Izgalommal telt szívvel léptem be Carlisle mellett a reptér épületébe. Csekkolás után volt még pár óránk, ami alatt rájöttünk, hogy nem ettünk semmit, és eléggé éhesek vagyunk mindketten. Carl-nál nem volt pénz, de kit érdekel?
- Tegnap hoztad a vacsorát - emlékeztetem, szelíd mosolyra húzva ajkamat, majd azt is közlöm vele, hogy az, hogy kirúgtak, nem jelenti azt, hogy nincs pénzem. Szóval arra kérem, hogy válasszon, bármit, és ne foglalkozzon most azzal, hogy én fizetek. Biztosítottam a felől, hogy nem ez lesz az első, sem az utolsó alkalom, szokjon hozzá, mert nem szeretem, ha költenek rám.
- Mindig attól félek, hogy nem tudom viszonozni - magyarázom.
A gyors reggelit követően elindulunk beszállni. Soha nem utaztam első osztályon, de azért türtőztetem magam. Kikapcsolom a telefonomat, nem lesz rá szükségem, ki keresne? Aki esetleg igen, annak ezer darabra tört a mobilja, illetve itt ül, mellettem. Bekötöm a biztonsági övet és hallgatom a légi kísérők jól ismert, betanult mondatait.
Imádom a felszállást. Ezerszer hagytam már el a talajt, hogy a magasba vigyen egy gép. Nem nézek ki az ablakon, csak lehunyt szemmel élvezem az érzést. Kissé belesüppedek a székbe, szédülök, de az, hogy érzem, ahogy elhagyjuk a talajt, mindenért kárpótol. Kinyitom a szemem, Carl-ra nézek, aki mintha lesápadt volna. Kicsit megszorítom a kezét.
Nemsokára elalszik, én pedig előveszem a kézitáskából a könyvet, Brown, Angyalok és démonok című művét. Néha a felriadó férfire nézek.
- Nem tudtam, mit akarsz inni, szóval neked is kértem egy pohár merlot-ot - mosolyodok el sokat sejtetően. Aztán lassan újra elalszik. Én ki-kipillantok az ablakon, de nem lefelé nézek - csak az óceán... -, sokkal jobban érdekel az, ami fölöttünk van. Csillagok milliója, amint úgy ragyognak a tinta kék égbolton, mint szétgurult kristályok sokasága, vagy kiborult, ezüst por.
Lágy mozdulattal simítok végig arcán, mire felébred.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek - suttogom -, de ezt a látványt nem érdemes kihagyni - bökök a nem túl nagy, kör alakú ablak felé. Hátradőlök, hogy az ölembe dőlve kipillanthasson az égre. Tudom, hogy nem nagy szám, de én imádom. Lenyűgöző.
Ő visszamászik a helyére, én pedig folytatom az olvasást. Az utolsó három órában nyomott el az álom, az ablaküvegnek döntött homlokkal alszok. Carlisle hangjára ébredek, a puszira elmosolyodok. Nyújtózok, majd kinézek az ablakon. Tényleg itt vagyunk, Angliában.
- Jó újra itt lenni - mosolyodok el.
A bőröndjeink sehol, de nem aggódok: Carlisle felvilágosított, hogy az apja intézte őket. Amikor megpillantom az autót, elkerekedett szemmel, tétova léptekkel közelítem meg.
- Ez... gyönyörű - járatom tekintetem az autón, majd beülünk.
Az apjáról hallottak kissé frusztrálnak. Ki fog tagadni, még ma. Eltilt a fiától. Elintézteti a királynővel, hogy kitoloncoljanak Angliából. Csak miattam visszaállíttatja a kivégzést.
- Értem - bólintok mégis határozottan.
Átmegyünk Londonon, alig bírok betelni az ismerős utcákkal, házakkal és épületekkel. Annyira imádom a várost, olyan jó újra idehaza lenni. Ráadásul, nem is akárkivel... - gondolom, miközben a férfire nézek, és rámosolygok. Vállára hajtom a fejem, lehet, nekem is aludnom kellett volna a gépen, nem pedig olvasgatni. De most már mindegy... így körülbelül az Angyalok és démonok felénél járok.
Épp kezdem elveszteni az öntudatomat, és álomba szenderülni, mikor lassít az autó. Nagy levegőt véve kiegyenesedek és kipillantok az ablakon.
Egy kész palota. Egy kisebb méretű kastély, olyan, amiben a királyi család a nyári szünidőt is tölthetné. Csodálatosan szép. És ott áll a lépcső tetején Carl édesanyja is. Tőle kell kevésbé tartanom... ujjaimat tördelem. Innen már nincs menekvés, nincs visszaút, ideje belépni az oroszlán barlangjába. Bátorság.
El fogom cseszni.
Olyan aranyosak, ahogy megölelik egymást. Az orruk egyforma.
Amikor Carlisle bemutat, nyújtom a jobbomat Mrs. Watworth felé:
- Fleur Dupont, örvendek... - nem tudom befejezni, belém szorítja a szót egy öleléssel. Utoljára anya ölelt meg így. Kellemes visszagondolni az érzésre. - Én... én is nagyon örülök - mondom, kissé esetlenül megsimogatva az asszony hátát.
Aztán bevezet minket a palotába.

Meglepődök azon, hogy felajánlja Mrs. Watworth, hogy tegezzem, de rendben.
- Köszönöm - mosolyodok el, ám azt hiszem, legbelül tudom, hogy sokáig botladozni fog a nyelvem a Mrs. és a hölgy neve között. Belépünk a tágas előcsarnokba, mire az asszony felkiabál a férjének, Carlisle apjának. A gyomrom öklömnyire szorul össze, főleg, amikor pár pillanaton belül meglátom a szikár, egyenes gerincű, büszke tartású Mr. Watworth-t. Hangja öblös, tenyere nem nagyobb Carl-énál, de ujjai erősebbnek tűnnek. Nézem, ahogy magához rántja a fiát, és megpaskolja a hátát; mint valami díjnyertes telivérnek, majd nem ereszti; közel tartva magához, izmait megfeszítve néz fia szemébe, és közli vele, hogy rémesen néz ki.
És akkor eljön a pillanat. A pillanat, amikor Carlisle eláll apja útjából, én pedig egyszerre összezsugorodom. Egyébként sem vagyok túl magas, sovány vagyok és végtagjaim is vékonyak, ő meg olyan... fenségesnek néz ki. Mint egy büszke hím oroszlán.
- Én is örülök - szólok, határozott hangon - magam is meglepődök, hogy sikerülhetett ilyen magabiztosra, mikor szinte reszketek. Amikor kezem felé nyúl, szinte beletörődök, hogy nem marad egyetlen ép csontom sem, és Carlisle-nak majd egy gyufásdobozban kell elvinnie innen. Egy utolsó, rövid, kétségbeesett pillantást küldök felé, aztán apjára nézek. Bátran felé nyújtom a kezem, és felkészülök rá, hogy minden erőmet bevetve megszorongassam a kezét. Aztán a várt hatás elmarad, ugyanis kissé érdes lapátkeze az én apró kézfejem alá nyúl, és emeli Mr. Watworth szájához, hogy az lágy csókot lehelhessen rá.
Meglepődök.
Nem kevésbé a sikítás hallatán. Tekintetem rögtön megtalálja a törpét, aki a lépcsőn száguldozik lefelé. Igazából, ő nem törpe, hanem egy kislány. Göndör, szőke haja van, és pirospozsgás arcocskája és egy cilindere, meg frakk. Ezt a nők nagy többsége 'cukinak' találja, én kevésbé. Rettegek attól, hogy egy nap esetleg az én fejemben is megfordul, hogy anya akarok lenni. Mostanra nem sikerült ugyan megszeretnem a gyerekeket, úgyhogy azt hiszem, az anyává válás veszélye nem fenyeget. Erről ugyan nem beszéltünk még Carlisle-lal, de azt hiszem, egyelőre nem is akarok - vagy talán jobb lenne most tisztázni, az elején? -, mármint a gyerekvállalásról, arról, hogy én nem szeretnék gyerekeket magam köré.
Viszont Carlisle hihetetlenül aranyos, ahogy a kicsivel játszik. Figyelem őket, nem szólok bele, nem akarom megzavarni a kis párost. Hihetetlen, milyen élet költözött egyszerre a 'kis palota' ezen zugába.
Az a cilinder is eszméletlenül jól áll Carl-nak, egy pár pillanatig legeltetem rajta a tekintetemet. Elmosolyodom, miközben felém fordítja a kislányt, Kate-et, aki egy pillanatra abbahagyja a mozgolódást, csöndben marad, és csak méreget. Állom a pillantását, bár a szemem sarkából látom, hogy mindenki minket néz, és várja, hogy mi lesz a vége.
Aztán megszólal. Nem is olyan sokára, de én mégis perceknek éreztem ezt az egészet.
Elmosolyodok, hogy elnyertem a tetszését, hiszen Alice-nek hív. Ez jelent valamit, nem? A gyerekeknél ez már valami, ugye? Fogalmam sincs...
Carlisle közel áll hozzám, épp eléggé, hogy a kislány elérjen. Egy pillanatra bennem van a reflex, hogy elhajoljak, de aztán veszteg maradok, és hagyom, hogy a kislány a hajamba túrjon, átölelje a nyakamat, és puszit nyomjon az arcomra. Nyálas puszit, de nem törlöm le.
Kate szavai meglepnek.
- Köszi - mosolyodok el erőtlenül.
Carl apja érintésére és szavaira rá pillantok, és már megyek is. Isten őrizzen, hogy tiltakozzak!
- Rendben, Mr. Watworth. Uram. Ed... - csak ennél kínosabb ne legyen - könyörgök magamban.
Amikor a kislány elfut mellettem, bevárom Carlisle-t.
- Hű - fújom ki a levegőt. - Váratlanul ért – vallom be, hangom halk, csak a férfi hallja - remélem. - Nagyon utálnak, mit gondolsz? - kérdezem, egy aggódó pillantást küldve felé, majd végignézve a társaságon, akik előttünk haladnak. Nem akarok rögtön, az első nap rossz benyomást kelteni magamról. Az eléggé kínos lenne; Carl-ra és rám nézve meg még inkább.

Valahogy biztonságban érzem magam Carlisle mellett. Szeretjük azt hinni, hogy nem félünk, és szívesen fedezünk fel új helyeket és szerzünk új élményeket, de a helyzet az, hogy folyamatosan rettegünk. Mélyen, legbelül, de idegeskedünk a végkifejlett miatt. Amikor egyedül voltam egy idegen országban, az nem volt ilyen ijesztő. Akkor csak rólam volt szó, de már ketten vagyunk, már nem csak magamra kell gondolnom. Ráadásul, ez nem egy idegen ország, ahol csak átmenetileg élek, hanem ez az otthonom, Anglia. Ez a kisebb palota Carlisle, a kedvesem szüleinek a háza, és nekik igenis meg kell felelnem. Meg kell ugranom egy akadályt, amivel korábban soha nem kellett szembesülnöm. És ez ijesztő.
- Nem - túl gyorsan vágom rá, és olyan magabiztosnak akarok tűnni, hogy túlontúl az lettem. - Igen - mosolyodok el halványan. - Tudod, én nem szoktam hozzá ehhez. Én soha nem ismertem meg a barátaim családját. Már egy ideje egyedül vagyok, és elfelejtettem, hogy milyen - értetlen arckifejezése láttán hozzáteszem - Tudod, milyen, amikor van családod - nyilván nem szoktam hozzá az ilyen nyüzsgéshez magam körül. Vagyis, nem ilyen fajta nyüzsgést szoktam meg.
Amit mond, egy kicsit megnyugtat.
- Remélem, igazad van - hozzásimulok, ahogy közelebb von magához, karjainkat összekulcsolom.
A nappaliban, a vitrinekben mindenféle értékesnek tűnő, régi holmi van az üvegbúra mögött, védve a világtól. Tekintetemet körbejáratom a helyiségen, mindent alaposan megfigyelve és tanulmányozva. Kardok és szablyák vannak az egyikben, vázák, edények és tálak egy másikban. Egy eléggé méretes, jáde elefánt a kandallópárkányon, néhány fotó mellett - a közeli család tagjai vannak a kereten belül. A parkettának kellemes, forrócsokoládé színe van, a falak kicsit vörösesek, a függönyök pedig burgundi színben pompáznak, tökéletes, angolos összhatást biztosítva. A bútorok antiknak tűnnek - és valószínűleg azok is -, krémszínű huzattal vannak lefedve. A kandalló fehér márványból készült. A fal szabadon maradt területein festmények.
Nem veszek magam elé mást, csak egy csésze, kellemesen meleg teát, tejet öntök bele, és egy kockacukrot ejtek bele. Amíg Carl és a családja beszélgetnek, elkevergetem az italt, nézem az örvényt, melyet én okoztam, néha belekortyolok. Veszek egy süteményt.
Elkapom Mrs. Wathworth pillantását, akkor kérdez.
- Nem - ingatom meg a fejem. - Apám francia-, anyám pedig angol volt, de én világ életemben Angliában éltem - mosolyogj, csak nyugodtan - nyugtatom magam, de nincs rá szükség, egészen higgadt vagyok.
A munkám? A munkám. Munkanélküli vagyok. Író vagyok. Újságíró vagyok. Kalandor vagyok. Szerető vagyok. Hazug vagyok. Most mégis mit kellene mondanom? Mondjam az igazat? Mondjam azt, ami a szakmám? Mondjam azt, ami lehetne a szakmám? Mondjam azt, aminek én vallom a munkámat? Mit kellene mondanom? Mi hangozna a legjobban? Oh, a francba, a végén életművészt mondok!
Túl sokáig tart a beálló csend, minden arc felém fordul, minden tekintet engem fürkész. Elemezgetnek. Elkapom Mr. Watworth pillantását. Szemöldökét összevonja, arca komor, kezében scotch. De innék most whiskey-t. Meg egy cigi is jól esne. A stresszre - legyen az bármekkora - a testem általában úgy reagál, hogy az a kevés, fakó színem is elhalványul és teljesen lesápadok.
- Én - na, most légy okos... - író vagyok. Az írott szónak élek - teszem hozzá. - A világot járom, bizonyos időközönként, és globális híreket tudósítok, illetve cikkeket írok adott témákból - nem vagyok ostoba, nem fogom elmondani, hogy a fiúk majdnem öngyilkosságot követett el miattam. Azzal biztosan örökre elásnám magam. - És van két kiadatlan könyvem. Most új munkalehetőséget keresek, itt, Angliában - teszem hozzá. Tekintetem Mr. Wathworth-ét keresi, akinek elfehérednek ujjai, úgy szorítja a whiskey-s poharat. Azt hiszem, hogy össze fog roppanni az üvegpohár, de még időben leteszi. A fotel karfáját szorítja. Lesütöm a szemem. Tehát nem ez volt a jó válasz. Remek. Azzal nyugtatom magam, hogy emberek vagyunk. Hibázunk. Rossz döntéseket hozunk. Nem jól mérjük fel a dolgokat. Ezek ellen később küzdenünk kell majd, szenvednünk, minden egyes nap. Ez egy életen át is kísérhet.
Farkasszemet nézek Mr. Watworth-el, és várom, hogy megszólaljon, felkészülve a legrosszabbra. Kövezzenek meg érte, de nem fogom meghazudtolni magam. Ez vagyok én, ez az életem része. Nem tehetek ellene semmit.
De nagyon úgy tűnik, hogy ez nem elégíti ki Carlisle apját, és egyáltalán nem elégedett a válaszommal.
Hadd magyarázzam el, miért mondtam azt, amitől Carl óva intett: én hazudtam már egy Watworth-nek, nem is olyan régen, és nagyon rondán is végződhetett volna a dolog. Még egynek nem fogok hazudni.
Várom a következményeket, várom a lesújtó haragot, a gúnyos megjegyzéseket, a gonoszkodó megszólalásokat, az alázásokat.
Nézzük, mit kapok!

Nem akarom azt mondani, hogy ez igazából nem rajtam múlik, mert szeretnék az élete része lenni, ezzel a családjáé is. A helyzet az, hogy meg kell felelnem a szülei elvárásának, és tudom, már előre látom, hogy ez nehéz lesz. Már csak Carlisle apja- és mérhetetlen gyűlölete miatt, amit az újságírók iránt táplál. De meg kell értenie, és nem tűnik ostoba embernek, hogy én nem olyan cikkeket írok, mint amilyet róla is írt valaki.
Mosolyogva bólintok, hiszen szeretném, bármilyen akadályt is állít elém az élet, vagy a férfi apja. Szeretném. És ezért elmegyek a végletekig, ha kell.
Mondandóm után újabb csönd telepszik a kis társaságunkra. Szeretnék mondani valamit, hogy javítsak a helyzetemen.
Szemem sarkából látom Carlisle-t, akinek szintén nyílik a szája, ahogy nekem és Mr. Watworth-nek is. Három erő készül összecsapni, de aztán Carlisle kerül ki győztesen, és beszél először.
Jól esik, hogy véd, tényleg. Meghat, amit mond, aztán megfogja a kezemet, azt mutatva a szülei felé, hogy együtt vagyunk, bármit is gondolnak. És ez nem fog változni mostanában.
Rá nézek, végig az arcát figyelem, ahogy beszél, csak lopva tekintek Mr. Watworht-re. Rám néz, elmosolyodik, megpuszil. Én pedig lesütöm a szemem. Nem mondok semmit, tudom, hogy valamilyen szinten fedez, nem akarom elrontani a dolgot. Helyette átmegyünk az étkezőbe, leülünk és nekiállunk az ebédnek.
Az előétel könnyű saláta, majd sült bárányhús, körettel. Én bort kérek.
- Tehát újságíró... - néz rám Mr. Watworth. Arcáról nem sok jót olvasok le, kíváncsian várom a folytatást. - Ha nem pletykalapnak ír, és nem jól fűszerezett hazugságokat kohol a magamfajta emberekről, akkor mégis mi a szakterülete? - kérdezi, majd folytatja az evést, de azért figyel, és érdekli a válaszom.
- Igaza van, én nem emberek szennyesét teregetem ki. Nem - kezdem, de inkább nem mondom azt, amit gondolok: nem egy hülye, hidrogén szőke, pirított ribanc vagyok. - Nem az a fajta ember, vagy újságíró vagyok, akinek az az élete értelme, hogy beleártsa magát mások életébe és mindenfélét megtudjon az emberekről, hogy aztán egy teljességgel átformált, hiteltelen történetet kerekítsen belőle, amit - két pofával, szintén nem mondom ki - zabálni fognak az emberek, és, amiért egy rakás pénzt kapok. Én világi hírekkel foglalkozom, politikai harcokkal, felkelésekkel, lázadásokkal, kultúrákkal, katasztrófákkal, társadalmi- és gazdasági hírekkel.
Hitetlenül néz rám, halk nevetést hallat, majd újra kérdez:
- Akkor tehát voltál már harci övezetben is, ugye, kedves Fleur – érzem a leheletnyi szarkazmust a 'kedves' szónál.
- Igen. Voltam már Irakban, Iránban, Szaúd-Arábiában, és szinte az egész Közel-keletet bejártam - mesélem, majd beleiszok a borba. Olasz.
- Akkor egyfajta haditudósító vagy? - kérdezi aggodalmasan Mrs. Watworth.
- Nem, nem feltétlenül. Oda megyek, és azért, ahová küldenek, és arról írok, amiről kérnek. Ha az Iraki-Iráni háborúról kell cikket írnom, akkor odamegyek, arról írok. Ha Olaszországba kell utaznom, hogy a toszkán borokról írjak, akkor oda és arról.
- Akkor kellemes életed lehetett - mondja a férfi - Mégis miért választottad tehát, hogy visszatérj Angliába, ahelyett, hogy utazgatnál, szerte a világban? - szemöldököm kecses ívbe hajlik, de mosolygok.
- Csakugyan így gondolja? - kérdezem, letéve az evőeszközöket a tányér szélére, jelezve, hogy befejeztem az ebédet. Talán egy kicsit pimasz vagyok. - Nem, nem volt kellemes életem. Sokan azt gondolják, hozzá kell tennem tévesen, hogy ez az élet fenékig tejfel. Tudják, rengeteg helyen voltam, egzotikus szépségű helyeket láttam, a legjobb hotelekben szálltam meg, rengeteg kultúrát ismertem meg, és igen, sok pénzt kaptam ezért. Igen, mondhatjuk, hogy kellemes életem volt - eddig mosolyogtam, de most komoly kifejezést öltök magamra, hiszen ez komoly téma - nekem legalábbis az. - De arról se feledkezzenek el, hogy milyen egy harci övezet. Egy olyan országban, ahol még a tízévesek is fegyverekkel a hátukon járják az utcákat, és ahol éjszaka nem tudnak aludni a fegyverropogás és a zokogás hangjai miatt, melyek áthatolnak a falakon és az ablakok résein; az nem kellemes. Egy nőt ott semmibe vesznek, de én harcoltam - még, ha nem is gépfegyverrel és fizikailag - és megírtam a cikkemet, és ettől nem hiszem, hogy rossz ember leszek - lélegzetvételnyi szünet. - Igen, ahogy Carl is mondta, én akartam írni valakiről, szét akartam szaggatni az illetőt, csak azért, hogy teljesíthessem a feladatomat. De tudja, Mr. Watworth - nézek egyenesen a férfi szemébe, állva a tekintetét -, én nem vagyok ilyen. Nem tudtam megtenni, mert szakmailag sem ebbe a kategóriába tartozom, emberileg pedig - legyek bármilyen ellenszenves, lobbanékony, akaratos, vagy nagyképű - kizárt, hogy tönkretegyem az emberek életét. Én nem ilyen vagyok - rövid szünet, újfent, várom a reakciókat.
Lehet, hogy túl messzire mentem és túl pimasz voltam, de ez az igazság, ennél sem többet, sem kevesebbet nem tudok nyújtani abból, ami én vagyok. Még, ha akarnék sem tudnék.

Nem akarok vitatkozni a férfivel, de azt hiszem, ezzel kicsit elkéstem. Szótlanul hallgat, néha megpróbál közbeszólni, de nem engedem. Akkor is be fogom fejezni, és ő végig fog hallgatni.
Carlisle mozgolódik mellettem, majd hirtelen feláll a székről, ahogy Kate is így tesz, és együtt hagyják el az étkezőt, míg én beszélek tovább, mintha semmi sem történt volna.
Állom a két szülő pillantását, Mr. Watworth-é szúrós, míg Mrs. Watworth sűrűn pislog, és elkerekedett szemmel figyel rám. Érdekel, hogy mit gondolnak, de azt nem szeretném, ha olysmiket feltételeznének rólam, ami nem vagyok. Szeretnék mindent tisztázni a legelején.
Hamarosan visszatér Carl és a kislány is, egy rövid, kérdő pillantást küldök Carlisle felé, de már jön is a következő kérdés.
Tudom, hogy mit fogok mondani.
Nem mondhatom meg. Bizalmas. Bár, már nem dolgozok annak az újságnak, és már nem tartozok esetleges titoktartással sem nekik, nem fogom elmondani. Nem lenne fair, sem a céggel, sem az alannyal szemben.
Már éppen szóra nyitom a számat, mikor Carlisle apja káromkodni kezd. Azt hittem, nekem mondja, de követve tekintetét a mellettem ülő férfi kezén állapodunk meg – mindenki, kivéve Carlt. A férfi mentegetőzni kezd, míg apja kikelve magából szidja fiát. Én a borba kortyolok, nem szólok bele, tudom, hogy ott van és engem sem nyugtat meg, de történt, ami történt.
Mr. Watworth lassan lenyugszik, ám csak látszólag, és nem kérdezősködik. Amikor a Watworth-család a desszertet eszi, én pedig a szalvéta egyik csücskét hajtom be, esik csak le az egész, percekig tartó jelenet. Carlisle. Felé fordítom arcom, ő is rám néz szeme sarkából. Sokat sejtetően elmosolyodok, és térdére fektetem kezem.
Lassan újra beszélgetés hangjai töltik be a hatalmas ebédlőt. Kate inkább még egy süteményt eszik, nem érdeklik annyira azok a témák, amikről mi beszélgetünk. Csak az átlagos, ebédeknél felmerülő témák: politika, gazdaság, időjárás, politika, pénz, Las Vegas, politika, időjárás. Szeretem a politikát, otthon vagyok a témában, ezért eléggé sok mindenhez hozzá tudok szólni. Carlisle apja úgy tűnik, ezt értékeli, de nem felejtette el, hogy mi vagyok. Mrs. Watworth-el találkozik olykor a pillantásunk, s bár az övé nem szúrós, valami van benne.
Mikor mind befejezzük, menni készülünk.
- Máris? - kérdezi elkerekedett szemekkel az asszony.
- Maradjatok még! - húzza el Kate, az é-betűt, miközben a fehér blúzom szegélyét rángatja.
- Hadd menjenek - mondja Mr. Watworth, mély, dörgő hangján -, gondolom kimerültek a hosszú repülőúton. Egyébként is, lesz még bőven idejük, amit velünk tölthetnek - majd kezet fog fiával, és újra hátba veregeti. Kate még elrohan, és a lelkemre köti, hogy nem megyek el, mert még mutatnia kell valamit. Még válaszolni sincs időm rá, mert már rohan is fel a hosszú lépcsőn.
- Örülök, hogy megismertelek, kedvesem - húz kicsit félre a férfiaktól Mrs. Watworth. Mosolygok, de kissé furcsa a helyzet.
- Én is, nagyon örülök - mondom, mire ő közelebb hajol, hogy bizalmasan suttoghasson nekem.
- Vigyázz Carl-ra, jó? Tudom, hogy nem tökéletes, még, ha annak is tűnik, de rendes ember - bólogatok, hiszen igaza van. Aztán megölel. Hosszan és nagyon anyukásan, nekem meg összeszorul a szívem, és az érzelmek gombócban gyűlnek össze a torkomban. - Örülök, hogy te vagy itt most velünk, Fleur - csak bólogatok; azt hiszem, nem tudnék megszólalni.
Kate vet véget a búcsúzkodásnak.
- Fleur, Fleur! - sikítja, majd leugrik az utolsó három lépcsőfokról, valami aranybarna szőrmókot szorongatva. - Harangvirágnak hívják - közli, mikor elém lép, felém nyújtva a nyuszit.
- Aranyos - mosolygok rá, meg a nyúlra. Mesél róla, nagyon hadar. A nyuszi két hónapja van itt és Kate nagyon szereti. Minden nap háromszor fésüli meg a szőrét, és egy hatalmas, díszes ketrecben lakik, a szobájában. Azt is a fülembe suttogja - kínosan ügyelve rá, hogy csak én halljam -, hogy ma elszökött, de Carlisle-lal megtalálták, és megharapta a férfit.
Még mesélne, de mennünk kell.
Az ajtóban állva sokáig integet utánunk Kate és Mrs. Watworth, míg Mr. Watworth-nek két intés után se híre, se hamva.
Carlisle nem mondott semmit a sofőrnek, magától indult el, vissza a fővárosba, majd kanyarogva, egy kellemes utcában állt meg. Körülbelül fél órás volt az út, és azt mi végigcsókolóztuk.
Amikor kiszállunk az autóból, és elindulunk a férfi lakásába, csak a lépcsőházban szólalok meg:
- Azt hiszem, ez jól ment - nyílik az ajtó. Az előszobában már ott vannak a bőröndjeink. Belépek. Carlisle-illat szökik az orromba, minden irányból. - Szóval itt laksz - állapítom meg, miközben körülnézek. Tetszik, amit látok, ezt a mosolyom is tükrözi. - Körbe vezetsz? - nézek rá, finom csókot lehelve ajkára.[/b][/b]

Mosolyogva nyugtázom, hogy egyetért velem. Igen, azt hiszem, ez elsőnek nem volt olyan rossz. Tudják, hogy ki vagyok, mi vagyok. A felszínt ismerik. Tudják, hogy szókimondó vagyok, hogy átéltem ezt-azt, hogy ettől függetlenül általában kedves vagyok, és remek beszélgetőpartner. Tudják, hogy szeretem Carlisle-t.
A lakásban én is leveszem a cipőmet, és követem Carl-t a hely különböző pontjaiba. Tetszik. Igazából nem szeretnék rajta változtatni – ugye Vegas-ban azt mondta, hogy átalakíthatom, de nem akarom. Tetszik így, ahogy van. A nappali lágy melegsége... elképzelem, ahogy az őszi napsugarak betörnek az ablaküvegen, és szenvedélyesen összecsókolóznak a fallal, mely felélénkül a hatásukra.
A konyha nagy. És valószínűleg keveset fogok erre járni, mert nem szeretek nagyon főzni, sem sütni. Igazából, én próbálkoztam korábban, de minden igyekezetem ellenére a vacsora fogásai csúnyán elégtek, elszíneződtek, összeestek, nem főttek meg, túlfőttek... egyszerűen béna vagyok az ilyesmihez.
Vetek egy pillantást a masszázskádra is. Sok ötletem van vele kapcsolatban, de kelleni fog hozzá Carl is.
Az erkélyt, az asztallal és a székekkel egyszerűen imádom. Milyen jól fog esni itt holnap reggel egy kávé, Carlisle és egy jó könyv társaságában!
A hálószoba. Nyílik az ajtó, meg sem nyikordul. Letisztult és szolid, szeretem az egyszerűséget, a minden flanctól és giccstől mentes dolgokat. A fekete az kedvenc színeim egyike. Érdekel a kilátás, elsőnek az ablakhoz lépek, és kinézek rajta. Minden látszik, ami London. A Big Ben, a Westminster-palota és az Abbey egy kis része.
Aztán a könyvszekrényhez lépek, végigfutok a könyvek címén, és már tudom, mit fogok olvasni, ha befejeztem az Angyalok és démonokat.
Carlisle-ra nézek, és végre válaszolok a kérdésre.
- Imádom - vallom be és közelebb megyek hozzá, megcsókolom. Rá nézek, az arcát fürkészem, ahogy átkarolom nyakát. - Imádom... - nyilván tudja, hogy már nem a szobáról van szó. Olyan jó látni a saját környezetében, az otthonában. Ez az övé, teljesen, ő is benne van, simán el tudom képzelni, hogy mihez, hogyan ér hozzá.
Ellépek mellőle, de csak, hogy bezárjam a résnyire nyitva hagyott ajtót, majd újra hozzá simulok, nyakára lehelek lágy csókokat, végig, egészen állkapcsa mentén, a szájáig. Jobbommal végigsimítok arca vonalán, majd válláról lecsúsztatom a zakót, ami hamarosan tompán ér földet. Lassú mozdulatokat teszek, nem akarom megijeszteni, nagyon nem. Tudom, hogy én lennék az elsője. Lassan gombolom ki az ing gombsorát, miközben ajkam nyakát súrolja. Minden egyes sejtem, idegem akarja és kívánja, és ez sürgető kiélést követel, de nem kapkodok. Lehunyt szemmel csókolom, nyelvem az övét édesgeti, vékony ujjaim az övcsatra fonódnak.
Egyenesen a szemébe nézek, várakozón elmosolyodok. Egy pillanatra mindent abbahagyok, hagyom, hogy eldöntse, hagyom, hogy folytassa, ha szeretné, vagy leállítson, ha nem. Úgy érzem, minden megáll körülöttünk, a gondolataim tiszták, a gyér fényben nyugtalan, tengerkék szeme meg-megcsillan. Csönd van. Mély, kellemes csönd, megnyugtat, jó érzéssel tölt el.

Tekintetem fürkészőn vizsgálja Carlisle arcát, szemét, vonásait, megfáradt testét. Fáradt. Nem azt mondom, hogy nem akarja, hogy lefeküdjünk. Talán csak nem most, nem így. Vonakodik. Nem miattam, azt látom a szemében. És én is szeretettel nézek rá. Végigsimítok egy, még a Vegasi verekedésből maradt horzsolás nyomán, ami az oldalán húzódik. Szörnyű belegondolni, hogy mit tehettek vele azok a rohadékok. Rosszul vagyok, ha belegondolok, hogy mit élt át, hogy milyen volt először látni, aztán megint, csövekkel a testében... nem akarom többet így látni, nem.
Ahogy keze a bőrömet súrolja, az enyém is az övén simít végig, mellkasán, hasán. Nem az a kifejezett kolosszus alkat, de van rajta izom, és van benne erő. És annyira tetszik, annyira szeretem.
Magához vonva a fülembe suttog. Halk dallam cseng ki szavaiból. Ez egy dal. Figyelek a szövegre, közben átölelem, arcomat az övének simítom. Nem akarom félbeszakítani. Hamarosan én is felveszem a mozdulat ritmusát; olyan, mintha táncolnánk. Finom mozdulatok, egymásnak simuló testek.
Anyám szerette volna, ha összeházasodok valakivel, ha végre megállapodok, ha családot alapítok. Látni akarta, ahogy hosszú, fehér ruhában elhaladok a széksorok között, ahogy apámba karolok, hogy aztán átadhasson a vőlegénynek; a majdani férjemnek. Látni akarta, ahogy lehull a lepel, a férfi, akit szeretek, eltűri a fátylamat, az ujjamra húzza az örök hűség jelképét, a karikagyűrűt. És sírni akart. Annyira akarta ezt az egészet, hogy lásson, hogy a végén örömkönnyeket hullajthasson, hogy nézze, ahogy egy fiatal lány elkapja az eldobott csokrot... látni akart így, ilyen tökéletesen, fehérben, a férjem oldalán. A részese akart lenni ennek. De elkéstem. Nem akartam férjhez menni – ahogy most sem szeretnék -, és a szüleim meghaltak. Ez tragikus. Anyám jobban akarta azt az esküvőt, mint én valaha is akarnám! Azért, hogy megnyugodjon, hogy a kislánya boldog, és az is marad, élete végéig. Ő hitt a szeretet erejében, hitte, hogy van igaz szerelem, ami mindent áthidal: időt, távolságot, vagyoni helyzetet, vallást, származást; mindent! Olyan jó lenne így élni, ahogy ő élt. Csak hinni benne, hogy van.
Apa pedig... ő meg akarta volna mérettetni a vőlegényemet. Mint egy igazi apa, ott húzott volna keresztbe neki, ahol csak tudott volna, hogy lássa: megéri-e, hogy velem legyen. Fenyegette volna, leszólta volna, mindenben ellene lett volna; miattam. Még, ha szimpatikus is lett volna neki, bárki is, akkor sem mutatta volna ki. Azt akarta, hogy az a férfi, aki a férjem lesz, álljon ki magáért. Úgy vallotta, ha az ember nem áll ki magáért, akkor más valakiért miért tenné? Így pokollá tette volna a férfi életét. De csakis szeretetből. Az irántam érzett, tiszta, apai szeretetből; hogy engem óvjon, hogy tudja, jó kezekben vagyok.
Amikor Carlisle abbahagyja, csak akkor szólalok meg. Halkan, még a szememet is lehunyom, nehogy tovaszálljon a pillanat. Attól félek, ha kinyitnám a szemem, nem maradna semmi.
- Megértem, ha nem akarod elkapkodni. Én várok, és nem megyek sehova, és megvárom, amíg úgy érzed, hogy szeretnéd... - miközben beszélek, ujjbegyeimmel simogatom a férfi hátát, nem távolodok el tőle. - Még soha nem vártam ennyit. Semmire. Nagyon szeretlek, tudod? És várok - fúrom nyakába arcom. Nem tudom, valószínűleg nem leszünk együtt 'örökké', nem hiszem, hogy valaha is megkérné a kezem, de szeretem, és várok, ha azt akarja. Mert ez többet ér. Ez! A hangja, a szeme, az ölelése. Hangozzék bármilyen nyálasan is, így van. Nem azért vagyok vele, hogy dugjunk, hanem azért, mert szeretem. Erről szól az egész. Most már biztos vagyok benne. Vegasban még csak tudtam, de most érzem is.
Nyugodtan veszem a levegőt. Annyira nincs szükség másra. Csak a napsugarak nyújtotta árnyékokra, a vörösen égő horizontra, a félhomályra, a csöndre. Carlisle közelségére. Azt hiszem, még soha nem volt ilyesmiben részem, még soha nem éreztem ezt, és soha, de soha nem szólt a szex az érzelmekről. Most szó sincs szexről. Csak érzelmek. Két ember, akik sokat tudnak egymásról, akik átéltek dolgokat, akik elszöktek együtt. Van múltunk, és van jövőnk is, de kit érdekel? Itt a jelen. És annyira eszméletlenül jó, olyan... eszméletlenül romantikus, hogy már fáj. Nem tudom megmagyarázni, miért. Csak jó. Tudom, hogy jó, és kellemes, és nem is kell ennél több. Nem kell mindent ésszel felfogni. Továbbra is csukott szemmel lélegzem be az illatát, és élvezem ezt a... valamit. Mert ez nem semmi, ez... hatalmas, és elemi, és olyan természetes.
Elmosolyodok.
Én úgy gondolom, hogy egyes nőket nem lehet betörni, nem lehet megzabolázni őket; hagyni kell, hogy a vadonban találják meg a párjukat, hagyni kell, hogy tomboljanak. Én is ilyen nőnek vallom magam. És most itt állok, a férfi mellett, a karjaiban, és nem vagyok vad. Nem akarok mást és nem akarok máshol lenni, másvalakivel.
Carlisle-lal akarok lenni. Itt és most. És ez a legfontosabb; a többi lényegtelen.
Megváltoztatta az életemet.
Nem tudhatod előre, hogy melyik lesz életed legfontosabb napja. Amiről azt hiszed, hogy fontos lesz, az úgysem olyan lesz, mint ahogyan azt elképzelted. Ez egy az átlagos napok közül. A legfontosabb nap is normálisan kezdődik. Azokat a napokat a végük teszi a legfontosabbá. A napot, amikor elkötelezed magad valami vagy valaki iránt. A napot, amikor összetört a szíved. A napot, amikor megismerted a nagy Őt. A napot, amikor rájöttél, hogy nincs elég idő, mert örökké akarsz élni. Ezek a legfontosabb napok, a tökéletes napok.
Egyetlen könnycsepp. Végigfolyik az arcomon, le akarom törölni, de késő. Carlisle bőrére folyik. Érzi.
- Sajnálom - törlöm le az érzelem-folyamot. Nincs több, ez csak... nem tudom, mi volt -, nem... én nem azért sírok, mert nem fekszünk le... én... nem tudom, mi van velem - letörölve a könnyet, újra hozzásimulok. - Szeretlek, ez minden.