Japán, 1990 06. 06. 24 Bérgyilkos Maffia Chiaki Kuriyama

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: Alapos, céltudatos, kötelességét elvégző, keveset beszélő, robot felfogással rendelkező, minden szálat elvarró.

◆ negatív tulajdonságok:  Szadista, gyilkos, kegyelmet nem ismerő, rémálmokkal szenvedő, telhetetlen, tárgyakhoz szinte természetellenesen ragaszkodó.

◆ egyebek: amit fontosnak tartasz a karakterről: Minden, életében történő mérföldkövet leírt és le is fog írni a kis vörös noteszába. Ahogy számára összefolytak az életében előforduló tragédiák, nem tudna mindre emlékezni, ha nem lenne ez a notesz. Hogy miért akar emlékezni minden egyes történetére? Mert szerinte ezért van még talpon az életben, hogy tudja miért ne üljön le pihenni, hanem maradjon talpon és csinálja tovább szinte a legkeményebb és legundorítóbb szakmát a földön. A legnagyobb ellenségétől kapta ezt a noteszt és végig akarja vezetni benne az élete történetét, hogy az út végén a kiskönyvet felszúrja a kardja pengéjének közepére, és a könyvvel együtt átszúrja a kardot ennek az illetőnek a testén

Történet vagy szerepes példa

Kezdhetném a sablon történettel, hogy megszületett ezen a helyen ilyen és ilyen szülők között…de akkor elvesznék a szürke tömegben és a mindennapok poraiban. Így sem leszek több a szemetekben, mint egy ember, aki meghülyült és még azt sem tudja, hogy pontosan milyen évet írnak. Elmondom nektek, hogy nem is várok tőletek többet, de ha leteszitek a fejetek este a párnára, akkor tőlem függ, hogy ti emelitek fel önakaratotokból, vagy anyátoknak a reggeli hozatala közben emelem le a fekvő testetekről és mutatom fel neki. Tudjátok ti egyáltalán, hogy milyen érzés az üresség, a vakság, a sötétfény? Láttatok e már megérinthetetlen gyermeket, a vérző csigát, síró angyalt? Lemerem fogadni, hogy fingotok sincsen arról, amit beszélek és már bedugnátok egy gumiszobában egy szál bugyiban. Nem adnátok rám ruhát, hátha kinyírom magamat valamivel és le van a gond rólam. Ti pedig röhögtök a politikusokkal, mert elhittetek nekik mindent és mosolyogtok feléjük, mint a vadalmák, hogy milyen szép világot élünk. Had meséljem el, hogy miért tagadom le ezt a tényt…
Japánban éltünk a szüleimmel és a két testvéremmel, édesapám jól menő ügyvéd volt, míg anyám felszolgáló egy közeli étteremben. A nagyobbik testvérem minden áron beakart állni katonának, a középső testvérem nem rég végzett az iskolával és én…a legkisebb pedig épp a középiskolát kezdtem volna el. Apámat sokan ismerték mind befolyásos és mind alvilági emberek az ügyei nyilvános intézései miatt. Sosem bújt el a világ elől, ezzel a bátorságát és a kitartását akarta mutatni mind a két frakció előtt, hogy nem futamodik meg pár kósza zsarolás hatására.  Egy bírósági ügye a helyi alvilági vezető tanácsadója ellen zajlott le. A helyi maffia leszámolt egy bandával, de nem tudták belőle kimosni magukat és főleg nem a tanácsadót, aki a vezetőnek történetesen a saját fia volt. Apám börtönbe juttatta az illetőt és nem fogadta el a kenőpénzt a szervezettől. Ugyan kevesebb pénzt kapott az ügy lezárásért de boldog volt a szíve mert remélte, hogy ezzel ritkította az alvilág tevékenységeit. Épp ellenkezőleg, ezzel írta alá az egész családja halálos ítéletét. A lezártnak nyilvánított ügy után egy héttel a maffia betört hozzánk és kamatosan visszakérte a vérünkkel az apám döntését. Pontosabban velem sokkal rosszabbat tett, nem a saját véremmel öntött be, hanem a komplett családom vérével. Csöngettek a bejárati ajtónkon, ami egy tömör fából készült, dupla ajtós szerkezet volt, de ennek ellenére vékony. Pont elég vékony ahhoz, hogy a legidősebb testvéremet hasba találják rajta keresztül egy shotgunnal, mikor kinézett a kukucskálón. Én mögötte álltam 2-3 méterre és az ő teste mentett meg engem is az azonnali haláltól. Hátradobódott, mint egy próbababa és meglehetett számlálni benne az éppen testét égető sörétek számát. Hörgésbe átmenő, fájdalommal teljes üvöltését csupán én hallottam, de a lövést az egész ház természetesen. Odarohantam mellé és megfogtam a kezét, még nem tudtam felfogni az esetet és a sírás helyett csak a pánikroham kapott el. Kétségbeesetten próbált beszélni hozzám, de a sörét és a puskapor átégette már a testét és rövid idő alatt az előtérben levő szőnyeg átvette a vérének színét. Egy szót tudott kinyögni, de annak a végét már nem lehetett érteni. Szeretlek…legalábbis erre a szóra tudok asszociálni a szeret szódarabból. A végét azért nem értettem, mert vele jött és az arcomon landolt a gyomrában felgyülemlett vére. Katona akart lenni….rongybabaként végezte apám házának előterén. A fények kialudtak a házban, bizonyára elvágták a vezetékeket mert komplett leszámolást akartak. Jobban zavarta őket a fény, mint a szomszédok hirtelen felordítása és szövegelése. Bejöttek a lyukas duplaajtón és a szemem láttára húzta fel a fegyverét egy öltönyös fickó, kinek az arcát addigra már sötétség borította és szintén a szemem láttára esett le a padlóra a még füstölgő hüvely.  Izzott az oldala még és érezni lehetett a belőle kiáramló puskaport. A férfi magas volt, széles volt a válla, egyenes, hosszú lábai voltak és markáns kiállása. Nekem volt a legkisebb termetem a családban és a sötétség volt a második, ami megmentette az életemet. A kintről beáramló fény csak a bátyám hullájának cipőét világította meg, a többi a sötétségé volt beleértve engem is. A sűrű, vas szagú, rám hányt vér lassan csobogott le rólam. Bal szememet nem tudtam teljesen nyitva tartani, mert lehúzta a vér súlya, ezért csak annyit láttam, hogy az öltönyös fickó felfele indult el a lépcsőn az emelet felé. Velem szemben, az előtérről balra indulva volt a konyha. Berohantam oda, mikor a fickó már fent volt az emeleten, bebújtam a mosogató alatti konyhaszekrénybe, ahol csak a kuka volt és a lefolyócső. Magamra csuktam az ajtót, de nem tudtam teljesen, mert csak kívülről lehetett bezárni. Elkezdtem letörölni az arcomról bátyám vérét, de nem jutottam vele sokáig, mert semmi törlőeszköz nem volt a szekrényben és a pólóm pedig nem ekkora mennyiségű vérnek a letörlésére volt tervezve. Minden esetre aláhelyeztem a kezem és felemeltem a pólóm alsó részét és beletöröltem az arcomat. Átfogtam utána a fejemet és a karommal befogtam a fülemet, a sírás még mindig nem tudott elérni mert a halálfélelem és a rettegés erősebb volt. Dülöngéltem előre és hátra…bátyám megfagyott, viaszbábúhoz hasonlítható, merev tekintete járt a fejemben és a leeső hüvely a padlóra. Túl csöndes volt minden, a csap csöpögését hallottam a fejem felöl de semmi mást. Nem sokáig tartott ez az állapot, mert egy női üvöltést hallottam az emeltről és egy újabb dördülést. Mivel anyámon kívül csak én voltam lány a családban, ezért nem kellett pár másodpercnél több, hogy rájöjjek ki volt a következő közülünk. A dördülés után a lépcsőn való lezuhanás darabos hangjait hallottam csak, félúton megcsapta a füljáratomat az épp kettétörő csont undorító zaja, amit a már élet nélküli, magát elhagyó, zuhanó test adott ki magából. Nem volt bátorságom kinyitni az ajtót teljesen, csak pár centiméterrel odébb löktem, hogy ki tudjak látni. A lépcső fordulójában feküdt édesanyám teste, minek arcát eltakarta hosszú, egyenes, fekete haja. Nem tudtam eldönteni, hogy a fehér blúzán és testén teljes mértékben át lehetett látni, avagy az épp szenvedő belsőségei próbálkoznak még életet lehelni belé.  Málnaszörp módjára ömlő vére fokozatról fokozatra lépett lejjebb a maradék három lépcsőfokon, míg végül elérte bátyám testének lábát. A látvány olyannyira megfagyasztott, hogy ösztönösen kinyitottam a szekrény ajtaját teljesen kibújtam belőle. Próbáltam a lábamra állni, de nem ment, nem éreztem a lábaimat és a még rajtuk száradó vért. Anyámat néztem és könyörögtem magamban, hogy térjen magához, vagy szólaljon meg, de ez persze lehetetlen volt. Pisszenést hallottam magamtól jobbra az étkező asztal felöl. Odanéztem és a középső testvérem volt az, aki a kezével hívogatott maga mellé. Megörültem, hogy még mozogni látok valakit és nem éppen zuhanni a lövéstől. Odarohantam hozzá és átöleltem, az érintés és a pillanatnyi biztonság hevére kijött belőlem a sírás és az őrjöngés, de középső testvérem befogta a számat és magához szorított. A sötétséget, ami körül vett minket megszakította az ablakból bejövő fény és mind a ketten sima célpontok voltunk a fickónak, csak a fal takart minket.
Ismét lépteket hallottunk, de most a ház belső részéből és eléggé gyors lépteket. Mind a ketten megijedtünk a hangra és a testvéremből is kitört a sírás. becsuktuk a szemünket, mert éreztük, hogy egyre közelebb kerül hozzánk a lépés hangja és kopogása. Megfogta valami a karomat és már a felüvöltésnél voltam… - Nyugi, én vagyok az, nem lesz semmi baj, gyertek! – Ismertem fel apám hangját és nyugodtam meg a tudatra.  A fickó bizonyára észrevett valamit az emeleten és azzal volt elfoglalva. Apám a kezébe vett minket és elkezdett ugyan gyors, de halk léptekkel haladni velünk a hátsó kijárat felé. Ügyvéd volt a mostani munkája, de tudni kell a katonai múltját még sok évvel ez előttről. Olyan könnyedén kapott fel minket, mintha pihével dolgozott volna a kezében. Kiérve a hátsó ajtóhoz már azt hittem, hogy megszántak minket az angyalok és megadják a maradék rokonomnak az élet jutalmát, de rosszul hittem. Apám már a másik kezével nyitotta volna az ajtót, de a fickó egész végig ott volt a szoba sarkában és várta a megfelelő pillanatot. Itt jogos a kérdésetek, hogy hogyan jutott el idáig észrevétel nélkül. Csak gondolni tudom ennek a magyarázatát, mi szerint akkor osonhatott át az előtéren és jöhetett le a lépcsőn, mikro apám velünk volt elfoglalva a konyhában. Hogy miért nem intézett el minket akkor? Kettő és könnyebb kérdést tegyetek fel. Egyikünk sem nézett hátra mert a menekülés hevében voltunk, különösen apám. Egy újabb dörrenést hallottunk magunk mögül, ami ez úttal apám hátában ért véget. Csodával határos módon nem ment át rajta, hanem megállt benne a sörét. Nekivetődött a teste az ajtónak, majd a földre csuklott, kezeiben velünk együtt. Az ajtóra nem repült rá vér, sem pedig sörét de ez a következő csoda, hogy életben maradtam, hogy apám testének erőssége felfogta a söréteket előlünk. A földre esett test alól én ki tudtam evickélni, de a testvérem már nem. Pont úgy esett apám teste, hogy a testvéremre nehezedett rá és nem pedig rám. Nevezhetem a következő csodának ezt a dolgot…
Amilyen gyorsan csak tudtam, négykézláb menekültem tovább az asztal alá, de legalább a következő sarokig el akartam jutni. Könnyebb dolga volt a fickónak az ordibáló testvéremmel, mint velem. hiába könyörgött neki a félig apám vérében úszó és apám teste alatt ragadt testvérem őszintébbnél őszintébb szavakat, szinte élvezte az ember, hogy ilyen közelről végezhet egy gyerekkel. Felhúzta a fegyverét, egy kezébe vette és kinyújtotta a testvérem arca felé. A következő másodpercet szerintem mindenki eltudja képzelni magának. Legyen elég annyi, hogy én 4 méterre voltam az esettől és felfröccsent mellém a végeredmény bizonyos százaléka. Újabb húzást hallottam és láttam a fegyveren és most már tudtam, hogy én következem.  Felém kezdett el gyalogolni az ember…nem láttam többet, mint a daraboktól és a sűrű vértől betakart fegyver elejét és az ember alakját. Nem verte nagydobra az én kivégzésemet sem, felém tartotta a fegyvert és meghúzta a ravaszt. Összezártam a szemeim , izmaim egybefeszültek és a testem átállt a vég hamarosan bekövetkező tudatára. Azonban a csoda most sem hagyott el engem…kifogyott a puskája a fickónak és már a szirénák hangját lehetett hallani mindenfelől. Nem volt ideje újratölteni a fegyverét, pedig csak egy golyót kellett volna, hogy feltoljon belé és felhúzza megint a fegyvert. E helyett elővett egy vörös kiskönyvet, beleírt valamit, amit akkor még nem tudtam, hogy mi lehet és ledobta mellém a könyvet, majd továbbállt a hátsó ajtón. Nem hatotta meg, hogy két testet kellett arrébb lökdösnie ezért, hidegvérrel megtette. Minden sötét lett előttem, elvesztettem az erőm és az eszméletem.
Itt félbehagyom a mesém…emlékszetek a síró angyalra? Amennyi csoda árán mentettek meg engem az égiek és ahány életbe került nekik ez, Véres könnyeket hullajtottak az angyalok aznap éjjel.
Folytatom. A kórházba tértem magamhoz pár percre, a sötétség eltűnt, a feketefény érzése átváltozott fehérfénnyé. Nem voltam többé vak és nem voltam többé…ember. Egy középkorú nőt láttam magam felett és pár orvost. A nő mondott nekem valamit, de csak szavakat értettem meg belőle. – Elviszünk…nem lesz baj….magammal viszlek. -  Ezt értettem meg, oldalra fordítottam a fejemet és mellettem volt egy átlátszó zacskóban a hüvelytömkeleg, amit bizonyára a házban szedtek össze. Nem telhetett el túl sok idő az eset óta, mert oldalra néztem és rendőrtől kezdve mindenféle ember keringett a teremben. Hüvelyek..piros…hüvelyek…henger alakú hüvelyek. A legtöbb meztelen csiga alakja messziről henger alakúnak tűnik, vagy a normális csiga háza is messziről személyem szerint henger alakú. Vérző csiga….anya,apa, testvérek. Négy hüvely…négy lélek, anya…szeretlek.
A rendőrök hangosan beszéltek, konkrétan mindenki hallotta, még én is. Túl későn ment oda az orvos szólni nekik, hogy fogják be a szájukat. – Senki nem mert hozzáérni a gyerek testéhez, úgy kellett külön embereket hívni rá!- ….Érinthetetlen gyermek.
Most nézzetek magatokba, de rohadék mélyen…a maffia a politika egyik leszármazottja…akik eltakarítják a szemetet. Még mindig vigyorogtok a pofájukba és azt hiszitek, hogy boldog emberek vagytok…vakság.
Hogy ez után mi történt velem? Árvaházba kerültem és onnan kezdődött el az utam a mostani álláspontomhoz. Rengeteg embert öltem már meg, rengeteg lélek szárad rajtam is. Rengeteg hüvelyt ejtettem el én is az aszfalton és a szőnyegen. Hogy kit ölök és miért csinálom? Thhhh..ha feltetted ezt a kérdést, akkor te leszel a következő az én shotgunom pofája előtt. Ölöm a politikát, drága barátom…Viszlát.

//Hogy ez igaz történet e és, hogy ismerem e az illetőt, akivel ez megtörtént és mennyit színeztem hozzá. Azzal a válasszal a föld alá megyek.//

based on: TILLIE AT CAUTION <3