Csendesen figyel, míg a kölyök besorol a lakásba, lepakolja a holmiját és mindemellett csodák csodájára még pimaszkodni is van ideje, energiája, kedve. Bámulatba ejtő néha, hogy bár Damien milyen értelmes és okos fiú, mennyire hiányzik belőle az az alapvető félelemérzet -vagy nevezzük életösztönnek-, ami kevésbé okos társaiban talán valamivel jobban megvan. Valahol megérti ezt az arroganciát, már csak azért is, mert pontosan tudja, milyen fárasztó és idegőrlő komplett idiótákkal maga körül létezni a munkahelyén, de a fiú egyszerűen ordítja, hogy "igen, nézzetek rám, magasabban állok". Csak azt felejti el, hogy az emberek sérelmezik az ehhez hasonló öntudatot és számtalan hátrányt és ellenséget szerezhet magának ezzel.
Könnyeden fordul Damien felé, vállával a falnak dől, míg unokaöccse a cipőjével bíbelődik. A szemüvegét a nappaliban hagyta, egyébként is nulla dioptriás, nincs rá szüksége, de arra jó, hogy ártalmatlanabbnak tűnjön benne.
Eric Slaternek mindig is volt egy különös, de igen jellegzetes pillantása. Nem feltűnő. Érzék kell ahhoz, hogy valaki észrevegye.. intuíció talán vagy empátia, esetleg szerencse, hogy pont elkapja azt a pillanatot a férfi arcán. A pillantás - vagy inkább annak hiánya. Amikor csak néz egy pontra és látszik, hogy az egész lénye tömör abban a másodpercben, semmi üreg, semmi visszhang, mintha csupa izom, bőr, megfeszült ín, amelynek a réseit elleplezett érzelmek töltik ki, hogy a felszín sima legyen. Ahogyan a dagály elfedi a partot, úgy tűnik el az ember a jelenlétéből.. hogy aztán ez a különösen és furcsa módon nyugtalanító csendesség visszahúzódjon és ismét mozdulni látszódjon a szemöldöke - fölfelé.
Abban a másodpercben, hogy Damien kiegyenesedik, a vállánál fogva ragadják meg és taszítják a falnak. Az idősebb férfinak nem jelent kihívást, fizikailag erősebb a kölyöknél - és nem mondhatni, hogy fair módon szemből támadt volna. Így Damien hamar a falhoz szegezve találhatja magát, Eric alkarja a torkához szorul, így a másik csak nehezen, alig-alig jut levegőhöz.
- Rendben, hát akkor hagyjuk a szülői hegyi beszédet... - Beszélhetne nagy elánnal, felemelt hanggal, fintorogva, vicsorogva, de pont azért tűnik veszélyesebbnek, mert már-már higgadtan megfontolt még a helyzethez képest is.
- Ide hallgass, drága unokaöcsém. Engem nem érdekel, hogy jobb vagy másoknál, nem mondasz újat, őszintén szólva már nagyon unom, hogy ezt folytonosan hangoztatnod kell.
Szabad kezével a saját hajába túr és bár csak fél karral tartja Damient, meglepően sok erő van benne, talán mert bár nincs emberfeletti ereje, technikásan alkalmazza azt, ami van: megdönti magát, a testsúlyával is tartja a másikat.
- Elveszed az időmet. Felzabálod. Tudod mennyi idő elmegy azzal, hogy az ostoba dékánod sápítozását hallgassam? Hogy épületek védelmi rendszereit törjem fel, csak hogy megakadályozzam a kivégzésedet, mert megint nem tudtad befogni a szádat?
Megnyomja az alkarját, ezzel méginkább a falhoz préselve a fiút. Érezni a tisztaság illatú szantált a bőrén, a mentolt a lélegzetén.
- A legegyszerűbb lenne, ha kitekerném a nyakad. - Damien szemébe néz azzal a riasztóan üres, érzéstelen, ám okos, töprengő pillantásával, mielőtt elengedné és hátrébb lépne. Megrázza a kezét, mintha a koszt rázná le róla.
- Nem most fogom, de igyekezz ne megkísérteni.

Rezzenéstelenül hallgatja végig az izmozó, feleslegesen nagyképű szöveget megint a kölyöktől. Még meg is tudná érteni, ha mással beszélne, az emberek nagy hányada idegesítően ostoba, olyannyira, hogy szinte foglalkozni sem érdemes velük. Azt azonban nem fogja tűrni, hogy ezt a játékot vele játssza el. Halványan elmosolyodik, és ez a mosoly pont olyan, aminek biztatónak és kedvesnek kéne lennie, mégis azért imádkozik az ember, hogy eltűnjön végre onnan.. mert míg ott van, addig semmi jót nem jelent.
- Igazad van, nem foglak megölni, hagyhatnálak inkább meghalni, mikor legközelebb ostobán kinyitod a szád a rossz embernek. Egy, a fejedhez tartott revolvernél te sem vagy okosabb.
Megigazítja a nyakkendőjét, ami az előbbi heves mozdulat nyomán kioldódott kissé. A szavaival ellentétben, éles kontrasztot alkotnak ezek a kulturált, gondos mellékcselekvések.
- Sokkal rosszabbat is tehetek annál, minthogy megöllek, Damian.
Így is nagyon ingerli már a folytonos szemtelenkedéseivel, egy nap a türelmének végére fog érni és nem fogja magát vissza tovább, és pillanatnyilag úgy érzi, hogy az a nap, nincs is olyan messze. Kedve lenni tényleg komolyan megbüntetni a kölyköt, lássa csak, mennyire nem viccel, mikor fenyegetőzik. Mert a szándék az veszélyesen és agresszív bizsergéssel húzódik a bőre alatt, a csontjaiban és az izmaiban. Csak a szilárd tudat tartja vissza a cselekvéstől, de a fiú szinte küzd azért, hogy felhagyjon a próbálkozástól.
- Ki akarna veled tárgyalni? Nem vagy abban a helyzetben.

Dehogynem az ő gondja, nagyon is az ő problémája, ugyanis a kölyök akár akarja, akár nem, de az ő személyes tulajdonát képezi. Eric Slater pedig ragaszkodik a tulajdonához, és ha éppenséggel pont az sodorná veszélybe önmagát, akkor tesz azért, hogy ez ne történhessen meg. Ugyan még mindig ott lebeg a levegőben a már elhangzott kérdés - Tőle ki védi meg? Senki.
Pont ez a kiszolgáltatottság az, amiről a fiú nem akar tudomást venni, vagy még nem is ébredt rá igazán. Lényegében akármit tehetne vele. Elmegy a rendőrségre? A fiú szava az ő szava ellen. A fiú szava az ő kapcsolatai és ismeretsége ellen. Az anyja, amikor meghalt, tulajdonképpen nekiadta ezt a kölyköt, rosszabb kezekbe nem is helyezhette volna, de megboldogult nővére ezt nem tudhatta akkor.
Lehet, hogy Damian nem gondolja komolyan, mikor provokálni kezdi.. vagy egyszerűen nem tudja, hogy mire is ingerli ilyenkor, mert nem arra, hogy megüsse, annál sokkal rosszabbat is tehet a fiúval. A türelmének utolsó morzsái peregnek ki a keze közül, pedig évek óta tartja magát. Szóval tegye, amit akar?
- Rendben. - A zárt mosolyból szélesebb mosoly lesz, van valami igazán riasztó ebben az egy szóban. Ugyanis ezzel együtt engedi el a gyeplőt saját indulatai és késztetései felett. Kattan a zár az ajtón, ahogy magukra zárja.. majd a neki háttal álló fiút a vállánál, a felkarjánál ragadja meg, rántva magával a nappali felé. Azaz a nappalin keresztül a saját szobája irányába. Az első lendület, amivel megrántja, ha nem vigyáz a fiú, még talán meg is húzza a vállát, de nem törődik azzal, hogy fáj-e vagy nem fáj Damiennek. Jobban is fog fájni a következő egy-két órában.
- Ebben az esetben töltsük el hasznosan az időt, ahelyett, hogy elfecsérelnénk.
Persze nem gondolja, hogy Damien engedi magát csak úgy átráncigálni a szobán, így abban az esetben, ha ellenáll, keres rajta más fogást, de alapvetően kihasználja a fizikai fölényét a másikkal szemben.