Mom forgive me, i'm your son


- Értsd meg, felkértek énekelni, muszáj elmennem arra a meghallgattatásra anya!
- Fiam, ha kilépsz azon az ajtón többet meg ne jelenj itt!
Csend ereszkedett. Anyám alvós köntösbe állt a konyhaajtónak háttal, én a bejáratnál cövekeltem le. Az összes cuccom nálam volt, néhány sporttáskába tuszkolva. Már jó pár napja érett ez a veszekedés. A nyugodt légkör ami apám halála óta eltűnt, most már izzó vaspálcává alakult. Anyám mindig is félt a magánytól, nem akart egy nagy házban egyedül élni, engem pedig mint egyetlen gyermekét a lágy szellőtől is óvott. Azonban a makacsságom egyre dühítette és mikor elakartam menni egy énekesi poszt betöltésére, elküldött otthonról. Nem tehettem mást.
- Ég veled, anya...szeretlek.
Kiléptem az ajtón és magam után becsukva kirohantam az utcára, keresve az első buszmegállót. Kint iszonyatos hideg volt, alig múlt el pár napja a tizenkilencedik születésnapom. December volt és rohadt hideg.
Az első saroknál se mentem tovább, mikor összerogytam egy ház előtt és sírva fakadtam. Egész életembe bűntudatom volt. Mert nem voltam jó tanuló. Mert több munkámból is kirúgtak már. Mert megbuktam az iskolában. Mert nem volt apám. Úgy éreztem mindenkinek csalódást okozok.
Két fickó arra jött, akik azt hívén, hogy hajléktalan vagyok odadobtak a lábam elég pár dolcsit.
- Szegény flótás.-mondta az egyik.- Tuti, hogy nemrég került utcára.
Tíz perc zokogás után tovább folytattam az utam és egy buszmegállónál várakoztam.

Két nap múlva...

A kosárpálya terem hatalmas volt, a cipőm az olvadt hótól csikorgott és nyikorgott mint az őrült. Ócska és régi Nike cipő volt, ami a pár nap alatt még jóban elszakadt és nyúzott lett. Belépve egy hatalmas asztal mögött pár srác ült, nemsokkal voltak nálam idősebbek.
- Helló.-köszöntem halkan és apró mosollyal.
- Üdv, testvér! Bemutatkoznál, légyszíves?-szólalt meg egy körszakállas srác kopasz fejjel.
- Dwight Seather vagyok.
- Értem...mondd hány éves vagy?
- Tizenkilenc vagyok.- válaszoltam.
Közben egy szőke hajú srác vigyorogva felém szólt.
- Hé, miért nem pakolod le a táskáid? Olyan görcsösen szorongatod, hogy mindjárt kitörik a kezed!
Erre halk nevetésbe kezdtek, én pedig félénk mosollyal elkezdtem lepakolni. Közben elkezdtem lepakolni, de az egyik kisebb táska kiszakadt és kiesett belőle nagyjából minden holmim. Szerencsére azokban csak rajzok voltak, amit az asztal mögött ülő srácok is kiszúrtak. A kopasz felém szólt.
- Hé, mutasd csak, mik azok!
Az egyiket a sok közül felkapva odabattyogtam hozzájuk majd letettem az asztalra. A rajzon egy háton fekvő oroszlán volt, amiből árnyék formájaként egy tagbaszakadt fickó mászik elő. A szőke srác elismerően füttyentett.
- Haver, ez aztán szép! Te rajzoltad?
- Öhmm...igen. Ebből éldegélek.
- Klafán néz ki.-vigyorgott egy fekete hajú srác.- És hol éldegélsz?
Kínos csend ereszkedett. Zavartan vakartam meg a fejem és kissé dadogva válaszoltam.
- Hát...izé...most ép-ép-éppenséggel...az utcán. Vagy egy szegény szálláson.
A srácok döbbenten bámultak rám, csak hosszú csönd után szólalt meg az egyikük.
- Úgy érted, csöves vagy?
- Hát...igen.
A kopasz srác szánakozóan bámult rám majd rekedt hangon megszólalt.
- És nálunk akarsz énekes lenni?
- Hát megpróbálkoznék.
Azzal engedélyüket nem kérve egy Korn számot elkezdtem énekelni. Gitár és dob, na meg basszer nélkül persze egyáltalán nem volt olyan jó mint az eredeti szám, de a végére mindegyik srác elégedetten bólintott.
- Na, milyen volt?-kérdeztem szerényen mosolyogva.
A kopasz összenézett a haverjaival majd válaszolt.
- Nos, a hangod nem rossz, személy szerint tetszett. DE! Sajnos mi erősebb hangú embert keresünk, aki jól tud hörögni. Nálad az ordítás megy jól, öhmm...Dwight. Viszont felajánlunk egy másik melót!
Érdeklődve húztam össze a szemem. A kopasz folytatta.
- Lehetsz, a "Blue Shine" vokálosa, illetve az album képek készítője.


Nem mondom, hogy túl híresek lettünk, de meg volt a magunk híre. Az énekesi posztot végül Michael Strawords vette át, aki viszont rövid időn belül kilépett. Azután egy évig én voltam az énekes, pontosabban az új albumig. Aztán jelentkezett szerintem a világ legszimpatikusabb sráca, Darren Ol' Zartron. A fickó Kanadából jött és szinte kapásból a legjobb barátom lett. Miután ő megjött a banda egészen más témákat kezdett, ahol egyenrangú partner lettem, hisz nem vokalista pozíciót kaptam, hanem második énekes. Duóba nyomtuk Darrennel. Ami hozzásegített a barátságunkhoz a sorsa volt. Ugyanolyan volt mint én, fél évig hajléktalan volt és semmihez nem értett szinte. Teszem hozzá mindkettőnknek lett egy saját mellékállása a bandába. Amíg én a grafikai dolgokat végeztem, ő javított minden cuccot.
Tizenkilenc év telt el azóta, a "Blue Shine" máig meg van, kicsit nagyobb hírünk lett, Amerikába kisebb rendezvényeken fellépünk. A munkám még mindig ugyanaz, bár az énekesi pozíció egyre jobban ereszkedik rám, mióta Darren érdeklődése elhajlott a gitár felé. Azóta anyámmal is jóba lettem, aki azóta egy angol öregúrral él együtt, bár a fickó miatt nem szívesen látogatok el hozzá. Azok a zsírdugók a fülébe, fúúj!


(Csak, hogy lásd: nekem is van humorom)