Egyik állásinterjún sem vagyok ideges. Nem vagyok az a típusú ember, aki tövig rágja a körmét izgalmában. Ha izgulok is, csöndben teszem, magamban, mélyen eltemetve. Hogy a kívülálló mit lát? Egy jégkirálynőt. Egy amolyan 'vas ladyt'. Szigorú, éles pillantást, tökéletes megjelenést.
Ma is úgy festek, ahogy egy jól menő ügyvédnőnek kell kinéznie: decens, fekete, magas derekú szoknya. A vörös, dominanciára utaló vörös blúz a szoknyába tűrve, élére vasalva. A legfelső két gomb nincs begombolva, de még így sem mutat szinte semmit - egyszerűen kényelmetlenül érzem magam, ha nyakig be van gombolva a blúzom. Formás, hosszú lábaim kecses lábfejét fekete magas sarkúba bujtattam. Sminkem egyszerű és visszafogott: fekete szemceruza és szempillaspirál, vékony réteg alapozó. Bőrömre kellemes illatú parfümöt permeteztem, melynek kissé fűszeres illata van, de nem leng körül töményen. Alkaromra finom, ugyanolyan anyagból készült zakómat terítettem, vállamon táska, kezemben telefon. E-mailekre válaszolok. Na, mi van? Csak azért, mert kaptam egy állásajánlatot - egy nagyon-nagyon komolyat - megáll az élet? Nem hiszem...
Rajtam kívül eddig csak férfiakat láttam. Jönnek-mennek. Már félórája itt vagyok, a késést nem tolerálom, sem másokkal, sem magammal szemben. A pontosság híve vagyok.
Hallom, ahogy a másik ügyvéd magyaráz. Annyira unalmas, egyhangú és szürke volt. És most, hogy hallom monoton hanglejtését... atyám, ha én lennék a bírónő, leszarnám. Kit érdekel? Inkább hallgatnám az ügyészt, aki ennél már csak izgalmasabb lehet. Enyém a munka - mosolyogva ingatom meg a fejemet, miközben a 'küldés' gombra koppintok. Ugyan nem értem, amit mond, csak egyhangú szavai sorozatát, melyek végtelen hosszúságú mondatokká alakulnak át. Se eleje, se vége. Szinte sajnálom a leendő munkáltatómat, hogy ezt premier plánból kell hallgatnia, és úgy tennie, mintha figyelne.
Elhallgat. Félbeszakítja egy sokkal érdekesebb és parancsolóbb hang. A munkáltatóé, Mr. Parkeré. Nem nagyon ismerem a férfit. Egyedül az ügyet ismerem, ahogy minden más jelölt is ismerte. Bár, lehet, ők ismerték a férfit is. Nem tudom, annyira nem foglalkozom az emberekkel, számomra mindig az Ügy az első, az Ember csak másodlagos.
Nyílik az ajtó, nyugodtan ülök, pont, mint eddig: bal lábamat átvetve a másikon, egyenes gerinccel, telefonnal a kezemben, a kijelzőn lévő billentyűket nyomkodva. Egy pillantást sem vetek a másik ügyvédre. Unalmas, tudom, hallottam.
- Sok sikert - veti oda nekem, menet közben, meg sem áll, de tekintetét érzem magamon -, szüksége lesz rá, válogatós egy faszkalap ez... - halkan felnevetek. Tehát Mr. Parkerre sem tett nagy benyomást a férfi. Erre szokta azt mondani apám, hogy, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye. Ő dúlva, fúlva elhagyja a helyiséget, pár perc múlva pedig szólít a titkárnő.
- Ms. Kenway - azonnal billentyűzárat teszek a telefonra, és egy egyszerűen a táskámba csúsztatom, hogy aztán könnyed mozdulattal felegyenesedjek a székből. - Mr. Parker már várja önt - komoly ábrázattal, és lendületes, magabiztos léptekkel veszem az irányt az iroda felé.
Nem kopogok. Miért kopognék? Várnak rám. Tudom, hogy az illem esetleg megkívánná, de én már csak ilyen túlzottan magabiztos vagyok.
- Jó napot, Mr. Parker - lépek be a helyiségbe, rögtön a székhez, melynek támlájára helyezem a blézeremet. Kezemet a férfi felé nyújtom, s ha ő viszonozza a gesztust, erősen megragadom, megszorítom egy pillanatra, míg bemutatkozom: - Victoria Kenway, örülök, hogy megismerhetem - biccentek, halvány mosolyra húzva vörösre rúzsozott, formás ajkaimat. Csak akkor ülök le, ha hellyel kínál. Nem vagyok sem túl hűvös, sem túl barátságos.