A rendőrségen ülni olyan, mint nyaralni. Az életem nem sütemény, de itt minden egyszerű. Nincsenek sötét sarkok, hátbatámadó emberek, se senki. Csak zsaruk, de ennyi. Azokkal meg elbánok, igaz, Finley más,mmert ő legalább helyes,múgy értem, igazán jóképű, szívesen összeszűrném vele a levet egy éjszaka erejéig, de ennyi. Szerelem az én világomban nincsen egyszerűen nem létezik és ennyi. Hazigsag lenne azt mondani, hogy egy hangot se mondtam neki, mármint a kis, ugrándozó, éjjel is lelkes emberkének, mert mondtam.
- Maga mindig ennyire izzad? - érdeklődök szórakozott hangon, és láttam, ahogy teljesen kiakasztom szegényt. De nem érdekel. Elég kevés ember lelki állapota miatt zavartatom magamat, hogy teljesen őszinte legyek. Nem az én stílusom. Kopognak, pillantásom az ajtóra villan, szegény azonnal kiviharzik, én pedig integetek neki, csak, hogy jobban fájjon szegénynek a dolog. Nem tudom, ki van kint, de van egy sejtésem. Nincs hozzá túl sok türelmem sajnos, ezt már most látom, de sebaj, majdcsak lesz valahogy, csak nem szabad felidegesítenem magam, szerencse, hogy szoktam meditálni, így én 99%ban teljesen nyugodt tudok maradni, míg mások beleőrülnek a helyzetbe, mint az előző delikvens, szerintem Finley is tőlem tanul türelmet.
Mikor az említett belép, kifújom a levegőt, kezdődhet a menet, ki bírja tovább idegekkel?
- Добрый вечер Finley. - köszönök vissza oroszul, ha már ott születtem és az apám is onnan jön, tudnom kell ezt a nemes nyelvet. Illetve leszarom, de jól esik nem a szabályok szerint játszani. Nem vagyok olyan cuki, hogy a vezetéknevén szólítsam, ha már ő is személyeskedik velem. A mosolyra csak hanyagul megigazítom a kötött sapkát sápadt fürtjeimen és vállat vonok.
- nem próbáltam megszökni. Csak kényelmetlen volt. - közlöm vele szárazon. Ha ki akartam volna menni, kimentem volna. Teljesen akcentus mentes vagyok, ugyan mind a két nyelvet anyanyelven beszélem. Az a varázslatos a beszélgetéseinkben, hogy tudja, hogy én mindenről beszélgetek vele, megakadok a részleteken, csak a lényegről nem, magamról, vagy az ügyről. Félrebillentett fejjel nézem őt, mély levegőt véve, majd elmosolyodok.
- rendben, de remélem, nincsen bekapcsolva valami mikrofon - előredőlök, tenyereim az asztalra simulnak és közelebb hajol a, halkan súgom neki a szavakat.
- Bevallom, hogy amikor csak látlak, rendőr bácsi, elképzelem, milyen lenne veled egy este. És bevallom, hogy tetszik a gondolat. - eleresztem az asztalt és hátra dőlök. Végül is igazat mondtam, elégedett lehet.
- mivel most itt vagy, szerintem nincsen senkid, egy egy éjszakás talán segítene ellazulnod, rettenetesen kötött vagy, lehet, jót tenne egy kis... - nyelvemmel szájam belső felét tologatom, hogy lássa a ki-be mozgó dudrot, biztos el tud képzelni maga előtt térdelve... Persze nem ezt gondolom a szabadulásom árának, ezzel valószínűleg ő is tisztábban van, na meg azzal is, hogy ha kieresztené a gőzt, rám komolyan számíthat.
- de ha nem tetszem biztos hoztatok be egy- két prostit... Viszont lehet, megbántódok, mert már napok óta józan is vagyok, csak neked - az utolsó két szót vággyal átitatva ejtem ki, majd ajkamba harapok. Félig cseszegetem, félig meg komolyan gondolom ert jó pasi, még akkor is, ha ezt soha nem fogja a számból hallani.
- Persze a kötelezőket is végigfuthatod az élvezet helyett, te is megkérdezed a nevemet és a koromat? - hunyorítok rá, ki is röhögném. Mi ennél már jobban vagyunk, nem, zsarukám?

Csak vállat vonok, nem fogom magamra venni, lehet, tiszteletlen vagyok, de nem most, mivel visszaköszöntem neki, az, hogy nem értette, nem az én hibám, már annyi randink volt,  az egyik után nyugodtan rágooglizhatott volna, ha meg nem akarta, az nem az én dolgom. Jó őt látni, komolyan, egészen nyugtatja a szemet a már ismerős arc. Minden szarság ellenére tudom én, hogy ő jó fiú, csak az a helyzet, hogy én übermessze vagyok a jóságtól, és csak most készülök a helyes útra tévedni. Viszont ha egy normális kapcsolatot akarnék, akkor egy Finley szerű sráchoz mennék. Annak ellénre, hogy szeruntem mikor hazamegy, megdöbben, miminden van a lakásában. Az, hogy most itt van megint velem, azt jelenti, hogy ritkán látja az otthonát. Nekem nem kell olyan, akihez nem lehet haza menni rendesen. Míg ő az aktámat nyálazza, én kifejezéstelen, kék tekintettel nézek rá, igazából meg az orra, ajka vonalát nézem, igazán. Csókolni való, nem mondom, valószínűleg az ágyban sem semmi, remélem, nem szűz legalább... Akkor csalódnék benne.
- Lassan a pszichológusommá lépsz elő, annyit beszélgetsz velem... De akkor kéne a családomról is beszélnünk - mondom elgondolkodó hangon, mintha komolyan szándékomban állna ilyesmi. Hülye lennék. Milyen szép is lenne, ahogy elmondanám neki, hogy az anyám a szemem láttára halt meg, az apám lecserélt valami fiatal libára, aki nem akart látni engem, elsóuott a nagyimra, aki miatt a hátamon alig van hegmentes rész, és a nagybátyám ezalatt dutyiban volt gyilkosságért. Szar mese, nem akarok beszélji róla. Helyette valami forróbb témába gázolok bele derékig.
- Téged?  Minden egyes szabad percemben - mosolygok rá negédesen, az igazság meg az, hogy komolyan szoktam gondolni rá, de ezek csak a kézenfekvő tények. Mikor feláll követem pillantásommal, engedelmesen emelem meg fejem felé, szavaira pedig elnyílnak ajkaim, hogy belátást nyerhessen hófehér fogaimhoz, forró nyelvemhez. Érintése egyébként egészen izgató, igazából lazán meg is tenném, itt és most, de nem gondolja komolyan, engem meg nem fognak bevarrni molesztálásért! Így csak egy fintorral kevert mosollyal jutalmazom beszólását és elhúzódom tőle, mikor visszamegy a helyére.
- Én is felnőtt vagyok, és nem játszani akartam. De majd ha megkívánsz és elutasítalak, akkor jusson eszedbe, hogy te is ezt tetted velem - vonok vállat tovább billegve a széken. Végighallgatom a szöveget, majd elmosolyodok az ajánlatra.
- Az az igazság, Finley, hogy  bármi is történik itt... Én már nyertem. Csak meg akartam szabadulni az anyagtól. - Vonok vállat szórakozott kis mosollyal.
- Az, hogy nálatok van, nekem ugyanúgy megfell, mintha a csávónál lenne. - szívom meg alsó ajkam. Komolyan beszélek, Danny miatt teszem, le akartam rázni magamról az utolsó adagot, és megtettem.
- Mivel valószínűleg utoljára látjuk egymást, és te el akarsz engedni, lásd, milyen jó vagyok, elmondom, amit szeretnél. - ördögi körbe zártam most be, hiszen, ha őt akaja lecsukatni, megteheti, én elmondom, amit hallani szeretne ( ha megmondja, mi az ) de ha engem most elenged, nem fog többé látni. Dannyre szükségem van na, Fin? Ő vagy én?
- Igen, ő, Jeremiah, drogot akart venni tőlem - Mondom ki a szavakat, de azt ki sem ejtem a számon, hogy én el akartam adni neki. Azért hülye nem vagyok, őt bemártom, magamat viszont nem.
- Nos, akkor örülök, hogy megismerhettelek, jó volt belelesni egy rendőr életébe, komolyan - Villantok rá egy mosolyt, ami tőlem igen szokatlan es felallok. Butaság, de valamiért szeretném, hogy marasztaljon, hogy itt tartson. Teljesen hülye vagyok, látszik. De mégis, helyes, és nem olyan elmebeteg, erőszakos faszkalap, mint akikkel eddig találkoztam. Komolyan jó lenne vele eltölteni egy estét, bármilyen betegül is hangzik. Meglátjuk, ha könnyen elenged, akkor esélytelen.

- Jóval többet láttam már, mint te, olyat is, amit elképzelni sem tudsz - hangom szárazzá, komollyá válik, egy pillanatig se higgye, hogy csak mert ő idősebb nálam, tudja, mi van az életben. Fogalma sincs! Kettőnk közül én vagyok az, aki többmindent élt át, látott. Valahogy muszáj volt elrejtenem az összetört, elporland énem, mely fél, hiszen csak egyetlen kis szilánk maradt meg az igazi énemből, nem akarom elveszteni. Pedig könnyű lenne. Nem szabad közel engednem az embereket, mert végül ők is csak cserben hagynak, átvernek és mire elhinném, hogy nem vagyok egyedül, újra magányossá válnék, amit nem bírnék ki.
Vállat vonok, nem bántanak a szavai, már elzárkóztam az ilyenek elől, rettenetesen kevés dolog van, ami képes igazán megsebezni.
- Ahhoz neked semmi közöd - utasítom el a kérdést, majd vállat vonok. Nem volt szívem kihajítani a kukába csak úgy, nem a pénz miatt, hanem mert az mégiscsak valami, ami pénzt ér. Na mindegy, most felnyomom Jeremiaht aztán megyek haza, ami szuper, mert nem érzem jól magam, émelyeg a gyomrom, na meg ma van a névnapom, megbeszéltem Anne-nel, hogy megünnepeljük, eszünk egy muffint vagy ilyesmit.
Így mikor felém tolja a tollat és a papírt, csak leírom amit mond, főleg mert ez nekem még kedvezőbb, majd mikor végeztem felé csúsztatom az egészet, csak legyünk már túl rajta és engedjen el. Ezt szerencsére meg is teszi, én meg kimegyek, már félúton vagyok, mikor a rendőrök rámvetődnek, és hirtelen a rácsok mögött találom magam. Fel se fogom, mi történt, aztán rájövök, és hirtelen legszívesebben hangosan felnevetnék és sírnék egyszerre, a de a torkomat elszorítja a keserűség. Még a rendőr is átver. Leülök a sarokba, a falak valamitől nedvesek, de nem érdekel, ahogy vagyok, nekidőlök. Annak ellenére, hogy becsuktak, nem vették le a bilincseket. Nem kezdtem el kiabálni, hogy az nem az én adagom. Hogy ártatlan vagyok, nem akarom Finleynek megadni ezt az örömet, na meg kettőnk közt ő az ártatlan, nemes rendőr, én meg a mocskos kis drogos. Szóval senki sem hinne nekem, ami nem segítene a jelenlegi helyzetemen. A fejem a falnak szorítom, mert legalább egy kicsit hűvös, én meg komoyan egyre rosszabbul leszek, lehet, az elvonási tünetek miatt, felírom a remegés és izzadás mellé. Komolyan, ha nem Dannyről lenne szó, meg sem próbálnám. Egyébként meg szerintem a szentimentalizmusom is amiatt van, amiért ennyire bánt, hogy Finley átvágott. Pedig megszokhattam volna már, hogy az emberek ezt teszik velem.
Hirtelen rándul görcsbe a gyomrom, és mászok előreegészen a budiig, ahova ki is dobom a taccsot, miután könyékkel megtámaszkodok, mivel hogy a kezeim össze vannak kötve. Miután kiürítettem az ebédemet és a vacsorámat is, lerogyok a vécé mellé, feltűrve csapzott fehér tincseimet, lehunyom a szememet és csak fekszem a toalett és az ágy között, félig a falnak támasztott háttal. Mérges vagyok, rettenetesen, Fin miatt, de az a gond, hogy legbelül leginkább fáj, és ez baj, mert leért odáig, ami elől eddig menekültem.
- Jól vagy, öcsi? - kérdezi a férfi a rács túloldalán, a rendőr, én viszont fel se nezek rá, ja, állati jól vagyok, látja, még a felsőm is le van hányva.
- vedd le a felsőd!  Kapsz egy másikat - belép a cellámba, kioldja a kezeim, és mielőtt ellenkezhetnék, átrántja a fejemen, majd visszapattintja a kezemre a bilincset és távozik. Továbbra sem mondok semmit, csak átkúszok a sarokba, hogy miél többet takarjon belőlem a fal, tekintve, hogy a felsőtestem tele van a hegekkel, amit a nagyimtól kaptam, a karom pedig vágasokkal, amiket tőlem és egyébként sem vagyok valami szép látvány, az utolsó szúrások helye teljesen be van gyullad a, az ereim pedig furcsa, feketés-vöröses színben pompázik.
Erőtlenül mászom fel az ágyra és fekszem el rajta, háttal a rácsnak, az sem érdekel, ha maga Jézus látja meg, milyen szép gyerekkorom volt, de most mindenki hagyjon békén.  Hátamon egyébként tetoválás van, elég nagy, vállaimtól egészen csípőmig éjfekete tinta tollak, melyek ahogy helyezkedek, lapockámmal együtt mozdulnak, mintha a tollak is rezdülnének. Igazából a sebek eltakarására varrattam, de semmi értelme sem volt. Mikor hallom a lépteket nem fordulok meg, először azt hiszem, hogy a rendőr jött vissza, de aztán követi az illat... Finley! Lehunyom a szemem. Tőlem többé egy szóra ne számítson.