Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Úgy éreztem magam mint Justin Bieber. Komolyan, az borzasztó érzés volt: nem csak a nagy korkülönbség miatt, hanem azért is, mert festő létemre kapucniban, és napszemüvegben kellett közlekednem. Bár mielőtt elindultam erős kísértést éreztem, hogy feltegyek egy olyan szemüveget, amihez műorr, és álbajusz is van... Mondjuk nem akarok úgy járni mint Emma Thompson a Nanny McPhee forgatásán; hogy majdnem megfulladt az áll-orrban. Kinyitottam a bérház kapuját a kulcsommal, és fülemre tapasztott kézzel vártam, hogy a szokásos sípolás abbahagyjon, mert kinyitottam az ajtót. A liftet még csak pillantásra sem méltattam: tisztában voltam, vele hogy nem működik, a lakók pedig nem vették arra a fáradtságot, hogy meg is javítsák. Utáltam, hogy ilyen helyre hívtam Olivot, hogy találkozzunk, de nem akartam neki több gondot a hírnevemmel okozni. Végigballagtam a folyosón, persze a szememmel folyamatosan az ajtókat pásztáztam. Most nem a luxus negyedben voltam. Bár ez a hely nem a gettó volt. Hanem rosszabb. Tudod, hogy mi az a krokodil? Mármint nem az állat, hanem a szer. Az oroszoknál volt divat. Mivel a heroin és társai túl drágák voltak, ezért az emberek a boltban vehető hipóból, és más maró hatású anyagokból régi kondérokban főzték ki maguknak az 'adagjukat'. Ahol pedig belőtték maguknak, gyakran lerohadt és lemállott a hús. Kellemesebb téma, Michael - figyelmeztettem magam, és igyekeztem nem elvont emberként gondolkozni. A folyosó végén lévő dupla ajtót kinyitottam a kulcsaimmal, és gyorsan be is zártam. Oliv hív, ha itt van. Egy pillanatra megálltam, és belélegeztem az ismerős festék illatot. Viszont iszonyatosan nagy kupi volt a műtermemben. Nem, félreértés ne essék, nem itt szoktam fogadni a hölgyeket, akiket lefestek. Itt akkor festek, amikor a fejemből kipattan valami. Gyorsan összeszedtem a földre szórt vázlataimat, és egy szép kupacban az asztalra helyeztem őket. A szanaszét hagyott ceruzákat is a helyükre tettem, a festékeket pedig berugdostam az egyik szekrény mögé. Egy bevizezett kendővel áttöröltem a bőrkanapét, amit sok helyen festékfoltok tarkítottak, és kiszellőztettem a szobát. Ennél többet nem tudtam tenni. A mosdó szerintem elfogadhatóan tiszta volt, a hűtőben volt ital. Végighúztam a kezemet pár napos borostámon. Kicsit érdekelt csak, hogy ő mit gondol rólam. És csak kicsit zavart az, hogy öreg vagyok hozzá. Az is csak kicsit zavart, hogy a sajtó AIDS-esnek hitt. Persze. Kicsit... Mielőtt még jobban belevethettem volna magamat a témába, felhangzott a Moves Like Jagger ismerős dallama. Felkaptam a telefonomat, és már a kijelzőn lévő névtől is mosolyognom kellett. - Maradj az ajtó előtt, mindjárt ott vagyok! - szóltam a telefonba, és rögtön ki is nyomtam. A kulcsokkal egy ideig babráltam, de végül keresztül vágtattam a folyosón, és kinyitottam azt az ajtót, ami Oliviától elválasztott. - Szia - mosolyodtam el, és a vállánál fogva beljebb tessékeltem. - Tudom, hogy ez nem a legjobb környék, szóval javaslom hogy inkább bent üdvözöljük egymást - mondtam, majd intettem neki egyet, hogy kövessen a folyosón. A műterem ajtaját most is gondosan bezártam, és úriember módjára segítettem levenni neki a kabátját. Ha vele vagyok, egyszerűen jobb ember lesz belőlem. Csak nem tudom hogy a jobb ember vagyok-e én, vagy ez csak egy alteregóm?
Nem is tudom, miért voltam olyan izgatott. Oké, Michael az egyik legjobb barátom, de nem kéne így éreznem. Oké, ez tiszta hülyeség. Amúgy is sokkal idősebb nálam, ha tiniapa lenne, akár a lánya is lehetnék. De ez engem hol érdekel? Oké, hülye vagyok, ez tény. Az is ezt igazolja, hogy fénysebességgel kapkodtam össze a cuccaimat, de négyszer kellett visszamennem a lakásba, mert otthagytam valamit. Lehetnék ennél is szánalmasabb? Amúgy meg, ha be is ismerném, hogy érzek valahogy, az még mindig nem biztos, hogy Michael is érez. Meg amúgy is, nem jöhetnénk össze, nem akarok ártani a hírnevének. Elismert festő, és szerintem nem igazán akar egy olyannal mutatkozni, aki abból él, hogy mások oldalán vigyorog. Oké, tudom, hogy ezt ő nem ítéli el, de a világ igen. Szerintük az escort lányok egyenlőek a kurvákkal, és bár ez eléggé elszomorító, van alapja. Mégpedig a luxuskurvák, akik keverik a kettőt, és minket is magukkal vonszolnak a szégyenükbe. Én se nézem le őket annyira, de az nem tetszik, hogy egy kalap alatt vagyunk. Jó, talán mégis lenézem őket. Amikor már mindenem megvolt, útnak indultam a megadott cím felé. Korábban már megnéztem egy térképen, hogy hova is kell mennem, nehogy a GPS-em tévedjen egy nagyot, és belevezessen valami mocsárba. Történt már ilyen korábban, azóta mindig lecsekkolom, hogy hova megyek. Bevágódtam a kocsimba, majd elindultam a cél felé. Tisztában voltam vele, hogy nem éppen a belvárosban van, de arra nem számítottam, hogy egy gettó-közeli helyre megyek. Lehet, hogy gyalog kellett volna jönnöm... Remélem, nem fogják feltörni az autómat, bár van benne nyomkövető, vagy mi a fene, amit manapság az új kocsikba raknak. A GPS-t is le lehet nyomozni. Na, mindegy. Amikor a gép jelzett, hogy száz méterre vagyok a megadott céltól, elővettem a mobilomat, és megnyomtam Michael gyorshívóját, a kettes gombot. Az egyet Rachel volt. Időm se volt beleszólni, már azonnal mondta, hogy jön le. - Oké... - de már kinyomta. Reméltem, hogy az izgatottság miatt siet ennyire, és nem azért, mert ha tíz percnél tovább állok az utcán, akkor elrabolnak és eladnak kurvának. Ha, ironikus poén. Gyorsan leparkoltam a háztömb előtt, majd kiszálltam. Ahogy az ajtóhoz értem, Michael már nyitotta is ki, és a vállamnál fogva behúzott. Oké, bár biztos, hogy a sarki bunkóktól féltett, akik itt járkálnak, és meg akarják ölni az embereket. - Szia - mosolyogtam én is rá egy hatalmasat. A legszívesebben itt helyben mackóölelésben részesítettem volna, de már el is indult a lakás felé. Szó nélkül követtem, és közben azon agyaltam, hogy miért itt vett művésztermet, ha annyira rossz a környék. Majd rákérdezek odabent, nehogy valamelyik lakos meghallja, és le találjon lőni, mert szarnak neveztem a lakhelyét. Én nem nézem le őket, csak sajnálom, hogy egyeseknek ilyen körülmények között kell élnie. Gyorsan betessékelt a lakásba, majd lesegítette a kabátomat. Hallottam néhány embertől, hogy Michael alapjáraton nem valami kedves és udvarias, de én egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy másmilyen legyen. Sosem ismertem olyan oldalát, ami ne lenne mindig aranyos és segítőkész, de nem is érdekel. Megéreztem az ismerős festékszagot, bár az ablak nyitva volt. Nem baj, én szeretem azt a szagot, sosem értettem, miért. Rachel mindig hisztizett, mikor otthon festettem, és szerinte büdös volt. Engem megnyugtat az olajfesték illata. Most már bent vagyunk, akkor lehet üdvözölni? - Szia - vigyorogtam rá, és azonnal meg is öleltem. - Rég láttalak, hiányoztál - mondtam, majd elengedtem. Általában nem vagyok ilyen közvetlen, de néhány napja nem találkoztunk, és kellett most egy ölelés tőle.
Alig tudtam levakarni a vigyort az ajkaimról, amikor meghallottam Olivia hangját. Bár a biztonsága miatt hamar betessékeltem a lakásba, ahol jobban szemügyre tudtam venni. Mikor lesegítettem a kabátját, puha, vörös tincsei súrolták a kezemet. Szívesen felemeltem volna a kezem, és feltekertem volna az ujjamra egy olyan bársonyos tincset, de szerencsére a józan ész erősebb volt... Gyorsan felakasztottam a kabátját, majd melegem rám mosolygott, és megölelt. Átkaroltam a derekánál fogva, és meglepett hogy mennyire keskeny a dereka. Mikor ő elengedett, én a kezemet még mindig a derekán tartottam, bár engedtem neki, hogy hátrébb lépjén. - Te is nekem. - mosolyogtam rá - Sajnálom, hogy ilyen helyen kell találkoznunk, de nem akartalak bajba keverni. Ráadásul a végén addig kevernék a paparazzik az egészet, hogy téged is beállítanának AIDS-esnek. Pedig aztán annak tényleg nem lenne alapja... Mert én sem vagyok az. Remélem tudod - néztem rá összehúzott szemekkel. Nem mondanám, hogy a 42 évem ellenére nem jöttem zavarba, amikor azok a csodálatos, hatalmas szempillával keretezett szemek rám meredtek. Aztán, valami sugallattól elengedtem a derekát, és zavartan kapkodtam a fejemet egy darabig. Jobb ötlet híján megindultam a hűtő felé. - Kérsz valamit inni? - kérdeztem tőle, és italok után kutakodtam. - Van pezsgőm, kólám, borom, tequilám és whiskeym. Így belegondolva egész alkoholistának tűnhetek... - néztem ki a hűtő ajtaja mögül, és rávigyorogtam. Egy darabig még keresgéltem valami kevésbé káros ital után, de úgy éreztem, hogy ez csak egy ürügy a zavarom leplezésére. Igen, határozottan megvoltam ma gabalyodva. Magamnak elővettem az egyik dobozos kólát, és nekidőltem a konyhapultnak. - Mesélj valamit! - néztem rá kérlelően - Történt valami érdemleges, míg nem láttuk egymást? - tettem fel a kérdést, és készültem arra, hogy a pultra könyökölök, amikor eszembe jutott valami. - Mutatnom kell valamit! - emeltem fel az ujjamat, és sietve keresztülvágtam a hatalmas szobán, aztán egy kis ajtón keresztül benyitottam a kedvenc szobámba. Itt állandó félhomály uralkodott, és frissen mosott lepedő valamint festékillat lepte el a szobát. Itt tartottam a kész műveimet. A sötétben jól kivehető, fehér paplannal borított, egy méter magasságú képhez sétáltam, hogy felemelve kihozzam a helyiségből. - Elkészült - suttogtam halkan, és csillogó szemeimet Oliviaéba fúrtam. Megfordítottam a képet, és a falnak támasztottam. Több hónapja dolgoztam rajta, mindig finomítottam, hogy egyre élethűbb legyen. Volt, amikor olyan szenvedéllyel vetettem magam a festésbe, hogy be is lázasodtam. A mű 'személyisége' átjárta a lelkemet, és a kép valami olyat sugalmazott, amit nem lehet szavakba önteni. Valami olyan dolgot, ami még a szerelemnél is erősebb is csodásabb. Valami olyat, amit én éreztem Olivia iránt. Szóval, egy gyors csuklómozdulattal megszabadítottam a képet a lepődőtől, és kíváncsian vártam a reakciót, miközben a mellkasom szaporán emelkedett, és a szívem a kolibrik szárnycsapásának ritmusára verdesett. - Mondanál valamit, a koromra való tekintettel? Nem lenne jó, ha elvinne a szívroham - mosolyogtam rá, és erőteljesebben szorítottam össze a kezemben lévő fehér anyagot. A képen Olivia foglalt helyet. Nem kértem, hogy álljon modellt nekem, csupán elképzeltem: vörös haja szabadon szállt a szélben, a haját aranyra festette az égen felcsillanó nap, a testét pedig egy lágy esésű, fekete ruha borította. Hasonlított egy angyalra, akiről nem lehet eldönteni hogy jó, vagy rossz-e. A sivatag homokját taposta a cipő nélküli lába, de ezekről az arca elvonta a figyelmet: a tekintetébe mindent bele adtam. Saját magamat is... Mert ha közelebbről megvizsgáltuk a képet, a szemének a visszatükröződésében állt valaki: én voltam az.
Nem tudtam levenni a szemeimet tökéletes arcáról, és azt a buta vigyort sem tudtam levakarni az arcomról. Miközben beszélt, teljesen elvarázsolt, ahogy a száját nyitotta... De azért figyeltem arra is, mit mond, még a végén egy buta libának nézne. Oké, jól ismer már, de nem akartam, hogy másnak gondoljon, mint aki vagyok. - Oh, semmi baj - küldtem felé egy megnyugtató mosolyt, majd kijelentésére a szememet forgattam. - Senki nem hiszi, hogy beteg vagy. Ez csak egy jó szalagcím, amivel eladhatják az újságaikat - mondtam megnyugtatóan. Ez tényleg így van, akárhány embert megkérdeztem, hogy elhiszi-e, mind azt mondták, hogy nem. Gusztustalannak tartom a média ilyenszerű híreit, főleg, hogy semmi sem igaz belőlük. Ha Michael AIDS-es lenne, az talán már látszana is. - Egy kóla jól esne - mosolyogtam rá, majd amikor elment a hűtő felé, én is elindultam. A legszívesebben whisky-t kértem volna, de nem vagyok alkoholista, és tudom, hogy ő sem az. - Szerintem elfelejted, hogy ismerlek - kuncogtam. Tudnia kéne, hogy tudom, hogy nem alkoholista, ahogy azt is tudom, hogy nem beteg. Biztos vagyok benne, ha az lenne, nekem elmondta volna. Én őt az egyik legjobb barátomnak tartom, remélem, hogy ő is engem. Tudhatja, hogy bízhat bennem. Soha senkinek nem fecsegnék ki semmilyen titkot, már ha az tényleges titok. Azt simán elpletykálom, ha valaki véletlen úgy öntötte le magát, hogy pisifoltnak tűnik. De egy ilyen információt - már, ha igaz lenne - sosem adnék ki. Itt lennék neki támasznak, és próbálnék segíteni, ahogy tudok. Mert én ilyen vagyok. Amikor megkaptam a kólámat, kicsit eltartva magamtól felbontottam. Utálom az olyan szitukat, mint például a "felrobbant-a-kólám". Nem is akarom, hogy foltos legyen a ruhám, bár ez így elég picsásnak hangzik. De Michael előtt lennék csurig kólás, azt nagyon gáznak találnám. - Öhm, nem, semmi különös - mondtam, de máris eszébe jutott valami. Hogy fel van pörögve, a kis drága. Meleg mosoly jelent meg az arcomon, annyira aranyos volt a lelkesedése, hogy szívem szerint megint megöleltem volna. De az már sok lenne. Barátok vagyunk, de nem szeretném, ha... nem tudom. Barátok vagyunk. A kólámmal a kezemben követtem őt egy másik szobába, és amikor láttam, hogy tele van festményekkel, inkább megálltam az ajtóban. Nem akarom megkockáztatni, hogy véletlenül leöntsem valamelyiket. Elég béna vagyok, különösen akkor, ha valami komoly érték van a közelemben. És Michael festményei sokat érnek, nem csak a piacon, de nekem is fontosak. Minden egyes képét szeretem, jó, talán a pucér nőseket nem. De azokat nem is szoktam mindig megnézni. Be kell vallanom, igen, féltékeny vagyok azokra a lányokra. Nem, mintha azt akarnám, hogy Michael meztelenül fessen le, de akkor is. Alaptalan, tudom, hiszen nem vagyok a barátnője, vagy valami, de... Mindegy. Türelmesen és izgatottan vártam, hogy Michael felfedje legújabb festményét, de biztos voltam benne, hogy közelebbről is meg akarom majd nézni, ezért leraktam a kólás dobozt az egyik asztalra. Ahogy művészien lerántotta róla a lepedőt, szemben találtam magamat magammal. A szám is tátva maradt, olyan gyönyörű voltam. Oké, ne értse félre senki, nem vagyok egoista. Tudom, hogy jól nézek ki, de valahogy... Michael keze által még gyönyörűbb voltam, mint azt képzeltem. - Azta... Ez én vagyok - mondtam ki a nyilvánvalót, és a helyében ki is nevettem volna magamat a frappáns ténymegállapításért. Még vagy egy percig álltam némán, és bámultam a képet. Nem azért mondom, mert én vagyok rajta, de úgy érzem, ez az egyik legjobb képe. Legalábbis nekem ez tetszik eddig a legjobban. - Michael...ez... gyönyörű - mondtam még mindig teljesen elvarázsolva és kicsit közelebb léptem hozzá. Az rendben van, hogy én is festegetek, és van egynéhány jó munkám, de sosem leszek képes egy ilyen festmény elkészítésére. De meg kéne próbálnom lefesteni Michaelt... Biztos vagyok benne, hogy róla nem lehet rossz képet csinálni.
Beszéd közben végig éreztem egy égető pillantást az arcomon, és nem igazán értettem az okát, de élveztem. Néha felpillantottam megtekinteni Olivia tökéletes vonásait. Annyira fiatal volt... Én pedig hozzá képest egy vén róka voltam, aki reménytelenül beleszeretett a gyönge rózsaszálba. Az arcát fürkészve hallgattam végig a mondandóját, és a mosolyától az én szám is felfelé kezdett görbülni. - Attól még sajnálom - közöltem vele a téma lezárásaként. - De, vannak olyan emberek, akik mindent elhisznek az újságoknak. Nem sokakban merül fel a kérdés, hogy vajon igaz lehet-e - vontam meg a vállamat, mintha közönyös lenne a téma, de nem volt az. Én, sok más emberrel ellentétben végignéztem azt, hogy hogyan épül le egy ember a betegség miatt. Ennél borzalmasabb, és pusztítóbb dolog nincsen. Ráadásul elkapni is egy pillanat műve alatt megtörténhet. Zavaromban a hűtő felé indultam, és hallottam, hogy Liv követett. Elég zavart - a fiatalok nyelvezetével élve gáz, ciki - szituáció volt. - Jól van na... - morogtam az orom alatt. Odaadtam neki a kólát, miközben igyekeztem elmenteni a fejemben azt, hogy legközelebb kevesebb alkoholt tároljak a hűtőmben, ha ilyen hölgyeket látok vendégségben. Kíváncsian néztem Olivia kóla-kinyitó műveletét, amiben igyekezett arra, hogy lehetőleg ne spricceljen ki rá a kóla. Akaratlanul is elmosolyodtam, és megjegyeztem. - Én te korodban nem voltam ilyen kis ügyes. Sőt, még a mostani baráti köröm is azzal próbálja újraélni a fiatalságát, hogy felrázza a kólát, és utána úgy adja oda, mintha nem tudna semmit - nevettem fel az emlékektől. Ez egy szűk társaságban otthon még vicces is lenne, de ők egy elég neves gálán csesztek ki velem. A TV pont vett... Bólintva elfogadtam, hogy semmi újdonság nem történt. Végtére velem sem történt semmi érdekes. Majd a fejem felett világítani kezdett a villanykörte, és elrohantam a festményért, amit végre eltudtam készíteni. Olyan izgatott voltam, mint a kisgyerekek karácsonykor, és nekem Olivia reakciója volt az ajándék. A lepel lerántásával egy időben Olivia szája is tátva maradt. A tekintetemet egy pillanatra sem vettem el csodálkozó arcáról, miközben egy boldog mosoly jelent meg az arcomon. -- - Igen... Semmit sem változtattam rajtad, csupán lerajzoltalak úgy, ahogyan látlak. Vagy ahogyan mindenki más lát - mondtam neki egyszerűen és rendkívül komolyan. Innentől fogva nem vártam több reakciót, hiszen az mindent elárult, hogy még percekig ugyanabba a pózba merevedve állt. És mikor elvarázsolt hangon kijelentette, hogy ez a leggyönyörűbb kép... Akkor azért én is elcsodálkoztam egy kicsit. A lány közelebb lépett a képhez, én pedig megint elcsodálkoztam azon, hogy valaki hogyan lehet ennyire lenyűgöző. Az Ég mindent megadott neki, valakinek pedig semmit. De ő megérdemelte; nem csak kívülről találtam lenyűgözőnek, hanem belülről is. Ő volt az az ember, aki nekem a tökéletes szinonimáját jelenítette meg. A szemem az arcáról az ajkaira tévedt. Még sosem kóstoltam őket... Ám még mielőtt tudtam volna valamit tenni az ügy érdekében, megrázkódott az egész ház, és ismerős dallamok csendültek fel. - Vanilla Ice? - kérdeztem sokkolódva, aztán az énekes belekezdett az Ice Ice Baby dallamaiba. Egy ideig dühös voltam, hogy megszakították az a pillanatot, amiben már majdnem összeszedtem magam, de aztán teljes szívemből nevetni kezdtem. - Gyere Liv! - kacsintottam a lányra, és benyomtam az elképesztően szexi, nagyapós mozgásomat. - Yo, V.I.P , Let's kick it! Ice Ice Baby! - kezdtem el énekelni én is, és Oliviat a kezénél fogva igyekeztem meginvitálni egy táncra.
- Nyomj eléjük egy tesztet, annak biztos hinni fognak - forgattam meg a szememet, pusztán viccnek szántam. Gyűlöltem a médiát, egy elejtett szóból képesek címlap-sztorit kihozni, legtöbbször a mi rovásunkra, aztán bizonygathatjuk, hogy semmi nem igaz az egészből. De Michaelnek igaza van, tényleg nem sokan gondolkodnak el rajta, hogy igaz, vagy nem. Tényként fogják fel azt, amit az újságokban olvasnak, nem feltételezésként, és egy egyben borzasztó és gusztustalan is. A kis történetére elvigyorodtam, és eszembe jutott, hogy mi ilyet már régen nem csinálunk, és nagyon hiányzik. A lelkem még mindig egy gyereké, és szeretem bolondok napján beszopatni a barátaimat, meg más napokon is. Április elsején kifejezetten rettegnek tőlem, mert tudják, hogy a közelükben valami hamarosan felrobban, elcsúszik, összetörik és egyebek. De az azért meglepett, hogy Michael barátai, akik már bizony néhányan a negyvenen is túl vannak ilyen csínyekben mesterkednek. Igaz, Michael már negyvenkettő, de szerintem egyáltalán nem látszik rajta. Még mindig helyes, jól tartja magát, sőt, az a körszakáll, ami néha van neki kifejezetten tetszik. Ezek után láttam meg a képet, és még mindig csodálkoztam rajta. Figyelmesen hallgattam Michaelt, és azon kezdtem el agyalni, hogyan vajon egy korábbi képet használt segítségül, esetleg egy fényképet rólam, vagy csak úgy emlékezetből festette meg az arcomat. - Mi alapján festetted? - tettem fel a kérdést. Mert ahogyan ő azt mondta, pontosan olyan volt, mint én. A füle, az orra, az arca minden egyes vonása... Minden. Bár, szerintem egy kicsit szebb volt, legalábbis én nem látom ilyen tisztának a bőrömet, és a szemem... A szemem a képen egy kicsit fura volt, de nem volt alkalmam megnézni közelebbről, Michael elterelte a figyelmemet. Úgy tekintett rám, ahogyan a festményen álló nő nézett valakire. Azaz, ahogy én néztem valakire. Még jó, hogy letettem a kólát, most biztos eldobtam volna azért, hogy Michael karjaiba vethessem magamat. Akkor aztán minden üccsis lett volna. Nagyon kevés választott el attól, hogy tönkretegyem a barátságunkat. És az a kevés éppen elég volt ahhoz, hogy valamelyik szomszédos lakásban megszólaljon egy dallam. Egy dallam, amit évek óta nem hallottam, még csak eszembe sem jutott. Láttam Michael arcán, hogy bosszús, de én megkönnyebbült voltam. A barátságunk... nem tehetem tönkre. Aztán Michael hatalmasat nevetett, és egy pillanatra azt hittem, csináltam valamit, vagy furán néztem, vagy bármi, de aztán úgy kezdett mozogni, hogy belőlem is kitört a nevetést. Igen, neki is gyerek a lelke, és éppen ezt szeretem benne. Mármint... szeretem, mint egy barát. Ja. Kezemet fogva és énekelve mozgott tovább, én pedig úgy döntöttem, miért ne? Táncolni kezdtem vele a fehér lepedőkkel letakart festmények között, és nagyon ügyeltem rá, hogy ne tegyem tönkre egyiket se. Korábban nagyon béna voltam, de a munkámmal járt, hogy meg kellett tanulnom táncolni, így órákat vettem, és szinte minden táncstílusban tudok mozogni. De a saját stílusomat mindig is jobban kedveltem, de azt csak.. részegen használom, amikor mindenki szabadon röhöghet rajtam. Vagy akkor, ha egy olyan baráttal vagyok, aki előtt nem kell szégyellnem magam. Egy olyan barát előtt, mint Michael.
- Á, nem éri meg, hogy miattuk látogatást tegyek a doktorbácsinál - nevettem fel hangosan, és igyekeztem leplezni a régi nagy félelmemet. Kiskorom óta utáltam az orvosokat. Szinte bármit bevállaltam, beszóltam a rendőröknek vagy éppen elkötöttem a kocsijukat, és nem érdekelt a büntetésük. De ha valaki felhozta az orvos témát kirázott a hideg, és úgy éreztem, mintha a gyomromat belülről késekkel szurkálnák. Legszívesebben a világ másik végére futottam volna. Miután megosztottam Oliviával a történetemet, ő csak elmosolyodott. Lehet, hogy én fújtam fel egy kicsit a dolgokat... Vagy talán 42 évesen végre kezd benőni a fejem lágya? Nos, ezt a tény cseppet sem tetszett volna nekem, szóval azt hiszem a hétvégémet Disney-filmek bámulásával fogom tölteni, hátha visszasüllyedek a dedós szintre, és megölök pár agysejtet. Végül összeszedtem magam, és megmutattam Livnek a róla készült képet. Egy mondatban összefoglaltam a képet, holott órákig tudtam volna róla beszélni. Arról, hogy szívemet-lelkemet beleadtam a munkába, és szerintem megérte. A kép szó szerint le akart mászni a papírról, szinte láttam, ahogyan Olivia mellkasa emelkedik és süllyed a képen. Pár pillanatig a képet bámultam, aztán barna tekintetemet Oliviára emeltem. Elkapott a csalódottság: mégsem tudtam úgy ábrázolni, ahogy élőben nézett ki. Sokkal, de sokkal szebb volt, mint a képen, mert nem csak egy kép volt, hanem élt és lélegzett. Olivia kérdése meglepett, és váratlanul élt. - Emlékek alapján. Több éve ismerlek, az arcod eléggé belevésődött az emlékezetembe. Szóval próbáltam megragadni a lényed egy belső részét, és egy olyan képet festeni, ami te magad vagy. De az elvemet majd a kiállításon valamelyik ismerősöd biztosan befogja bizonyítani. Ennek a képnek nem lehet kudarca - mosolyodtam el biztatóan, és a kezemet végigfuttattam a vásznon. Ismerős tapintása volt, mintha csak a bőrömön simítottam volna végig. És éppen elkezdtem a tettek mezejére lépni, amikor felcsendültek az ismerős dallamok. Először egyedül, majd Oliviával álltam neki táncolni. Még a mozgása is tökéletes volt... Nevetve pörgettem meg, és elbűvölve néztem a levegőben repülő eperszőke hajtincseit. Ez is egy olyan pillanat volt az életemben, ahol halhatatlannak éreztem magam, mert akkor minden idő az enyém lenne. Az örökkévalóság idejét pedig megosztanám Livvel... és: Jareddel, bár ezt még magamnak is nehezemre esett bevallani, de a fiam volt, és minden hülyesége ellenére kedveltem. Oliviát éppen kifelé pörgettem, amikor a 'nagy' szélrohamtól az egyik képről leesett a fehér takaró. Nem is tulajdonítottam különösebb figyelmet a képen terpeszkedő ruhátlan fekete démoni nőre, aztán tudatosult bennem, hogy Oliviát lehet hogy zavarja. Egy bocsánatkérő mosoly kíséretében elengedtem a kezét és visszatettem a képre a vásznat, közben pedig beszéltem. - Én bunkó... Nem is kérdeztem meg, hogy kiállíthatom-e egyáltalán a képedet. Mert szeretném. Persze nem az aktmodellesekkel, hanem külön, pár fiatal tehetséggel együtt. Megkapom az engedélyedet? - fordultam hozzá hátra.
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: Olivia & Michael Vas. Ápr. 07, 2013 10:31 am
- Ahogy gondolod - nevettem vele. Én félévente egyszer elmentem egy teljes kivizsgálásra, eléggé... hipochonder vagyok, szóval mindig tudni akarom, hogy éppen van-e valami halálos betegségem, vagy nincsen. Eddig még szerencsére nem volt, ráadásul ha lefekszem valakivel, sosem kockáztatom meg, hogy elkapjak valamit. A táskám egyik nagyobb kiszsebében mindig van egy rakat óvszer, pusztán elővigyázatosságból. Mert sosem lehet tudni. Hét éve szerintem még eszembe se jutott volna, hogy ilyeneket fogok csinálni, akkoriban hosszútávú kapcsolatot akartam, és huszonkét évesen férjhez menni, ilyenkorra pedig már gyereket terveztem. Aztán jött Rachel, és megmutatta, hogy nem csak az idilli családi kép létezik, mint lehetséges jövő. És örülök, hogy megmutatta, mert ha nem így tett volna, akkor talán sosem találkozom Michaellel. És vele sem lettünk volna legjobb barátnők, szóval igenis hálás vagyok neki azért, hogy belevitt ebbe. Ki tudja, mi lett volna belőlem? Lehet, hogy apámhoz hasonlóan üzlettel foglalkoztam volna, és olyanná váltam volna, mint a nővérem. Uhh, atya ég, inkább lennék kurva, mint olyan, mint ő. A hideg kiráz, ha csak a hurkás testére, és hatalmas seggére gondolok, amit egész nap mereszt az irodájában. Akár a nővérem, akár nem, gusztustalan. - Oh... - csak annyit tudtam kinyögni, annyira megragadtak Michael szavai. A szívem helyén, úgy éreztem egy tűzhányó emelkedett, aminek feltett szándéka, hogy kiolvassza a mellkasomat, és csak úgy kipotyogjon a legfontosabb szervem. A gyomrom meg úgy ugrált föl-le, hogy azt hittem, menten kibújik belőle egy kis alien, vagy valami. Lehet, hogy tényleg halálos beteg vagyok. El kéne mennem megint egy vizsgálatra, úgy is esedékes nemsokára. Eddig minden alkalommal minden tesztem negatív lett, és az orvosok már az elején tudják, hogy semmi betegségem nincs, de én azért mindig megcsináltatom. Mert tudnom kell, hogy meg fogok-e halni. De amíg táncolni tudok, bajom nem lehet. Anyám mindig ezt mondta, még mielőtt meghalt. Tőle örököltem a suta mozgásomat, de ő úgy gondolta, hogy amíg az ember táncra tud perdülni, addig nem lehet semmi komoly baja. Nos, az utolsó hónapokban az ágyból sem kelt már fel, de emlékszem, én mindig táncoltam neki az ágya előtt, és őt is próbáltam rávenni, hogy álljon fel, bizonyítsa az elméletét és... maradjon életben. De nem így történt, és ezt én is tudtam. Csak... nem akartam elhinni. De a forgások Michaellel kitörölték egy pillanatra anyám emlékét a fejemből, aztán megláttam azt. Az arcomra azonnal kiült a megdöbbenés és az undor, amit az iránt a lány iránt éreztem, de gyorsan rendeztek a vonásaimat. Nem akartam megbántani Michaelt, mert kétségtelenül szép volt az a nő, de... biztos voltam benne, hogy ha szembe jönne velem az utcám, meg akarnám fojtani. De ez a saját, személyes problémám, a képpel nincs semmi baj. Szerencsére Michael hamar visszatette a vásznat, így nem kellett tovább néznem a tökéletes testű nőt, akit Michael húzogat vagy húzogatott. Nem, nem vagyok féltékeny. - Igen, persze - mondtam gyorsan. A belsőm most már örült, hogy nem ezekkel a ribancokkal együtt leszek kiállítva, hanem a fontosabbakkal. Aztán eszembe jutott valami. - Michael, ha kiállítasz, akkor aztán főleg nem tudok mit kezdeni azokkal a cikkekkel, amik összehoznak minket - mondtam kicsit halkabban. Tudtam, hogy ez egy szar téma nálunk, de akkor is... Nem akartam, hogy még durvább legyen a helyzete, így is szinte minden héten van egy cikk arról. hogy AIDS-es-e, vagy nem. A szennylapok szemében pedig én is egy kurva vagyok, így csak rontana a helyzeten, és nem akarom ennek kitennie. Az egy dolog, hogy én mit vállaltam azzal, hogy escort lettem, de nem neki kell elviselnie a hátulütőit.
- Senki sem vehet rá - mondtam ki, csak hogy bebiztosítsam magam. Oké, kezdtem én is túlzásnak érezni ezt az orvos fóbia dolgot. Van, aki a magasságtól, egyesek a bohócoktól, mások meg a horrortól félnek, amiket ellehet kerülni. Viszont a dokikat nem. Bármikor szembejöhetnek veled az utcán, rád mosolyoghatnak, miközben tíz centiméteres tűt tartanak a kezükben, és közlik, hogy nem fog fájni. Mocskos hazudozók. Bár, ha már a hazugságoknál tartunk, én sem vagyok jobb náluk. Szemrebbenés nélkül vágom ki magam a helyzetekből, és elkövettem egy nagy hibát: már nem csak másoknak, hanem magamnak is hazudok. Például azt, hogy Olivia csak egy barát számomra, és még véletlenül sem vannak olyan gondolataim, amikben megcsókolnám őt, és nem érzem úgy, hogy vibrál közöttünk a levegő. Na meg persze a fiam... Elnyomom azt a minimális bűntudatot - ami igazából maximális -. - Oh jó, vagy oh rossz? - kérdeztem meg ismét csak a biztonság kedvéért. Nem szerettem félreérteni a dolgokat, és azt még jobban utáltam, amikor az emberek kioktattak valamiről, ezért inkább mindenről kétszer bizonyosodtam meg. - Nem kell eljátszanod, ha nem tetszik. - mosolyogtam rá, és nem tudtam eldönteni az arckifejezése alapján hogy örül, vagy hogy bosszús-e. Igazából már Liv mondta a képre, hogy gyönyörű, de nem vettem komolyan. Azért is mondhatta, hogy ne bántson meg engem. De... Azt hiszem éppen azért vagyunk barátok, mert mindent nyíltan elmondunk egymásnak. Vagyis nem mindent... Én nem vallom be neki, hogy mit érzek irányába, ő pedig nem mesél a kuncsaftjairól. Szerintem ez így van a maga furcsa módján rendén. Hát, az én életem tényleg fejre állított kacsalábakon forgó vár. Amiben már nagyon kezdek megszédülni... Lehet, hogy csak a sajátos táncmozgásom miatt, amiben az borzasztó, hogy manapság van, aki hasonlóan bénán táncol egy diszkóban is. Amikor utoljára diszkó-féle helyen voltam, leültem egy hatalmas kanapéra, és néztem, ahogyan a mellettem elhaladó lányok kacéran összesúgnak, és a kanapé előtt az nap este igencsak meggyűlt a forgalom. Pár merész hölgy a negyedik vagy ötödik elbillegés után helyet foglalt mellettem és bájcsevejre. Egyikből sem lett egy éjszakás kaland, gyanúm szerint a fele smink alá rejtett tizenéves volt. Viszont ők nem táncoltak borzalmasan, csak a korukhoz képest kihívóan és egyben a negyvenes korosztály számára már kissé taszítóan tapadósan. És még nem is említettem a táncparketten lévő izzadt srácokat álló farokkal, akik egy érintős elájulnak az extasy hatása miatt. Megpörgettem Oliviát, és jól éreztem magam. Aztán Liv arcára undor és megdöbbenés keveréke foglalt helyet. Hátrapillantottam a vállam felett; az egyik pucér nőt ábrázoló festményről leesett a vászon. Remek...Gyorsan visszahelyeztem rá a vásznat, közben pedig beszélni próbáltam, igyekeztem menteni a kínos helyzetet. Amúgy a nő testét kiretusáltam. Nem volt élőbe olyan tökéletes, mint a képen. Örömmel fogadtam Olivia beleegyezését, amíg a következő mondatával el nem rontott mindent. Ideges lettem. És ilyenkor nem kiabáltam, hanem veszélyesen lassú, megfontolt és halk szavú voltam. Szóval lassan a lány felé fordultam, és nekidőltem a képeimnek karba font kézzel..- - Ó igen, az újságok - kezdtem bele a hangomban mérhetetlen gúnnyal. Nem is értettem magam, hogy miért ment fel bennem a pumpa. Liv kicsit megsértett, hogy ennyire zavarta, amiért az újságok összeboronálták velem. Én csak eljátszottam, hogy zavar. - Ezer bocsánat, hogyha egy negyven éves férfival hoznak téged össze. Minden bizonnyal neked ez kínos lehet, és a barátnőid is kinevetnének. Megértem - mondtam lassan, egy gyilkos mosollyal az arcomon. - Ne aggódj, akkor nem állítom ki a képed. Sőt, neked is adom, vidd, ahová akarod, égesd el, nehogy a végén az újságok meglássák, és rossz legyen a híred - tudom, hogy hülyeségeket beszéltem. De megsértett. Én sem voltam odáig attól, hogy a média szerint beteg voltam... Viszont ha Livvel hozott össze, csak az bosszantott, hogy meglestek minket. Felkaptam a képet, ami Oliviát ábrázolta, és a kezébe nyomtam. - Tessék! A tied - elfojtottam azt, hogy nekem már nincsen rá szükségem beszólásomat. Az már tényleg durva lett volna. A szám szélét harapdálva, az idegességtől majd' felrobbanóan váltam az eperszőke hajú lány reakcióját.
Egy bizonyos szinten meg tudtam érteni, hogy miért fél Michael az orvosoktól. Oké, még sosem vallotta be nekem, hogy így van, de tudom. Én sem szeretem a tűket, de nekem két jó mentségem is van. Én lány vagyok és harminc alatti. Megtehetem, hogy beszarok a vérvételen, Michael viszont már túl van a nagy három nulláson, és pasi. Félreértés ne essék, engem nem zavar sem a kora, sem az, hogy pasi. De még csak az sem, hogy nem hajlandó kivizsgáltatni magát, igazából aranyosnak tartom. És mivel biztos vagyok benne, hogy nem beteg, nem is erőltetem. Ha a karján fura bőrbetegségek kezdenének kijönni, akkor megrémülnék, bealtatóznám, és elvinném kivizsgáltatni. Aggódom érte, és fontos nekem, ez a legkevesebb, amit megtennék. Lehet, hogy utána kiderülne, semmi baja sincsen, talán még haragudna is rám, de én legalább nyugodt lennék. Most is örülnék, ha elmenne egy egyszerű tesztre, és bemutathatná, a rosszindulatú pletykák pedig megszűnnének, de ez az ő döntése. - Jó, természetesen - néztem rá kicsit meglepődve, elszakítva tekintetemet a képről. Eszméletlenül szép volt a kép, és imádtam, amikor Michael engem festett meg. Olyan volt, mintha belőlem merítené az energiát, amit aztán a képekre vetít ki. Mintha tekintetével beinná a látványomat, és kicsit megphotoshoppolva kivetítené egy vászonra. Csodálatos, komolyan mondom, hogy Michael tényleg különleges tehetség, és ezt sokan nem értékelik. Ők csak a pénzcsináló festőt látják benne, akiről csámcsoghat a média, és rengeteg pénzt hozó kiállításokat rendezhetnek a képeiből. De sokkal több rejlik benne, csak nem meri kimutatni, vagy nem tudja. Vannak képei, amik szinte lemásznak a vászonról, és ezek teljesen érthetetlen módon nem a pucér nők. - Nem játszom meg, Michael. Ha nem tetszene, megmondanám - biztosítottam róla mosolyogva. Egyébként is túl egoista vagyok ahhoz, hogy ne tetsszen egy kép saját magamról. Ha már pucér nők... A kép teljességgel kiábrándított, és habár mindig őszinte voltam Michaellel, sosem mondtam el neki, mennyire féltékennyé tesz az, hogy számára teljesen idegen nőket fest meg meztelenül. Oké, tisztában vagyok vele, hogy én többet jelentek neki, mint azok, és valószínűleg ezért nem fest meg így, de azért...na. Bár nem is tudom, akarnám-e, hogy így fessen le. Azaz, nem tudom, tudnék-e azzal a tudattal élni, hogy Michael látott pucéran, én meg őt nem. Na, az kifejezetten zavarna, de ezeket a gondolatokat próbáltam nagyon messzire söpörni. Michael így is rossz hírben van az AIDS-es ribanca miatt, ha még velem is összehoznák, lehet, annyi lenne a sikerének. Én pedig nem akarom tönkretenni a karrierjét, mert sok gazdag emberrel ellentétben, ő azért csinálja ezt, mert szereti. Azzal a tudattal meg főleg nem tudnék élni, hogy én vettem ki az ecsetet a kezéből. Gúnyos kijelentésére döbbenten néztem rá. Erről már korábban is beszéltünk egy kicsit, de sosem mélyedtünk bele. Lehet, hogy most belegyalogoltam a lelki világába, és megbántottam. Istenre mondom, egyáltalán nem állt szándékomban, sosem azért titkoltam a szigorúan baráti kapcsolatunkat, mert szégyelltem őt. Esküszöm az égre, én lennék a legboldogabb, ha egy olyan férfi mellett állhatnék az újságok címlapján, mint ő. Talán nem csak a barátjaként, de a barátnőjeként is... Sírni tudnék örömömben, ha nyilvánosan együtt mutatkozhatnánk, de jobban szeretem őt annál, mintsem hogy a saját érzéseimet helyezzem előtérbe. A legszívesebben ezt mind elmondtam volna neki, talán itt lenne az ideje... De amikor a kezembe nyomta a képet, a keserűségem elszállt, és düh vette át a helyét. Tudtam, hogy nem fair, de most felcseszte az agyamat. Hogy nem tudhatja, hogy ő fontosabb nekem, mint saját magam? - Hogy mondhatod ezt? - kérdeztem, és szorongattam a képet. Kedvem lett volna kivágni az ablakon, de ez alatt a néhány perc alatt is a szívemhez nőtt, különleges lett a számomra. - Már mondtam neked, miattad nem akarok veled mutatkozni - hú, ez elég kétértelmű volt. - A botrányod után azzal a kurvával egy újabb adag velem tönkreteheti a karriered - mondtam neki fojtott hangon, úgy éreztem, menten elbőgöm magam, de nem. Szedd össze magad Liv, nem sírhatsz előtte! Nem egy tizenéves kislány vagyok, aki ha megbántják, azonnal sír. Jó, az vagyok, de ezt Michaelnek nem kell tudnia. De talán tudja is. Annyira régóta ismerjük egymást, hogy néha elfelejtem, mennyire ismer. - Egyébként, jobban örültem volna, ha egy... személyesebb helyen akarod kiállítani - vontam meg a vállam, a haragom olyan gyorsan el is szállt, ahogy az jött. - Teszem azt, az otthonodban... vagy itt. Egy olyan helyen, ahol mindig láthatod. De a te képed, azt csinálsz vele, amit akarsz - nyomtam vissza a kezébe. Tudom, még sosem jártam nála, annyira nem voltam bátor, hogy a lakása közelébe merészkedjek. De... nem tudom, örömömben el is sírtam volna magam, ha azt mondja, hogy otthon állítja ki, mert ez az övé, saját magának festette, nem a világnak.
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: Olivia & Michael Szer. Május 01, 2013 7:06 pm
Minél többet gondoltam az orvosokra, annál jobban kirázott a hideg. Szóval, kezdtem úgy érezni, hogy szűrőt kell tenni a gondolataimra. És ez az érzés szerintem nem igazán volt normális. Még a fejemben, ahol senki sem hallhatott, ott is szabályoztam magam. Istenem, ez az önkontroll... A Twilight világában biztosan megálltam volna a helyem Edward nyápickával szemben. A tekintetem elidőzött Olivián; annyira szép volt, és még olyan fiatal. Szinte sugárzott róla, hogy boldog, nem voltak mosolyráncai, csupán imádni való gödröcskéi. Minden porcikájából, minden mozzanatából sütött róla, hogy fiatal. És igen, akármennyi is tökéletesnek tartottam, idős voltam hozzá. Korilag is, és valamilyen szinten lelkileg is. Na meg persze a hírneve... - Öö... köszi - motyogtam zavartan Liv mondatára, aki alig akart rám nézni. Nem tudtam eldönteni, hogy a kép van rá ilyen hatással, vagy esetleg az én társaságomat nem kívánja? A gondolataim kezdtek rossz irányt venni, ahogyan az eddig nyugodt hangulatom is. A hangulatomnak elég volt egy aprócska negatív gondolat, és máris lőttek nekem, és azoknak is, akik velem tartózkodtak együtt, mert senkit sem kíméltem. Tudtam, hogy a szavaim sértőek, és gonoszak voltak. Tudtam, hogy Liv nem ezt érdemli, de a másodperc töredéke alatt képes voltam dühös idegállapotba kerülni. - Értem - bólintottam a nem-tetsző dologra. Ennél még mindig képes voltam mosolyogni, holott legszívesebben felrobbantam volna. De mégsem... Úgy éreztem, mintha egy időzített bomba lennék, ezért olyan halk voltam, hogy csak nem sziszegtem. Gúnyos kijelentést tettem az újságokkal kapcsolatban. Bosszantott és sértett, hogy Liv ennyire szégyenli, ha esetleg egy címlapra kerülünk. Akkor egyáltalán most mit is keres itt velem? Elakarja mondani a kis barátnőinek, hogy Michael Harrisnl volt, azzal az öreg lúzerrel, aki rajzolt róla egy képet? Kösz nem, erre nincsen szükségem, pláne, hogy Liv minden bizonnyal szerelmes valaki, aki fiatal, ránctalan, nincsen semmihez tehetsége, és a szülei pénzén él. Lehet, hogy az olyan fajta pasik is illenek hozzá. Végül is, mit kezdhetne ő egy komoly kapcsolattal? Nem hinném, hogy sokat jelentene neki. Talán még más férfiakkal is ágyba bújna akkor is. Kezdtem elhinni magamnak, hogy a lány veszett ügy... - Mi az, hogy hogy? - emeltem fel a szemöldökömet, és a szemem a kezére vándorolt, amelyben a képet szorongatta. A következő mondatától felhördültem, és összecsaptam a tenyeremet. A csattanás fülsüketítő volt. - Rendben, akkor ne is kockáztasd azzal magad, hogy itt vagy, hanem menj el szépen! - tapsoltam újra össze a kezemet, a hangom szilánkokra csepegtetett méz volt. - Kurva? Kurva? Oké, látszik, hogy fiatal vagy, és nem nézel a háttér mögé. Akit te kurvának hívsz, az az én legjobb barátom volt, és egyszer feküdtem csak le vele. Szóval kislány, először gondolkodj, és csak utána csacsogj. És okvetlenül senkit se kurvázz le - nem tudom, hogy mennyi jogom volt a kioktatáshoz, de Alenát soha, senki sem bánthatta. Előbb ismertem, mint Oliviát, és egyedül ő volt az, akinek egyszer beszámoltam a Liv iránt érzett érzelmeimről. - Csak azt akartam, hogy a világ is lássa. Mi számít neked személyesnek? Nem elég, hogy a szívemben is egy jó nagy helyet foglalsz el? - emeltem fel a hangomat, ami engem is meglepett, így rögtön visszacsitítottam magam. Próbáltam nem feldolgozni az utolsó mondatom jelentőségét. - Nem kell - szűrtem a fogaim között, és engedtem, hogy a kezembe visszanyomott kép hangos koppanással a földre hulljon. Legszívesebben belerúgtam volna, vagy darabokra téptem volna. De addig nem tehettem ezt, ameddig Liv itt volt. - Minek barátkozol velem, hogy ha közben szégyellsz? Én nem akarok olyan barátot, akivel nem mehetek étterembe, vagy egyáltalán nyilvános helyre, csak mert nem akar velem egy címlapon lenni. Bocs, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek szeretnél hogy legyek - tártam szét a karomat, csendes, és néha meg-meg remegő hanggal.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Olivia & Michael