Amikor először meghallotta az ötletet, ostobaságnak tartotta és nem tudta elképzelni magát, amint egy festőállvány előtt ecsettel pingál. Aztán persze másnapra elfelejtette az egészet, de a notesze nem, így kénytelen volt foglalkozni az üggyel. Bújta az Internetet, többször beszélt a pszichológusával, aki természetesen csak bátorította, így amikor már sokadszorra olvasta el ugyanazokat a cikkeket, bólintott egyet és mentor után kutatott.
Így talált rá Annere, akiről annyit tudott, hogy festő és nagyon kedves volt a hangja a telefonban. Bár utálta azt a ketyerét, mégis a kezében volt egy cím és egy időpont. Naptárába természetesen többször is felírta a jeles programot, és miután felkelt, jól memorizálta az egészet. Legalábbis aznapra.
A taxiból kiszállt, majd pár pillanatnyi kutakodás után meglátta a házat, ahová mennie kellett, majd elindult annak irányába. Egy egyszerű fehér blúzt viselt, amilyet nem sajnált tönkretenni és egy háromnegyedes, fekete farmert, mely szinte tökéletesen feszült vékony lábain. Hátán egy táska, benne minden fontossal, lábán pedig egy fehér tornacipő, amit valamilyen retró boltban tukmáltak rá. Illetve csak gondolta, hogy ráerőszakolták, hiszen sosem szerette ezt a fazont, most pedig mégis rajta volt. Talán egyik tegnap Anabelle viccelte meg a rákövetkező összes többi Anabellet, vagy ajándékba kapta és ciki lett volna kidobni azonnal. Mindez azonban lényegtelen volt, hiszen megérkezett annak a bizonyos háznak a megfelelő ajtaja elé, ahol meg fog ismerkedni a művészetekkel. Legalábbis remélte.
Hatalmasat sóhajtott, majd ökölbe szorította a tenyerét, hogy úgy kopogjon, s ha kinyitották neki, kissé szerényen, kissé visszafogottan mutatkozott volna be. - Anabelle Dreyfuss vagyok, Anne Woodley? Már beszéltünk telefonon...

- Köszönöm szépen. - fogadta az invitálást szelíden, majd táskáját levette a hátáról és bal kezében fogva a cuccait válaszolt a másik kérdésére. - Negyvennégyes.
Igen, ez szokott lenni az a pillanat, amikor először nézik űrlénynek. Az még rendben van, hogy majdnem százkilencven centiméter, hiszen manapság a lányok is egyre nyúlánkabbak, de amikor a lábméretére terelődik a szó, akkor az egyszerűen elfogadhatatlan, hogy egy nő ekkora lábon éljen. Mintha neki nem lenne elég szerencsétlenség, hogy nem talál magának rendes cipőket, még a többi ember furcsálkodó pillantásait is állnia kell. Persze lepereghetne róla minden, de amióta megtörtént a baleset, sokkalta bizonytalanabb az életben, mint előtte.
- Köszönöm. - vette át mosollyal a papucsot, ha volt a méretében, majd megszabadulva cipőjétől bújt bele a kapott darabokba. Végigmérte a másikat, annak egyszerű, fekete ruháját; hosszú, barna tincseit és egy pillanat alatt elfogta az irigység. Igen, elméjében megjelent a gennyet köpő, sárga szörnyeteg, hiszen csak rá kellett pillantania a másikra, és tudta, hogy ő mindent, amit szeretne, el fog tudni érni az életben, míg ő csak árnyéka volt egy embernek, egy lehorgonyzott szellem, ami mellett csak úgy elszaladnak az évek.
- Elkértem magam a munkahelyemről a délutánra, szóval van időm. - mosolygott apró fájdalmat mutatva a másik felé, hiszen mégiscsak nem mindennap ébred rá az ember, hogy céltalan az élete. Jobban mondva, nem minden egyes nap ébred erre rá az ember újra és újra ... a fenébe.
- Persze, tökéletes lenne. - követte Annet a lépcsőn, meg-megtámaszkodva annak korlátjába, mintha tényleg szüksége lenne rá. Pedig csak gondolkodott, ismét és újra... Valami betegség lehetett nála ez is, hiszen annak előtte elfogadta a dolgokat, teljesítette a parancsokat és nem kételkedett semmiben, hiszen minden úgy volt jó, ahogyan volt. Azonban annak az aknának köszönhetően minden megváltozott és néha már olyan szinten elmélyed gondolatai között, hogy az a kevéske jó, ami néha történik vele egy-egy napon, is elszáguld mellette. Most azonban nem tehette meg magával, hogy elméjének titkolt bugyraiba meneküljön, hiszen ő akarta ezt az egészet és tisztességgel helyt fog állni.
- De mielőtt bármit is kérdeznél, nekem kell mondanom valamit, ami talán elriaszt az egésztől. - megkomolyodott minden egyes porcikája, hangjából pedig hallani lehetett, hogy őszinte vallomás fog következni. - Mondhattam volna a telefonban is, de egyszerűen nem oda való téma...
Volt egy szabálya ... na jó, rengeteg szabálya volt, csak így tudott túlélni. Az egyik ilyen az volt, hogy telefonban a betegségéről egy szót sem. S ehhez tartotta magát, Anne sem tudott eddig semmit sem arról, hogy miért is szeretne festészetet tanulni.
Már talán a festőkuckóban jártak, amikor újra a lányra pillantott, szemeivel is kérve a következőket. - Talán, ha leülhetnénk, úgy könnyebb lenne...

Hatalmasat sóhajtott, de ha tudta volna, hogy milyen gondolatok cikáznak Anne fejében, akkor inkább elmosolyogta volna magát. Méghogy ő bérgyilkos vagy titkos ügynök... Persze nem látott bele a másik csapongó ideái közé, így maradt a sóhaj és töprengő ábrázat.
Életében már többször vallania kellett a betegségéről, de azokat a tapasztalatokat nem örökíthette át, hiszen azok másnapra mind kitörlődtek. Így úgy tűnt neki, hogy minden egyes alkalommal újra és újra először beszél a fejében történt kuszaságról, ami tulajdonképpen igaz is volt. Így pár másodpercig csak maga elé bámult, erőt és bátorságot gyűjtött, hogy végre magszólaljon, de nem ment. Azt a hatalmas gombócot le kellett előbb nyelnie, ami a fojtogatta és visszatartotta.
- Tudod... - kezdte szelíden, visszafogottan és talán olyan halkan, hogy a másik nem is hallotta, így aprót állított a hangerőt és folytatta. - Szóval nekem van egy betegségem ... nem fertőző, ne ijedj meg!
Mosollyal próbálta kísérni a poént, ami annyira volt őszinte, mint amennyire könnyen esett neki ez az egész helyzet. - Szóval biztosan tudod, hogy mi az amnézia... Nos nekem is valami hasonló van, de nem a múltam felejtettem el, hanem a jelenem. Tudom, zavaros, de az agyam nem képes új emlékeket elraktározni...
Sóhajtott. Újra. Talán még nagyobbat, mint az előbb. Ilyenkor mindig összeszorul a gyomra, hiszen egy dolog végighallgatni reggelente tegnap Anabelle üzenetét, egy másik dolog végiggondolni az egészet, de hangosan kimondani a szavakat, ráadásul egy idegennek, az mindig kikészítette. Most sem volt ez másként, de még nem fejezte be.
- Most biztos azt kérdezed magadtól, hogy miért vagyok akkor itt? - félénken emelte fel tekintetét Anne-re, majd mosollyal nyugtatta magát. - Az orvosaim szerint segíthet az állapotomon, ha elkezdek festeni, szobrászkodni vagy zenélni... Ha edzem az agyamat azzal, hogy ugyanazokat az apró mozdulatokat csinálom újra és újra.
Megállt egy pillanatra, majd folytatta. - Nem tudom, eddig érthető voltam vagy túl zavaros az egész? Megértem, ha már most meg akarsz szabadulni tőlem...

- A türelem az egyetlen, ami nekem jutott... Mást amúgy sem tehetek. - ragadta ki a legfontosabbat Anne szavaiból, mármint a legfontosabbat a számára. S valóban, Anabelle mostanában nem tehet mást, mint türelmesen vár egy kezelésre, egy módszerre, egy bármire, ami kipattintja ebből az állapotból, ebből a rémálomból. A rémálomból, melyből minden egyes nap ébredni szeretne, s közben rá kell jönnie, hogy az ébredés hozza neki a valódi rémségeket.
- Még én sem csináltam ilyet ... legalábbis nem emlékszem rá. - mosolyodott el, próbált őszintének hatni, de egyáltalán nem volt az. Hogyan is nevethetne őszintén a betegségén, hogyan nevethetne ezen a zavaros katyvaszon, amit ő csak életnek hív. - A feladatod csak annyi lenne, hogy taníts. Taníts olyanra, ami nem ösztönös, amihez szakértelem kell, amit csak hosszú-hosszú gyakorlással lehet elsajátítani. Nem tudom, ebben te vagy a szakértő... Megtanítod nekem a technikát, majd a jövő héten megint és a következő alkalommal is, és látni fogod, hogy ugyanolyan elveszett vagyok, mint amilyen ma leszek vagy valamennyire könnyebben megy a festés.
A táskájában kezdett matatni, elővette a telefonját és noteszét, majd folytatta tovább. - Nem kell újra és újra bemutatkoznunk, ezek azért vannak, hogy megismerjelek, ha újra találkoznánk. Csinálok rólad egy képet a mobilommal, a naplómba pedig írok pár szót, hogy tudjam, milyen vagy.
Kicsit megköszörülte a torkát, majd egy pillanatra a padlót nézte. Nagyot sóhajtott, majd kissé megrázta a fejét. Pontosan tudta, hogy miért van Annenak ennyi kérdése, hiszen neki is ugyanennyi, ha nem még több szokott reggelente lenni. Újra csak sóhajtott, majd ismét a lány szemébe nézett.
- Nem veszem sértésnek... - elhallgatott egy pillanatra, szájában keserű ízt érezvén nyelt le egy hatalmas gombócot. - Ha elvállalsz, akkor te minden egyes alkalomra emlékezni fogsz, minden mosolyra és minden könnyre, de nekem egy idegen leszel, akit valamiért a bizalmamba kell fogadnom.
Újra elcsendesedett, a szünet most egy kicsivel hosszabb volt, mint előtte, nyelvén a zamat, mely az előbb is elborzasztotta, most még erősebben volt érezhető. - Apám mindig azt mondja, hogy az embernek kellenek kikötők, ahová lehorgonyozhat és hazatérhet, de én ezeket a biztos pontokat minden nap elfelejtem.
Csomagját letette a kanapéra, majd felállt onnan és zsebre tett kézzel figyelte a műteremben lévő festményeket. - Tudni fogsz rólam dolgokat, de nekem az arcod sem lesz ismerős. Talán most azt érzed, a kihívás miatt mindenképpen bele akarsz vágni, de nem miattam, hanem magad miatt gondold át a dolgot. Én el fogom felejteni ezt a beszélgetést, ezt a napot, hogy rajzolni szeretnék, de te elég türelmes leszel, hogy hétről hétre ugyanazokat a köröket fusd le velem?
Csak most forult Anne felé. - Elnézésed kérem, hogy ennyire nyers vagyok, de nekem egy nap az élet és a kedveskedésre nincs időm...

Csendben hallgatta végig a másikat, s a kérdésre azonnal válaszolni szeretett volna. - Ha jól emlékszem, még sosem festettem portrét ... legalábbis nem emlékszem rá. - nevetett fel harsányan, majd szája elé tette a kezét, mielőtt nyerítésbe ment volna át a dolog. Saját magán nagyon szeretett az utóbbi időben nevetni, de körülbelül ez volt az egyetlen, amin tudott. Szörnyű volt a tudat, hogy egy vígjátékot talán már tizenkettedik alkalommal néz végig és nevet úgy a poénokon, mintha először látta volna a filmet. Biztos volt már olyan is, hogy valakivel már sokadjára ültek neki egy mozinak, s amíg ő harsányan kacagott, addig a másik unatkozott az egészen, erre azonban nem emlékezett, mint ahogyan semmire sem az elmúlt pár évből.
- Köszönöm, hogy segíteni akarsz, ez nagyon sokat jelent nekem, még akkor is, ha a következő alkalommal ... szóval tudod. - apró szünetet tartott, majd bólintott egyet. - Természetesen benne vagyok. De mielőtt elkezdenénk, egy kis adminisztráció, ha nem bánod...
Kezébe vette a telefonját, majd megkereste a megfelelő alkalmazást. - Ugye nem bánod, ha csinálok rólad egy képet? - ha engedélyt kapott, nyelvét kiöltve fényképezte le a másikat, majd a következő megjegyzéseket írta a kép mellé:

"Anne Woodley, aranyos lány, kedves volt veled. Minden csütörtök délután vele fogsz festeni portrékat. Igen kislány ... portrékat fogsz festeni! Házi papucs használata kötelező, szóval legközelebb hozz magaddal egyet."

Mindenkiről volt ilyen kis szösszenete, akit megismert, hiszen valójában ezek a pici jegyzetek voltak az emlékei. Miattuk tudta, hogy kik a barátai, kiket kell elkerülnie és ki a szerelme... Bár ez az utolsó kategória még üresen tátongott és valószínűleg örökké az is marad. Azonban nem szomorkodott, hanem elfogadta a nyújtott kezet, majd felállt a kanapéról és hüvelykujjait a zsebeibe tette, vállát pedig egész magasra húzta fel.
- Szóval, mivel kezdünk? És kit kellene lefestenem? - egy pillanatra elpirult, majd a papucs orrát kezdte figyelni, mielőtt újra felpillantott Anne-re. - Talán kicsit a fejembe szállt a tettvágy... Méghogy én festeni?
Mosolyodott el, majd teljesen a másikra bízta magát, hiszen nem tehetett mást. Ebben a helyzetben most semmi mást.