs nálam. Nem gondoltam volna, hogy a fél napomat itt fogom tölteni a suliban. ,,Szerencsémre" egyik kártyám sincs nálam, úgyhogy haza kell röppennem. Ám előtte jobb lesz, ha ellenőrzöm hogy alakulgatnak a pénzügyeim.
El is indulok a szekrényemhez, hogy a gördeszkámat előszedjem. Elvégre nem cipelem magammal egész nap Nancy-t.
A folyosón battyogva, lassú léptek közepette elkezdek babrálni a telefonommal. Sokan azt hiszik úgyis, hogy a Facebookon nézegetem a posztokat. Erről azonban szó sincs. Nincs facebookom. Szégyen vagy nem szégyen, jól megvagyok nélküle. Meg egyébként is óvatosnak kell lennem...
Mások a folyosó közepén smárolnak, vagy épp pletyiznek.
De mit is csinálok valójában? - Csekkolom mindhárom számlám, és örömmel veszem, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hol négy, hol ötjegyű számok vannak. És azok a számok szép lassan nődögélnek.
- Faszaaa! - nyugtázom magamban egy önelégült mosollyal.
Viszont nem ártana az egyik kártyámat használatba venni, mert feltűnően sok pénz van rajta.
Odaérve a szekrényemhez a telefonom a farzsebembe teszem addig, míg előbányászom a gördeszkám és berakom a táskám. Persze a telómon a képernyő idő ki van kapcsolva. Úgy utálom mikor elsötétül pár másodperc után...így legalább nem kell ismét feloldanom az amúgy is nehéz billentyűzáram. Valamikor tíz percbe is beletelik, hogy feloldjam nagy nehezen.
A táskám elfelejtettem becipzározni, így annak tartalma beborult a szekrénybe, miután a táskát csak úgy behajítottam. A deszkámra ráállva mondhatni bebújok a szekrénybe, majd rendbe hozom a kupit, mert óra előtt nem lesz időm, utána meg sietek haza.
Ahogy ide-oda gurulgatok jobbra meg balra egy-egy millimétert miközben összerakom a könyveim, úgy érzem a telefonom ki akar kúszni a zsebemből.
És ki is csúszott.
- Ahhhj, majd mindjárt felveszem. - visszadugom a fejem a szekrénybe, majd becipzárazom a tanyóm, s lezárom a kis box lakatját.

Keep up and good luck!

Vendég

Noel & Finley

[You must be registered and logged in to see this image.]

Végignézek embereimen, mindenki izgatott, tettre kész, alig várják már, hogy belevessék magukat a folyosókon kóricáló diákok tömegébe. És akkor most térjünk vissza a valóságba, mielőtt még azon veszem észre magam, hogy nyálam folyatva álmodozok, és kezem is belelóg a bilibe.
Valójában az itt szobrozó rendőrök feléről már messziről látszik, hogy szívesebben lennének a sivatag közepén. A csapat másik fele kevéssé pofátlan mód, igyekszik úgy tenni, mintha épp karácsonyra készülődnénk, de nyilván annyira átlátszóak, mint az ablaküveg. Na nem az én lakásomban található, mert azokra már ráférne egy alapos takarítás, meg úgy az egész házra, ami azt illeti. De erről majd később.
Sóhajtok, és végigpillantok munkatársaimon. Nem vagyunk sokan, mindössze hat embert kaptam magam mellé, és ehhez is majdhogynem térden állva kellett könyörögnöm. Merthogy drága, egyetlen, imádott főnököm szerint nem lehet ez olyan nagy dolog. Hát persze, hogy nem. Végül is több száz kölyök között lavírozni, és megkeresni azt az egyet, akit kinéztünk magunknak, pofonegyszerű. Ja, megy majd, mint a karikacsapás. Álmomban, esetleg, de szerintem még ott se.
Nos mindegy, végül is nem egyedül kellett jönnöm, ami már így is több, mint amit attól az öregembertől reméltem. Kedvelem a főnököm, egyébként, csupán úgy vélem, ráférne egy kis terepmunka, hogy rájöjjön, nem úgy mennek már a dolgok, ahogy az Ő idejében. De persze úgyse vonszolja ki hátsóját az irodából, maximum azért, hogy még több kaját tömjön magába. És igen, már megint elkanyarodtam a témától.
Ismét körbeadom a képet, ugyanazt, amit megnéztek az őrsön, és amit mindegyikük mobiljára elküldtem. Túlbuzgó vagyok? Valószínűleg igen, de az a munkám, hogy elkapjam az ilyen világ szégyenét, mint a mostani. Tehát úgy vélem az a legkevesebb, ha minden tőlem telhetőt megteszek a siker érdekében.
- Két óra, ennyit kaptunk. Utána itt találkozunk. Próbáljátok meg nem felforgatni az egész iskolát, és megtalálni, akit keresünk. Nyomás! – adom is ki parancsomat, s figyelem, ahogy sóhajtozva elindulnak. Lelkesedés továbbra is nulla, de legalább csinálják, amit kell. Mivel nem vagyok telhetetlen, pillanatnyilag ezzel is megelégszek.
Természetesen én se maradok ki a mókából, így el is indulok utánuk, nyilvánvalóan nem arrafelé indulva, amerre a többiek mentek. Hisz minél jobban szétválunk, annál könnyebben bukkanunk rá a célszemélyre.
Nem viselek semmit, mi rendőri mivoltomra utalna, farmer, egyszerű ing, és egy vékonyabb kabát van rajtam. Utóbbi azért, hogy könnyedén elrejthessem fegyverem, mi, mint mindig, most is a helyén van. Arcom szokás szerint borostás, kezem még Moe tegnap esti kegyetlen támadásának nyomait viseli, hajam pedig, hát ugyan azt reggel megcsináltam, de mostanra valószínűleg megint úgy áll, ahogy neki tetszik. Vagyis kócosan, összevissza. Sebaj, nem szépségversenyre készülődök, és amúgy is azt mondják, jól áll nekem.
Épp egy kölyök mellett haladok el, ki legalább derékig merül szekrényébe, mikor hangos koppanással földet ér mobilja. Nem ez a gyerek az, akit keresek, de nem vagyok az a típus, aki csak úgy elsétál ilyenek mellett, így hát gondolkozás nélkül torpanok meg, és leguggolva felveszem a kis készüléket.
- Tessék, a telefo… - a mondat félbeszakad, ahogy egyetlen rövid pillantást vetek a képernyőre. Valami mintha nagyon nem stimmelne, így ahelyett, hogy visszaadnám neki, közelebb emelem arcomhoz, és alaposabban is megvizsgálom.
A kijelzőn határozottan egy számla látszódik, méghozzá kicsit nagyobb összeggel rajta, mint amit egy hozzá hasonló egyetemistából kinézne az ember. Persze, rengeteg magyarázata lehet, kezdve attól, hogy gazdagok a szülei, de ettől még megszólal fejemben az a kis hang, mi azt jelzi, nincs minden rendben a helyzettel.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? - barátságos mosolyt villantok felé, miközben alaposabban szemügyre veszem, a diszkréció leghalványabb jele nélkül. Jöjjön csak zavarba nyugodtan, úgy csak könnyebb dolgom lesz.
- Finley Shearon vagyok, nyomozó. Ha nem szeretnél bejönni velem a rendőrségre, igazán adhatnál némi magyarázatot ezzel kapcsolatban.- meglebegtetem orra előtt telefonját, mit természetesen eszem ágában sincs visszaszolgáltatni neki. Egyelőre legalábbis.

Tagged: Noel|Music: [You must be registered and logged in to see this link.]|

Tárgy: Re: Finoel Kedd Aug. 05, 2014 6:49 pm

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

Miután lezártam a lakatot, és megfordultam, majdnem szívbajt kaptam. Mióta lopóznak az ember háta mögé csak úgy emberek?
- Kösz. - köszöntem volna meg azt, ha odaadta volna a fazon a telefonom. Mégis mi a fenét képzel ez magáról?
- Ideadod, vagy gyönyörködsz még benne kicsit? - kérdeztem egy cseppet sem kedvesen, majd ledermedtem, mikor eszembe jutott, hogy mit is nézegettem pár perccel ezelőtt.
- Mit meg nem adnék most azért, ha lemerülne!
Leszállok a deszkáról, majd azt egy mozdulattal annak végére lépek, hogy a másik felénél el tudjam kapni. Gurgulázva nem az igazi beszélgetni, vagy mi. Ha már kérdezett, akkor kivételesen válaszolok is, had legyen gyereknap számára. Bár szerintem skizó a srác, mert én aztán ki nem böktem neki a nevem.
- Hangokat hallasz, vagy mi? Nem mondtam én semmit. - néztem rá felvont szemöldökkel, majd jobbra-balra is elnéztem, hátha van valaki mellettem, és azokkal akarna beszélgetni. De hát nincsen itt rajtam kívül senki...
Vagy Nancy életre kelt valahogy? Wow.

Mikor meghallom, hogy nyomozó, már túl késő van ahhoz, hogy eljátsszam neki, hogy cserediák vagyok, és nem értem a nyelvet amit beszél. Ha előbb mondta volna, hogy kicsoda meg micsoda, akkor talán bevált volna a tervem.
- Most legyél okos, tökfej! - muszáj leszek kitalálni valami hihetőt, különben nekem ma lőttek.
Hirtelen lepereg előttem életem filmje. Látom magam rácsok mögött, izomagyúakkal körülvéve.
De nem. Soha nem fog sor kerülni arra, hogy börtönbe kerüljek. Az óvatosság a második nevem valójában.
Nem értem miért akar ez a fickó tőlem bármiféle magyarázatot is hallani.
Hirtelen bátyám szavai ugranak be: ,,Ha valaha véletlenül elkapnának; tagadj! Tettesd a hülyét. Te nem tudsz semmiről. De vigyázz mikor hazudsz, nehogy belekeveredj. Azon lesznek, hogy megzavarjanak. Ne hagyd magad megtörni!"
Érzem, hogy nem egyhamar fogok most tőle szabadulni. A gyomrom beszélgetni akar, annyira korog már, hogy akár egy süket is meghallhatja. Vajon ha itt helyben elájulok az éhségtől, mit csinál ez a nyomozóbá'? ha ennyire magyarázatot akar, akkor megkapja, csak húzzon már el innen. Biztos van jobb dolga is annál, hogy engem cseszegessen.
- Hallottál már olyanról, hogy ösztöndíj? - kérdeztem enyhén flegmán. És igen, nekem áll feljebb. Mi köze van neki ahhoz, hogy miket nézegettem? elégedjen meg ennyivel, aztán hagyjon végre tovább élni.
A számlákkal csak az a nagy harci helyzet, hogy három van, három különböző néven. Hogy melyiket látta meg, azt nem tudom. Lutri az egész. A nevem, vagyis álneveim egyikét se árulom el neki.
Amikor lebegtetni kezdi előttem életem harmadik szerelmét, egy olyan ,,csak ennyit tudsz?" nézéssel nézek rá, majd megpróbálom hirtelen kiverni a telefont a kezéből. Ha sikerül, akkor az leesik a földre, viszont ha nem sikerül, akkor továbbra is a fickó kezében marad.
- A jelvényedet lebegtesd inkább. - mondom egy mély sóhaj kíséretében.
Nem áll módomban nyilatkozni neki. Ha előveszi a jelvényét, akkor ez már meggondolandó...

Keep up and good luck!

Vendég

Noel & Finley

[You must be registered and logged in to see this image.]

Attól tartok, ezzel a razziás megmozdulásommal, nem én leszek a diákok kedvence, na meg munkatársaimé se. Előbbiek esetében nincs is nagy probléma, végül is eddig is úgy néztek rám, mint a vasorrú bábára se. Ami egyébként igazán sértő, hisz értük, nem pedig ellenük vagyok. De ha ezt képes valaki megértetni pár tízen-, huszonéves kölyökkel, kik szerint az egész világ vagy ellenük, vagy értük van, annak esküszöm, kitüntetést adok. Sokat. Kellemetlenebb azonban, hogy még embereim, sőt főnököm szerint is teljesen feleslegesen izgulok rá erre az egészre, mert úgyse találunk semmit. Hát, ilyen hozzáállással tényleg nem.
Végül, ellenérzéseiket feladva, na meg a parancsmegtagadás következményitől félve, csapatom mégiscsak megjelenik, ki látványosan unatkozva, ki igyekezvén eltitkolni ezt. De itt vannak, s míg nem látom meg egyiket se a büfében tömni a fejét, egyetlen árva szavam se lehet.
Vagyis, az van pár, de csupán azért, mert mégiscsak el kell mondanom nekik, mit kell csinálniuk, és azt mennyi ideig tehetik. Na meg, ismervén egyesek agresszív, romboló hajlamait, azt se árt leszögezni, hogy szeretném, ha az iskola, és a benne lévők is épek, egészségesek maradnának.
Mikor végre utolsó emberem csoszogó alakja is eltűnik szemeim elől, én is belevetem magam a keresésbe, és elindulok az egyik, találomra kiválasztott folyosón. Alig néhány lépést teszek csak meg, mikor a szekrényeknél egy srácba botlok, ki mellett meg se torpannék, ha nem esne le mobilja.
Eredetileg csupán felvenni tervezem a kis készüléket, de elég csak egy rövidke pillantást vetnem kijelzőjére, hogy úgy érezzem, olyasmire akadtam hirtelen, mire nem is számítottam.
- Gyönyörködök még benne, ha nem bánod. – a barátságos mosoly marad, hangnemem viszont picit parancsolóvá, figyelmeztetővé válik. Nem szeretem, ha így beszélnek velem. Ugyan nem várok el különösebb tiszteletet, se magázást, a kölyök viselkedése sértő, nagyon is.
Kérdése hallatán magasba szökik szemöldököm, de visszafogom a késztetést, hogy megragadjam ruháját, és az egyik szekrénynek vágjam. S hogy miért nem teszem meg? Mert kínos lenne, ha a korábbi szentbeszéd után épp én lennék az, aki egyszerre rongál berendezéseket, és tanulókat is.
Tehát, a hangokat hallok-e témát inkább ejtem, és áttérek egy másikra, méghozzá arra, mi igencsak érdekel. Vagyis, hogy mégis miért van ennyi pénz a számláján, mert, hogy nem alanyi jogon, vagy holmi kis részmunkaidőnek köszönhetően, az holtbiztos.
- Ami azt illeti, hallottam. Csakhogy, ennyi ösztöndíj még az angol királynőnek se járna. – hazudik, olyan biztos ez, minthogy itt állok. Volt már dolgom pár hadoválós kölyökkel, így nem igazán jelent problémát kiszúrni a kamuzást, különösen akkor, ha az több sebből is vérzik. Márpedig ez igencsak megviselt hazugság volt.
Mozdulatát látva, mivel igyekszik kiverni kezemből a telefont, elmosolyodok. Korábban kell felkelnie ahhoz, hogy képes legyen kicselezni, de próbálkozásnak nem volt rossz.
- Parancsolj. – oldalra húzom kabátom jobb szélét, mi alól, övemre csatolva, kivillan jelvényem. Hagyom, hogy alaposan megvizsgálja, tőlem aztán nagyítóval is szemügyre veheti, végül is ez egy igazi, hamisíthatatlan bizonyítéka annak, nem hazudtam, tényleg zsaru vagyok.
- Most, hogy ezt ilyen ügyesen tisztáztuk, leköteleznél, ha odaadnád az irataidat, és persze bemutatkoznál. Így illendő. – újabb barátságos mosolyt villantok felé, miközben elengedem kabátom szélét, mi azonnal visszalibben helyére, szabad kezem pedig a kölyök felé nyújtom. Jelezve, hova kérem iratait.
- És ha ezzel megvagyunk, újra nekifuthatnál a magyarázatnak. Az előző nem tűnt épp hihetőnek. - kis helyezkedést követően nekidőlök a mellettünk lévő szekrények egyikének, és őszinte kíváncsisággal, viszonylag türelmesen várok. Persze nem a végtelenségig, de egy ideig mindenképp.

Tagged: Noel|Music: [You must be registered and logged in to see this link.]|

Tárgy: Re: Finoel Szer. Aug. 06, 2014 1:10 am

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

-Nagyon is bánom. - nem tudom miféle választ várt, de szerintem hasonlót.
Megnézném az Ő képét, hogy mit szólna fordított helyzetben.
Báááááár...kétlem, hogy neki is olyan takargatnivalója lenne, mint nekem.
Azon meg se lepődöm, hogy nem reagál a kérdésemre. Szégyelli, hogy skizo. - Tudom ám! És teljesen megértem...

Ismét beugrik a cserediákos ötletem, és úgy tűnik ideje lesz megvalósítanom, ha már úgymond belekezdtem az ösztöndíj témába, muszáj leszek ilyesmi útvonalon elindulni. Hiába kételkedik most bennem, nemsokára hinni fog nekem. Ideje lesz színészkednem.
- Háháhá. - nevetek fel kissé hangosan, parányit ördögien, pont ahogy a filmekben szoktak a rosszfiúk, a gonoszok, vagy éppenséggel a dilinyósok. Háh, olyasmi nevetés lehet ez, mint amilyen Mandarknak van a Dexterből. Ahhh, hogy imádtam én kicsiként azt a rajzfilmet!
- Ti, amerikaiak olyan buták tudtok lenni néha. - szólt ki belőlem a koreai. Nem akartam én sértegetni az Amerikában élőket, de tény, hogy rettenetesen buta emberek vannak errefelé. Elég csak belegondolnom abba, hogy itt a mérnökök közt mennyi olyan alak van, akiknek ha gyengéden megkopogtatnád a fejét, az kongana az ürességtől.
- Nézz rám. Ázsiai vagyok, hogyha nem esett volna még le. - szabad kezem mutatóujjával a szemem mellé mutatok. Remélem látja, hogy vágott-szemű vagyok. Khm.
- A Koreában kapott vont átváltották dollárba. Miért olyan meglepő ez?! Ez az összeg nálunk, Koreában bakfitty... - adtam elő kis mesémet halál komolyan. Próbálok nagyon magabiztos lenni, és egyelőre még megy, úgy érzem.
Abban meg csak bízni tudok, hogy ennek a fazonnak fingja sincs az ázsiai létről.
Szomorúan fogadom, hogy nem sikerült kivernem a telefonom a kezéből. A mozdulatot követően eltűrök egy rakoncátlan göndör tincset a szememből, had tűnjön véletlennek az, hogy megpróbálkoztam megszabadítani őt a telótól.
- Hogy rohadnál meg! - dünnyögöm magamban.

Jelvényét megpillantva hunyorogva nézek arra a bigyóra. Aztán vissza Fifire.
Vagy mi is volt a neve? Na mindegy, ez most egyáltalán nem érdekel.
Ismét a jelvényre pislantok, majd mikor újból a rendőrbá' szemeibe nézek, nekitámaszkodom a szekrényemnek, mondhatni szinte beleolvadok.
Valóban nem kamuzik a pasas, tényleg az, aminek mondta magát. Civilbe van a dögje.
És az igazat megvallva magasról teszek rá, hogy Ő egy nyomozó. Tegezem és kész. Azt hiszi, hogy attól, hogy felsőrendűbb, majd tisztelni fogom? Ugyan már! egy embert tisztelek...a tesómat. Maximum.
S amikor az irataimat követeli - amit jelez a kezével is -, akkor kezet fogok fele, de nem mondom el a nevem. Azt se tudom melyiket kéne mondanom!
Lehet nem kéne húznom az idegeit, de remélem előbb-utóbb megunja a velem való interjúzást. Nem fog semmit se kihúzni belőlem, még ha villamosszékbe ültetne sem.
- Nincsenek nálam az irataim. Elvégre csak az óraimra jöttem, oda meg nem kell semmi. - jegyeztem meg a mondhatni szokásos unott hangommal és arckifejezésemmel, majd elengedtem a kezét.
Az idegesítő mosolyát pedig jó lenne, ha nem felém villantaná. A végén még azt fogom hinni, hogy bejövök neki.
- Egyébként Taewon vagyok. - végül elárultam az egyik számlához tartozó keresztnevet, csak hogy nyugodt legyen a lelkivilága. Ha mázlim van, pont ezt láthatta. Ha kicsit nincs mázlim, akkor a Daewon névvel levőt láthatta. Ekkor majd előadhatom azt a mesét, ha véletlenül ezt látta, hogy süket, és rosszul hallotta.
Ha kurvára nincs mázlim, akkor viszont a Brandon nevet láthatta, és akkor aztán futnom...pontosabban gurulnom kell az életemért!

- Elmondtam már az igazságot, nem tudom mi nem volt azon hihető... - jegyzem meg egy ,,hagyjál már" sóhajjal. Simán leléphetnék, de azzal csak azt érném el, hogy még jobban gyanakodjon, így hát maradok.
- Ha ennyire nem hiszel, keresd csak meg a rektort, aztán őtőle is ugyan ezt hallhatod, amit elmondtam. - magyaráztam ismét teljesen magabiztosan. Ha hazudnék, nem ajánlottam fel ezt neki, nem igaz?
Remélem egyetért velem, még ha nem is hallja a gondolataimat...
- Na, de mehetek már? Reggel óta nem ettem, a következő előadásom pedig negyven perc múlva lesz. - nem mintha ez olyan megható lenne neki, de higgye el, nem fog ő annak örülni, ha egy éhes emberrel áll le ,,vitatkozni". Nincs nekem időm most ilyesmire.

Ha ezt a mostani helyzetet megúszom, hazamegyek, és egy egész doboz müzlit fogok magamba tömni este. Pezsgővel. Az már azért luxus, nem?!
De mi lesz, ha ez Finley a nyomomban lesz? Mi lesz ha követ, ha összefutunk a helyi boltban, ha minden nap itt fog várni az egyetemen? Bahhhh!

Keep up and good luck!

Vendég

Noel & Finley

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Szar ügy. – rántom meg vállam jótékonyan mosolyogva. Nem is vártam más választ, a helyében nyilván én se repesnék a boldogságtól, ha valami paprikajancsi eltulajdonítaná mobilomat. Csakhogy, az én számlámon, még dolgozó ember lévén se, található ennyi pénz. Most persze mutogathattok kézzel-lábbal, hogy csak féltékeny vagyok, ezért szívózok, de szó sincs erről. Ami gyanús, az gyanús, a nevetséges rendőri fizetés ellenére is.
Gúnyos, igazán szemtelen megjegyzésére igyekszek nem reagálni, miért igazán hálásnak kéne lennie. Ellenkező esetben valószínűleg megtapasztalná, milyen felkenődni egy szekrényre. Én pedig főnököm haragját ismerném meg, megint, és igen, inkább ez jelenti a visszatartó erőt, nem pedig a kölyök lelkivilága.
Nevetése hallatán szemöldököm ismét a magasba szökken, szinte szám is elnyílik hirtelen meglepődésemben. Láttam már furcsa reakciókat, de ilyen… hát érdekes, nevetést rég hallottam már.
- Ha amerikai lennék, ezzel igazán megsértettél volna. – forgatom meg szemeimet. Nem itt születtem, s ugyan egy ideje már itt élek, nem tartottam magam soha amerikainak. Angol vagyok, egész más háttérrel, szokásokkal, és persze jóval több tudással. Így van, azt, hogy az itteniek egy része alulról is épp csak súrolja a minimumot, nem tudom megcáfolni.
- Feltűnt, köszönöm. – biccentek, ismét végignézve rajta. Egészen nyilvánvalóan kiszúrtam ezt, amint először láttam meg. Csakhogy, ez így, önmagában, nem sokat jelent. Ázsiai létére ugyanúgy születhetett itt, mint bárki más.
- Valóban? – biccentem oldalra fejem kissé kétkedve. Sajnálatos módon nem sokat, na jó, semmit nem tudok az ottani dolgokról, így a téma ezen része, némi utánajárást igényel. Mit, és erre mérget is vehet akár, meg is fogok tenni.
Még mindig ezen gondolkozok, mikor kapálózni kezd, nyilván azzal a szándékkal, hogy visszaszerezze mobilját. Próbálkozása természetesen sikertelen, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy igyekszik úgy csinálni, mintha csak haját akarta volna megigazítani.
Jelvényem is megmutatom, mikor ezt kéri, vagyis inkább parancsolja. Nincs mit rejtegetnem, végül is igazat mondtam, zsaru vagyok. Habár ennek ellenére, csak úgy, komolyabb bizonyíték nélkül, nincs túl sok jogom faggatni, de míg ezt nem veszi észre egyik munkatársam se, na meg neki se esik le, nincs probléma.
Ezek után, hisz láthatóan felfogta a helyzetét, már-már kezdem azt hinni, révbe értünk, s kezem nyújtom irataiért. Meglepetten pislogok, mikor ezek helyett tenyerét csúsztatja enyémbe, mintha kézfogást szerettem volna tőle. Persze nem esek kétségbe, karjánál fogva közelebb húzom magamhoz, és rávigyorgok.
- Nincsenek? – ugyan ez még nem bűn, és nem is olyan furcsa. A diákok, annak ellenére is, hogy többször, nyomatékosan kértük, ne tegyenek ilyet, gyakorta mászkálnak iratok nélkül. S lám csak, itt is van egy igen gyakori példája annak, miért is kéne magukkal hurcibálniuk őket, hisz ezzel rengeteg problémától kímélnék meg magukat, és minket is.
- Szóval Taewon.– ismétlem nevét, a telefon képernyőjét lesve közben. Ott valami egész más szerepel, de nem jelzem, sőt, nem is mutatom ki. Nem hagyom, hogy kicsússzon karmaim közül, addig nem, míg be nem bizonyosodik, minden rendben van, avagy, míg rá nem jövök ennek az ellenkezőjére.
- Az elejétől a végéig, nagyjából semmi. – válaszolok készségesen, figyelmen kívül hagyva sóhaját, mi egyértelműen jelzi, örülne, ha lelépnék végre, és mást zaklatnék. Pechére ez, egyelőre legalábbis, nem fog megtörténni.
Ötlete nem rossz, sőt, megfogadandó, azt viszont remélem, nem képzeli, hogy hagyom elmenni, és egyedül megyek majd utánajárni a dolognak. Nos, kérdése hallatán máris nyilvánvalóvá válik, nagyon is így gondolta.
- Természetesen nem. Velem jössz, és édeskettesben fogjuk ellenőrizni a meséd. Nesze, medvecukor, edd ezt. – átadom neki a kabátom zsebéből előtúrt zacskót, tele kis, fekete csigákkal. Nyilván nem fog neki tetszeni a rendszer, de nem is akarok kedvében járni, így teszek a véleményére magasról.
- Gondolom, nem akarod velem tölteni az egész délutánod, szóval akár indulhatnánk is, nem igaz? Addig ez nálam marad. – emelem meg telefonját, mit ezzel a lendülettel, be is csúsztatok kabátom belső zsebébe. Ott max akkor érné el, ha levetkőztetne, az meg azért csak-csak feltűnne.
- Szóval, azt mondod cserediák, vagy valami hasonló vagy, igaz? Mióta tanulsz már itt? – kíváncsiskodok. Nem igazán azért, mert különösebben érdekel, mi van vele, hanem, mert ha igazat mond, ezt is jelzik majd a dokumentumai. Na meg mert minél többet beszéltetek valakit, annál valószínűbb, hogy belegabalyodik hazugsága hálójába, és elkotyog valamit, amit nem kéne.

Tagged: Noel|Music: [You must be registered and logged in to see this link.]|

Tárgy: Re: Finoel Szer. Aug. 06, 2014 7:44 pm

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

Most komolyan. Ennyi műmosolytól nem fáj már az arca?! Lassan már én fogom szarul érezni magam. Azt mégse mondhatom, hogy zavarba hoz - pedig így van -. Nem szabad kimutatnom egy cseppet sem mennyire frusztrált vagyok!
Őt pedig a számok hozzák zavarba, le se tagadhatná. Kíváncsi lennék mennyit kellene güriznie ennyi pénzért, de nem teszem fel a kérdést. Nem akarok éreztetni vele mennyire lenézem őt.

Szóval nem amerikai. Értem. Csak éppenséggel nem voltam erre kíváncsi.
Most javítsam ki az előző mondatomat úgy, hogy a rendőröket minősítsem butának? Vajon azért kaphat az ember valamit egy jó nagy pofon mellett?
- Ha máshogy sértenélek meg, sírnál? - teszem fel teljesen váratlanul a kérdést. Még magamat is sikerült meglepnem, nem gondoltam volna, hogy valóban megkérdezem ezt.
És tényleg nem lehet annyira buta (mint amennyire elképzeltem), hogyha látja rajtam, honnan is származom. Hiába szeretem, ha enyém az utolsó szó, köszönetére nem tudok mit mondani. Pontosabban tudnék mit, de abba még én is belepirulnék.
- Tudod, a mérnököket világszerte elismerik, és jól megfizetik az átlagnál jobbakat. - büszkén kihúzva magam színészkedtem egy kicsit. Kár, hogy nem tartozom a jobbak közé. Trehány lusta disznó vagyok, de erről Őfelségének egyáltalán nem kell tudnia.

Amikor visszakérdez a von és a dollár tényleges helyzetére, csak biccentek egyet. Órákon át faggathatna erről, és Korea helyzetéről. A végén még talán le is vezettetné velem az egyenletet, hogy akkor most miért kaptam ennyit, annyit meg amannyit. Rendőrből van, kétlem, hogy a matek érdekelte volna igazán.

Hajam rendben, jelvénye rendben. Az előbbit véletlenül ellenőriztem, eredeti célom nem az volt, hogy még sármosabbá tegyem magam a zsernyák úrfi miatt. Tervem meghiúsult, nem tudtam kiverni a telefonom a kezéből. Ez talán valami gyanút keltett benne? Remélem nem.
Egy dolog viszont nagyon nincs rendben. Az irataim. Nincsenek nálam. Az már csak hab a tortán, hogy valójában hamis mindenem. Amikor idejöttünk a bátyámmal, ő elintézett minden papírmelót az alvilági barátaival. Kölyök voltam, nem tudtam, hogy mit miért csinált.
Ha tiszta is lennék, akkor se hordanám magammal az egyetemre az irataim. Vizsgaidőszak alatt maximum, ott egy-egy vizsgánál kérni szokták, hogy valóban én ülök-e bent a teremben, vagy valamelyik klónom a sok közül...
Sejtettem, hogy kézfogásomon enyhén szólva meg fog lepődni. Arra viszont nem számítottam, hogy elkapja a karom, aztán magához húz és ismét magára erőlteti az idegesítő vigyorát. Összevont szemöldökkel pislogok rá.
- Ne érj hozzám. - morogtam lassan, egy másodperces szünetet hagyva a szavak közt, majd elrántottam a kezem.
- Miért kell mindig visszakérdezni?! - ezt kérdezhetném magamtól is, elvégre a nagy találkozásunk óta csak kérdezek a kérdéseire. Nagyrészt. Szerintem elég érthetően elmondtam neki, hogy nincsenek nálam a papírjaim.
Nem elég, hogy visszakérdez, de még meg is ismétli, amit mondok. Ez valami papagáj volt előző életében?!
- Igen, ahogy mondod. Tdaewon. - helyeseltem. Halkan mondtam a d betűt a t után. Nem tudom melyik nevet látja a képernyőn, de ha a koreaiak közül az egyiket, akkor az jó. Nagyon jó.
Azt mondják az okosok, hogy az ember szeme sok mindent elárul. Azt is, ha hazudik. Vagy ideges. Szerencsére majdnem koromfekete szemeim vannak, így a pupillámat nehezen lehet látni. Finley szemeit fürkészve nem tudom most levenni, hogy mit érez. Gondolatai közt sajnos nem tudok olvasni, pedig nagyon szeretném tudni, hogy melyik nevet látta meg. Ha a Brandon-t, akkor biztosan szóvá tette volna.

Rühellem a zsernyákokat. Szerencsére nem volt velük még semmiféle összetűzésem, kivéve most. Ez történik, ha egyszer elhagyom a kis szobámat, és drága Sora-t. Mennyit játszhatnék rajta, ha otthon lehetnék...ahh.
Finley csak bánhatja amiért nem hisz nekem. Annyira hiteles vagyok, hogy lassan már én is elhiszem magamnak ezt a sok hülyeséget, amit összehordok! Le vagyok nyűgözve magamtól. Bátyám is megveregetné a vállam...és elmondaná mennyire szánalmas vagyok. De ez most teljesen mellékes dolog.
A rektoros ötletem szerintem zseniális volt. Ha fel is mennénk az irodájába, úgyse adhatná ki csak úgy a dolgaim, nem igaz? rendőr ide vagy oda, kell valami engedély hozzá. Azt hiszem. A filmekben mindig így szokták, akkor a valóságban miért lenne más a helyzet ilyen téren?!
- Először tapizol, aztán édeskettesben ellenőrzés?! - kérdeztem kissé felháborodva, és fintorogva. Fintorogva, áhh...sokkal inkább az undor ült ki az arcomra.
Most már minden értelemben érdekel, hogy mi a picsát akar ez tőlem. Jóhogy nem smárol le itt azonnal. Lehet ezért vigyorog rám annyit, mert bejövök neki?
FÚJ!
Ráadásul még cukros-bácsit is játszik most. Elképesztő ez a faszi. kezdem azt hinni, hogy ez az egész csak egy átverés, és valaki meg akar szivatni.
Elveszem tőle a kis csomag medvecukrot, majd két ujjam közé fogva meglebegtetem azt előtte. Pont úgy, ahogy ő csinálta a telefonommal. Miközben a csomagra nézek, szemem sarkából megpillantom a drága barátaim. Valójában ők vezettek be igazán a hackerek világába. Mekkora fogás lenne Fifinek, ha egyszerre öt-hat ilyen taknyost vinne be magával?! Hány kitüntetést kapna érte...
Mintha Isten (akiben egyébként egyáltalán nem hiszek) szólt volna nekik, hogy jöjjenek. Felénk jönnek, ám a tőlünk nem messze levő asztalhoz, és padokhoz ülnek le.
- Azt hiszem megvan mit csinálok! - ismét visszapillantok az ujjaim közt levő kis csomagra, majd a rendőrbá' szemeit bűvölve egy határozott mozdulattal a haverjaimhoz dobom a medvecukrot.
- Gyűlölöm a medvecukrot. Főtt kaja kell nekem, nem valami műanyag szar! - dörmögtem magam elé, majd figyeltem a zacskó útját, és sikerült Gömbikém elé dobni azt.
- Szasz Noel! - ordított felénk Gömböc, a kis bandánk fővezére. Sokan azt hinnék róla, hogy Mexikóból szabadult ide, de mindez csak a bajsza miatt van. Törzsgyökeres vegasi a srác, rengeteg súlyfelesleggel, és még annál is több szabadidővel.
Amint meghallottam, hogy Noelnek hív, nyeltem egy nagyot, majd elnéztem a másik irányba és az arra éppen elsétáló egyik fiúnak intettem ,,hello" gyanánt. Szívem szerint Gömbi fele azt mutattam volna, hogy megölöm. Ezt nem tehettem meg, elvégre az új ,,barátom" egy nyomozó...
Ha Finley a srácok fele nézett, akkor közben a kezemmel telefont imitálva kétszer Finley fele mutattam. A srácoknak venniük kell a lapot. Komoly helyzet van, cselekedniük kell!
Egy bandának ugye megvan a saját szótára, kézjelei, egyebek. Én remélhetőleg teljesen érthető voltam számukra.

Ellenkeznem nem szabad. Akkor ismét (?) gyanakodni kezdene. Így is benne vagyok nyakig a szarban, nem akarom nagyon tovább rontani a helyzetem.
Lebiggyesztett ajkakkal figyelem végig amint elrakja a telefonom a zsebébe, miközben abban bízom, hogy haverjaim vették az adást, és intézkednek afelől, hogy ne nagyon lehessen használni a telefonom. Vagy legalábbis a rendőrök számára érdekes infók eltűnjenek róla.
- Ha ennyire meg akarod tartani...legalább a tetején nyomd le a gombot, mert így felmelegszik, aztán a végén azzal vádolnál, hogy direkt meg akartalak égetni. - túl nagyot kérnék tőle? Ugyan.Értékelhetné, hogy törődöm vele. Még ha a magam módján is teszem vele ezt, megtisztelve kéne éreznie magát.
Ha már vele kell valószínűleg töltenem a napom hátralevő részét, legalább had ne itt mindenki előtt legyek már...kaja nélkül.
- Adjál, vegyél, szegyj, sikkassz, lopj nekem RENDES kaját, majd szólj a tanáromnak, hogy ma úgy néz ki nem tudok beülni az előadására, aztán válaszolok a kérdéseidre. - fejem csóválva, a plafonra tekintve ajánlottam fel neki ezt a rendhagyó tudom is én mit. Meglepő, hogy hányféle módon lehet kaját szerezni, mi? A lehetőségek tárháza mindig is nagy volt.
S amikor ismét a faszikámra néznék, elnézve a válla fölött látom, hogy hárman az egyik kajaautomatát rongálják. Biztos a pénzt akarják valahogy kiszedni belőle. Egy srác rugdalja az automata oldalát, két lány feszegetni próbálja annak oldalát, míg egy negyedik ember figyelőzik.
- Zsarukám, nem a valóban komoly helyzetekkel kéne foglalkozni? - teszem fel a kérdést, majd mutatóujjammal az automata fele mutatok.

Keep up and good luck!

Vendég

Noel & Finley

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Talán sírni szeretnél látni? – emelem meg szemöldököm szórakozottan. Ha úgy igazán belegondolok, nem is tudom már, mikor bőgtem egy jót utoljára. Régen, nagyon régen. Az árvaház, a kegyetlenkedő nagyok, a drog, és miegymás rég kiölték belőlem azon oldalam, mi még érzelgősködni volt hajlandó.
- Szóval azt akarod bemesélni, hogy ennyi idősen már profi vagy? Ennyire? – felé fordítom a telefont, de csak annyira, hogy lássa a kijelzőt, és érzékelje, a számlán csücsülő összegről beszélek. Már megint.
Nem mondanám, hogy elhiszem neki, még a Koreából szerzett ösztöndíj összege az, mi kiszúrta szemeimet nem olyan rég, de sajnos, nem értvén az ottani helyzethez, nincs semmi, mit erre mondhatnék. Csupán rövidke visszakérdezésre futja, mivel talán mégiscsak sikerül jeleznem, nem ettem meg teljes egészében a meséjét.
Bűnösségét ugyan nem igazolja, mégiscsak gyanús picit mozdulata, amivel telefonját igyekszik visszaszerezni. Próbálkozása természetesen nem túl sikeres, kellemetlen is lenne nekem, ha egy kölyök könnyedén átjárna eszemen, legyőzné évek alatt kifejlesztett, tökéletes reflexeimet.
Sajnálatos módon iratai hiánya sincs azon a listán, mi miatt azonnal grabancon ragadhatom, és az őrsre cipelhetem. Sőt, még csak hozzá se írhatom a körülötte lévő, egyre terjedő, gyanús dolgok listájához. Végül is diákok százai gondolják úgy, iskolába menéshez felesleges lenne ilyesmit magukkal vinniük. Tévednek, természetesen, de a mi véleményünk, tanácsunk soha, senki nem hajlandó meghallgatni. Nem is értem miért próbálkozunk egyáltalán.
- Eszembe se jutott volna, ha nem a kezed kapom, személyid helyett. – bökök kacsója felé, mit természetesen el is engedek, s észbe kapva hátrálok is egy fél lépést. Nincs szükségem arra, hogy feljelentsen zaklatás miatt.
- Amiért neked? – kérdezek vissza most már csak azért is alapon. Nevezz gyerekesnek, ha akarsz, de ő is pontosan ugyanezt csinálja, nem értem miért kell pont engem elővenni miatta. Na meg a visszakérdezés remek módszer, összezavarja, felidegesíti, saját mondandója csapdájába ejti a delikvenst. Nem véletlenül használom oly gyakran.
Neve hallatán picit megmozdítom szemöldököm, de nem teszek megjegyzést. Mintha a szó, ezúttal, kicsit másképp hatna. Vállat vonok gondolatban. Talán csak képzeltem, rosszul hallottam, viszont így máris nőtt az esélye annak, hogy igazat mond.
Érdeklődve figyelem az előttem állót, gesztusait, lélegzetvételét, testtartását, mindent. Ennyi év után akkor is kiszúrom, ha valakinek takargatni valója van, ha egy szót se szól. Azonban a kölyök esetében nincs sok minden, mit felmutathatnék. Talán komolyan nem hazudik, de legalább ugyanekkora az esélye annak is, hogy nagyon jól tudja, miként rejtheti el teste aprócska, de annál árulkodóbb jeleit.
Az ötlet, miszerint menjek, és nézzek utána a sztorijának nem is olyan rossz, sőt. Azonban, ha ezzel próbált megszabadulni tőlem, csalódnia kell.
- Ha gondod van is vele, tartsd meg magadnak. Ez nem kívánságműsor. – legyintek, tudomást se véve undorodó arckifejezéséről. Gőzöm sincs, mi jár kacifántos agytekervényeiben, de egész biztos messze van a valóságtól.
Eddig problémázott, most meg nyavalyog. Komolyan mondom, olyan, mint egy óvodás, vagy mint egy csaj. Semmi kedvem azt hallgatni, hogy így, meg úgy hal mindjárt éhen, így hozzá is vágom az első ehető dolgot, mire ráakadok. Fogalmam sincs egyébként, mióta porosodik a cukor zsebemben, ahogy az se rémlik már, mit keres ott. Az ilyesmik azonban nem romlanak meg egykönnyen, így szinte biztos vagyok benne, semmi baja.
- Fájdalom, de rántotthúst nem tárolok a zsebemben, szóval vagy ezt eszed, vagy semmit. – engem aztán nem izgat, néhány órányi koplalástól úgyse fog éhen halni, maximum az idegeimen ugrál majd nagy lelkesen. Habár, talán át kéne ezt gondolnom, nem véletlenül nem hagynak egyedül a nagyobb pofájú bűnözőkkel. Sajnálatos módon türelemből nem sokat osztottak ki nekem.
Érdeklődve figyelem az elreppenő zacskót, mi hamar néhány srác lába előtt ér földet. Könnyes búcsút veszek régóta őrizgetett cukraimtól, de egyébként nem reagálok tettére. Én is utálom ezt a ragadós, gusztustalanul fekete micsoda. Nem kár érte.
Néhány pillanatig figyelem a kölyköket, gondosan elraktározva elmém egyik, a mostani kis bűnözőpalántának fenntartott részébe, a nevet, min egyikük szólította a kölyköt. Hála ennek nem veszem a mutogatást hátam mögött, és teljesen tudatlanul fordulok vissza Noel, Taewon, vagy tudom is én már, ki felé. S már közlöm is vele, míg látogatást teszünk az igazgatónál, mobilja nálam marad.
- Inkább nem. – hárítom el segítőkésznek tűnő tanácsát. Nem mintha félnék attól, hogy ezzel kitörlöm a bizonyítékokat, egyszerűen csak nem értek túlságosan az ehhez hasonló technikai vívmányokhoz, és inkább nem is piszkálom őket, ha nem muszáj.
- Ne nyafogj már jézusom, mennyi idős vagy, öt? De rendben, mit szólsz ahhoz, hogy meglátogatjuk a tanárod, beszélünk az igazgatóval, aztán elbattyogsz velem az őrsre, és ott rendelünk neked kaját? – nem fog belemenni, ezt anélkül is tudom, hogy akár csak egyetlen szót is szólna. De itt, és most én vagyok a főnök, szóval vagy az van, amit én akarok, vagy… nos, nincs több vagy.
Kérdése hallatán a mutatott irányba fordulok, és megemelt szemöldökkel szemlélem meg a diákokat, kik épp az egyik automatát terrorizálják. Hát, ezt azért nem nevezném komoly helyzetnek, de igaza van, nem hagyhatom cselekedet nélkül. Ahhoz azonban, hogy odamenjek intézkedni, hátrahagyva kinézettemet, semmi kedvem, így egy másik, kicsit se szabályos, de általában igen hatásos módszerhez folyamodok. Vagyis előveszem fegyverem, és füttyentek a kölykök felé.
- Tűnés! – mordulok rájuk, amint figyelmük felém fordul, majd reakciójukat meg se várva mutatom hátam nekik, rakom el fegyverem, és elégedetten állítom menetirányba, meg indítom meg a szöszke kölyköt.
- Nos, hol is tartottunk? Á igen, merre keressük a tanárod? – kap egy újabb szívmelengető mosolyt, és ha van is megjegyzése, nem hagyom megtorpanni, beszélni menet közben is lehet, nem igaz? Egyébként pedig tökéletes lelki nyugalommal teszek úgy, mintha az imént nem történt volna semmi különös. És igazság szerint nem is történt.

Tagged: Noel|Music: [You must be registered and logged in to see this link.]|

Tárgy: Re: Finoel Csüt. Aug. 07, 2014 4:13 pm

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

Tényleg nem tudom miért kérdeztem meg azt, amit. Csak úgy kicsusszant. Csak megvonom a vállam mikor visszakérdez. Soha nem láttam rendőrt sírni.
A kétszázhatodik kérdésére is válaszolok, ha őfelsége ennyire kíváncsi ma délután.
- Nem akarok én semmit se bemesélni. - még a feltételezést is sértőnek tartanám, ha valóban az igazat mondtam volna neki. Nem kell neki tudnia, hogy egy kicsit...füllentek.
És hiába próbál megvakítani a képernyő fényével, tudom mire célzott. Túl nagynak tartja azt a számot, amit látott. Nekem pedig felesleges ismét megmutatnia.
- De Koreában sikerült elérnem már ezt-azt különféle versenyeken. Arról nem tehetek, hogy ott is pénzt adtak a tanulmányaimhoz. - magyaráztam teljesen nyugodtan, mintha valóban megtörtént volna mindez. A végén magamat is meggyőzöm arról mennyire egy zseni vagyok.

Meg a fityfenét! Egy tróger vagyok.

- Ne haragudj, de mást nem tudtam adni. - nézek rá bűnbánóan, akárcsak egy kisfiú, aki eltört valamit és próbálja bevetni a ,,ne bánts" pofit. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy hátrébb lépett.
- Még, még, menj még! - próbálom szugerálni, de nagy bánatomra még mindig itt van.
Ennyi visszakérdezéstől már kezd felforrni az agyvizem. Megőrülök. Biztos direkt csinálja, hogy kihúzzon belőlem valamit.
- Álmodozni szép dolog!
- Én kérdeztem előbb. - annyira kár, hogy ez a srác zsernyák. Olyan jó haverok lehetnénk! Biztos jó fej, csak éppenséggel nagyon rossz hivatást választott.
Úgy tűnik, hogy névügyileg jó úton haladok, mert bilincs még nem kattant a csuklómra. Tényleg, vajon van nála bilincs, gumibot és hasonló rendőrjátékok? Hiába húzta el az ingét nemrég, nem láttam semmit a jelvényen kívül.

Igen, voltam olyan merész, olyan bátor, hogy eldobtam a hülye medvecukrát.
- Amúgy nem fánkot kéne magánál tartania?!
Ha nem jelentek volna meg a haverjaim, egyáltalán nem tettem volna ezt. Kár, hogy szegény Fifi mit sem sejt az egészről. ,,Kár."
Hogy gondom van-e azzal, hogy tapizott meg valami édeskettesről hadovált?! Hogy a viharba ne lenne vele gondom?!
Egy - rendőr.
Kettő - fiú.
Három - engem ne tapizzon le egy rendőrfiú.

Gömböc a kis jelemet megpillantva, egy döbbent arckifejezést erőltetett magára, majd hüvelyk-, és mutatóujjával egy o betűt formált, ezzel jelezve, hogy ,,oké, meglesz". Csak az a lüke nehogy felhívjon...mert nagyon nem arra gondoltam.
Miután visszaintettem az idegen srácnak, akit én Noelnek képzeltem, visszanéztem a Gömbiék fele, ahol Kisgömbi (egy másik majdnem mexikói, csak éppenséggel manó méretben, sztk keretes szemüveggel) máris előkapta a laptopját.
Gondolatban a két kezemet összeteszem, és imádkozom, sikerüljön nekik elérni azt, amit ugyan nem mondtam ki, de jeleztem. Nem akarok én olyan sokat...kapcsolják ki, állítsák át a PIN, vagy feloldókódom. Bánom is én mit csinálnak, de azt a dolgot tegyék meg jól!
Mikor Finley szóba hozza a rántott húst, akaratlanul is elnevetem magam. Nem Mandark módjára kivételesen.
,,Szolgálunk és védünk." - nem ez a rendőrök mottója? Ha ennyire szolgál, akkor rántott húst is felszolgálhatott volna. A fene, ezzel nem vághatok neki vissza...inkább szó nélkül hagyom ezt, és beletörődöm, hogy övé most az utolsó szó.
- Inkább de. - válaszoltam neki vissza pimaszul amikor elutasította azt, hogy lenyomja a be/ki kapcsoló gombot a telefonomon.
- Ha egyszer nyomod meg, röviden, akkor csak elsötétül a képernyő, és a kis drágaságom nem fog tovább merülni. - kezdtem volna neki azt is magyarázni, hogy mi történne, ha hosszan nyomná meg, de inkább meggondoltam magam. Ha véletlenül kicsit hosszabban nyomná meg a gombot, én lennék a világ legboldogabb embere egy fél másodperc erejéig.

- Húsz vagyok...azt pedig inkább nem mondom, hogy mit szólok ehhez a rettenetesen szar ötlethez. - ezt ő se kérdezhette komolyan. Azt várta, hogy örömömben szaltózni fogok?
- Nem megyek innen sehova. Lányos zavaromban egy falat se menne ott le a torkomon. - nem, nem vagyok lány, ezzel nem azt akartam mondani. Egyébként se szeretem ha néznek kaja közben, nemhogy még a rendőrségen egyek. Mit képzel ez?!
- Ha ennyire beszélgethetnéked van, ülj be a drámások közé. Azok csak úgy fossák a szót általában. - jegyeztem meg teljesen mellékesen. Én rossz társaság vagyok, erre ő is igazán rájöhetett volna. vagy vajon rá is jött arra a részére, hogy rossz vagyok? Hah.
Nagy szerencsémre épp rongálnak a közelünkben, és erre fel is hívom az újdonsült ,,barátom" figyelmét, aki meglehetősen elég furcsán reagálja le a helyzetet.
Ennyire nyámnyila lenne, hogy pár velem egykorú ellen máris a fegyverét vetné be? Ez de gáz!
Itt vagyok én, aki valójában semmi rosszat se csinált, de még ezek után is engem akar.
- A mai fiatalok mentalitása...c-c-c. - fejem csóválva mutatok ismételten az automata fele. Ketten még mindig ott vannak, és az egyikőjük a középső ujját villogtatja felénk.
- Egyébként szerintem ezek nem is ide járnak. Soha nem láttam őket. - tettem hozzá megjegyzésképp. Remélem nem lövöldözni akar ezek után, hanem odamenni hozzájuk. Addig oda tudnék menni legalább Gömböcékhez.

Szokásos lassú tempómban, deszkámmal a hónom alatt elindulok a folyosón, már csak azért is a kajálda fele. Ha már így megindított Őfelsége. Finley nem valószínű, hogy tudja erre a járást, így ha megkérdezi hova megyünk, majd azt válaszolom, hogy meglessük a tanárnő irodáját. A végén úgyis a menzán fogunk kikötni, én pedig boldog leszek. Félig.
Egyelőre nem szerepel a terveim közt, hogy meglógjak előle. Akkor máris gyanúsabbá válnék számára, azzal pedig nem tennék jót magamnak. A másik dolog meg az, hogy megmutatta, hogy bizony fegyvere is van. Elgurulnék, máris le tudna puffantani.
Hogy mi lesz idővel...azt egyelőre még nem tudom. Egy biztos, nagyon okosnak kell lennem.
- Tancinénje valahol órát tart... - kezdtem el hangosan gondolkodni. Fogalmam nincs hol lehet az a nőci.
- ...vagy éppen nagyban lakmározik. - jegyeztem meg kissé durcásan. A kaja téma érzékenyen érint, pláne így, hogy mindjárt megmurdálok.
Tovább battyogva a folyosón, elérve annak végére vár ránk egy jó pár lépcső. Kénytelenek leszünk lemenni. Ott jobbra fordulva egy újabb folyosó vár ránk, ahol csak úgy terjeng a kajaszag.
- Ahhh, igen! - szippantottam egy nagyot a levegőbe, és alig vártam már, hogy végre láthassam a mai kajaajánlatot.

Keep up and good luck!

Vendég

Noel & Finley

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Pedig ez egyelőre nem hangzik többnek ennél. – ráncolom össze homlokom picit. Nem olyasmi ez, mit bizonyíték nélkül elhinnék. Márpedig ilyesmivel, egyelőre legalábbis, nem találkoztam.
- Valóban? Kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben? – érdeklődök kíváncsian. Így, hogy nincs semmi kézzelfoghatóm, nem igazán tudok utánanézni a dolognak. Végül is biztos vagyok benne, Koreában, nem csak egyféle verseny létezik. Márpedig mindet végignyálazni, nem lenne olyan mulatságos.
Szemeimet forgatom csak meg bocsánatkérésére. Micsoda szemtelen kölyök, most már egész biztosan ráférne pár nap a hűvösön, vagy pár hét. Igen, inkább néhány hét. Talán magára szedne, némi modort.
- Na és? Ez nem az óvoda, én vagyok a rendőr, én kérdezek! – oké, erre most bátran mondhatja bárki, hogy nem volt túl felnőttes megközelítése a problémának. Még én is érzem, hogy nagyjából egy ötéves logikai szintjén vázoltam a dolgokat, de ami igaz, az igaz. Én vagyok a rend őre, ő meg a gyanúsított. Vagyis valami ahhoz igen-igen hasonló.
Pislogva figyelem, ahogy cukrom csinos röppályát írva le, egy srác lábainál ér földet. Ha nem hagyna ennyire hidegen, na meg nem rühellném ennyire az édességeket, most igazán megsértődnék. Végül is eddig amiatt rinyált folyamatosan, hogy éhes. A kapott kaja meg persze nem tetszik neki.
Figyelmem egy időre elvonják a közelbe csoportosuló kölykök, nem figyelek kis gyanúsítottamra, így nem is látom, mit alkot hátam mögött.
- Ha lemerül, majd feltöltöd. – rántom meg vállam, továbbra is pontosan ugyanolyan nulla késztetéssel arra, hogy megnyomjam az említett gombot. Jó ez így, legalább gond nélkül vizsgálhatom meg újra a számlát, amikor csak akarom.
- Nem a véleményed kértem ki, csupán közöltem a menetrendet. – villantok felé egy vigyort. Ha minden úgy megy, ahogy én azt szeretném, nem igazán lesz beleszólása, s már annak is örülhet, ha nem kattan bilincs csuklójára.
- Mondanám, hogy borzasztóan sajnálnálak, de hazugság lenne. – ha annyira éhes, mint mondja, úgyse fogja érdekelni a helyszín, enni fog, és kész. Amennyiben pedig jól gondolom, s hisztizéssel igyekszik idegeimre menni, nem hal bele, ha néhány órán át nem jut kajához.
- Nincs beszélgethetnékem. – legyintek elutasítóan. Semmi kedvem kölykökkel társalogni, egyetlen másodpercet se pazaroltam volna rá, ha nem lett volna ennyi gyanús jel körülötte.
Sóhajtva fordulok a rongálók felé. Helyes eljárás lenne odalibegni hozzájuk, és igen barátságosan megkérni őket, hogy legyen oly drágák, és a saját automatájukat rugdossák. Ugyanakkor bármiben lefogadnám, amint eltávolodok tőle, ez a kölyök nyakába veszi lábait, és elszelel. Persze rá tudnék akadni, ha nagyon akarnék, de mégiscsak kényelmesebb, ha nem tévesztem szem elől. Így a b változat mellett döntök.
Tervem ugyan nem sikerül fényesen, hisz a rongálók csupán ujjaikat mutogatják felém, mire fel is menne bennem a pumpa, ha nem egész más dolgon rágódnék éppen. Így csak viszonzom a fiatalok kedves gesztusát, és visszafordulok a kölyökhöz. Ez amúgy sem az én melóm, majd valamelyik kollégám, vagy egy biztonsági foglalkozik a helyzettel.
- Mind beképzelt kis pöcsök vagytok. – dörmögöm korábbi megjegyzésére, mi a diákok mentalitásáról szól. Arra pedig, hogy a korábbi bagázs nem is tartozott az idejárók közé, már csak vállam rántom meg. Nem az én dolgom, Taewon a számláival együtt amúgy is sokkal nagyobb fogásnak ígérkezik, jóval több problémát megér, mint néhány hormonzavaros idióta.
- Nekem aztán mindegy, hova megyünk, csak haladjunk. – bököm meg picit, jelezve, igazán szedhetné lábait végre. Komolyan nem szólok bele, hogy termet, vagy étkezőt keresünk inkább. Részben, mert gőzöm sincs, mi merre van, részben pedig mert csupán annyi érdekel, hogy rátaláljunk valahol arra, kit keresünk.
Türelmesen lépkedek mögötte, gondosan ügyelve arra, ne legyen lehetősége, esélye megszökni. Nem nézelődök, ő az egyetlen, kit szemmel tartok, pillantásom csak akkor siklik arrébb, mikor az ebédlőbe érünk.
Érdeklődve pásztázom végig a jelenlévőket, majd ismét a kölyök felé fordulok, hogy jó előre leszögezzek valami fontosat.
- Nem fogsz megállni, kajálni, ne is reméld. – elkapom karját, mielőtt még elmenekülhetne, és megtorpanok. – Merre van a tanárod? – ha itt van, szépen odatipegünk hozzá, ha viszont nincs sarkon fordulok, és igyekszek a kölyköt is kivonszolni magam után.

Tagged: Noel|Music: [You must be registered and logged in to see this link.]|

Tárgy: Re: Finoel Hétf. Aug. 11, 2014 4:36 pm

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

-Ez amolyan szakmai ártalom lehet nálad, hogy nem hiszel senkinek. - állapítom meg ezt csak úgy. Nem vagyok pszihomókus, de kétlem, hogy bárkinek is hinne elsőre. Még szerintem a barátaiban is kételkedik, ami félig-meddig talán érthető is.

Várjunk csak. Egyáltalán vannak barátai?!

És eljött az a pillanat, hogy színészi vénám valahogy megmutatkozzon - bár fogalmam sem volt, hogy ilyennel is rendelkezem. Még ha elég amatőren is adom elő magam.
- Nem tudom, hogy ahova te jártál iskolába, ott voltak-e különféle versenyek. Matek, fizika, rajz, informatika, kémia, mi egy más. Az iskolák szervezték, de volt olyan, hogy országos szinten csinálták ezt. A fővárosban, Szöulban tartottak általában ilyesmiket úgy évente két-három alkalommal. Mondjuk voltam már Icshonban, és Puszanban is. De gondolom ez neked semmit nem mond. - szokásomhoz híven túlságosan gesztikulálok. S a nagy magyarázás közepette egy újabb göndör tincset kell eltűrnöm a szememből, viszont máris folytatom a tündérmesémet.
- Na, és ott az első három helyezettet díjazták, de előfordultak különdíjasok is. Valamikor az iskolának nyerhettél új felszereléseket, de legtöbbször a jó helyezést elérő diákot pénzzel támogatták a tanulmányai során. És amint láthattad, én eltettem azt a pénzt a nehezebb időszakokra. - elég határozottan magyarázok, a hajammal babrálva közben. Végig Finley szemébe nézek, nem csak azért, hogy érezze a törődést, hanem hogy higgyen is nekem.
- Sokszor nem értem el helyezést, és talán kétszer voltam első. Egy-két különdíjjal gazdagodtam, ám előfordult olyan is, hogy átadtam másnak, mert éreztem, nem érdemlem meg. - csak megvonom a vállam, majd egy széles mosolyt erőltetek magamra.
- Oh, és a szavalóverseny, istenem! - egy pillanatra felnevetek. Elképzeltem, ahogy a pici énem ott áll nagyközönség előtt, tüdőnaciban, fehér ingben, fekete csokornyakkendőben és nekiáll szavalni.
- Elküldtek beszédhibásan. Hadartam, és förtelmesen dadogtam. Szerinted normális volt a tanárom?! - magamban már nagyon kuncogok, mert ez a mese olyan szinten gagyi! De nem lehetek tökéletes gyerek, az túlságosan feltűnő lenne neki, aztán még inkább gyanakodna. Mindennek ellenére nagyon remélem, hogy beveszi ezt a marhaságot, amit meséltem. Végül is lehet igazságalapja...egy másik személynél.
Ha mostanra nem hallana semmiféle beszédhibát, az könnyen kimagyarázható lesz majd azzal, hogy logopédushoz jártam hónapokig.

Be kell valljam, élvezem, ahogy kezdem idegesíteni. Látom rajta, hogy hamarosan elszakad nála a cérna, betelik a pohár, vagy bánom is én milyen kifejezést szokott használni akkor, mikor kezd nála kiborulni a bili.
- Oké oké, de vissza is csak te kérdezel?! - hejjj, de pimasz vagyok! Muszáj vagyok már nevetgélni, nem csak Fifin, de saját magamon is. Kínomban teszem mindezt. Éhes vagyok, és lassan már szomjas leszek ennyi beszédtől.
Azt a hisztit ne érje meg ez a nyomozóúrfi, mert mindketten a kórházban kötünk ki. Én a sürgősségin, ő a diliosztályon.

Hiába próbált lekenyerezni, egy zacskó fekete gumival - bármilyen furcsán hangozzon is ez -, nem tud levenni a lábamról.
Míg én intézkedem Gömbiékkel, szinte láthatatlanul, addig Gömbi elkezdi majszolni azt a förtelmet, amit Finley nyújtott át nekem nemrégiben.
- Mi van, ha mérgezett?! Szegény Gömbi nélkül nem tudnánk páran élni... - fut át agyamon a gondolat, ha az ál-mexikóinak eljönne A vég. Neki köszönhetem félig-meddig azt a sok számot azon a bizonyos számlán, amiről már ketten tudunk. Fifi és én.
- Vajon ha leFifizem egyszer, mit szól?

Nagyon-nagyon szomorúan fogadom, hogy feleslegesen meríti a telefonom. Ha velem nem is, de legalább a készülékkel lehetne egy picit is megértő! És hiába tesz nekem megjegyzéseket, én kivételesen csak jót akartam tenni.
- Egy: nálad van. Kettő: honnan szülök én elő egy töltőt?! Ahhoz haza kéne mennem, és nem úgy tűnik, mintha elengednél. - dörmögtem magam elé ismét durcásan. Olyan jó ötletei vannak ennek a Fifinek, csak kár, hogy olyan elhamarkodottan mondja ki azokat. Hjaj.

- Basz... - ódj meg. - Futna ki ez a számon, ám hamar kapcsolok, és meggondolva magam mást mondok.
- ...ssssszus! Nem lehetsz ennyire gonosz. - karba teszem kezem, s elfordulok tőle, hogy Gömbiéket lássam. Most már mindenki a zacskón veszekedik, még Kisgömböc, kettő egérkattintás közepette.
Gondolom minden rendben van, és hamarosan megoldódik a bajom is. Így máris visszafordulok Finley felé, és próbálnám őt elküldeni a drámások közé. Ő persze megint elutasít.
Miért nem szeret akárcsak egy picit is?!
- Nincs? Akkor szia. - intek neki, majd lassan ellépek két lépést tőle. Nem, még most sem akarok meglépni, de hát ha nem akar beszélgetni, akkor nem is értem minek pazarolja rám az idejét.
Minek társalgunk itt?! Simán megbilincselhetne, aztán vonszolhatna egy targonca segítségével...(Mert egy tapodtat nem mozdulnék magamtól, annyi szent.)
Nem, nincs semmiféle perverzióm, amiért ennyire akarnám a bilincset, de általában nem várnak ennyit a rendőrök. A végén nem kizárt, hogy piknikezni megyünk.
Jaj, de jó is lenne! - Persze egyáltalán nem Finley vagy a kockás pokróc miatt mondom ezt. Sokkal inkább a kaja mozgatta meg a fantáziám.
És hiába mutogatom a rongálókat, ezzel sem tudom levakarni magamról Finley-t. Ravaszabbnak kell lennem, neki pedig kevésbé makacsnak.
- Híííí! Miket nem tetszik itt mondani. - tátott szájjal fogadom,amit mondott. Valójában nem azon lepődtem meg, amiért általánosított, sokkal inkább az ő középső ujja volt az, amin így kikerekedett a szemem - na meg a szám. Zavaromban még magáztam is picit.
- Majd ha civilbe leszel, és találkozunk egyszer, majd elmondom, hogy kik is a kis pöcsök valójában... - megveregetem a vállát, mint ahogy a jó barátok csinálják néha. Vigaszképp, szánalomból, stb.
Adja a nemlétező Isten, hogy mi újból találkozzunk! Nylít titok, hogy a rendőrökre gondoltam a pöcsök alatt.
Állandóan mások magánéletébe akarnak betekinteni. Hát mi a lóherét képzelnek magukról?!

És én mit képzelek magamról, hogy mások pénzét nyúlom le?! Hehehe.

- Utálom, ha böködnek. - néztem rá morcosan, majd elindultam a magam férfitempójában.
Igen, van olyan hogy női meg férfitempó. Mi, férfiak általában szeretünk csigalassúságban haladni, míg a nők csak úgy ontják a porfelhőket. Na jó, enyhén túloztam, de remélem érthető a lényeg.
Amikor már csak szinte egy küszöb választ el attól, hogy a kajáldába lépjünk, Finley máris gondoskodik afelől, hogy a remény meghalljon bennem. Hülyeség az a mondás, hogy a remény hal meg utoljára. Én reménykedem, hogy eszek, de úgy tűnik mégsem. Az éhségbe én fogok belehalni. Utánam aztán már nem jön semmi...
Bekukkantok azért a kajáldába,és nagyban virít ott egy guszta csirkecombos kép. Már annak látványától is nyáladzok. Már a képet is megenném.
Megállok, mikor úgy a harmadik (?) alkalommal fogja meg a karom. Egy hatalmas sóhaj után, lassan pillantok rá, hogy már megint mi a fenét akar mondani. Megint nem akarja, hogy egyek. Pedig itt szem előtt tarthatna, és élvezhetné a remek társaságom. A végén pedig egyikünk balra, másikunk jobbra menne, mert meggyőzném őt az állítólagos ártatlanságomról.
- Figyelj. Ha itt állítasz meg, nem tudom megmondani, hogy bent ül-e a tancinéni. - megpróbálom elrántani a kezem, és úgy haladni tovább előre. Ha Ő ezt nem hagyja, akkor pedig húzom őt magam után, nem érdekel.
Beljebb lépve, nagyokat szimatolva nézek jobbra-balra, s az előttünk ülő srác tányérjában ott virít egy óriási csirkecomb.
Odasunnyogva, még mindig azt mutatva, hogy keresem a tanárnőt, hirtelen a deszkámmal Finley kezére csapok egy nagyot (ha még mindig nem engedett volna el, ha mégis megtette volna azt a lépést, akkor ezt nem csinálom), így kénytelen lesz azt elrántani az én karomról. Én pedig a csirkecombot lenyúlva a gyerek tányérjából, máris deszkára ugrok, s gurulok is el, mint egy eszement.

A srác mit sem törődve azzal, hogy elvettem a kajáját, csak annyit kiállt, hogy ,,Héééé!", és meg sem próbálkozik azzal, hogy felálljon az asztaltól.
Arról, hogy Finley mit csinál, fogalmam nincs, mivel hátul nincs szemem. Szerintem utánam fut, de nem kizárt, hogy majd a fegyverét veszi ismételten használatba. Már az sem érdekel, hogy a telefonom nála maradt, felőlem megtarthatja, nemsokára úgyis elszáll róla minden. - Remélhetőleg.
Gyorsan kezdem el hajtani magam, miután átugrattam a küszöböt, majd mikor a folyosó végén jobbra fordulnék, nekivetődöm egy nagydarab fazonnak. A gördeszkám előregurul a semmibe, én pedig hanyatt vágódom, a csirkecomb pedig kiesik a kezemből.
- Hova hova ilyen sietősen, kölyök? - nyakamnál megragadva a felsőmet, próbál egy egyenruhás rendőr felvakarni a földről.
- Órára. Engedjen már! - válaszoltam sietősen, a sejhajom dörzsölgetve. Enyhén szólva is kibaszottul fájt az, ahogy elestem.
- Hányan vannak itt ezek az ökrök?! Nem hiszem el, hogy mindenhol ott kell lenniük!!!

Keep up and good luck!

Vendég

Noel & Finley

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nem, nem az. – megforgatom szemeim, sóhajtok. Igaz, ami igaz, hitetlen fickó vagyok, mindenféle szempontból. Azt azonban, mit ez a kölyök beszél, kétlem, hogy bárki bevenné, csak úgy, bizonyíték nélkül.
- Voltak, de ha mindet megnyertem volna, se kaptam volna érte ennyit. – nem jártam ilyen helyekre, így valójában nem tudhatom biztosra. Nem versenyeztem, mert buta vagyok, egyszerűen csak nem érdekelt. Se ez, se más. Nem voltam könnyű eset, s még csak nem is hasonlítottam mostani önmagamra.
Összefonom karjaim mellkasom előtt, oldalamon dobolva hallgatom tündérmeséjét. Egy százalék, talán kettő, ennyire hiszek neki. Nem hangzik teljesen lehetetlennek az, amit állít, valójában remekül felépített kis történet. És mégis, valami, valami belső, csilingelő kis hang azt súgja, eszembe se jusson hinni neki. Kételkedjek, figyeljek csak tovább, és rájövök majd, mi nem stimmel.
Ismerem a halk suttogást, nem egyszer húzott már ki a ganéból. Hallgatok is rá. Figyelek a kölyökre, érdeklődve, enyhén felvont szemöldökkel, anélkül, hogy akár csak egyetlen szót is szólnék. Nem vigyorgok, nem csóválom fejem, nem vágok képeket. Sőt, már-már úgy teszek, mintha kezdenék hinni neki.
- A logopédus szép eredményt ért el. – mintegy mellékesen jegyzem meg, dadogására, hadarására reagálva. Egyiket se érzékelem már, tökéletesen beszéli a nyelvet. Talán túlságosan is ahhoz, hogy korábban valóban gondjai lettek volna.
- Szóval matek, irodalom, és szavalóverseny? – kérdezek vissza barátságosan mosolyogva. Utóbbin kívül valójában egyiket se említette, a hazudozásba azonban könnyű belekavarodni. Persze ha igent is mond, az még nem jelent semmit. De néhány tárgynak még mindig egyszerűbb utánanézni, mint az összesnek.
- Igen, csak én. – szemöldököm, ajkam megremeg. Borzalmas ez a kölyök. Ujjaim megmozdulnak. Legszívesebben hajába kapnék, falba verném fejét, vagy a sajátomat. Még nem döntöttem el. Behunyom szemem, egy pillanatra csupán. Nem hagyhatom magam. Nyugodnak, higgadtnak kell maradnom.
Nem csak visszabeszél, nyafog is. Pont, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Éhes, fáradt, pisilnie kell. Mély levegőt veszek, felé nyújtom cukromat. Persze nem kell neki, gondolkozás nélkül hajítja el. Igyekszek nem foglalkozni vele. Csak néhány fekete, gusztustalan édesség. Nem kár érte, úgyse szeretem.
Hiába remélem éhségével, kaja utáni sírásával nem érnek véget szenvedéseim. Akad még gondja bőségesen. Épp telefonját siratja. Nem izgat, mindketten jobban járunk, ha úgy teszek, mintha meg se hallottam volna.
- Biztos van valakinek hasonló telefonja az őrsön. – rámosolyogok, úgy, mint óvóbácsi a hisztis kölyökre, mielőtt még megcibálná, vagy a sarokba állítaná. De bármekkora is a kísértés, egyiket se teszem meg, még nem.
- De lehetek, és most nyomás. – nem érdekelnek a drámások, semmi kedvem kölykökkel dumálni. Ezzel az egyel is csak azért álltam le, mert inkább tűnik bűnözőnek, mint kedves, tisztességes embernek. Elkapom karját, ahogy ellép mellőlem. Ujjaim összeszorulnak, már-már fájdalmasan.
- Ha nem akarod, hogy megbilincseljelek, és a vállamon vigyelek el addig, akkor viselkedsz! – nem kiabálok, nem emelem meg hangom, de barátságos se vagyok már. Halvány, fenyegető él, ennyit mindenképp észrevehet. Homlokom összeráncolom, szemem megvillan. Komolyan beszélek, s ha nem változtat hozzáállásán, hamar teljesülhet fenyegetésem.
Minden porcikám lebuktatására, lecsukására vágyik. Néhány randalírozó se tudja elvonni figyelmem. Máskor talán többet foglalkoznék velük, most azonban dühös morgás, fenyegető középső ujj minden, mit tőlem kapnak.
- Mindkettőnk érdekében ettől a megjegyzéstől inkább eltekintek. – pontosan tudom, mire, vagyis inkább kikre gondol. Néhanapján még egyet is értenék vele. Ma azonban nem munkatársgyűlölő hangulatomban csípett el.
- Nem érdekel, és igyekezz, mert ilyen tempó mellett kinő a szakállam, mire odaérünk. – borostámat figyelembe véve, nem is kéne sok hozzá. Nem böködöm tovább, egyszerűen csak taszítok rajta. Nem nagyon, nem bukhat orra, de reményeim szerint megindul végre. Normális, emberi tempóban. Nem pedig úgy, mint egy reumás öregasszony.
Nem kell sok, s végre elérjük az ebédlőt. Épségben, józan eszem teljes birtokában. Hálát adok az égnek, s gyorsan leszögezem, attól még, mert itt vagyunk, nem állunk meg kajálni.
- Akkor húzzál befelé! – elengedem karját, sajátommal az asztalok felé mutatok. Zsebre dugom kezeim, így indulok utána. Nyugodtan, hagyva, nézelődjön csak bátran. Rosszul teszem, figyelmetlenségem árát azonnal megfizetem. A kölyök kaját lopkod, deszkára pattan, és már gurul is.
- Hogy az a rohadt… - haragosan káromkodva fordulok sarkon, és utána rohanok. Komolyan megfordul fejemben, lelövöm inkább, de végül mégse teszem meg. Van elég baja a vezetőségnek így is velem. Nehéz lenne kimagyarázni, miért tettem ilyet.
Nem látom sehol, attól félek elvesztettem. Mégse állok meg, még nem. Befordulok a sarkon, és megtorpanok. Arcom azonnal felragyog, ajkaim elégedett mosolyra húzódnak.
- Szép munka! – kollégámra kiáltok, ki azonnal felém fordul. S bár nem tudja, miről van szó, most már végképp nem engedi a kölyköt.
- Nem tudom még mi, de valami nem stimmel vele. – közelebb lépek, a gyerekre vigyorgok. Ruhám alól bilincs kerül elő. Háta mögött összefogom karjait, a fém csuklójára kattan. Szorosabban is, mint ildomos lenne, de már nem kockáztatok.
- Igazán hálás vagyok a kis akciódért. Most már tényleg van okom bevinni. – megpaskolom fejet, majd könyökénél megfogom kezét, és megindítom a folyosón.
- Kíváncsi lennék, miért éreztél késztetést arra, hogy elmenekülj. – bármi is legyen válasza, nem számít már. Az ilyesmi mindig gyanús, s bőven elég indok arra, hogy legalább néhány órára élvezze vendégszeretetünk.

Tagged: Noel|Music: [You must be registered and logged in to see this link.]|

Tárgy: Re: Finoel Vas. Aug. 31, 2014 10:29 pm

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

Hiába próbálja meg letagadni azt, hogy szakmájából kifolyólag nem nagyon hisz elsőre másoknak, ezzel csak magát veri át, nem engem. Ha ez jó neki, hát legyen. Ráhagyom.

Míg nagyban előadom a talán hihető mesémet - amit természetesen próbálok a legőszintébben prezentálni, remélhetőleg sikerrel -, Finley rögtön a pénztémát ragadja meg először. Egyáltalán nem lepődök meg ezen, biztosan érzékenyen érinti ez szegénykémet. Ha lesz időm, majd megsiratom, és talán még egy imát is elmondok érte. - Hátha béremelést kap.
- Mert ez itt Amerika. Te meg ha jól tippelek Angliából pottyantál ide. - jegyezem meg kissé gúnyosan. Ha már az angol királynőt emlegette nemrég, és elárulta, hogy nem amerikai, másra nem is tudnék gondolni. Minden szavára figyelek, ezt jobb, ha érzékeltetem vele. Nem tud átverni, még ha nagyon erőlködne se.
- Na, és az meg ott Korea. Teljesen más ott az élet, mint itt, meg felétek. - teszem hozzá teljesen mellékesen. Hogy milyen az élet ott az angoloknál, enyhén szólva fingom nincs róla. Fordítva is ugyan ez a helyzet valószínűleg, így hát jobb lesz, ha ezt a témát lezárjuk.
Úgyis mindenki azt állítja, hogy az ő szülővárosa, illetve országa a legmenőbb hely, így hát órákon át veszekedhetnénk erről. Erre viszont se időm, se kedvem, se energiám nincsen.
Mikor megjegyzést tesz a logopédusra, akaratlanul is elvigyorodom, és egy biccentéssel reagálom le dicsérő szavait, a nemlétező logopédusom helyett. Persze lerí Finley arcáról, hogy nem hisz nekem, de itt megint csak a nemrég felvetett szakmai ártalomra tudok gondolni.
Őszintén szólva szerintem ez a pasi még a haverom is lehetne, mert alapjában véve jó fej. - Igen, tényleg az.
Csak rendőr. Ez az egyetlen tényező gátol meg abban, hogy haverkodjak vele. Talán már rég elengedett volna, ha nem pimaszkodom vele ennyit, ám roppantmód élvezem mindezt. És tudom ám, hogy a lelke mélyén ő is, csak kitartóan játssza a komoly rendőrbá'-t, aki mindenkit rettegésben tud tartani.
Meg a pacinak a farkát!
- Az irodalomhoz tartozik a szavalás, nem gondolod? - már csak azért is visszakérdezek, hogy még szebbé, és gyönyörűbbé tegyem a napját. Szerintem nem készült fel ma arra, hogy egy hozzám hasonlóan idegesítő figurába fog botlani.
- És mindez csak a hülye telefonom miatt van! Megőrülök!
- Plusz fizika meg infó, ííííígy van! - bólintok büszkén, s szívem szerint még az Ő vállát is megveregetném, amiért ennyire figyelmes. Tudom mire ment ki a játék, és ez a drága jó ember tényleg azt hiszi, hogy ennyivel elkaphatna?!
Igaz, hogy felsoroltam még más tárgyakat is, de más versenyen még elképzelni se tudtam volna magam, nemhogy részt venni rajt. Ha azt mondtam volna, hogy balettra jártam, akkor megérteném, ha kételkedne. S akkor talán nem csak az ártatlanságom (nem abban az értelemben!) jönne szóba kételkedés terén, hanem a másságom is. Ehhh.

Látom, hogy Őfelsége kezd megtörni. Alig várom, hogy kibukkanjon belőle az ideges énje.
Soha az életben nem volt váratlan találkám egy rendőrrel (noha várt ,,randim" sem volt), mindig is furdalt a kíváncsiság, hogy vajon meddig bírnák az idegeik, ha velem találnák szembe magukat.
És íme: itt áll előttem az élő példa; nem sokáig. Bár Finley egészen kitartó, amiért minden elismerésem.
Reakcióját kissé ijedt szemekkel figyelem, majd lepillantok a kezére. Ütni készülne? Annyi biztos, hogy megemelné a kezét rám. Talán végigfutott a kis fejecskéjében, hogy ezzel magát sodorná bajba. A külső szemlélők számára egy szimpla beszélgetésnek tűnhet az, ahogy mi itt éppenséggel tárgyalunk, ám ha tudnák, hogy itt aztán szinte véresen komoly témá(k)ról van szó...

Próbálok a lelkére hatni azzal, hogy mennyire éhes vagyok, mire ő a nyamvadt medvecukrával rázna le. A francnak se kell az a szutyok! Ennél azért több kell ahhoz, hogy le lehessen engem úgymond fizetni.
És ha az éhségem nem lenne elég gyötrő probléma a számomra, szívem egyik csücske ott lapul Finley zsebében, és épp életétől próbálják megfosztani az én drágámat!
- Megspórolhatnánk egy hazautat neki, ha megnyomnád azt a tetves gombot már a telefon tetején! - böktem oda neki kissé dühösen. Gondolom nem mindenki hordja magával a telefonjának töltőjét...
Egy cseppet sem hatódom meg az idegölő vigyorától. Először cukorkával kezdi, majd valami közös nemtudommiről beszél, aztán ijesztően vigyorog. Valamelyikünk biztosan nem százas. Ő, amiért így viselkedik, vagy én, amiért minden apró gesztusát félre akarom érteni.

Attól tartok, hogy én reagálok túl mindent.

Persze ő sem annyira lökött, hogy elhagyjon engem a drámásokért. - Kár. Tényleg csak egy szívességet tenne nekem...
Miután arrébb lépek mellőle, máris megragadja a kezem. Felszisszenek, ahogy a nagy mancsa átöleli a vékony felkarom. Nem vagyok egy pasis alkat, s az egyetemre járók nagy része azt hiszi rólam, hogy egy elől deszka, hátul léc csaj vagyok. Megszoktam már az ilyesmit, így a gúnyos, s csipkelődő megjegyzések csak úgy leperegnek rólam.
- Jóóóvanmá, nem kell itt ennyire pattogni. - jegyzem meg halkan, mikor ha szépen nem is, de megkér arra, hogy viselkedjek.
Előttem van a jelenet, ahogy a hátán, egy zsákként cipel. Magasságunk szinte megegyezik, így ez röhejessé tenné az egész dolgot. Ám eszeveszettül élvezném, s másnap talán a helyi hírlap címlapján virítanánk.
A pöcsös megjegyzésre hasonló választ vártam tőle. Ha nem az lenne, ami, akkor talán azonos véleménnyel lenne a kutyákról. És nem, nem az ugató négylábúakra gondolok most. - Őket imádom.

Elindulok, mikor arra kér, s hiába tesz megjegyzést a tempómra, meg se hallom.
- Ha lenne valami bajom, vajon akkor is így állna hozzám?!
- Egészen jól állna. - teszem hozzá egészen halkan, mikor szóba jön a szakáll. Nem akarok én itt bókolni neki, csak szimplán javítani akarok a helyzetemen - ami reménytelen. Bár megjegyzésem szarkasztikusan értettem, a végén még bele fog pirulni.
Odaérve az ebédlőhöz, körbenézek, és bár tudom, hogy a tanárnő nincs sehol, valójában egyszerű kajaszerzési módon töröm a fejem. Az előttünk ülő tányérjában levő csirkecombra tekintve képzeletben csorog a nyálam. Az enyém lesz. Sorban állás nélkül.

Eközben Finley elengedett. Elmenekülhetek.
És ha már fennáll ez a lehetőség, akkor miért is ne használnám ki?!

Egy óvatlan pillanatban, mikor az ,,új barátom" nem figyel rám, kilopom a csirkecombot az előttem ülő táljából, s a deszkámra pattanva elhajtok.
Hallom, ahogy Finley egy óriásit káromkodna, de ez egy kicsit sem ösztönöz arra, hogy megálljak.
Gurulok, gurulok, hajtom magam, ahogy csak bírom, s egyik pillanatban mintha a falnak csapódtam volna. Egy benga nagy állat rendőr vakar fel a földről, mire Fifi is megérkezik.
- A rohadt kurva életbe! - dühöngök magamban, miközben felkapnak a földről, s a fenekem förzsölgetem, míg Fifi hálálkodik, s a benga nagyokat pislog.

Belátom, hiba volt megszöknöm. Nem is értem miért tettem. Egyszerűen nagy volt a csábítás. Bíztam benne, hogy meglóghatok. Talán sikerült is volna, ha ez a kétajtós szekrény nem áll az utamba.
Fifinél bekövetkezett a végpont. Eldurrant az agya, és nem vevő tovább az idiótaságaimra. Nem szabadna tovább hergelnem őt, ellenben mégis muszáj leszek kitalálni valamit.
Amint kattan a bilincs a kezemen, felszisszenek, majd egy hatalmasat nyelek. - Talán még az emeleten is hallhatták.
Muszáj leszek gyorsan gondolkodni, és valahogy kimagyarázni ezt az egészet. Ha látna most a bátyám, biztosan leverne egy óriási tockost.
Semmit sem reagálok, amíg a kollégájával beszélget, ám mikor megveregeti a fejem, a plafonra tekintve, elhúzom a fejem tőle.
- Tévedsz. Nincs okod. - a helyzethez képest próbálok magabiztos maradni, majd megpillantva az egyetem egyik tanárát egy pimasz vigyor ül ki az arcomra.
- Ugyanis ott megy a tancinéni. - kettőt biccentve jobbra mutattam az irányt Finley-nak. Való igaz, hogy az egyik tanárom battyog arra, ám nem az, akit valójában keresnénk. Mindegy is. Ha elindulnánk, esetleg odakiáltanánk a tanárnőnek, ő minden bizonnyal megállna.
Több száz diákot tanít, így nem tudja igazából, hogy ki vagyok. Csak egy vagyok a sok diákja közül.
Ha azt mondanám Sophia vagyok, azt is elhinné. Így hát a nevemmel talán nem lenne baj.
- Ő utána próbáltam jönni, aztán máris ekkora hajcihő van belőle, cöh! - megrázva a fejem próbálom eltüntetni a hajam a szememből, miközben megindít Finley a folyosón. Remélem meggondolja magát, s a tanárnőhöz megyünk.

Eközben egy hatalmas női sikoly tör elő Finley zsebéből.

- Üzenetem jött, kérlek nézd meg! Lehet, hogy fontos. - bevetve csillogó bociszemeimet pillantok Fifire, majd a zsebét szuggerálva próbálom rávenni őt arra, hogy végre egyszer valahára az legyen, amit én szeretnék.
A csengőhangomról meg inkább ne beszéljünk. A lökött bátyám állította be azért, hogy engem mindig cikibe hozzon. Elfelejtem lehalkítani a mobilom, s gyakran szeret meglepni egy-egy váratlan üzenettel. De valami azt súgja, hogy most nem ő szórakozik.

Ha Finley megnézi a telefon képernyőjét, a bankszámlás böngésző eltűnik, majd a csodálatos háttérképem előtt egy kis ablak jelenik meg:

1 új üzenet
Feladó - Anyu
Kicsim, kérlek azonnal siess...

Ha Finley arra vetemedik, hogy a beleegyezésem nélkül elolvassa azt, akkor ennyit láthat:
Kicsim, kérlek azonnal siess haza, Apád egyre rosszabbul van, és Veled szeretne beszélni!

Mindeközben a lépcső fele pillantva látom Gömbiéket legurulni. Na jó, a maguk sajátos lassú tempójában jönnek le a lépcsőn, s Kisgömbi hüvelyujját villogtatva mutatja, hogy ,,minden oké". Csak tudnám mi minden! Gondolom ők küldték az SMS-t, így hát nem kicsit akarom megtudni mit is találtak ki azok a barmok.

Keep up and good luck!

Vendég

Noel & Finley

[You must be registered and logged in to see this image.]

Homlokom ráncolom. Ismét. Félő, már örökre így maradok. Szavaiban van igazság, ezt még én is kénytelen vagyok belátni. Valami mégse stimmel. Talán csak apróság. Jelentéktelen csekélység, mire időt se érdemes pazarolni. Mégse vagyok hajlandó tágítani. Úgy tapadok a problémára, mint harci kutya az áldozatára.
- Jól tippelsz. – válaszom apró bólintás kíséri. Nem titok. Tudja mindenki, kit ismerek, hogy angol vagyok. Onnan jöttem, ott tanultam, azt a helyet ismerem úgy, mint tenyerem.
- Valóban. – halkan dünnyögve biccentek. Ezzel nem tudok ellenkezni. Más, igaza van. Sejtelmem sincs, miként mennek ott a dolgok. Örülök, hogy az itteni helyzetet megjegyeztem. Olyan azonban biztos akad környezetemben, ki tájékozottabb nálam. Ki jobban tudja, mi, hogy megy arra keleten. Talán majd megkérdezem.
Meséje csodásan kidolgozott, nehéz bármiféle fogást találni rajta. Logikus, felépített. Mégse hiszek neki. Bár nem oly típus ő, kinek a szeme se áll jól, kiről rögtön látni lehet, rosszban sántikál. Bármily más esetben hagynám menni, vissza se nézni. Most azonban egész mást súg megérzésem.
- De, gondolom. – lemondóan sóhajtok, szinte vártam már megjegyzését. Nem is ő lett volna, ha nem köt bele mindenbe, mit mondok. Idegesítő kis rohadék, és még csak meg se üthetem, hisz mégis miként magyaráznám ki? Az sajnos, hogy bosszantó, nem elég jó indok. Pedig mily szép lenne úgy az élet.
Összeráncolom homlokom, már megint, mily meglepő. Bólintok, kicsit, azt is lassan, szinte csalódottan. Oly remekül kigondoltam, s nem működött. Arcizma se rezdül, úgy tesz, mintha minden szava igaz lenne.
Éhes, és persze nyafog. Cukorral igyekszek segíteni rajta, s persze nem értékeli. Nem is tudom, mit hittem. Úgy döntök inkább, nem érdekel tovább. Elengedem fülem mellett minden nyavalyáját.
- Nem! Miért nem fogod fel végre? Szótagoljam? Kottázzam? Véssem a homlokodba? – ennyi volt, türelmem luftballonja hangos csattanással durran ki. Nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott. Általában. Ezt viszont nem bírom már tovább. Vigyorgok, már inkább kínomban, mintsem jókedvemben. Elegem van. Menni akarok.
Megragadom karját, amint ellép mellőlem. Itt nem lesz szökés, nem vagyok már kezdő, hogy könnyedén meglóghasson előlem. Nem érdekelnek a drámások se, ezt a kölyköt akarom. A rácsok mögött.
- Kuss, és nyomás! – felkapom, komolyan mondom, vállamra veszem, ha nem mozdul. Nevetséges lenne, én is röhögnék magamon, most azonban ez a legkisebb gondom. Hajam, elmém, és a kölyök épsége a tét.
- Csodás, egyszer majd növesztek. – nem kéne hozzá sok egyébként. Borostám így is rendesen elszaporodott már. Finomat taszítok a kölykön, és hála az égnek, elindul végre. Létezésében is kezdtem kételkedni már, mégis eljutok az ebédlőig. Az ajtóhoz vezetem, és elengedem. Keresse csak nyugodtan a tanárt.
Hatalmas hiba tettem. Pattogni kezd, amint elengedem. Váratlanul ér szökése, megakadályozni már nem tudom. Káromkodva pördülök meg, egyből utána eredek.
Hamar elgurul szemeim elől, nem látom, merre megy. Attól félek, elvesztem, és ki tudja mennyi ideig tartana újra ráakadni.
Befordulok a sarkon, elvigyorodok, kis híján fel is nevetek. Nem is tudom, mikor örültem utoljára ennyire kollégám jelenlétének. Ő is meglepődik lelkes hálálkodásomon, azonban már nem törődök vele. A kölyökhöz lépek, s megteszem azt, mit rég meg kellett volna már. Bilincsbe verem.
- Hát persze. – rámosolygok, aprót bólintok. Épp úgy, miként ápoló ért egyet betegével, ki Elvisnek képzeli magát.
- Szólhattál volna, mondjuk, ahelyett, hogy elcsórsz egy csirkét, és elrohansz. Legközelebb majd ügyesebb leszel. – szinte barátságosan veregetem meg vállát, csakhogy a sikolyra meglepetten nyikkanjak. Kell vagy fél pillanat, hogy rájöjjek, mi a franc adta ki ezt a borzalmat.
- Még a csengőhangod a gyanús. – fejem csóválom, zsebemben kutatok mobilja után. Előkapom, működésre bírom. Nem lenne szabad, kevés jogom van hozzá, mégis megnyitom üzenetét. Tartalma láttán elhúzom szám. A kölyökre pislogok, majd újra a képernyőre.
Minden porcikám azt üvölti, ne törődjek vele, vigyem be, derítsem ki, mi folyik itt. Ott van azonban a sajnálat lelkem mélyén. Nincs családom, sose volt, mégis érzem, mit jelent, ha van. Nem bocsátanám meg magamnak, elszalasztaná a beszédet apjával.
Mélyet sóhajtok, behunyom szemeimet. Mellkasom emelkedik, süllyed. Testem egy pillanatra megfeszül, mobilja ismét zsebembe kerül.
A kölyök mögé lépek. Halk csörgés, egyetlen pillanat, s a bilincs kezéről máris lekerül. Hátrébb húzódok, kinyitom, becsukom szám, majd ismét megpróbálom kinyögni azt, amit akarok.
- Takarodj haza, kölyök. Ha lehet, ne kerülj bajba. Most az egyszer megúsztad. – sarkon fordulok, lassan elindulok. Van még elég dolgom mára, azt se fejeztem még be, miért valójában ide jöttem. Szinte fáj, hogy eleresztettem, hogy nem tudtam kiszedni belőle, mit tervez. Mobilja az egyetlen, mi nálam maradt, mivel talán megyek valamire. Nem véletlenül csúsztattam zsebembe. Feledékenységnek álcázott terv ez.

Tagged: Noel|Music: [You must be registered and logged in to see this link.]|

Tárgy: Re: Finoel Szer. Szept. 03, 2014 12:43 am

~~Not so~~ Dear Finley,

Trying is something at least.

Teljesen nyugodt vagyok, és próbálok magabiztosnak is tűnni. Persze a pimasz, s nagyszájú énemmel is muszáj előrukkolnom, különben ez az egész faggatósdi egy kalapot sem érne. Én jól szórakozom, Finley már kevésbé. Azt is mondhatnám, hogy az egyik célom már elértem. Felidegesítettem. Azért majd meg kell szenvednem, hogy elengedjen, de nem adom fel! Tudom, hogy eljön még az én időm.
Nem hagyom, hogy megtörjön. Nem egy palimadarat fogott ki - nagy bánatára. Egyikőnk sem számított arra, hogy egymásba fogunk botlani, az egyszer biztos. Pláne nem így. Soha a büdös életben nem gondoltam volna azt, hogy pár szám ekkora bajba tud majd sodorni. Bár mesém mondhatni tökéletes, egyszerűen képtelen vagyok felfogni azt, hogy még mindig az ő társaságát kell élveznem. Még ha idézőjeles élvezésről is van szó...

Tény és való, hogy földrajzból soha nem voltam jó. Az oké, hogy tudok pár országot, s várost, de hogy némelyik hol helyezkedik el helyileg...szégyen-gyalázat, de sokszor fogalmam nincs róla. Azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, hogy hol vannak az angolok, így tudásom villogtatva tippeltem meg vajon honnan szökhetett ide Finley. Valójában egy cseppet sem izgat hova valósi, de igazán értékelhetné azt, hogy ennyire figyelmes vagyok vele szemben. Sőt! Vehetné megtiszteltetésnek is, hogy már a figyelmem nagy részét rá szántam. Tényleg elő tudtam volna adni a cserediákot, aki egy mukkot nem beszél az itteni nép nyelvén.
Vagy akkor még inkább gyanúsabbá váltam volna a számára? Hmmm...

Finley pár perc alatt tett egy száznyolcvan fokos fordulatot. Eleinte tényleg úgy tűnt, hogy tűri, s talán még vevő is az ökörségre. De amint kicsit húzzák az agyát, ő kezd bepöccenni.
- Jóóóó, ezaz! - magamban sunyin vigyorgok, kívülről pedig enyhén lenézően pislogok Finleyra. Idegeskedjen csak, megütni úgyse üthet. Tulajdonképpen ezt használom ki, s ezért húzom ennyire az agyát. Igaz, hogy ijedten nézem, illetve hallgatom reakcióit...de tetszik a dolog, igen. Morogjon csak, nem hat meg.

Hümmögve kezdek el nevetgélni, mikor ismét elutasítja azt, hogy megnyomja a bűvös gombot. Nem tenne semmi rosszat azzal, ha egyszer lenyomná, de ő mégis tart attól, hogy valami komolyabb lesz. De mégis mit tudna tenni az a nyomorult készülék?!
Na mindegy, ha ettől neki jobb lesz a lelkivilága, akkor hagyja a francba az egészet.
- Felfogtam. - válaszoltam kissé megbánóan, ám valójában tojok az egészre. Csak rettenetesen zavar, hogy teljesen feleslegesen meríti a telefon aksiját.
- A kottát elfogadnám. - tettem hozzá hozzám méltóan pimaszul. Mindig is arról voltam híres, hogy enyém az utolsó szó. Mivel a mostani beszélgetésünk során párszor Finley-t illette meg az utolsó szó joga, késztetést éreztem arra, hogy visszavágjak. Akármennyire nem bírja már cérnával.
Bevallom, hogy kissé tele van a gatyóm, de igyekszem ezt nem kimutatni, ahogy itt békésen ballagunk a folyosón. Békésen, na igen. Egyikünkre egyáltalán nem illik a békés szó. Khm.
A szakálltémát is képtelen voltam szó nélkül hagyni.
Borzalmas vagyok, ezt mindig is tudtam, de legalább így nem nagyon akarnak velem barátkozni. Mindig elmondom, hogy nem vagyok antiszociális, csupán gyakran előjön az akut emberundorom. - Tulajdonképpen egy héten hat nap.

Aztán az ebédlőhöz érve úgy gondoltam, jobb lesz, ha különválunk. Ő sem akarja velem tölteni az egész napját, az érzés kölcsönös, így hát miért is ne lépnék le?!
Persze túl egyszerű lett volna, ha nem ütközöm akadályba. Szóóóó szerint!
Az eséstől apró csillagokat kezdek látni, és csak akkor térek igazán észhez, mikor a bilincs kattan a csuklómon, majd Finley először a kobakom, majd a vállam kezdi veregetni. Annyira boldoggá tenne, hogy egy ujja se érne hozzám!
- Tényleg ott van a tanárnő! - ismét biccentek a fejemmel, s pingvin módjára próbálok topogni arra, ahol a tancinénje megy, ám eszembe jut az, hogy nem hiányzik még egy bilincs a lábamra. Ki tudja mi rejtőzik még Finley inge alatt...
Persze a tanárnő kamu, de megoldható lett volna az, ha bejelentem, illetve bejelentjük neki, hogy nem veszek részt az egyik óráján.
- A csirkét igazán megérthetnéd. Iszonyatmód éhes vagyok. - tekintetemmel keresve-kutatva nézek a pipicomb fele, majd lebiggyesztem ajkaim mikor megpillantom pár méter távolságba tőlünk a földön heverni. A nyomorult medvecukra is hasonló sorsra jutott, de azt megmentették Gömbiék.
Pár pillanat elteltével, ,,valami csoda folytán" megszólal, pontosabban felkiált a telefonom.
Finley erre tett megjegyzésére csak megvonom a vállam. Minden gyanús neki, ami velem kapcsolatos, így egy fikarcnyit sem vagyok meglepődve ezen. Majd ha elküldi nekem a kottát, amiről korábban szó volt, esetleg elárulom neki miért ilyen az üzenethangom.
Amikor előveszi a telefont, próbálok odakukucskálni a képernyőre. Ugyan semmit se látok, a szövegbuborékon kívül, amiben az üzenet van. Összefolynak a betűk, csak a kezdőbetűt látom. Azt is homályosan.
,,K" - ezzel aztán rohadt sokra megyek.

A folyosón egyre több szempár figyelőzik, majd megjelenik az egyik vagány gyerek, aki csak úgy mint én, vágott-szemű. Két csajjal az oldalán, egy ördögi mosollyal a képén kezd közelíteni felénk.
- Mi van buzi, elkaptak? - megállva pár méterre tőlünk, egy önelégült vigyorral tekint felénk.
- Ugyan, csak összekevertek veled. - vágtam vissza halál nyugodtan, Ő pedig máris fejét elfordítva az egyik nőjét kezdte el simogatni. Biztosan valami pótcselekvés ez nála, vagy nem tudom.
Nincs rendben a srác, bár az egész egyetem a drogosoktól bűzlik. Ám ezek az idióta rendőrök ezt egyáltalán nem veszik észre! És inkább az ártatlan lelkeket gyanúsítják. Szörnyűek!
A bilincs lekerült rólam, majd miközben pár kört írok le csuklómmal, igyekszem elkerülni Finley, és kollégája tekintetét. De nem megy, figyelem Finley-t. Nem értem mi a helyzet. Nem szól semmit arról, hogy mit olvasott a SMS-ben. Teljesen megváltozott - már megint. Úgy viselkedik, mintha nem jönne ki egy hang sem a torkán. Szólna valamit, de nem megy neki elsőre. Ott állok előtte, várva a végítéletre, hogy most mégis mi a büdös franc lesz velem.

Pár nem túl kedves szó, egy jó tanács..csak ennyi az, amit kapok Fifitől. Elmegy. A telefonommal.
De most ez legyen a legkisebb baj. Sose fogom megtudni mi állt abban az üzenetben - de talán jobb is. Életmentő volt.
- Hé! - kiálltok Finley után. Ha megfordul, brahiból dobok neki egy puszit, s úgy viharzok el, ám ha nem reagál semmit, a deszkámra pattanva hagyom el az egyetem épületét.

Ez volt életem legelső, és remélhetőleg legutolsó beszélgetése egy rendőrrel. Váratlanul ért ez, de újabb okot találtam arra, hogy ne járjak be erre a nyomorult egyetemre.
Az éhségemen kívül már csak egy problémám van. A telefonom Fifinél maradt. Nem mintha sokra menne vele, hiszen egy-két telefonszámon kívül más nemigen van rajta. Képek közt is csak engem meg pár gördeszkát találhat. Igen, szeretek selfie-t lőni, s ami a deszkákat illeti...volt olyan, hogy azon vacilláltam napokig, hogy melyiket vegyem meg.

Vissza kell szereznem életem harmadik szerelmét!

Thank you!