A fekete Typhoon kellemes dorombolással fordult rá a külváros ama útjára, mely a Kastélyhoz vezetett. Rappold nem akart gyorsan hajtani, a város ezen részén nem sokszor fordult meg eleddig, jobbára csak áthajtóban, s mivel a GPS-t szívből rühelli, maradt a régi jó, „nézd a térképet, és figyeld az utcaneveket, majd a házszámot”-módszer. Nem mintha egy villa (még ha nem is a legnagyobb) olyan nehezen felismerhető lenne… a gond csak az, hogy a város eme részén több ilyen is van, még, ha nem is egy kupacon. Elég rossz utcába lefordulni, s lehet lesni, mint hal a tepsiben, hogy miért nem úgy néz ki a ház, ahogy a neten látta.
Általában első megkeresésként egy telefonhívás elég, annak megtudakolásához, hogy az illető vállalna-e egy riportot magáról és a tevékenységéről, majd az egyeztetések után történik a látogatás, akár több is. Azonban Rappold csupa jószívűségből felajánlotta Molinának, a magazin főszerkesztőjének, hogy kijön, és ezt megkérdezi személyesen Ms. Broughtontól.
Nem, semmi köze nincs eme „tradíciótörésnek” ahhoz, hogy a kastélyban mindenféle kellemesen perverz üzelmek folynak, melyeket a férfi igazán szívesen megnézne magának közelebbről. Ugyan már! Ez pusztán újságírói kíváncsiság, no meg anyaggyűjtés, s ne feledkezzünk meg az esetleges problémák elhárításáról sem, ha a hölgy mégsem állna kötélnek, vagy kissé kéretné magát. (Indoknak eme kijelentések voltak annyira jók, hogy Molina ráhagyja az ügyet hősünkre.) A ház körvonalai már messziről felsejlettek, s az épület ódonsága első blikkre egy brit kísértetkastélyra emlékeztette Rappoldot, ahogy behajtott a kovácsoltvas kapun (feltéve, hogy senki és semmi nem állta ebben útját). Leparkolt egy – vélhetően – a vendégek számára fenntartott helyen a főbejárattól távolabb. Legfeljebb rászólnak, hogy nem jó helyen áll, akkor odébb megy, bár előzetes tervei szerint fél óránál tovább úgysem marad. Addig csak nem kell senkinek ez a pár négyzetméternyi terület. Felkapja az anyósülésről a cipzáras fekete bőr mappáját, kiveszi a slusszkulcsot a zárból, s elhagyja az autót. Az öltözéke nem elegáns, de nem is slampos, mindenesetre passzol magas, kisportolt alkatához: gyárilag koptatott farmer, sötétszürke, v nyakú pulóver, valamint vékony anyagú, világosszürke zakó, s fekete hasított bőr cipő. Arca kissé borostás, sötét haja kissé összevissza áll, bár a mostanában divatos frizurák fazonjától így sem esik távol, ellenben fél fényévnyire található attól a frissen borotvált, jólfésült, pökhendien vigyorgó önmagától, ami egy 2×3cm-es portrén szerepel a rátartiságukról elhíresült cikkei mellett Las Vegas különböző médiatermékeiben. Sebaj…
A kocsi és a ház nyitott ajtaja között egy perc az út. Rappold lendületes léptekkel siet be az épületbe, majd áll meg a küszöböt átlépve négy-öt lépés után. A berendezés – bár impozáns, s a csillár is klassz – kevésbé fogja meg tekintetét, mint lépcsőn lesiető csábos kis nő, de mielőtt az újságíró leszólíthatta volna ama céllal, hogy kit és miért keres és azt hol találja, amaz tovalibben. Kár… vagyis…
– Remek – állapítja meg, majd körbefordul, hogy lát-e pl. egy személyzeti ajtót, vagy valami lakájfélét, ami a kastélyokhoz úgy általában dukál. Ebből következik ama kérdés, hogy várjon-e, esetleg induljon el a tünemény után. Utóbbi! Szinte azonnal! Természetesen. (Ugye az a bizonyos újságírói kíváncsiság, ráadásul olyan csodálatosan adja magát helyzet, éppen csak a fehér nyuszi helyett a bőrszerkós nyuszit kell követni.) Az esetlegesen felhangzó kiabálások nem feltétlenül vannak/lennének kedvére, legyenek bármily kéjesek, pláne, ha ezeket ostorcsapás, vagy lánccsörgés hangja követné, de nem is késztetik/késztetnék tétovázásra. A terepfelmérés az anyaggyűjtés része. A jó riport előjátéka – pardon! – egyik előfeltétele a környezet saját szemmel történő, minél behatóbb megfigyelése…
– Hé! Miss…! Várjon! A ház úrnőjét keresem – szól hangosabban a nő után, s igazából maga sem tudja hova tart, de jobb úton lenni, mint megkukulva állni az előtérben a festmények között, s a férfi egészen biztos abban, hogy a lány a közelben van. Végül is, mekkora lehet ez a ház, és milyen hosszú lehet ez a folyosó, amire rátért? Előbb-utóbb elő kell, hogy kerüljön valaki, akitől Rappold útbaigazítást kérhet. Meglehet, ez olyan hamar megtörténik, hogy sokat kóvályogni sem lesz lehetősége.

Rappold nagyon ügyes a csinos lányok szem elől nem tévesztésében… ez persze a foglalkozásával együtt jár, s nem csupán a csinos lányokra terjed ki, hanem minden egyes meginterjúvolandó egyénre is nemre, korra, foglalkozásra való tekintet nélkül.
Igyekszik beérni a vöröst, s egyre szaporázza lépteit, hogy a barnaságtól félhomályos(?) folyosón elkapja. Bár meg kell hagyni, kellemes ez a fogócska, még akkor is, ha a végén nem szoríthatja a falhoz a lányt azzal a céllal, hogy szép lassan kihámozva a bőrszerkóból, majd magáévá tegye a szőnyegen, pusztán útbaigazítást kérhet.
Túl van már rég a kamaszkoron, nem kell figyelmeztetnie magát arra, hogy ez most munka, de tekintete azonnal leragad a vele szemben felbukkanó macskanőn. Rappold nyel egyet, s visszafogja magát attól, hogy nagyon rákoncentráljon a látványra, egyszerűen a szemeibe néz, azonban, mikor amaz mellé érve a fülébe nyávog, a férfi önkéntelenül fordítja felé a fejét. Talán az arcuk is összeér… vagy inkább az arca és a maszk(?), miközben a fülébe búgott hang az agyában kellemes bizsergéssé transzformálódik, hogy rögtön lekússzon a gerincoszlopán. Ha a nő tovább megy, a férfi még pár pillanatra utána néz a válla felett, aztán fordul a vörös lány feltételezett irányába, aki közben eltűnt.
Tüdejéből halk sóhaj tör fel, s immáron eszébe sem jut megkérdezni a macskát, főleg ama párbeszéd után, amelyet a következő pillanatban hall.
Ez sem lesz meg fél órából…
Nem mintha bánná, egy bizonyos határig szívesen sodródik az eseményekkel. Addig amíg szabadon ki tud szállni belőlük, ha a kedve úgy kívánja.
A boltívre vet egy pillantást, majd tovább indul, s a fekete korláton túli hideg fényben úszó látvány kissé meghökkenti.
Igen, tisztában volt vele, miféle üzelmek folynak ebben a villában.
Nem, nem számított arra, hogy az efféle üzelmeket nagytotálban láthatja. Ebben a pillanatban rájön, hogy naivitás volt azt feltételezni, hogy szépen szeparálva a szobáikban eljátszogatnak a népek egymással. Ennek tudatában arra gondol, hogy a vöröske akár még meg is lehetett volna, de inkább elhessegeti ezt a képet.
Miután tett egy lépést a medence széle felé, lenéz az ott zajló jelenetre. Az egészben van valami bájosan groteszk. A padok, a tábla… Már egy iskolában sem valószínű a zöldre festett tábla és a kréta (talán csak a gettós sulikban.). Akár a gyerekkorát is idézhetné, ha ebben a helyzetben eszébe jutna a gyerekkora. Látja, ahogy a nő felnéz rá, s állja a pillantását, bár kissé megemeli az állát, tekintete továbbra is a szemüveges perszónán marad egészen az ostorcsapásig. Magában megjegyzi, hogy ez az egész helyzet nagyon… szigorú… ahogy a következő kérdés is.
Rappold lassan fordítja a fejét a hang irányába. Tekintete lefutja a kötelező köröket (arc -> dekoltázs /vagyis csipkével izgalmasan takart dekoltázs/ -> arc), majd egész testével a jövevény felé fordul, s bár örül annak, hogy végre hozzá intézett emberi beszédet hall, mégis megkapja azt a kérdést, amelyre jelen körülmények között sehogy sem lehet jól felelni. Vagyis lehet, annak, aki azért van itt, hogy efféle korbácsos örömöket szerezzenek neki, de nem egy munkáját végző újságírónak.
A fenébe is! Volt egy nyuszi, egy macska, s most talán itt van maga a Szívkirálynő. Vagy az egyik beszélő virágszál. Bár ő saját magát nem érzi Alice-nak. Messzemenően nem!
– Egy cukrászdában nem nehéz megkívánni az édességet, hölgyem – mondja végül némi hezitálás után egy félmosollyal. – Annak sem, aki szimplán a cukrászmesterrel beszélne.

Az alant zajló jelenetet igyekszik kizárni a tudatából, de az csak nem hagyja magát. Nem könnyen… Viszont a férfi már meg tudja állni, hogy ne nézzen le, bármit is hall. Nem prűd, ám az efféle jeleneteket jobban szereti a tévéje, vagy a számítógépe képernyőjén keresztül élvezni… igaz, nem úgy tűnik, mintha a résztvevők különösen bánnák a vétlenül erre tévedő bámészkodók érkezését. Máskülönben a szőke démon sem ácsoroghatna itt… persze ő nem valószínű, hogy vétlenül tévedt ide, talán éppen a tanterembe tartott, hogy erősítést…
Elég!
Diplomatikusságának dicséretére nem szól semmit, ámbár a diéta szó hallatán röviden elneveti magát. A következő kérdést válaszolatlanul hagyja, betudja költőinek, s bizony, egyetértene Estherrel abban, hogy egyértelműen lesír róla, hogy először jár ehhez hasonló helyen. Ha nem így lenne, akkor nyilván képes lenne mérsékelni az átlagosnál lényegesen szaporább szívverését, példának okáért… Persze egyetemistaként az ember átél egyet, s mást pl. egy kellemesen túlhevülő szigorúan koedukált kollégiumi buli során, avagy évek múltán közelebbről megismerkedik egy haverja legénybúcsújára leszerződtetett két sztriptíztáncosnővel… egyszerre… de azért ezen esetek nem hasonlíthatók az itteni professzionalizmushoz, és hellyel-közzel közönség nélkül maradtak.
Végül engedve a láthatatlan erőnek, közelebb sétál a nőhöz. Tekintete annak arcára vetül.
– Nem diétázom, hölgyem… – kezdi, s határozottan örül annak, hogy a nő vette a lapot. Ezt a témát egészen sokáig boncolgathatnák, s ebből kiindulva Rappoldnak egészen konkrét sejtése van arról, hogy hova is juthatnának végül, ha vendégnek hazudná magát, s a lágy arcot elnézve a kísértés hatalmas, de ő most nem testi örömökért van itt… direktben nem. Nem mellesleg fogalma nincs arról, hogy működik a hely pénzügyileg. Mint egy exkluzív klub magas tagdíjjal, vagy egy bordély, vagy egy vidám baráti társaság becsületkasszával? Meglehet, nem keres elég jól ahhoz, hogy pénzügyileg megengedje magának az itt elérhető gyönyöröket.
Lassan benyúl zakója belső zsebébe, s egy sötétszürke-világosszürke színátmenetes névjegykártyát húz elő belőle, amit egyből átnyújt a nőnek. Végülis a szőkeség ajánlotta fel a segítségét, és ha már így alakult…
– Uriah Rappold, újságíró. A Reale Scorta magazintól – amennyiben Esther átveszi a kártyát, ennek az állításnak az igaz voltáról maga is meggyőződhet. A férfi a nő magabiztos megjelenéséből, s utolsó mondataiból arra következtet, hogy a tulajdonosnővel áll szemben, de meghagyja annak lehetőségét is, hogy annak egy magasabb rangú beosztottjával. Akárhogy is, a névjegykártya nem kerül rossz helyre.
– Ms. Esther Broughtont keresem. A kastélya felkeltette a magazin érdeklődését. Megtudakolnám, hogy a hölgy vállalja-e, hogy egy riportot készítsek róla és a… – rövid szünet, egy pillanatra elvonja figyelmét a medencében „játszadozó” párocska, bár most sem néz rájuk. – És a kastélyáról.

Hogy kár lenne? Talán… igen… Főleg az után, ahogy a nő végigmérte őt. Csodás teremtés, és Rappold készséggel elhiszi a szavait, s nem sok kell ahhoz sem, hogy elhiggyen neki mindent, bármit, akármit, amit mond. Azonban még sikerül a fejében tartania a gondolatait. Az osztálytermi jelenet már önmagában is elég normaszegő, s bár a fantáziáját birizgálja még mindig, az igazat megvallva, nem cserélne a fickóval, aki az ütleget kapja.  A felé nyújtott kezet elfogadja, s megszorítja határozottan, de nem túl erősen, mégiscsak egy nővel fog kezet.
– Részemről a szerencse, Lady Esther! – viszonozza a köszöntést. A nő ezek után a csábító helyett a házigazda szerepét veszi fel, s Rappold kimondottan hálás, hogy a továbbiakban nem az alant zajló fenyítés hangjait hallgatva akarja tartani az asszony az audienciát.
Az újságíró elindul Esther után, ha teheti, felzárkózik mellé, mintegy féllépésnyire lemaradva. A vörös fénnyel megfestett folyosó, és a boltíveken túli látvány semmivel sem járul hozzá szívverésének lecsillapításához. Jobban örült volna, ha azon a folyosón át mennek az irodához, amin át érkezett. Óhatatlanul felmerül Rappoldban az a kérdés, hogy a királynő szándékosan vezeti-e erre, vagy tényleg csak erre vezet út a királynő „tróntereméig”. A malterral vakolt falak és a láncok puritánsága kétségtelenül egy tömlöc kínzókamrájának hatását keltik benne. Ezt tökéletesen alátámassza a két nő látványa – bár csak pár pillanatra kerül a látóterébe –, s úgy hat a férfira, mint valami, ami nagyon absztrakt, nagyon bizarr, és nagyon izgató, ugyanakkor kissé ocsmány.
Mi a szart kenhet rá? – fogalmazódik meg benne a kérdés sokkal prózaibb hangvételben, de jobbnak látja most nem hangosan kimondani, s inkább az utat bámulni maga előtt, mint bármi mást, ami nem a folyosón van. Éppen elég hogy ennyire elragadta a hely atmoszférája, nem akarja ölében a mappáját szorongatva végigülni a főnökasszonnyal a beszélgetést… (az ehhez hasonló kínos szituációkat szeretné a gimis éveivel örökre eltemetni, nemhogy újra átélni… bár itt az efféle hirtelen jött gerjedelmeket nyilván tudják kezelni. Nem is kérdés.) Aztán arra gondol, hogy Lady Esthert mennyire lehet nehéz felizgatni, ha ilyen kérlelhetetlen szenvtelenséggel(?) vonul végig a folyosón, miközben tökéletesen tisztában lehet/van azzal, hogy mi minden folyik a kastélyában, konkrétan a közvetlen közelében.
Az irodába érve Rappold a jobb oldali székhez sétál, megköszöni a hellyel kínálást, de csak az után ül le, miután Esther helyet foglal a trónusán. A mappát a másik székre teszi, amennyiben az az ülőalkalmatosság karnyújtásnyira lenne tőle, máskülönben a padlóra helyezi a széke lábának támasztva.
Ama korábbi megállapítása rögtön megszilárdul benne, hogy a nő tudja, hogyan kell a dominanciáját kimutatnia, s ezt nem csak a méretes asztal, a hatalmas szék, s az ezt kifejező testbeszéd teszi. Egyértelműen van a lényében valami fenséges, és elegáns.
– Magunk is szeretünk eltérni a megszabott normáktól, Lady Esther – mondja, amint a nő elhallgat, s kényelmesen elhelyezkedik a fotelben. – Az Ön személye és az Önök tevékenysége kellőképpen extravagáns ahhoz, hogy részünkről az első megkeresés személyesen történjen. Biztosíthatom, ez nem szokatlan – haloványan elmosolyodik, s még hozzáteszi: – És ha nem gond, akkor vehetem pozitívumnak, hogy sikerült meglepetést okoznunk?

A hölgy szereti a meglepetéseket, ez mindenképpen pozitív. Persze önmagában nem jelent semmit, csupán egyetlen benyomás, vagy bíztató jel.
Molina meghagyta Rappoldnak, hogy bármit lát, fokozottan legyen udvarias. Erre eddig nem lehetett panasz: sok mindent látott és nagyon udvarias maradt. Tudja jól, hogy ezzel a kis körsétával csak az idebent zajló játékok felszínére kapott rápillantást, a mélyére nem. Ha az úrnő igent mond, s nem kér másik riportert Rappold helyett, vagy Molina nem adja másnak a lehetőséget, akkor a férfi érzése szerint nagyon tanulságos lesz az az idő, amit a kastélyban tölt el terepszemlén, anyaggyűjtésen, megfigyeléssel és interjúk készítése során. Talán még új dolgokat is tanul… (A belső, buja, zümmögő hangocska ezt súgja.) Feltéve, hogy Lady Esther igent mond. Előtte azonban a férfinak lesz egy útja Everetthez, mert mégsem kezdhet neki egy ekkora projektnek teljesen… inkább majdnem teljesen tudatlanul. És ki más tudná erről jobban kiokosítani, mint a cég királynéja, aki Molina szerint szakértője a témának? Arról azonban nem nyilatkozott a főszerkesztő, hogy elméleti, vagy gyakorlati szinten is szakért-e a hölgy.
Kérésére a választ hallva a férfi kimérten bólint, még mosolyog, de mosolya egyre inkább elhalványul.
– Nem zavar. Tegyen kedve szerint – válaszol a második kérdésre, de a számára felkínált cigarettát visszautasítja rövid fejrázással. Alkalomadtán ő is rágyújt, de sosem volt, s nem is lesz túl aktív dohányos, viszont a sok láncdohányos kolléga mellett egész jól hozzáedződött a cigifüsthöz. A fejrázás után gyorsan rátér a nő cikket érintő kérdésére.
– Ha megengedi – s a mappát visszaveszi az ölébe, kicipzárazza, s rövid válogatás után egy 130 oldalas, az A4-es lapnál 2-2 cm-rel kisebb méretű magazint húz elő, s átnyújtja a nőnek. – A legfrissebb példány, az Öné. Megkértek, hogy hozzam el. Ezért a személyes megkeresés… részben – a mappa cipzárazatlanul visszakerül a helyére. – Ez a Reale Scorta magazin. Ha esetleg nem ismerné. Negyedévente jelenik meg és az év végén lesz két éves.
Rappold itt elhallgat fél percre, hadd beszéljen először a magazin, ami külsejét illetően is impozáns jelenség. Fényes papírra nyomtatták. A hátoldalán egy egészoldalas reklám egy Vegas-i sokcsillagos étteremről, a címlapján az egyik helyi partykirálynő, aki a belváros egyik népszerű lokáljának tulajdonosa, nem mellesleg az egyik különösen felkapott Vegas-i rendezvényszervező cég is az övé.
Amennyiben Lady Esther belelapoz a magazinba, szembetűnően sok reklámot talál benne csupa felsőkategóriás holmiról. Az autók, az egzotikus nyaralóhelyek, a szivarok, az ékszerek, a parfümök, a borok és a Vegas-i luxusszállók és kaszinók között megannyi színes fotóval illusztrált riport, interjú, társasági eseményről való tudósítás, valamint néhány, vagy csak egy félmondattal ellátott majd’ kétoldalas művészi fotó követi egymást azon a bizonyos 130 oldalon.
– A magazin a Scorta Borgese nevű cég gondozásában jelenik meg kis példányszámban, és elsődleges feladata a cég ügyfélkörének bővítése, valamint a közvetlen ügyfelekkel és más üzleti partnerekkel való kapcsolattartás. A cég partnerlistáján szereplő cégeknek és magánszemélyeknek ingyenesen küldjük ki azért, hogy a cég szolgáltatásait igénybe vegyék, valamint a későbbiekben reklámfelületet vásároljanak, illetve megismerjék egymás tevékenységét – folytatja, hiszen ezt már nem tudja az újság ilyen röviden és ennyire direktben összefoglalni. – A magazinból értesülhet még a fontos társasági eseményekről… Az Önökről szóló riport az utolsó negyedévre tervezett számban jelenne meg, amelynek a fő témája a BDSM. Kiemelt, pozitív kicsengésű írás lenne, sok fényképekkel megtoldva. Akár 8-10 oldalt is kitenne reklámok nélkül. Egyrészt a kastélyt és a tevékenységüket, másrészt Önt mutatnám be, mint a ház úrnőjét, mint üzletasszonyt, mint magánembert… – elmosolyodik – Az Ön igényeitől függően. Igent mond rá?
Ismét elhallgat. Hosszan beszélt, de szükséges volt. Ez alapján Esther tud mérlegelni, véleményt alkotni… esetleg dönteni most azonnal. Míg beszélt, Rappold majdnem végig a nő szemeibe nézett (ha Esther közben a magazint is lapozgatta, akkor simán csak a nő arcát figyelte), s elégedetten tapasztalja, hogy mire ajkait az utolsó szavak is elhagyják, addigra – úgy gondolja – majdnem teljesen visszavedlett újságíróvá, annak ellenére, hogy fülel rendesen, hátha behallatszik valami a kastélybeli eseményekből az irodába.

Rappold hagy időt a hölgynek a magazin megszemlélésére. Nem vár kitörő lelkesedést, az nem is illene egy ilyen tartású asszonyhoz. Esther dicséretét is egy határozott bólintással köszöni meg, hiszen a dicséretet illik megköszönni, s miután tudja, hogy a pozitívumok után általában befigyel egy DE, Rappold kissé előredől a széken, s úgy hallgatja a továbbiakban az asszonyt. Tekintete nem engedi el Esthert egy percre sem.
– Egy pohár tonikot, vagy ásványvizet elfogadok, köszönöm – mondja a nő kérdésére. Még vezetnie kell ma este, a jogosítványát nem kockáztatja, valamint szüksége van neki is a józanságára. Átveszi a poharat, belekortyol az italba. Az mindenképpen bíztató, hogy Esthernek ennyire konkrét elképzelései vannak, ez határozottan jó kiindulási alap. A férfi a poharat az asztalra teszi, átnéz felette az addig vélhetően helyet foglalt Lady-re, és újra hátradől a fotelben.
– Ha szerződést szeretne, semmi akadálya – kezdi. – Megbeszéljük a részleteket és, ha sikerül megállapodnunk, a jogász kolléganő a hét elején felhívja Önt – hatásszünet. – Ami a kikötéseit illeti, a címlapról mindig a főszerkesztő dönt, de ő meggyőzhető egy ütős riporttal. Címlapsztorit írni mindig jó, tehát azon leszek, hogy ez megvalósuljon. Feltéve, hogy Mr. Molina nem adja másnak a munkát. A fotózáshoz kapcsolódó feltételei érthetőek és elfogadhatóak. Azonban a fotóst mi adjuk, és rajta kívül más nem fotózhat azon a hétfőn. A magazin nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a benne megjelenő tartalom ne legyen máshol fellelhető. Ez védi a mi érdekeinket és az ügyfeleink biztosak lehetnek abban, hogy a legkomolyabb minőségben vannak képviselve.

Úgy tűnik, hogy meg tudnak egyezni Estherrel. Sarkalatos pont volt, hogy a fotózás kérdését tisztázzák, még fontosabb, mint a szerződés. Már az újság szempontjából, ha pedig szerződéssel kívánja védeni magát és Kastélyát a hölgy, akkor tegye, a Reale Scortának nem érdeke földbe döngölni őket. A cégnek, illetve az újságnak az az érdeke, hogy az ügyfeleinek minél szélesebb palettán kínálja a lehetőségeket, ami hosszútávon a Kastély úrnőjével kiegyensúlyozott üzleti kapcsolathoz vezethet, ha Esther is úgy akarja. Ellenben, ha az úrnő gáncsoskodna, akkor Mr. Borgesének is meglennének az eszközei, hogy megvédje amit létre hozott..
Valóban lehetett olvasni, hallani az Esther klubja elleni támadásokról, s az egyik Vegas-i napilapban megjelent rosszindulatú olvasói levél hívta fel Rappold figyelmét először a kastélyra. Az írója a városrész vezetésétől követelte a klub bezárását: keresztény értékek ellen valónak bélyegezte a helyet és a környékbeli gyerekek megrontására hivatkozott előszeretettel. Ez nagyjából egy-másfél éve volt, s Rappold azonnal megmutatta a cikket a köztudottan katolikus Molinának (csak hogy bosszantsa a főszerkesztőt, akinek a gyerekei az egyik a kastélyhoz közeli iskolába jártak – nagyjából 10 éve). Molina akkor nem találta önmagában érdekesnek a Kastélyt, sem viccesnek Rappoldot, aki becsületére váljék, ezt követően utánanézett rendesen Lady Esther birodalmának, ám bármennyire érdekes volt a dolog, egyszerűen nem bírt sztoriértékkel. Mégis, Molina az utolsó negyedév témája okán már hasznosnak találta, hogy felvegyék a kapcsolatot az Úrnővel, s az újságíró azonnal jelentkezett követnek.
– Ahogy kívánja… – jegyzi meg, mert erre ő többet nem akar mondani. Nem híve a dolgok túlbeszélésének, amennyiben Esther szerződést akar, akkor annak megírása immáron a cég jogászaira tartozik. Dolgozzanak meg ők is a fizetésükért! A férfi továbbra is a nő szemeibe néz, míg Esther beszél, s annak kijelentésére elégedett félmosollyal bólint.
–  Köszönöm, asszonyom – elvégre ez neki nagyon jól jön. Egy címlapsztori mindig jól fizet ennél a magazinnál, ráadásul riportot írni a legszebb és legnehezebb újságírói feladat, s mindig külön öröm, ha az újság finanszírozza. Egy félmondattal élve: Rallopdon nem fog múlni. De ahogy az előbbi témát, úgy ezt sem akarja túlbeszélni. Nem kenyere a hízelkedés, és valami azt súgja neki, hogy a lady sem venné jó néven tőle, ha körbeugrálná, mint valami pincsikutya.
– Nem kétlem, Lady Esther – szúrja közbe. A kastély elegáns, a lányok szépek, s sokat lendít a riporton, hogy a fotózás eredeti helyszínen, az itt dolgozó hölgyek közreműködésével történik. Legalább az újság alapján ide betérőknek nem árulnak zsákbamacskát, s kényeskedő modelleket sem kell fizetni azért, hogy huszadrangúan imitáljanak valamit, amit még sosem láttak, ráadásul olyan díszletek között, amely abban a beállításban max. 1-2 napig létezik egy műterem falain belül. Ráadásul mindig nagyot szól egy olyan mondat, mint pl. az "ide előttünk még nem engedték be a médiát!".
A nő utolsó kérdésére Rappold  bólint.
– Hogyne, hölgyem – mosolyodik el újra. – A legnagyobb örömmel állok elébe! – Mert amilyen kihívó az adjonisten, legyen olyan cinkos a fogadjisten is, s egy vonzó asszonynak ennyi minimum kijár Rappoldtól. Aztán a mosoly eltűnik az arcáról. – Miután sikerült leszerződnie a magazinnal, újra felkeresem Önt, hogy megbeszéljük a további részleteket. Egy riportnál az alapos felkészülés és a terepmunka elengedhetetlen, nem elég az egyszeri kiszállás. Pár hétig biztosan számítaniuk kell a társaságomra különböző időpontokban.
Újra a pohárért nyúl, kiissza, s visszateszi az asztalra. Maga részéről végzett, de hátha Esthernek lenne még kérdése, észrevétele.

Rappold átveszi a fekete névjegykártyát és elolvassa a rajta álló szöveget, megnézi a kártya hátlapját is.
Ő is úgy véli, hogy határozottan eredményes volt ez a találkozás, s külön öröm, hogy Lady Esther nem ágáll a többszöri kiszállás ellen (gyakran tapasztalta ennek ellenkezőjét), azon is elgondolkodik egy pillanatra, hogy a terepszemle helyett miért mondott terepmunkát… aztán letudja azzal, hogy Freudi elszólás és továbblép. Mikor Esther feláll trónusáról, s az ajtó felé indul, a férfi felveszi mappáját a szomszéd székről, beleteszi a névjegykártyát, majd becipzárazza. Ez után áll fel, s sétál a nő után, majd az ajtóban megáll a Lady mellett, ezt követően röviden rámosolyog a belépő, ismerős cicusra.
– Köszönöm, hogy időt szánt rám. Várom a mielőbbi találkozást, Lady Esther – fordul azonnal a ház úrnője felé, s búcsúzóul kezet nyújt neki.
Ez után indul el a macskának öltözött teremtés után. Útközben már kevésbé köti le a kastély berendezése, sokkal inkább azon agyal, hogyan, mivel lehetne felütni a riportot. Persze ezen sem mereng sokáig, éppen csak az agyát állítja rá, hogy a megfelelő időben előhívható legyen. Igyekszik felzárkózni a nő mellé, hogy ne érezzen késztetést arra, hogy annak fenekét bámulja.
A kapun kilépve a „viszont látásra” formulával elköszön ettől a hölgytől is (kivéve persze, ha a lány nem szeretne bizalmasabb búcsúzkodást… akkor természetesen a körülményekhez igazodik). Ezt követően sietős léptekkel indul el a kocsija felé. Elégedetten csapja be maga mellett a jármű ajtaját, s még indulás előtt küld egy SMS-t Molinának, hogy a kastélybeli dáma kötélnek állt. Mert végül is kötélnek állt, a többi csak formalitás, amit a magazin nem fog akadályozni, hiszen kell neki Esther és a kastélya. Ugyan hétfőn is ráért volna ezt elmondani, de amilyen munkamániás a főszerkesztő, holnap hajnali kilenckor képes lenne egy hívással felverni Rappoldot, hogy számíthatnak-e a nőre, ezt pedig nem szeretné, mert ki tudja, hol lesz holnap hajnali kilenckor.
Bekapcsolja a biztonsági övet, felkapcsolja a fényszórókat, gyújtásra kapcsol, majd kitolat az udvarról, hogy fekete Typhoonjával elhagyja a nyugodalmasnak tűnő kertvárost, s belevesszen Vegas sűrű, éjszakai forgalmába…