Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a kedvemre való ez a jelenlegi felállás. Mármint ez, hogy a börtönbe kell járnom látogatóba. Félreértés ne essék, nem kifejezetten a börtönlátogatással van problémám, elvégre nekem ez egyáltalán nem jelent akadályt, nem vagyok cukorból, hogy az esőben elolvadjak, vagy ilyesmi. Nem, nekem konkrétan az nem tetszik, hogy Freddie-t egy ilyen helyen kell viszontlátnom. Már egy hónapja. Egy hónapja nem alszom. Nem eszem. Rosszul vagyok. Minden áldott percben. Rémesen viselem ezt az egészet. Természetesen csak legbelül, mert a külvilágnak ebből mit sem mutatok. Ugyan, ahhoz én túl büszke és erős teremtés vagyok, mintsem megadjam nekik azt az örömet, hogy szenvedni lássanak. Ez persze leginkább az ellenségeimre értendő – akikből lett egy pár az utóbbi egy hónap alatt –, de akkor is… A legfőképpen pedig azt nem akarom, hogy Freddie tudomást szerezzen arról, hogy mennyire rosszul viselem az ő hiányát. Mert egyébként látszatra minden jól megy, tökéletesen kezelem a maffia ügyeit, mindent úgy irányítok, ahogyan az szükséges. Ráadásul még az árulókat is kiirtottam mind egy szálig! Ez azért már teljesítmény, nemde? Ezért is mondhatni, hogy a helyzetünk megoldódni látszik. Ha nincs tanú, aki tanúskodik, tárgyalás sincs. Nem tudnak mit rábizonyítani a férjemre, és így kénytelenek lesznek elengedni. Mert ha nem, akkor megnézhetik magukat, azt garantálom! Magamat ismerve felrobbantanám ezt az egész kócerájt, ha nem lenne más megoldás. És még az is megeshet, hogy a legvégső esetben majd ez fog történni. Mindenesetre azért előbb megpróbálkozunk az egyszerűbb verzióval, ami eredetileg is tervbe volt véve, hogy majd legális módon szabadítjuk ki őt innen, erről a rémes helyről. Ügyvédekkel, tanúk nélkül, stb. Egyébként a legjobb ügyvéd már meg is van, aki nem más, mint az én húgocskám. Nála jobbat keresve sem találhattunk volna. Ehhez sajnos le kellett mondanom arról az elhatározásomról, hogy soha de soha nem fogom majd a testvéremet belevonni a maffiaügyekbe. De mint azt tudjuk; a muszáj nagy úr, viszont azt már tényleg nem fogom hagyni, hogy ennél is jobban belekeveredjen. Vannak bizonyos határok, amiket bizonyos esetekben be kell tartanunk. Nem nekem. Neki. Amint Frederic kikerül a börtönből, Victoria felhagy a maffiaügyletekkel. És pont. Ez ügyben kérlelhetetlen vagyok. Izgatottan simítok végig a ruhámon, mert a várakozástól általában mindig ideges leszek. Na meg már két hete nem láttam őt, így aztán érthető, hogy a legjobb formámat akarom mutatni neki. Tökéletesnek kell lennem. Azt akarom, hogy tökéletesnek lásson. Húsz év, mégis még mindig úgy szeretem, mint a legelején. Emlékszem még mindig arra a felejthetetlen pillanatra, amikor a kezét nyújtotta felém, én pedig dacosan arrébb löktem, mondván hogy nekem aztán nem kell segítség. Egészen véletlenül keveredtem a birtokára – hittem ezt akkor. De azóta már tudom, hogy nem véletlen volt, hanem maga a sors. A kifürkészhetetlen és megkérdőjelezhetetlen sors. És most itt vagyunk. És én nem hagyom el. Soha. Arcvonásaim meglágyulnak, szemem valósággal felragyog, mikor meglátom őt. Látom rajta, hogy a börtönélet azért megviselte, de nem tört meg. Nem is ő lenne, ha megtörne… - Freddie – ejtem ki alig hallhatóan a nevét a számon. Mintha attól tartanék, hogy ha meghallják, akkor valami borzalom szabadul a világra. Talán így is van. Fáj így látnom őt, mégis mosolygok. Akárhogy is, nagyon örülök neki, hogy láthatom. Annyival rosszabb is lehetne a helyzet. Például, ha halott lenne, na azt én sem élném túl. Persze ezzel számoltam, amikor egy maffiózóhoz mentem feleségül, de egészen más elgondolni, aztán a valóságban szembesülni vele.
A hozzászólást Cataleya Vasquez-Cordova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 21, 2014 4:42 pm-kor.
Mit mondhatnék… semmi sem olyan a mindennapjaimban, mint ahogy annak lennie kellene. Nem ülök otthon a székemben, és nem láthatom feleségemet. Nem intézkedhetek szabadon, úgy és ahogy azt a kedvem diktálja. Egy pillanatra lehunytam szemeim, miközben az immár egy hónapja ágyamat képező priccsen feküdtem. Talán néhány pillanatra, még az álom is elnyomott. Magánzárkát nem kaptam, hiszen úgy ítélték meg, nem vagyok olyan zűrös mint azt várták legalább is eddig még. Cellatársat nem kaptam… egyelőre talán, bár annyira szükségét sem érzem. Igaz nem lennék senki Júliája, de a Rómeó szerepet is inkább a Kölyöknek tartogatom. Ő az a fajta nő az életemben, akiért még az életem is odaadnám. Nem ellenkeznék semmiért….bár szerelmünk talán nem ugyan olyan, mint a legelején volt, de még mindig Szerelem. Azaz igazi szívet markolászó fajta. Az amiből jó hogyha fáj… Gondolataimból fémnek ütődő műanyag hangja szakította félbe. Felkeltem, majd az ajtóhoz léptem. -Látogatója jött…- mormogta átható gúnnyal hangjában, s kinyitotta cellám ajtaját. kezeim nem bilincselte össze, ám sajátját a gumiboton és fegyverén tartotta. Az eszem ágában sem fordult meg rátámadni. nem akartam ezzel elrontani esélyeimet. Persze, míg a tárgyalás nincs meg, ide se zárhatnának be…de azok a zsaruk, még is megtették, mondván, így nem tudom elhagyni az országot. Nem mintha akartam volna. Persze ha a dolgok másképp alakulnak, mint ahogyan azt én terveztem, hát a jó modort félretéve, meg kell tenni amit az ész diktál. Szinte alig halhatón súgta nevem. Hiányoztam neki… még akkor is, ha olyan keményfából faragott asszony, hogy ezt nem mondaná a szemembe. -1 órát kapnak…- mormogta negédes hangon, miközben kaján vigyor költözött képére. Egy újabb ok arra, még is miért kellene kicsinálnom az ürgét. Arcomra apró mosoly költözött mikor becsukódott mögöttem az ajtó. Zsebre tettem kezem, majd szokásomhoz híven megálltam előtte, miközben egyenesen lélektükreibe temettem sajátjaim. Régen láttam őt utoljára, ám mivel sosem voltam azaz érzelgős fajta, nem kaptam karjaimba és nem öleltem magamhoz olyan szorosan ahogy csak bírtam. Nem. Pusztán csak finoman álla alá csúsztattam kezem, megemeltem egy cseppet, majd apró csókot hintette ajkaira. Oly puhák voltak, és édesek akár a méz. -Szia Kölyök. - elvettem álla alól kezem, majd miközben tekintetem végig rajta tartottam megfogtam apró puha kezét, s lassan közelebb húztam magamhoz. Sosem voltam az a romantikus fajta, de elég volt csak ránéznem, és tudtam mi játszódik le benne. Hiányoztam neki… Belegondolni is furcsa milyen lehet egy asszonynak látni, miképpen változik meg erőteljes ura míg a rab láncait hordja. -Hogy bírják a fiúk, hogy te irányítasz?- kérdeztem határozottan miközben lassan elengedtem, és letelepedtem az ágy szélére. Jobban nem akartam elhelyezkedni rajta, hiszen kitudja ki és mit csinált rajta utoljára. Nem volt kedvem elképzelni miképpen teszi magáévá egy 90 kilós vadállat a neten felszedett rosszfiúkra bukó fiatal spinét.
Egy kolumbiai nő szívből él. Ha szerelembe esik, akkor azt tiszta szívből teszi és az egész szívét odaadja annak a gazfickónak, aki olyan galád módon elcsavarta a fejét. Igen, én is tiszta szívemből szeretem őt, és kolumbiai nő lévén nehezemre esik nem azt tenni, amit a szívem diktál. Mert mit súg a szívem? (…) Azt súgja, hogy ugorjak a karjaiba. Most. Azonnal. De nem lehet… Nem, mert amíg az őr itt áll, én nem tehetek semmi olyat, amivel a későbbiekben esetleg visszaélhet. Mármint az őr. Egyszóval; nem hozhatom kellemetlen helyzetbe a férjemet. És egy szívből jövő ölelés bizony igencsak kényelmetlen helyzetet szülne. Máshol talán nem lenne az, de ez itt egy börtön. Itt más szabályok szerint él az ember. Farkastörvények uralkodnak itt, kérem. Márpedig ezek szerint a törvények szerint Freddie nem gyengülhet el egy másodpercre sem a többiek előtt. Tudom én… csak olyan nehéz megálljt parancsolni magamnak. De erős vagyok, ezért képes vagyok rá. Visszafogom magam, higgadt maradok. Jó kislány. Ügyes kislány. Aztán az ajtó becsukódik, ő pedig közelebb lép hozzám és gyengéden megcsókol. Pontosan úgy, mint legelőször. Lehunyt szemekkel idézem fel magamban az első csók pillanatát. Még így is… húsz év elteltével. Még most is olyan elevenen él bennem, mintha csak tegnap lett volna. Persze nem bírom sokáig, hiszen annyira hiányzott már! Mikor közelebb húz magához, valósággal a nyakába ugrok. Szorosan megölelem, miközben mélyen magamba szívom az illatát és próbálom megőrizni ezt a percet is… örökre. Én mindent megőrzök idebent, a fejemben. És persze a szívemben. - Olyan rossz nélküled – szólalok meg vérszegényen, miután végre – ki tudja hány perc elteltével – kibontakozok a karjaiból. Nem akarok egész végig a nyakán csüngeni, elvégre nem sok időt kaptunk és még rengeteg megbeszélnivalónk van. Habár a szemeim szomorúságról árulkodnak, én mégis szerelmesen és áhítattal nézek fel rá. Ezúttal nem próbálom meg eltitkolni az érzéseimet, hogy valójában mennyire hiányzott nekem, és hogy mennyire nehezen viselem a hiányát. Ahogy a tárgyra térünk, erőt veszek magamon és megköszörülöm a torkomat. - Eleinte volt egy kis ellenállás, de mostanra már minden rendben van. Ügyesen helyre tettem a lázadozókat, azóta pedig jól kezelem a helyzetet – darálom le nagyvonalakban a lényeget. Nyilván nem fogom részletezni, hogy az ellenállókból álló csürhe milyen módon próbált engem kitúrni a helyemről és egyúttal átvenni a kartell felett az irányítást. Inkább megkímélem a csúfos részletektől, ha egy mód van rá. A legkevésbé most erre van szüksége, hogy még emiatt is aggódjon. Felesleges. Mindent elintéztem, hatékonyan és gyorsan. Még csírájában elfojtottam a lázongást. – Ha láttad volna, most biztosan büszke lennél rám. Sőt, még az apám is büszke lenne! – rikkantom el magam önfeledten – egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy hol is vagyunk – ahogy eszembe jut az öreg feje. Ő nem nézte volna ki belőlem, hogy képes lennék egyedül vezetni és igazgatni a maffiát. Rosszul hitte, kétségkívül. - A gyereket pedig a nagyapjához küldtem. Nem akartam, hogy túlzottan belekeveredjen. Így biztosabb volt – jelentem be a nagy bejelentenivalót, miszerint jobb ha tudja; a fiúnk most egy időre Kolumbiába költözött, amíg megoldódnak az ügyeink. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy még így is Diego viseli a legjobban ezt az egészet. Legalábbis rajta nem látszik, hogy különösebben megviselték volna a történtek. De az igazság ennél sokkal összetettebb… mégpedig; tanult a szüleitől, és inkább nem mutatja ki a félelmeit. És tulajdonképpen nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem. - De most mesélj inkább te... – kérlelem lágy, dallamos hangon miközben az ölébe ülök, majd kényelmesen elhelyezkedek. – Mennyire rossz idebent? – kérdezem félszegen, mert a választól meg már félek.
Egyszer talán valamikor mindenki számára eljön az a pillanat, mikor mérlegelnie kell mikor és kinek enged betekintést életébe. Elég egy egyszeri rossz lépés, egy apró pillanat, és már is olyan helyen köt ki, ahol döntések armadájával kell szembenéznie. Egyszer talán jön olyan perc, mikor nem kell senkit sem kiiktatni árulásáért. Eljön az a pillanat, mikor csak ülhetsz egy fotelban, egy pohár kávéval a kezedben, egy jó nővel az oldaladon, és minden visszakerül olyan állapotba, amilyennek megszoktad már rég. A csók után próbáltam hátrább lépni, ám ő oly’ szorosan ölelt magához. Járt neki az a néhány röpke pillanat még akkor is, hogyha ilyen helyzetben vagyunk. De nem lágyultam el egy pillanat erejéig sem. Egyik pillanatban gyenge nő, a másikban harcra kész Anyatigris… nem gondoltam volna, hogy képes lesz ilyesmire… de mit is gondoltam?! Ő az Én feleségem! Széles mosoly költözött arcomra. -Az öreged mindig alábecsült… -Helyes. - arcomról semmit sem lehetett abban a pillanatban leolvasni. Az előző mosolyom másodpercek műve alatt tűnt el arcomról, mintha soha nem járt volna még csak a közelében sem. Tudom senki sem hinné el nekem ha azt mondanám, nem karom, hogy a Fiam olyan dolgokba keveredjen mint én. Nem akartam, hogy egyszer majd lelőjék valahol, csak azért mert az Én fiam. Nem akartam, hogy egy csúf halál legyen a jussa. –Most kell erősnek lenni. Az öregnél jó kezekben van… Gondolj az üzletre, gondolj a családra, és közben tartsd meg erős, határozott, és sziklaszilárd mivoltod. Maradj hű önmagadhoz. Mikor letelepedett ölembe, kezem finoman oldalára csúsztattam, s ott megpihent. -Nyaralásnak megteszi… Lassan kitűzik a tárgyalást… Benyújtjuk a fellebbezést, elhintünk pár morzsát…de nem ebben a sorrendben alakulnak a dolgok. - mosolyodtam el néhány pillanatra. -A minap a börtön igazgatóval teáztam…- fintorodtam el. - Jött a 60 dolláros öltönyében, a finomnak hit negédes mosolyával, próbálva bizonygatni, hogy elhiszi az ártatlanságom…Hogy egy ember, aki támogatja a beteg gyerekeket, az nem lehet ilyen elvetemült…- arcomra megvetés költözött. A lista gyarapodik, és egyre többen kerülnek fel rá… Jogtalan bent tartás ecetera ecetera…- körbeforgattam szemeim, majd kisimítottam egy tincset arcából, s közben finoman megcirógattam angyal arcát. -Pár nap, és olyan méltósággal távozom innen a sajtó kereszttüzében… Hiába az áskálódás, az ellenem felhozott vádak, hiába is nem mind koholmány… a zsaruk már érzik, nem tarthatnak bent soká. -Van bent egy öreg… Tom… a Nagyapámra emlékeztet…- azt persze nem mondtam el, miképpen ismertem meg, s még is mik a terveim az öreggel. Bár ha emlékszik még nagyapámra, nyilván érteni fogja, miért is kapott említést az Öreg Tom a mai napon. -Elég ennyi rólam Kölyök… - köszörültem meg a torkom, mielőtt még a rám nem jellemző módon elöntöttek volna az érzelmek.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Freddie & Kiddo 