Szép nap a mai. Mit szép? Egyenesen csodás! Kék az ég a fejünk fölött, és ragyog a nap. Előző este pedig kifosztottuk Kristinnel a kaszinót. Ezért is vagyok most itt, az árvaházban. Fogadalmat tettem; amit nyerek, azt mind felajánlom az árvák javára (főleg, ha már pofátlanul visszaéltem a képességeimmel). Szavatartó ember vagyok, úgyhogy ma az idős igazgatónő kezébe nyomtam egy 12.000 dolláros csekket. Az a döbbenet és meglepetés, ami kiült az arcára, minden pénzt megért. Elmondása szerint épp a legjobbkor jókor jött az adomány. Nah, igen, az univerzum mindig tudja hogyan hangolja össze az eseményeket. Megkértem az igazgatónőt, Mrs. Heller-t, tekintse ezt névtelen felajánlásnak, nem hiányzik nekem a felhajtás és az istenítés, nem azért teszem, amit teszek. Bőven elég a tudat, hogy segíthettem. És persze a kaszinóban töltött éjszaka is fergeteges élmény volt már önmagában. De ez nem jelenti azt, hogy rászokom a szerencsejátékra.
A csekken kívül mással is érkeztem. A kocsim csomagtartója és a hátsó ülés meg van pakolva dobozokkal, amik tele vannak ragasztható flitterekkel, strasszkövekkel, csillámporral, színes papírokkal, mintalyukasztókkal, zsírkrétával, színesceruzával, filctollakkal, kis ollókkal, stift ragasztókkal, gyurmával és egyéb hasznos, kreatív kütyükkel, amikkel jól el lehet szórakozni.
Épp egy méretes dobozzal verekszem be magam az árvaház, félig nyitott, magas ajtaján, amikor gyerekek szaladnak szembe velem. Mosolygós gyerekek, 6-8 évesek lehetnek. Két kisfiú, és egy kislány. Luca, Marc és Leelee.
- Segíthetünk, Gwen? – csivitelik, mire az egyik kisfiú kitárja előttem teljesen az ajtót. Kócos kis buksija van, akár ő lehetne Bozont Scooby-Doo-ból.
- Óh, köszi, nagyon aranyosak vagytok. – felelem mosolyogva. Igazán remek srácok.
Fekete cicanadrágot viselek fekete balerinacipővel, fölül pedig egy térd fölé érő, fehér nyári ruhával, melynek fekete csipkés vállrésze van. A csuklómon bőrkarkötők fityegnek.
Leteszem a dobozt a rideg fal tövébe. Felegyenesedem és végignézek a hosszú, zord folyosón. Nem lehet semmi itt felnőni. Ha ezek a falak mesélni tudnának, vajon mit mondanának?
Az árvaház és a hozzá tartozó kis birtok, valami családi rezidencia volt anno, de az apuka eljátszotta a vagyont, így elárverezték és állami kézbe került. Előtte sokáig lakatlanul állt. Amennyire tudták, kitatarozták és felújították az állami támogatásból, de még így sem egy Hilton Hotel.
Felsóhajtok, és már pördülök is sarkon, hogy menjek a következő dobozért. A gyerekek harsány nevetés közepette futnak utánam.
Illemtudóan megállnak a kocsim mögött, és várják, hogy valami kis munkával bízzam meg őket. A kezükbe nyomok egy-egy kisebb szállítmányt, amivel elbírnak, én meg viszek egy sokkal nagyobbat.
Visszafelé már nem szaladnak, inkább birkóznak a dobozokkal.
Mire felérnénk a lépcsőn, a folyosón végigsüvítő huzat hatalmas robajjal csapja be az orrunk előtt az ajtószárnyat.