8 év
Annyira jó élete van egy gyereknek, amíg gyerek… amíg nem kell felnőnie és belegondolnia abba, hogy milyen is a világ, csak élhet a maga kis csodavilágában, ahol a képzelete szerint alakulnak a dolgok… és nem kell még azzal foglalkozni, hogy az, amit ő elgondol, az nem úgy van valójában. Élhet a képzeletbeli barátaival és nem fogják érte kinevetni… gondolhatja azt, hogy a kert végi fa, az valójában egy óriási palota, vagy egy harcmező… Pontosan ilyen életem volt nekem is. Nem csak nekem, testvéreimnek is. Egyszerűen csak körülöttünk olyan nyugalom volt, hogy a mi általunk kialakított világ számunkra a legideálisabb volt… Baromira szerencsés voltam, mert tudom, ez sajnos nincs mindenhol így. De én már kislány koromban is olyan voltam, ha valaki egyedül játszott, akkor megfogtam a kezét és elvittem azé n csodavilágomba, ami semmi nagyobb dolog nem volt, csupán a képzelet… és az, hogy egy mászóka éppen egy erőd, vagy akár egy lakás, egy bevásárlóközpont, de egy mesebeli erdő is lehetett… vagy egy sziklás hegy. Hiszen pont azért jó gyereknek lenni… mert szabad vagy te is és a fantáziád is. Így felnőni pedig… hogy ennek teret is adnak és megteremtik hozzá a szükséges környezetet, tökéletes. Ennél jobb gyerekkort nem is kívánhatna az ember. Csodavilágban felnőni… így kellene mindenkinek csinálnia.
16 év
Ó, az a csodálatos tinédzserkor… ami csak nekünk csodálatos. Amikor azt hisszük, hogy minden a miénk, mi mindent tudunk… és csak mi hódíthatjuk meg a világot, aki körülöttünk van, az pedig mind rossz és csak ellenünk lehet. Nos, ezen többé-kevésbé én is átestem, ahogy valahogy mindenki, előbb, vagy van, aki utóbb… De szerencsére nem voltam egyedül ebben. Nem mondom, hogy a legnépszerűbb voltam abban a bizonyos gimnáziumban, de azért voltak bőven barátaim… és szerettek az emberek. Nem az voltam, akinek a nagy partijaira elmennek az emberek, hanem az, akihez mindenki fordul, nem csak problémákkal, de akkor is, ha csak ki akar mozdulni, vagy elmenni valahova, vagy csak barátkozni. A tipikus lány, a szomszédból.
Egészen addig volt ez a jó világ… amíg el nem kezdődött számomra az a bizonyos időszak… Amikor, varázsütésre megbolondultam. Na jó, nem varázsütésre… az csúnya lenne így mondani. De másoknak így tűnt. Egyik pillanatról a másikra teljesen máshogy viselkedtem, mindenben részt akartam venni, mindenhol ott akartam lenni, mindent akartam csinálni… és nem igazán vettem észre, hogy mások nem ilyen lelkesek… és nem osztják a pörgésemet. Észre se vettem először, hogy szépen-lassan egyedül maradok… és sajnos pont rosszkor döbbentem erre rá. A hirtelen pörgésemről a hullámvasút legaljára érkeztem… és depressziós lettem. Persze, a szülők szokásos tinédzserkori drámázásnak gondolták, egészen addig a pontig, amíg már ijesztő módon magamba fordultam. Nem keltem ki az ágyból, nem ettem addig, amíg kórházba nem kerültem, mert kiszáradtam… Akkor állapították meg a mániás depressziómat… és onnantól kezdve változott meg az életem. A családom engem okolt, amiért felborítottam a tökéletes egyensúlyt, pedig nem én t ehettem róla, hogy ez történt velem. Amint kiszivárgott, hogy pszichikai zavarban szenvedek, úgy kezdtek el kezelni, mint egy bolondot… Féltek tőlem, és nem is azért, mert azt hitték, hogy én fogok nekik ártani, hanem azért, mert attól tartottak, engem fognak bántani. Nem érdekelt senkit az, hogy a gyógyszerek miatt ugyanaz lettem, hiszen, ha még a családom is így viselkedik velem, akkor kívülállók miért tennék máshogy? Kisvárosban éltem, nőttem fel… hamar híre ment, még a sarki kisboltban is úgy kezeltek, mintha burokban élnék és porcelánból lennék… Én pedig ezt nem igazán tudtam elviselni. Amint nagykorú lettem, elvégeztem az iskolát el is menekültem otthonról, de olyannyira, hogy minden kapcsolatot megszakítottam velük.
Egyszerűen menekülnöm kellett… és csak így tudtam megtenni. Úgy jöttem el, hogy nem tudták hova, hogyan… és azóta is a magam lábán állok… és mindig egyre messzebb és messzebb kerülök tőlük.
24 év
Nos… jelenleg Las Vegasban élek és dolgozok… Egy kórház gyerekosztályán vagyok ápoló és azon igyekszek, hogy minél előbb befejezhessem az iskolát és sebész lehessek. Azonban eddig még úgy érzem hosszú utam lesz. A harmadik munkahelyem már, az egyetem óta, mert valahogy mindig megtalált a múltam és menekülni kellett, még akkor is, ha ez valahogy a jelenem is.
Egyetlen ember van, aki a jelenemben tud erről az aprócska titkomról, de ő biztosan nem fogja elárulni senkinek… és nagyon remélem, hogy nem is fog ezentúl se úgy kezelni, mint ahogy akkor kezeltek. Mert azt nem igazán tudnám elviselni, még most se, hogy sokkal erősebb lettem, lelkileg leginkább. Az egyedül élés sok mindenre megtanított… és meg is változtatott… De most már megszoktam. Jelenleg nem is élek egyedül, igazából. Na jó, csak egy kutyával osztom meg a lakásom, de hát az már nem egyedül van…
Van még egy titkom… ami csúnyább sokkal, mint a betegségem, hiszen arról nem tehetek. Igazából erre is valamilyen szinten rá vagyok kényszerülve. Mivel nagyvárosban élek, a fizetésemet szinte felélem… a gyógyszereim pedig drágák… ugyan otthonról segítenének, még ha nem is szívesen teszik, de nem vagyok hajlandó elfogadni semmi ilyesmit. Ráadásul még mindig nyögöm azt, amiből az egyetemet fizettem, hiszen azt is egyedül csináltam végig… ezért olyasvalamire kényszeredek, amitől rosszul vagyok, de muszáj. A kórházból lopom a gyógyszerem… eddig sose csináltam ezt, ez az első munkahelyem, ahol megtettem… és minden nap borzasztóan érzem magam emiatt. De muszáj, különben kiderül az igazság… és nem is dolgozhatok úgy itt, azt pedig nem bírnám elviselni, ha elvesztenék mindent, ami a jelenlegi világomat stabilan tartja. Olyan pozícióba kerültem, amiben hozzáférhetek a gyógyszeradatbázishoz, az az aprócska adag pedig, amire nekem szükségem van, könnyen elcsalható úgy, hogy ne vegye észre senki… Az egész azzal kezdődött, hogy egyszer véletlenül elfelejtettem beszedni és otthon hagytam, így hát, a készletből kölcsönöztem… aztán, sajnos elhúztam saját magam előtt a mézes madzagot és rá is haraptam. Az a pénz, amit ezzel megspóroltam, pont elég volt arra, hogy normálisan tudjak élni… Megpróbálom én kompenzálni a dolgot, de tényleg… állandóan plusz órákat maradok és ahol tudok, ott kisegítek, bár jelen helyzetemben úgy látom, hogy sose fogom tudni megcsinálni az iskolát és örök életemre nővér maradok… Na nem, mintha ez ne lenne nekem elég… de mégsem az igazi a helyzet. Nem az álmom, nem az, ami ismét visszarepítene a gyerekkori csodavilágomba… oda, ahol abban a világban élhettem igazán, amiben akartam…. Az én csodavilágom pedig a műtő… és a szike a kezemben, meg az emberi életek, amiket megmenthetek a tudásommal. De kitudja… sose adjuk fel, nem igaz?