A következő találkozó

– A Chicagóból induló United Airlines 1295-ös járata műszaki hiba miatt előreláthatóan két órát késik, szíves megértésüket köszönjük – mondja be immár másodszorra a Las Vegas-i McCarran Nemzetközi Reptér hangosbemondójának kellemes női hangja, s a kijelző táblák rengetegében megjelenik az információ immáron írott formában is.
Menetrendszerinti járatok, késések, fennakadások. Várakozók: köztük érkezők és indulók, vagy simán az érkezőkre és indulókkal várakozók. Ők jellemzik a McCarran könnyűszerkezetű oszlopai, boltívei, s márvány járólapjai közti teret, s ha nem éppen a várótermek valamelyikében ülnek, akkor a reptér minivárosának játéktermei, kávézói, üzletei egyikében költik a pénzüket…
Rappold egy, a teraszon lévő félig nyitott terű olasz étteremben ül, s az újságját olvassa. Kényelmes ruhát vett fel: sötétkék farmernadrágot, relatíve vékony anyagú, fekete pulóvert, s sötétszürke edzőcipőt. Arca frissen borotvált, s a haját is levágatta, csak hogy a kedves vendégeinek egy szava se legyen. Bár lehet jobb lett volna, ha nekiáll szakállat növeszteni, de azt meg a szerkesztője nem díjazta volna… az antiszemita disznó!
Az asztalán – mely a plexivel biztonságossá tett magas korlát mellett áll – egy csésze kávé gőzölög. Az étterem eme pontjából a férfi tökéletesen rálát a terasz előtt, alant elterülő kies váróteremre, az információs pultra, pontosabban a mellette elhelyezett, méretes, cserepes pálmára, s a szinte számtalan kijelzőre.
A férfi nem számított hosszú várakozásra. Tzeitel nénit és Naarát egyébként sem várakoztatná meg szívesen. Az előbbit azért, mert az a nő egy tűzokádó sárkány, ha pontatlanságot észlel, Naarát pedig nincs szíve kitenni az anyja méltatlankodásának. Annyival egyszerűbb lenne az élet, ha ezek ketten egyből Hannáhékhoz utaztak volna LA-be, s nem tesznek egy hetes kitérőt Vegas-ba az angyalok városa előtt. Egy hét! Egy kicseszett hét! Erre az időre Rappoldnak ki kellett tennie az összes otthon tárolható zsidó kegytárgyat a lakás különböző – és főleg jól látható – pontjaiba, hogy Tzeitel néni elégedett legyen… (Hiába, van olyan személy, akitől még ő is fél. Néhány. De a listavezető mindenképpen Tzeitel néni!) Emellett még a lakást is ki kellett takarítania. Borzalmas! Semmit sem fog megtalálni. Mindegy, ezen már túl van. Vagyis a látványos dühkitörésen, csupán egy-egy hullámban átsöpör rajta ez a sok fenti aggály egy nagyon kellemetlen érzés formájában, ami ahogy jön, úgy múlik, kissé kesernyés szájízt hagyva maga után. A férfi lelke mélyen emellett ott fortyog az ellenkezni vágyás is, amit az elkövetkező hét napban el kell fojtania, mert bármennyire is házsártos az idős hölgy, Rappold pontosan tisztában van azzal, hogy népes családjából mindössze hét személy van, aki New York és Los Angeles között hajlandó meglátogatni őt. (Sajnos Tzeitel néni köztük is több testhosszal vezet.) Lapoz, majd magához veszi a kávéját, s iszik pár kortyot.
A kávézóba egyre többen szálingóznak be, néhányan az újságíróhoz hasonlóan pórul jártak a chicagói géppel, s hősünk asztalának szomszédságában javában bosszankodik egy háromfős társaság, amiért délután fél ötig-ötig itt kell szobrozniuk, mert vagy egy órát mindenképpen számolni kell arra, hogy a gépről leszállva a rokonaik elintézzék a csomagokat, az esetleges ellenőrzést, s még meg is találják egymást. Ezt hallva Rappold felnéz az újságból, s reflexszerűen pillant az órájára, amely pontosan háromnegyed kettőt mutat.

A következő találkozó

Rappold lassan fordítja tekintetét az órájáról a nő arcára. Bár két hét – mely eltelt első találkozásuk óta – nem nagy idő, de Estherrel még friss az ismeretsége, s az előtte álló hölgy egyértelműen kontrasztját képezi az ódon falak közt mellé lépő zord-csipkébe öltözött várúrnőnek. Emiatt egy pillanatra elgondolkodva néz Estherre, egész pontosan addig, míg a bársonyos hanghoz, a lágy archoz és a szolidan elegáns külsőhöz hozzá nem kapcsolja fejben a külvárosi kastély úrnőjét. Ennek nyomán elmosolyodik, s azonnal feláll a székről, s kezét nyújtja felé.
– Ms. Broughton! – szólítja meg tudatosan a vezetéknevén a Lady Esther helyett, ha a nő kifogást emelne ez ellen, akkor a férfi majd töredelmesen elnézést kér és javítja magát. Most azonban nehezen állna rá a nyelve a Lady megszólításra, azt pedig végképp nem tudja, hogy leendő(?) asztaltársa miként használja címeit és rangjait a kéjlak falain kívül. – Számomra az öröm, hogy látom… kérem, megtisztelne… – s tenyérrel felfelé az asztalnál álló szék felé int jobbjával.
Nem akarja túludvariaskodni a szituációt, ez most itt nem az a közeg, így nem kezdi el kerülgetni a hölgyet, hogy a székével szemközti ülőalkalmatosságot kihúzza neki. Kicsi a hely, közel vannak a szomszédos székek, asztalok, s útban van pár padlóra pakolt hátizsák is. Ennek ellenére csak akkor ül vissza, ha a hölgy helyet foglalt, illetve, ha visszautasítja az ajánlatot és távozik. Bár ez utóbbi lehetőség most nem fordul meg Rappold fejében. Több okból sem. Az első mindjárt az, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen ülőhely a kávézóban, a második pedig az, hogy ő azonnal elfoglalná a széket fordított esetben.
– Tehát… itthagy bennünket – állapítja meg. Szilárd meggyőződése, hogy a királynő nem jönne ki senki elé a reptérre, ergo utazik valahova. – Merem remélni, hogy nem végleg.

A következő találkozó

Immár a széken ülve figyeli Rappold, ahogy a hölgy elrendezi a táskáját, poharát, miközben a baljában maradt újságot összehajtja, s az asztalra teszi a plexikorlát mellé. Ez után nyúl a csészéjéért, s kortyol a kávéjából. A csésze aztán visszakerül az asztalra, s a férfi tekintete máris Lady Esther, vagyis Ms. Broughton arcán pihen.
A nő kijelentésére aprót biccent, majd a mosolyába némi cinkosság keveredik. Sejti mire gondol a hölgy. Ugyan – a legjobb tudomása szerint – még az ügyvédek egyeztetnek, de ő már elkezdte a kutatómunkát, és pár környékbelivel is elbeszélgetett, hogy minél teljesebb képet kapjon a kastély megítéléséről. A magazinba valószínű ez nem kerül be, de egy jó riporternek minden témát körül kell járnia a lehető legobjektívebben, és nem csak a cukormázat kell meglátnia és megláttatnia. Éppen ezért rendkívül szimpatikusnak találja Estherben, hogy nem akarja annak illúzióját vetíteni felé, hogy a kastélya körül minden felhőtlen. Már ami a környék/városrész felé irányuló megítélését illeti. Az önkritika és az önirónia hasznos tulajdonság, s általában az igazi egyéniségek sajátja.
Egyelőre nem szólal meg, hagyja, hogy asztaltársa válaszoljon a kérdésre, s a választ hallva aprót biccent, majd a kérdést hallva hátradől a széken, s jobb kezét a combjára teszi, míg a ballal megfogja az asztal szélét.
– Rokonaimat várom. New Yorkból repülnek ide chicagói átszállással – tart egy lélegzetvételnyi szünetet. – A gépük késik két órát, ami még örömtelibbé teszi az egyébként is örömteli viszontlátást – kesernyés mosoly, majd a kesernyésség eltűnik a témaváltással. – Japán? Beújít pár gyönyörű gésával?    

A következő találkozó

Esther nevetését látva/hallva szélesedik Rappold mosolya. Azonban a család témát esze ágában sincs tovább fűzni, miután látja a nő pillanatnyi elmélázását a reptéri tömegen. Ugyanakkor az újságírói szimata azt súgja, hogy ezt a momentumot érdemes megjegyezni. Aztán a hölgy is témát vált, s az ötletének dicséretére a férfi határozottan biccent az arcán maradt mosollyal, ezt követően meghallgatja a nő utazásának valódi okát is.
Megtisztelő, hogy az asszony ennyire megbízik benne, pedig alig ismeri. Bár, ahogy ő felépített egy képet Lady Estherről az első találkozásuk és a kastély környezetében élők elmondás alapján, úgy nyilván a Lady is megtehette ugyanezt, s Rappold neve van annyira ismert a szakmájában, hogy néhány google-kereséssel kidobja a gép, hogy a férfi kinek/hova/mennyit/mit írt a nagyjából másfél évtizedes pályafutása során.
A nő mosolyára és a kukkolás említésére röviden elneveti magát. Szép találat, s igaz állítás, ezzel nem lehet vitába szállni, de Esther gondolatmenetét nem akarja megakasztani. A kérdésre elgondolkodik mintegy fél percre, s tekintete a kávéspoharára siklik, csak aztán néz fel beszélgetőtársára. Valószínű nem lesz új a nap alatt, amit mond, ráadásul a kérdéses témának Esther messzemenőkig nagyobb szakértője, mint ő, még akkor is, ha Rappold a Reale Scortának ír időről időre, s emiatt bizonyos üzleti tevékenységekbe sokkal nagyobb belátást nyer, mint az átlagember.
– A szexipar és az internet összekapcsolódásában sok pénz van. Anyagilag mindenképpen jól jár, ha ügyesen taktikázik, Mylady – a csészéért nyúl, s kiissza annak tartalmát. Szinte önkéntelenül használja a megszólítást. A csésze visszakerül az asztalra, s Rappold azonnal megszólal:
– Tény, hogy sokkal többen kattintanának a weboldala címére, mint ahányan bemerészkednek a kastélyába. Az emberek álszentek, a számítógép pedig kellemesen semleges jószág – egy ideje komoly arcot vágott, ugyanakkor az utolsó három szó kiejtésével egy időben cinkosan elmosolyodik.

A következő találkozó

Esther eszmefuttatása az internetről – a férfi szerint – helytálló, míg a saját üzletéről a nőnek magának kell döntenie. Pontosabban ő érzi, hogy ebbe a vállalkozásba mi fér bele, hogy mi fér még bele. Rappold nem szereti a felesleges okoskodást, se mástól, se saját magától, így időnként bólint, hogy a hölgy tudja, figyel rá és/vagy egyetért.
Aztán a társulást meghallva a férfi félmosollyal az arcán emeli fel mindkét kezét, hogy hárítson. Nem mintha ne értené a tréfát, vagy ne társulna szívesen egy ilyen, Estherhez hasonló szépasszonnyal, viszont hiába született zsidónak, messzemenőkig nincs tele pénzzel, de mielőtt ezt kifejthetné, a nő tovább folytatja, ezért az ő kezei is visszakerülnek a szék karfáira.
– A riportnak két nagy egysége lesz, az egyik az Ön személyének bemutatása, a másik a klub bemutatása – szólal meg aztán, hogy a hölgy befejezte. – Gondoltam még a kastély bemutatására… Ez kevésbé lenne hangsúlyos, viszont egy ehhez hasonló régi épületnek, mindig van története… az ilyesmit szeretik az olvasóink. Mikor tér vissza Japánból? A közeljövőben szükségem volna egy előzetes interjúra a kiokosításom végett, hogy a riportba véletlenül se írjak le szamárságokat és körbevezethetne rendesen a kastélyban. Valamikor napközben… Addigra önerőből körüljárom a témát annyira, hogy érdemben tudjak róla kérdezni.
Pár pillanatra elhallgat, majd körbenéz, hogy lát-e pincért a közelben. Végül megpillant egy kék uniformisba öltözött lányt, de még nem int neki, helyette visszafordul Estherhez.
– Ami a potenciális helyi befektetőit illeti, az Ön klubját nekik mutatjuk be. Esély van rá, hogy felkeresik Önt, vendégként mindenképpen, de erre garanciát nem vállalhatok sem én, sem a magazin. Mi egy lehetőséget adunk, hogy Ön bemutatkozzon, a többi magán áll. De megbeszélhetjük, hogy ez miként jelenjen meg a cikkben. Ha egy személyes megjegyzést megenged, Ms. Broughton, jobban jár első körben japánokkal. Ők azon a vonalon, amin – hogy úgy mondjam – Ön és a klubja mozog, sokkal elfogadóbbak, a gésáknak még mindig komoly hagyománya és tisztelete van náluk. Talán nem a legjobb a hasonlat, de végső soron, Önök is valami exkluzívat nyújtanak. Mindenesetre, legyen észnél a tárgyalóasztalnál, és ha az ösztönei azt súgják, hogy ezzel csak rosszul jár, akkor hagyja őket ott a francba és kapcsolódjon ki! Látogasson el egy Kabuki színházba, kóstolja meg az ételkülönlegességeiket egy drága étteremben, nézze meg a város nevezetességeit – hatásszünet, s széles mosoly – és újítson be pár gyönyörű gésával. Legalább nem jön haza üres kézzel.

A következő találkozó

A férfi mosolya diadalittasra vált, abban a pillanatban, hogy Esther beígéri, hogy csak neki hoz egy gésát. Rappold azonban tudja nagyon jól, hogy ha efféle innovációba vágna a Lady, akkor azt biztosan nem kizárólag miatta tenné meg. Azért hízelgő, ahogy a nő számára bevillantja ezt a lehetőséget, a férfi abba nem gondol hirtelen bele, hogy ez gyakorlatilag meghívónak is felfogható(?) a Lady klubjába…
Ennek ellenére, nem fűz hozzá többet a témához, szemmel láthatóan a hölgyet is jobban izgatja az újságcikk, ami teljesen rendjén való.
– Köszönöm, az kiváló lenne – utal a nagynéni kutatómunkájára, pontosabban annak előkeresésére és rendelkezésére bocsátására. Minél több anyag áll a rendelkezésükre, annál teljesebb lesz a riport, aztán kiderül, hogy mennyire használhatóak ezek az iratok.
Egészen remek az is, hogy Esther ilyen gyorsan megjárja a felkelő nap országába tervezett útját, bár ez a három nap (hacsak a turistáskodás nem tolja ki) még bőven beleesik azon intervallumba, melyben Rappoldot nagynénje és unokahúga jelenléte boldogítja. Az biztos, hogy a mai délutánt/éjszakát átalusszák a kedves rokonok… Mert ez lenne a természetes egy 8-10 órás, várakozással megszakított repülőút után, de utána már igényt fognak tartani Rappold társaságára. Pár napot még kivett szabadságnak is az újságíró: ne mondhassa Tzeitel néni, hogy nem törődik velük. Ez a hét biztosan nem lesz alkalmas arra, hogy hosszabb időt a kastélyban töltsön. Pedig jó volna mielőbb szerét ejteni. Egy rakatnyi kérdése van, s amíg ezeket nem tisztázzák, addig haladni sem tud a riporttal, a leadás határideje pedig itt van a nyakukon. Az az egy hónap gyorsan eltelik.
Az ezen való elmerengésből Esther szavai rángatják vissza a férfit. Ekkor már komoly arcot vág, hiába ül ki egy széles mosoly beszélgetőtársnője arcára. Kommentálni azonban nincs ideje, mert Esther egy – még az újságíró számára is – váratlan ötlettel áll elő. Rappold egy ideig vár, hiszen az előbb is elhamarkodottan hárított, de a várt „csak vicceltem” helyett az invitálás megerősítse következik.
A férfi elmosolyodik, bár nem túl szélesen.
– Ez ügyes! – kezdi. – Ilyen hirtelen még senki sem hívott Japánba.
Végignéz Estheren – már amennyire a köztük lévő asztal engedi neki –, s van egy része, amely egy ilyen invitálásra azonnal igent mondana. Túl jó érveket hozott fel a nő… Nem mintha Rappold annyira rabja lenne a szép gésáknak (persze számára Japánból kb. ők érdekesek, meg a tudósaik robotikában elért eredményei, meg egy időben a hentai rajzfilmek, minden más hidegen hagyja), viszont Esther jó értelemben vett kalandvágya és spontaneitása nagyon imponál neki.
– Csábító ajánlat, át fogom gondolni, Ms. Broughton – jelenti ki határozottan, mert mégsem mondhat azonnal igent.