Nem tudom, mióta sétálgattam az utcákon. A lábam már fájt a magassarkú cipőben, annak ellenére, hogy állítólag az lenne a munkám, hogy tűsarkakban járkáljak fel-alá. Most mégis éreztem a fájdalmat, és bármennyire volt kellemetlen, minden egyes percét élveztem. Végre nem az üresség terpeszkedett rajtam dölyfös úrként, elmém semmilyen valóját felválthatta egy sikító hang, mely enyhülésért rimánkodott, testem pedig nem csak létezett az univerzum porszemjeként, hanem élt és lélegzett...
Fáradt voltam, ki tudja merre jártam és azt sem tudtam, hogy mennyi az idő. Telefonom apró csesztetésével választ kaphattam volna a két kérdésemre, de nem volt kedvem a válaszokra. Csak a fájdalmat akartam most magamba fogadni, kiélvezni annak minden apró és hatalmas mélységét, tudni azt, mikor érem el a határaimat és szabadulok meg a lakk szorító érzetétől.
Kezdtem fázni. Éreztem, ahogyan a sivatag felől érkező hideg szél nyaldossa fedetlen lábaimat, ahogyan próbál beletúrni konytba rendezett fürtjeimbe, ahogyan cserepesre szaggatta rúzzsal bekent ajkaimat. Éreztem, hogy megölel hűvös érintése, vállaimat tapintotta görcsösen rideg ujjaival, tarkómra lúdbőrt csókolt fagyos szája. Tűrtem minden támadását, próbáltam kivédeni kéretlen fenyegetését, de csak arra futotta, hogy mellkasom előtt összekulcsoljam vézna karjaimat, ölelve magamhoz az egyre távolabb kerülő melegség érzését.
Ki vagyok én? Miért vagyok még ezen a világon? - tettem fel magamban a kérdéseket, amikor arcom csontos vonásait megláttam egy ablaküvegben. Figyeltem azt a nőt, gyönyörűnek találtam, kifogástalannak és vonzónak. Ujjaim felé nyúltak, elengedve a melleim előtt tartott ölelést, majd érintésem nyomán por szállt fel a tükröződő felületről. S minen apró mozzanat rést ütött az előző képen, amit megállapítottam magamban arról a finom teremtésről az ablakban. Látszódott egy-egy apró szarkaláb szemeinek sarkában. Tökéletesnek hitt hajkoronájából apró tincsek lázadtak fel a kaloda ellen. Orra, mint egy kicsipkézett arcú díjbokszolóé, akinek hatalmas duda virított ábrázata közepén. Szemei pedig olyan fénytelenek és fakók voltak, mint akinek minden élet kiveszett a tekintetéből.
Én voltam az a nő, már felismertem magamat, s egy hirtelen jött gondolattól vezérelve jól bevágtam egyet a tükörképemnek, millió apró csillogó üvegkonfettivé változtatva arcom mását. Újabb fájdalom, s amint kilépek a cipőimből, már csak az egyetlen, ami megmaradt. Nyelvemmel tisztítottam le a vérrel beszennyezett ujjaimat, hosszan ízlelve a vöröslő testnedv fémes zamatát. Egy pillanatra becsuktam a szememet, orromon keresztül hatalmas sóhajjal szívtam be a levegőt, majd vártam pár másodpercet, mert a könnycsepp, ami végigszaladt az arcomon, régen nem látott ismerősként üdvözölt.
Amint kiszakadt bal szemem sarkából, lassú érként kezdte cammogását, majd arccsontomon lendületet szerezve robogott egyre lejjebb állcsontom felé, hogy ott búcsút intve szakadjon el tőlem. Miért könnyeztem? - nem akartam felelni a saját kérdésemre, mert pontosan tudtam a választ. Nem a fájdalom, az ijedtség okozott nedves reakciót, hanem... de nem folytatom tovább, elhessegettem, s mire a hűvös szél felszárította könnyem utolsó nyomát is, már újra felvettem az előbbi lassú tempómat, hogy céltalanul rójjam Las Vegas utcáit.

Egy cigaretta volt a számban, számos káros szenvedélyem közül az első. Még emlékszem arra, amikor az első szálat az ajkaim közé helyeztem, barátnőm öngyújtójával parazsat égettem a papírcsík végére és egy alaposat szippantottam belőle. Természetesen tüdőre vettem a kátrányos tapasztalatot, melynek eredménye hangos harákolás és köhögés lett, még most is érzem azt a fojtogató pillanatot, aminek az utolsónak kellett volna lennie a nikotinfüggőség útján.
Mennyire másabb lett volna minden, ha abban a másodpercben, amikor a tüdőm ki akart szakadni a helyéről, eldobom a csikket és hatalmasat taposok rá? Mennyivel másabb lett volna az életem, ha az első sikertelen szárnypróbálgatást nem követi újabb kísérlet és elfelejtem az egész szörnyűséget abban a szent pillanatban? Azonban nem hallgattam a józan gondolatokra, mindegyiket csőcselék módjára űztem el a fejemből tűzzel és vasvillával, hogy egy újabb, immáron kellemesebb és kevésbé szédülős adag füsttel károsítsam a tüdőmet.
S amint az idő szaladt, úgy lettem egyre inkább rabja az élvezetnek, a dohányzás kimért és mindig ugyanúgy megismételt rituáléjának, s pontosan ezért volt most is egy meggyújtott szál a számban. Mélyet szippantottam a dohány és mentol nemes ízeinek keverékéből, élveztem ahogy átjár melengető érzete, majd lassan szabadultam meg a káros élvezet melléktermékétől.
Egy falnak vetettem a hátamat, éreztem, ahogyan az apró téglák barázdákat marnak csontos hátam hófehér bőrébe, ahogyan a hideg ide-oda cikázva kergetett lúdbőrt a tarkómon. Közben egy-egy slukkal múlattam az időt és a Las Vegas fényeitől szennyezett égboltot figyeltem, kutatva a gyerekkoromban megtanult csillagképeket. Sajnos egyetlen konstellációt sem rajzolt ki eléggé a fekete üresség, de nem is lett volna rá több időm, hogy kutassam a végtelent, hiszen ablakcsörömpölés, majd egy riasztó verte fel a környéket.
A decibeleket közelről élvezhettem, így gyorsan a fülemhez kaptam a kezeimet: jobbomban a levedlett magassarkú szandál csapott majdnem arcon, míg balomban a cigarettacsikk parazsa lobbantotta be kis híján rakoncátlan fürtjeim egyikét. A szemeimet is megcsuktam, s már fordultam volna el, de puffanásokat éreztem körülöttem, melyre tekintetem fürkészni kezdte a környéket, pontosan az egyik rabló lélektükreivel találkozván össze. Csak pillanatokkal később esik le a helyzet, hogy éppenséggel egy rablás szemtanúja vagyok, s bármennyire is próbáltam volna megmagyarázni a helyzetet, hogy én már itt sem vagyok, a férfi gyorsabb volt nálam, s már a tarkómon éreztem az ütését.
Minden egy pillanat alatt lett fekete, obszidián fátyol kúszott pupilláim elé, eltakarva a világ csodáját, koromszín palásttal vonva be minden részletét. Kezeim elpilledtek, ujjaim elengedték a csikket és a cipőket, térdeim pedig vajjá korcsosultak el, s integetve köszöntötték az aszfaltot. Ajkaim csókkal üdvözölték a kemény felületet miután elterültem rajta, mely az utolsó részlet volt, amire emlékeztem...

---------

Egy autó motorjának zúgására ébredek és arra, hogy nem tudom kinyújtani a lábaimat. Nem tudtam eldönteni, hogy szemhéjamat kinyitottam már vagy még mindig csukva tartottam, így ujjaim apró tapintásával ellenőriztem. Miután sikeresen belenyúltam a szemembe, hangosan felszisszentem, majd megpróbáltam kitalálni, mégis milyen helyre vetett a Sors. Valami éleset tapintottam ki magam előtt, de nem tudtam megmozdítani, a hátamba pedig valami négyszög alakú test fúródott, de még bírtam, helyén tudtam kezelni a fájdalmat.
A kétségbeesést viszont nem! Féltem, ajkaim remegtek, ujjaim szinte összeragadtak a sokktól, s már ott voltam, hogy pánikrohamot kapok, de mély levegőket kezdtem venni, mantraként valami hülyeséget kezdtem ismételgetni, kezeimmel pedig magamat öleltem. Valamennyire segített a módszer, de csak annyira, hogy eltolja az elkerülhetetlent, s amikor megtaláltam a hangomat, ordító fejhangon szakadt ki belőlem a három mondat.
- SEGÍTSEN VALAKI! KÉREM, SEGÍTSENEK! SEGÍTSÉG!!!