Cannes, Provence, Franciaország, 1981 április 3 33 tánctanár Clients Kate Hudson

Karakter személyisége

Hogyan kéne kezdeni egy ilyen leírást? Nem tudom igazán… mi az, ami fontos egy emberben? Ki dönti azt el, hogy mi az, ami fontos bennem? Eldönthetem én, hogy szerintem mi a fontos… de az nem biztos, hogy ugyanaz, amit mások látnak érdekesnek, vagy lényegesnek  bennem…
Bontsunk részekre… nézzük meg azt, hogy mi az, ami valahol mélyen bennem van… Valaha egy nagyon is kedves és segítőkész ember voltam. Precíz és magabiztos, aki nem bírta elviselni, ha hibát követett el… aki még mindig nem bírja elviselni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő azt eltervezte. Kitartó voltam és szinte bármit megtettem azért, hogy teljesüljön a vágyam, hogy olyan legyek, az legyek, aki kiskorom óta akarok lenni. Azt hiszem, amióta az eszemet tudom, teleragasztottam a szobámat balerinákkal… és táncdarabok plakátjaival. Már amennyire tudtam… titokban, a szekrény belső falára. A szerelem akkor kezdődött, amikor mamám, aki maga is táncosnő volt, elvitt színházba. Amint megpillantottam azokat a fenséges alakokat, ahogy suhannak, ahogy szinte súlytalanul mozognak, mégis kemények a mozdulataik… ahogy lágyan, finoman suhannak a színpadon. Mamám gondosan figyelt arra, hogy meg is értsem a darabot, mesélte a történetet, de én nem is figyeltem rá… egyszerűen teljesen elkápráztattak a táncosok. Amikor én gyerek voltam, ő már sajnos nem lépett fel, de előkutatott nekem felvételeket. Még szebb volt, mint azok a balerinák a színpadon. Ő lett a példaképem. Innentől kezdve életcélom lett, hogy olyan lehessek, mint ő. Itt kezdődött hát a szerelem és a megszállottság, az életcél, a jövőm… és valahol a jelenem is. NA de elkalandoztam, azt hiszem… a személyiség a lényeg. Amellett, hogy minden porcikámmal összpontosítottam a célom elérésére, azt a kevés szabadidőmet, ami volt, nagyon szerettem társaságban tölteni, sőt, annak középpontjában lenni. NA nem mániákusan, nem voltam olyan, hogy szándékosan felhívtam magamra a figyelmet… egyszerűen csak bevonzottam… és élveztem, ha körülöttem rajongtak. Talán annak köszönhettem ezt, mert borzasztóan könnyen barátkoztam és gördülékeny. Valahogy szét tudtam választani ezt a világot attól, ahol egy megszállott, céljaiért keményen küzdő lány voltam. Persze az volt a nagyobb része az életemnek… és az motivált… ez csak az a része volt, ami segített túlélni, ami segített abban, hogy ne változzak egy robottá, egy géppé, amivé itt mindenkit akarnak kreálni.
Természetesen a célomat elértem, nem csak, hogy Franciaország, de Oroszország balettiskoláit is bejártam ösztöndíjjal, hogy a végén, családom által Amerikába jussak… és ott pedig színpadra. Mégpedig a Broadwayen… Ott, ahova minden színész, színésznő… és valahol táncos is vágyik. A színház egyik központjába, ami az etalon mindenkinek.
Valahogy, ahogy egyre léptem felfelé… egyre közelebb kerültem a szakma csúcsához, annál jobban kezdte életem másik része értelmét veszteni… és egyre kisebb része lett annak.
Mostanra már teljesen más személyiség vagyok, azt hiszem. Kérdezz csak meg egy diákomat. A legtöbbjük fél, sőt retteg tőlem… ahogy anno én is rettegtem a tanáromtól. De hát ilyen ez a szakma… ha nem vagy tökéletes, nem vagy ide való. Ha nem követelem meg a 120%-ot, a 100-at is alig fogják elérni… itt pedig nincs helye hibának. Ez nem egy olyan szakma… itt nem lehet rossz előadásod, mert derékba törik az egész jövőd.
Szigorú vagyok és fegyelmezettséget várok el, nem tűröm a visszabeszélést és azt se, ha valaki nem azt teszi, amit mondok neki, csak mert ő úgy gondolja, hogy jobban tudja, mi a jó önmagának. Oh… rengeteg ilyen kis csitrivel találkoztam, akik úgy érezték, hogy ők mindent tudnak. Ha így gondolják… akkor mi szükségük az iskolára? A papír miatt… az csak figyelemfelkeltés rád… ha elég jó vagy, akkor a neves iskolák nélkül is reflektorfénybe kerülhetsz. De ha nem vagy alázatos, hamar a leröpülsz a színpadról és a showbizniszből is kipottyansz. Én megtanítom nekik, milyen ez a világ és hogyan lehet túlélni.
Az egyetlen dolog, ahol lejjebb engedem a gátjaimat, amikor szórakozok… mert az ugye mindenkinek kell. Időm… és fölös energiám sincsen arra, hogy kapcsolatom legyen, viszont szükségleteim annál inkább vannak… pont ezért szeretek egy bizonyos módon… pár bizonyos fiúkával szórakozni… Mondhatják, hogy érzelemmentes szórakozás… de pont ez kell nekem. Amit akarok, azt megkapom… és csak pénzbeli ára van. Nem árthat nekem, mert azt nem engedhetem meg magamnak…
Azt hiszem, a tánc, a balett mellett ez a másik szenvedélyem. Már olyannyira a bűvkörébe kerültem ennek a világnak, hogy pontosan annyira nem tudom és nem is akarom elengedni ezt a fajta életet, ahogy a tánctól se tudok megszabadulni… A szex és a prostituáltak világa pont annyira tud függőséget okozni, mint bármelyik drog… vagy alkohol. Egyszerűen könnyű élvezni, és ha megteheted magadnak, akkor fogod is…
Lehet, hogy valahol mélyen ott van bennem az a könnyed lányka is… aki igazán tudta élvezni az életet, amellett, hogy kitartó volt… de olyan nagy gödörbe zuhant már, hogy azt hiszem ebben az életben már sose fog tudni kimászni onnan. De nem is bánom… ő túlságosan is sérthető és törékeny volt velem szemben.  

Történet vagy szerepes példa

Pálcámat kezembe fogva sétálok le-fel a teremben, nézve, ahogy a diákok feladatukat teljesítik. Alaposan megfigyelem mindegyikőjüket, minden picit rezzenésüket, hiszen egy aprócska hiba is meglátszik, számomra olyan feltűnően, mintha egy neontábla mutatna rá a feje fölött. Még csak egy éve tanítok, de erre olyan szinten ráállt a szemem…talán, mert engem is ugyanígy vizslattak, szinte mindig.
Hirtelen egy lány toppan be. Az egyik friss tanítványom. Egy pillanatra megállok, végigmérem, majd pálcámat a földre helyezem és rátámaszkodok.
- Az én órámról nincs késés… és pláne nem megengedett ez az öltözet… - Mutatok felé az eszközzel, majd ismét rátámaszkodok, persze nem, mint egy öreg hölgy, csak szépen, elegánsan. – Szigorú a dress code és ez alól senki se kivétel. Mára neked ennyi volt az óra, drágám… - Ezzel le is rendezve a dolgot visszafordulok a többi diák felé. – Gyerünk, mire vártok, tapsra? Folytassátok, ahol abbahagytátok… sőt… inkább kezdjétek előröl, úgysem árt nektek egy kis plusz gyakorlás.
- De! Izgalmas híreim vannak, Ms. Léandres. Behívtak egy meghallgatásra…
A lány közbevágott, én pedig egy sóhaj kíséretében ismét felé fordultam.
- Nagyszerű, gratulálok, majd az órám után megbeszélheted az izgalmas híreidet a kis barátaiddal, de most, mint mondtam, te elmehetsz, a többieknek pedig bőven van még dolguk. – A lány azonban nem tágított, csak mereven nézett rám, sőt táskáját is ledobta, mintha a szavam mit sem ért volna… közel voltam ahhoz, hogy közöljem vele, repülni fog az óráról véglegesen a félévre, ha nem szedi össze a cókmókját és megy szépen innen el, de nagyon gyorsan.
- Nem is örül a sikeremnek?
Egy visszafogott nevetést ejtettem felé, kezemet szám elé takarva, csak, hogy tapintatos legyek.
- Siker? Egy meghallgatás… ugyan drágám, ne álltasd magad. Kismillió hozzád hasonló kis lelkes mitugrászt hívnak, holmi offbroadway meghallgatásra, hogy aztán sírva, pityeregve elutasítsák őket. Majd ha a plakátodat látom… vagy a nevedet a stáblista élén, na akkor drágám, talán elkönyvelheted, hogy sikered van. Addig pedig, tedd, amit mondok, különben röpülsz az órámról! – Teljesen nyugodt hangon, sőt, mosolyogva beszéltem hozzá. Azonban ez közel sem kedves mosoly volt… hideg és visszafogott. Ismét megfordultam és a zongora felé indultam, hogy igyak egy kortyot, mielőtt folytatom az órát, én itt már sokadjára is, de lezártnak tekintettem a beszélgetést.
- Mi az, talán nem féltékeny? – Szólal meg a lány… hallom hangjában, hogy ő közel sem olyan magabiztos, mint ahogyan ezt a megszólalást szánta, velem ellentétben.
Lassan fordulok meg, arcomon némi döbbenettel. Tény, hogy kis gyengécske hangon tette, de azért volt bőr a képén ilyet a fejemhez vágni…
- Féltékeny? Rád? Ugyan drágám… Olyan helyeken szerepeltem én, amiről te álmodni se mertél… olyan rendezők, koreográfusok kezei alatt, akik egy pöccintéssel odébb lökik az olyan kis fruskákat, mint te. Hol lennék én féltékeny pont RÁD? – Az utolsó szót ugyanolyan hangnemben, azonban szándékosan kicsit kihangsúlyoztam, miközben lassan közeledtem felé.
- Itt a kulcsszó Ms…. csak volt… Kiöregedett már és nem bírja elviselni, ha másnak is sikerei lehetnek, aki fiatal és tele van lehetőségekkel… maga már nem tud semmit, csak itt kiabálni velünk és hajtani, mint a gépeket…
Kezei remegtek, s néha hangja is… Kis szánalmas liba, azt hiszi, hogy tudja milyen világ ez, amikor még velem se mer beszélni.
- Akkor had mondjak el neked valamit, drágám… Te sose fogod sokra vinni ebben a szakmában, mert az alázat legkisebb szikrája nincs meg benned. Lehet, hogy egy-két darabban táncikálhatsz majd, lehet, hogy van tehetséged… de tudásod nincsen. Most pedig eljátszottad az esélyedet, hogy valaha is legyen, ugyanis az én órámról ki vagy rúgva nem csak a félévre, örökre. Mehetsz sírni anyucinak vagy apucinak, hogy milyen kegyetlen is a tanár néni, de elhiheted, ebben a világban én számítok a jóságos tündérkeresztanyának. Nem csak, hogy a feletteseid, a saját munkatársaid is el fognak taposni… ha olyan gyenge vagy, hogy csak remegve mersz megszólalni… jaaaj drágám, ne sírj…. biztosan találsz majd munkát valahol… de ilyen hozzá állással elfelejtheted, hogy bármire is viszed a nagykutyák világában.
A lány szemében lassan könnyek gyűltek, majd kezei ökölbe szorultak.
- Maga nem tud semmit… lefogadom, hogy egy normális mozdulatsort se képes már végigcsinálni… nem hiszem, hogy pont maga fogja nekem megmondani, hogy miben vagyok jó és mire viszem… Köpök az órájára, Ms. – Vágta oda hozzám, majd megragadta a táskáját.
Hangosan nevettem fel, majd ingattam meg a fejem.
- Mit szeretnél látni, bogaram? Ez… - Mutatok végig testemen, amire igencsak büszke voltam, hisz bármelyik huszonéves kis cafka megirigyelhette volna. – Sokkal többre képes, mint amiről te valaha is álmodhatsz… azt hiszed, hogy majd pont a te véleményed fog nekem bármit is számítani, amikor világhírű rendezők dicsérő szavait birtokolhatom? Nem tudsz te rólam semmit… de én tudok rólad egy dolgot… sokat kell még tanulnod, nem csak a táncról… a nagybetűs életről is… most pedig, mint már mondtam, számodra ez az óra befejeződött, ha nem szeretnéd, hogy kidobassalak, sétálj szépen ki a saját lábaidon, másra úgyse nagyon alkalmasak azok a piszkafák. – Vetettem oda a lánynak, majd visszasétáltam a zongorához, felvettem üvegemet és szépen, lassan elkezdtem inni, közben figyelve a távozót. Nem… nem lehet őket babusgatni, a szakma se fogja. Kegyetlen vagyok? és? Nem azért vagyok itt, hogy szeressenek, hanem, hogy tanuljanak tőlem… azt pedig csak így lehet.
- A showműsornak vége, munkára! 1-2! Még egy perc lazsálás és a kisasszony sorsára juttok ti is!