1981. január 18. Belgium | Bruges Harminchárom ex repülögép pilóta (most éppen senyvedek) Client Tom Riley

Karakter személyisége

Általában adtam magamra, s a másnapossághoz társuló konok fejfájás sem volt elég eltántorító a borotválkozástól, ébenfekete hajtincseim gondos beállításától. El tudtam tökölni a fürdőszobában, hosszú perceken át, melyeknek ugyan mindig kifinomult elegancia és igényes megjelenés lett a végeredménye, de az ismeretségi körömön kívül ilyen jelenséget észlelők gondolataiba a buzi jelző ékelte be magát. Nem a fanszőrzetemet gyantáztam... egyszerűen csak túlon túl lassú vagyok a reggeli ébresztő kávé hatásának kifejtését megelőzően. Ha azt mondom jobban hasonlítok egy fáradt medvecammogással vánszorgó, lassított felvételhez, akkor az úgy van.
Az elsők között ismertem meg az új tavasz divatát, s ragaszkodtam is az olasz fellegvári trónon hozott döntésekhez. Mára a piperkőc ember azonban kiveszett belőlem. A borotva ellenségem lett, csak megvágtam magam vele, a szappanok illatát elfelejtettem. Lemondtam magamról.
Már nem érdekel, hogy hamuszürke szemeim vetkőztetni tudtak egykor, hogy nők százai áhítoztak egy óráról velem a repülőgépek mosdójában, hogy kezük alatt dudorodjanak mellizmaim. Elfelejtettem férfi lenni az ingerszegény környezetben.


Nem érdemes emberszámba venni azt a férfit, aki magába roskadva, a világtól elszigetelten tölti napjait egy sötét szobába zárkózva. Neki talán nincs jövője, s a múltját is leszakította magáról.
Egyetlen pozitívuma sincs a depresszióba zuhant Gaston Ludovic Molyneux-nak, a takaróba tekert férfi önmagam árnyéka, aki késsel, gyógyszerekkel igyekszik kioltani életemet.
Viszont visszaemlékezve testemben élő elődömre, róla elmondható, hogy gyerekszerető személy, aki nagycsaládról álmodozik. Legborzasztóbb habitusa a mérhetetlen koffeinszenvedélye, ami mellé nem volt rest egy nap tizennyolc szál cigit is társítani. Magához mérten sportos életet élt, nem zárkózott el a képzőművészettől, akár űzte, akár csak csodálta. Teljes szívvel tervezett és végzett. Társaságkedvelőnek ismerték, borongós napjain mégis melankolikus gondolatokkal bírt. A külvilág előtt férfi volt. Hidegvérű, határozott és bátor, megingásait jól palástolta kifogásolhatatlan megjelenése, gondtalannak tetsző mosolya.
Nem létesített hosszabb kapcsolatokat, s egy nőt sosem használt dogmáit eltiporva, egy éjszakánál többször. Pimasz volt, provokatív, értette a humort, s maga is képes volt jókedvre deríteni kisebb-nagyobb társaságokat furmányos megszólalásaival.
A végletekig terhelhető emberként élt a köztudatban. A nehéz pillanatokban is megállta helyét, a halál nem szerepelt tervei között, nem is látta élete szimfóniájának záróakkordjaként. Imádta a munkáját, a kollegáit, a magasságot, a felhők feletti gondatlan távot, a pénzt, a jó társaságokat, győztes biliárd partikat, és a klubokban járó vigaszdíjakat, a szép nőket.
Szeszélyes volt, a hűséget nem róla mintázták, de ezt soha nem is tagadta. Hajszolta az élvezeteket, hedonista nézeteinek élve, roskadásig halmozta azokat.
Ha volt miből adnia, soha nem sajnálta, számára nem is a pénz jelentette az igazi gazdagságot. Csak a világ, a szabadság, mit azon nyert.


≡ Fiatalkoromtól biliárdozok. Hobbinak indult, felnőtt fejjel viszont már versenyszerűen űztem.
≡ Angolul, franciául anyanyelvi szinten beszélek, németül kezdőként gagyogok, ha fegyvert fognak a fejemhez.
≡ Egy balesetben koponyasérülést szenvedtem, minek hatására olyan terhelés nehezedik a látóidegekre, hogy elveszítettem a látásomat.
≡ Depressziós vagyok.
≡ Rengeteget utaztam, de eddig nem volt időm észrevenni, milyen szerencsés vagyok. Csodálatos dolgokra emlékezhetnék, ha akarnék.

Történet vagy szerepes példa

Óhatatlan, hogy ne nyitott szemmel járj az utcán.
(Ne kötözködjünk a mobiltelefonjuknak élő élettelenek létezésével. )

Látsz színeset, a színtelen mellett, nevetőt a depresszióval küzdő szeszélyes érzésűvel karon fogva lépdelni, magasat és alacsonyt, aki lábujjhegyről helyezi rá a csúcsdíszt a karácsonyfára, egészségest és beteget. Nem arra gondolok, aki vastag nyakörvet köt megdagadt mandulái köré, ujján szatyorba tuszkolt tabletták hintáznak, hanem a fogyatékkal élőre, akit majd fellök a dagályként törtető embercsorda.
Néhol utat vág magának egy-egy fehérbot vége, a kirakat előtt álló fülére hallókészüléket erősítettek, s nem kerüli el figyelmemet, hogyan próbálja a néma kézjelekkel megértetni magát a patika kígyózó sorának élén, s mint próbál a hadirokkant tolókocsija „biztonságában” elhaladni a zebra közepébe vájt csatorna rácsozott ajtaja felett.
Legyintek, s könnyedén veszem. Továbbállok, majd felbotlok bennük, de egyetlen bocsánatkérő szót sem préselek ki tüdőmből. Szégyellnék hozzájuk szólni, rettegnék látni arcukon beletörődött fájdalmukat. Utolsó erejét elszívom a cigarettának, lecsókolom szájáról kesernyés ízét, hogy aztán a csikket lábam előtt trancsírozzam jelentéktelen porszemek kavalkádjává.
Az utolsó érintéssel feledem a képet, s csak a taxiban ülve lopja magát gondolataimba a kérdés: Mit választanék? Vakságot, némaságot, siketséget, testi nyomorúságot? Mi hiányozna a legjobban életemből? A panoráma, mit belátok, a zene, mi oly lágyan simogat, a szó, mellyel eltartom magam, vagy a kéz, a láb, az ujj, melynek hiányát látva, a szembe jövő elszégyelli magát.  
Töröm magam negyed órán át tartó utazásom alatt, a lehúzott üveg másik oldalán nyüzsgő világból érkező zajok és neszek sem tudnak kizökkenteni a gondolatmenetből. Mikor fekete bőrcipőm magasított sarka a járdára ér, még mindig döntésképtelen vagyok. Várakozok, s csak állok az otthonomnak hívott monstrum bejárata előtt. Elrúgok egy követ, elengedem a járókelőket, hogy ezzel is kergessem az idősiető múlását, de végül telhetetlenül morranok fel.
– Lehetetlen.
Hogy ezzel megírtam sorsomat, s a marionett bábukat mozgató kezére adtam magam, azt nem tudhattam. Azon a verőfényes szerda délelőttön, mit gondoltam én bele, hogy az élet csak egyszer kérdez, majd akaratosan lesújt és végez.


– Mr. Megközelíthetetlen megérkezett.
Valahogy így sóhajtott fel jó néhány légi utaskísérő kolleginám, ahogy kisebb méretű bőröndömet magam után vonva, zakómat hanyag eleganciával átfektetve fél vállamon, beléptem a repülőtér személyzetének fenntartott részlegre.
– Kézcsók, szépséges Hölgyeim!
Elalélt vigyorok követték lépteimet, a szövetnadrág anyagára tapadtak éhes tekintetek, ahogy az megfeszült izmos faromon, a fehér ing merevségét, melyet deltásan feszített egészségesen szálkás izomzatom. Az odakint tomboló hőségtől kövér verejtékcseppek szaladtak végig tarkómon, így az otthon szigorúan befésült üstököm, most a megszokott ébredés utáni látványnál is borzongatóbb volt.
Ha a középiskolai éveim alatt bírtam volna olyan önbizalommal, melyre munkám alatt tettem szert, egy lettem volna azon srácokkal, akik mára kiégtek, s otthon ülnek szakadt farmernadrágban, olajos pólóban, kopaszodó koponyával, sörhasukat pakolgatva ide-oda az asszony kényelmes bőrkanapéján. De vigyázz! Jaj, Neked, ha ráfekszel a szőnyegcirkáló, hosszú szőrű patkányfajzatra!
Nem-nem. Imádom, hogy csak később bontakoztam ki. S nem is támadnak életkedvemet romboló tévképzeteim, melyek szerint későn tanultam meg, mi a jó, s mi a rossz az életben. Hogy ebben rejlik-e vonzerőm? Érett külsőm mögötti fiatalos lelkemben? Kérdezzék a hölgyeket!
– Ki repül ma velem, hölgyek?
Miközben a pultnál néhány fontos papírt elláttam szignómmal, féloldalasan az egyenruhájukat igazgató stewardessekre emeltem pillantásom. A papírmunkát letudva, már teli szájjal méregethettem a fiatal nőszemélyeket. Valójában reménykedve pillantottak rám, ugyanis előző kérdésem plátói volt, mintsem jelentkezésre csábító. Ezt pedig az évek alatt megtanulták.
– Adrienne? Mit szólna Thaiföldhöz? Egy szobában kettecskén, lubickolnánk a habokban, süttetnénk habtestünket… áh, nem? Mit mondott, mikor is lesz az esküvője?
És magácska, Daisy? Mondták már, hogy milyen szépek a lábai? Ha holnap estére színházjegyet váltott, talán vegyen fel rövidebb szoknyát. Akkor lássuk csak… tudom, Ana, maga nem repül velem. Tudom, tudom! Nem szeretne látni szőrösen, borotválkozás előtt.
Államat két ujjam közé csippentve, elgondolkozva dörgöltem meg, miközben a legújabb alkalmazotton akadt meg figyelmem. Csupa báj volt a huszonkét éves hölgyemény, az egyenruha sötétkék anyaga keveset slankított kerekded adottságain. Nőies volt, jól ápolt, és az a fajta volt, akit nem mutogatni fogadunk fel, csak megpakolni. Nem volt elhanyagolható tény, hogy neki volt a legszebb mosolya a lányok között.
– Barbara, járt már Thaiföldön?
A szép mosolyú megcsóválta fejét, így göndör tincsei ide-oda ugráltak arca két oldalán. Ennivaló.
– Helyes, akkor vegye úgy, hogy most három napra együtt vakációzunk! Sajnálom, lányok… csak egy üres poszt volt – megadóan sóhajtottam fel, ártatlanul széttárva karjaimat.
Az ajtónál felkaroltam friss hús stewardessemet, hogy kettecskén induljunk el az utasszállító felé. A hoppon maradtakat majd megette a sárga irigység.

– Miben fogadunk, hogy megdönti?
– Ilyenben kár fogadni. Szerintem tíz perc múlva rúzsfoltos inggel ül be a pilóta térbe.
Ezek a nők, hallatlan, milyen rosszmájúak!
– A főnök lánya… nem teszi be neki. Nem az a házasodós fajta, itt pedig csak méregdrága gyűrű után osztanak kamaty-jegyet.
Nevetés. Ahogy záródott utánam az ajtó, felbuzdult a csirkeól, s máris közkedvelt témájukon kezdtek lovagolni, rajtam. Nem is voltam ekkora Gigoló, hé!


Az ember életében az első nő, az igazi, nagybetűs és örökérvényű NŐ, az édesanyja. Vitathatatlan, hogy már gyerekkorunkban szerelmet érzünk hálával vegyítve szülő anyánk iránt. Ha nem vigyázunk, bekebelez ez az érzés, és pont olyan puhatökű módon esünk bele minden jött-ment tüneménybe, ahogy megtanultunk édesanyánk iránt érezni.
Anyám szoknyájának szélén ültem majdnem tizenkilenc évig, míg rá nem jöttem, hogy miképp váljak meg pattanásoktól elragyásodott arcomtól, a derekam köré telepedet zsír-úszógumiktól, fogszabályzómtól, és a küllememet elcsúfító, öt-hat számmal nagyobb, örökölt ruháktól.
Hálás voltam Camelliának, hogy végre levette rólam a kezét és engedett a magam módján élni. Kezemre adta apám örökségének rám eső részét, és világnak eresztett.
– Figyelj már, Pippa…. mit akar anya a szülcsinapcsijára?
Telefonomat gondosan beszorítottam vállam és fülem közé, hogy szabaddá tett jobbommal, gondosan feltúrjam az utcai vásár legnépesebb standját. Volt itt mindenféle kence, csillogó dísztárgyak, zenélő angyalok, színesre mázolt üveg vázák, és még folytathatnám… ha tehettem volna, csukott szemmel nyúlok a közepébe a kócerájnak, hogy az első csecsebecsét becsomagoltassam.
– Hallod, seggfej… hajnali kettő van.
Ó, ó… elfelejtkeztem az idő eltolódásról, így már nem is voltam olyan poénos. Most aztán neki is vehetek valamit….
– Beszéljünk másról, mit vigyen neked az imádnivaló bátyád Hongkongból? Na, na?
Ha a húgom most itt lett volna, felnyalábolja azt a műanyagvirágcsokrot és nőies mozdulattal feltömi a seggembe. Csoda hát, hogy erre a gondolatra fancsali mosoly törte meg felhőtlen jókedvemet?
– Honnan tudjam… hozd a legdrágábbat. Ami arany és csillog, az jó… ha nem tetszik, úgyis a fejedhez vágom.
Majd elfelejtkeztem róla, hogy a húgom milyen egy méregzsák tud lenni, ha felkeltik. De mégsem hívhattam anyámat, hogy bocsi Mamika, mit szeretnél születésnapodra?
Minden nehézség ellenére, a veszekedésektől eltekintve, a repülések előtt kihúztam zakóm belső zsebéből a képet, amin Pippát és a lányát ölelem egy tengerparti nyaralás során, s azt hiszem hálát adtam az égnek, hogy ők voltak nekem, s kérés nélkül átrendezték az agglegény életemet.
Néha még engem is elkapott a vágy, hogy tartozzak valahová, s ilyenkor kapóra jött a húgom és a hároméves kislánya. Míg Los Angelesben időztem, s éppen nem a pénzemmel puzzle-öztem kedvenc éjszakai pillangóim izmos valagának felszínén, szívesen ültem a húgom házának nappalijában, hogy zsírkrétával állatokat rajzoljak a kifestőbe, bunkert építsek a nagypárnákból, repülőset játsszak, én legyek a paci, akinek a sörényébe kapaszkodik keresztlánya, felolvassak, céltáblája legyek a zöldségpürének, mely visszajön Lilyből… a változatosság gyönyörködtetett, így nem zárkóztam el tőle, hogy az egyedülálló, makulátlan üveglakásomon kívül mást is eljátsszak, ne kizárólag Mr. Elérhetetlen.

– De nem is szereted az aranyat…
Értetlenül ráncoltam szemöldökömet, de válasz már nem érkezett. Hosszan kisípolt a készülék, jelezve, hogy Pippa visszaaludt. Ennyit jótét lelkemről.


Egyfolytában a tegnapi nap járt fejemben.
Próbáltam felidézni mindent, mi addig természetes volt, miről nem hittem, hogy elveszíthetem, mert nem is vettem soha birtokomba. Az "utolsó" szó most nyert igazán értelmet gondolataimban. Megjegyeztem, mit jelent elszalasztani egy élet szépségét, anélkül, hogy megtanultam volna megbecsülni.

Pippa hideg keze megremegett erőtlen szorítású markomban. Gyász ülte meg a kórházi szoba egészét, s ezt a nő megváltozott viselkedése tükrözte a legjobban. Ezerszer elmondattam vele, hová zártak, mit adtak rám, s mit látni az esőfoltos, takarófüggöny nélkül hagyott ablaküveg mögött.
Los Angeles még soha nem volt ilyen elhagyott és keserű, mint azon a téli délutánon.
Pippa hangja meg-megremegett. Folyamatosan beszéltettem, s nem hagytam, hogy gondolataiba temetkezzen. Az én fájdalmam az övé is volt. Az ő terhe az enyém, de most én magam lettem mázsás súlya serpa-hátának.
– Tele van minden fehérruhásokkal. De egyik sem idejön… a szemétládák, tovább mennek. Nem rohannak, csak úgy… kényelmes tempóban röhécselnek. Tudod, milyen idegesítő?
– Hallom a hangodból – biccentettem határozottan.
– Hehe-he… de marha vicces… hülye kurvák, tuti biztos, hogy valamelyik közösségi oldalon cseverésznek. A bátyámnak orvosra lenne szüksége, de azok éppen ebédszünetet tartanak és szarnak ránk! Hogy tarthatnak ebédszünetet, mikor itt ülünk már órák óta!? Te láttál már valakit? Jöttek szólni, hogy bocs hülye paraszt, de egy életre elvesztetted a látásod? Vagy mondják azt, hogy fel fogsz épülni? Semmit nem tudunk, Gaston! Semmit! Megvárakoztatnak, mert megtehetik! Magánkórházba kellett volna, hogy vigyenek…
Pippa tajtékzott a dühtől, s ha nem szorítom erősebben mellkasomhoz kézfejét, talán felpattan mellőlem, és a folyosón megtép minden egyes szembe jövő nővért. Mindig is én voltam a türelmesebb, még most is, mikor mellkasomban szívem őrült tempót ütött, torkomat szorongatta a keserű riadalom.
– Css… gyere ide, nem lesz semmi baj…
Pippa fájdalma túlszárnyalta enyémet. Óvatosan, s bizonytalanul vontam mellkasomra fejét, hogy úgy próbáljam elcsitítani. Sötétben tapogatózva, esetlenül kerestem törékeny hátát, hogy néhányszor végigsimítsak gerince mentén.
Hallgattam sírását, melyben kín, szánalom, sajnálat szipogása vegyült. Valami azonban bennem is eltört. S ha erős is akartam lenni, végül én kapaszkodtam a vékony anyagú pólóba, görcsös ujjaimmal, kisgyerek módjára. Felzokogtam, végeláthatatlan könnyfolyamomat a puha anyag itta fel.
– Nem lesz semmi baj, Gaston.


Az otthonom egy kanapé lett Philippa szűkös albérletében. Járt hozzá egy nagypárna, napi háromszori étkezés, ja és majdnem kihagytam a takarót, mely a nap huszonnégy órájában rajta rohadt testemen.
Nem mozdultam a kényelmetlen ülő- és fekvőalkalmatosságról, nem volt hová mennem. Bizalmatlan lettem, s hiába éreztem, hogy vezetnek, nem bíztam senkiben. Rengetegszer kifakadtam, megtépázott idegeim már a gyereknevetést sem bírták elviselni. Mély depresszióba süllyedtem, s kéthónapnyi reményvesztettséget követően már enni sem voltam hajlandó, elfelejtettem ízét a mentolos fogkrémnek, az ingek, öltönynadrágok anyagának tapintására már nem is emlékeztem. Nem jött változás. Nem vezetett felfelé út.
Napról napra egyre inkább elhagytam magam. Nem csupán a látásom veszett oda a balesetben, de a beszédkészségem is leépült, ahogy némasági fogadalmat tettem életkedvtelenségemnek, elveszítettem humorérzékem, s valahol elhagytam jellememet is. Önsajnálatba temetkeztem.

– Anya, én nem haragszok Gastonra.
– De, haragszunk rá, Lily…
– Nem rajzolhatok neki valamit?
Lily Molyneux ártatlansága, gyermeki tisztasága volt édesanyja utolsó reménye, hogy a bátyja visszatér hozzá az életbe, így Gaston kapott még egy esélyt rá, hogy értékelni tudjon, egy betegségében talán értéketlen ajándékot.

– Lily, nem érdekel! Nem érted meg, hogy nem látok?! Anyád nem magyarázta el? Hagyjál békén! Nincs kedvem játszani veled! Nincs kedvem jó pofizni. Utálom a gyerekeket! Utálom az egész életemet!
Az órákon át készült rajzot miszlikbe szaggattam. Ziháltam, miközben esetlenül a távolba hajítottam darabjait. Nem akartam megütni, mérgemben mégis sikerült belekapnom Lily szőke angyaltincseibe.


Sírás hangzott fel a nappaliból, melynek én voltam okozója. De nem mentem a sikítva rohanó Lily után. Még az kellett volna nekem, hogy átbukjak néhány berendezési tárgyon és újabb galibát okozzak Pippának.
– Csak annyit kértem, hogy hagyjon békén! Miért nem bírod ezt megtenni nekem?!
– Nem kell üvöltened, seggfej. Itt vagyok. Ha nem lennél nyomorék, most felpofoználak…
– Nem érdekel. Vidd innen a lányodat. A tiéd, ne szabadítsd rám!
– Az a kanapé meg az enyém! Haza foglak küldeni anyához. Majd ő vigyáz a kicsi fiacskájára… én erre nem esküdtem fel! Nem kell kolonc a nyakamba! Befejeztem veled, Gaston!
A nő szavai megrémítettek. Hosszú idő után talán az első eset volt, hogy érzések nyomták mellkasomat. Nem éreztem ilyet hónapok óta, így az újdonság úgy eltompította körülöttem a külvilágot, hogy alig érzékeltem, mikor lezuhantam a kanapéról. A fizikai fájdalom azonban hamar eluralkodott rajtam. Belenyugodtam, hogy innentől egy másik matracot nyomhatok életem utolsó órájáig. Nem kérleltem, nem könyörögtem. Mindegy volt nekem.
Nem érzékeltem az ajtót támasztó, megrökönyödött nővérem jelenlétét, aki fejét csóválva figyelte, hogy hagy el az élet, hogy költözik ki a szeretetlen testből a szeretett testvér.

Bárcsak láthatnám még egyszer azokat az arany tünemény-loknikat…