Cris, a barátnőm kihúzott a mosdóba, én meg ott maradok az asztalunknál a boxban egy martini társaságában. A klub, ahova elrángatott péntek este kedvéért – speciel nem kellett sokat győzködnie – a Devil’s Playground.
A hangulat fergeteges, jókora tömeg gyűlt össze. Egyesek a bárpultnál, az asztaloknál ücsörögnek, vagy fent a galérián iszogatnak, mások vadul tombolnak. A színes, villódzó fények végignyalják a kivilágított parketten táncolók alakját. A légkör a drága parfümök erotikus elegyétől fülledt, szinte alattomosan tapad az ember bőrére, aztán bekúszik alá.
A zene hangosan dübörög, lüktet tőle a dobhártyám, a szemkápráztató fények össze-vissza villódznak, az illatok és az ital kábít, csábít táncolni. Ahogy ott üldögélek, keresztbevetett lábam járni kezd a ritmusra.
Vékony ezüstkarkötőim megcsillannak a csuklómon, ahogy a számhoz emelem a poharam. Fülemben duplaláncos, Swarovski kristályos fülbevaló csüng. Az apró kristályok sziporkázva szórják a fényt a szőke félhosszú tincsek alatt.
Egy csini fehér, pántos ruhát vettem magamra, a derekán aranyszínű szalaggal, és egy pár aranyszínű, magas sarkú szandált, amiben előzőleg még meg kellett tanulnom létezni. Az igazság az, hogy a kényelmes balerinacipőkhöz és a sportos vászon lábbelikhez vagyok szokva. Néha befigyel a bakancs is. De ha már kimozdulok a rádió stúdiójából és a kutatócentrumból, illik kirittyenteni.
Cris elég ideig igazgatja a sminkjét a toalettben ahhoz, hogy megkörnyékezzen egy sürgető érzés. Belém áll a bugi, de Cris nélkül nem akarom bevetni magam az emberrengetegbe. Aztán mégiscsak engedek a csábításnak. Felkelek az asztalunktól és besodródom a táncparkettre. Cris, ha akar, majd megtalál.

A nagy telek idején befagyott jeges tóra emlékeztető tekintet szinte villog ahogy a szórakozóhely fényei olykor megvilágítják különböző pompájukban. Jobb dolga sincs egy ideig mint ülni, várni és figyelni. Figyelni azt a két három személyt akik a kezdetektől fogva gyanúsnak számítanak a környéken. Életében nem látta még itt őket, máshol viszont sokkal inkább. Nem messze innen van egy nagyobb birtokuk ahol Isten se tudja, hogy mi mindent csinálnak, viszont nem csak az FBI, de egyéb szervezetek is nyomoznak. Igyekeznek minél több és több információt szerezni róluk, mielőtt rájuk rontanának.
A sötét figurák minden fiatal nőt szemügyre vesznek. Alaposan megnézik a méreteiket, a hajuk és szemük színét. Látványosan megszagolják őket, hogy milyen parfümmel próbálják elcsavarni a férfiak agyát. Hatalmas elefánt praclijaik rásimítanak a ringó, táncot lejtő csípőkre, s mintha eddig ott se lettek volna, egyszerűen csak eltűnnek. Mintha tesztelnék a fiatal lányokat.
A magával hozott kis glock-ja engedelmesen pihen a helyén, mint ahogy az a néhány kés is ami a bakancsába vagy épp a bőrdzsekijének belsejébe van beleékelődve.
Mostanában nem vállal el magánszemélyek által kiszabott munkát, viszont ha arról van szó, hogy egy fiatal lány életét kell megmenteni, akkor se szó se beszéd, ha kell ha nem, megy és teszi amire kérik... illetve amire utasítják hisz a mai napig abban a tudatban élnek az emberek, hogy ő csak egy gép, aki azt tesz amit mondanak neki.
A papácska viszont meglehetősen aggodalmas hangon, kisírt szemekkel kérlelte, szinte könyörgött neki, hogy menjen és mentse meg a kislányát, mielőtt olyan történik amit nem lehet jóvá hozni.
Hát megteszi... a mai nap nem a szórakozásé. Nem engedheti meg magának, hogy akárcsak egy pillanatra is szem elől tévessze a leginkább olaszoknak ható férfiakat. Persze nem azt mondom, hogy képes lenne itt helyben előrántani a fegyverét, hogy egy-egy tökéletesen pontos lövéssel elvegye az életüket, de ha ütni kell akkor ütni kell.
De még előtte...
... a két férfi igen csak lelkesen figyel egy szőke lányzót ki csinos fehér ruhájában, figyelemfelkeltően csillogó ékszereivel tér a színpadra.
Tekintete megakad az ismerős arcon akit ha akarna se tudna elfelejteni. Egyedül libben a táncparkettre a többi egymáshoz dörgölőző, izzadtságtól csillogó bőrfelületű párhoz, hogy eljátssza a maga szerepét a színpadon.
Fekete farmerja halk susogása teljesen elhal a hangos, zúgó zenében, léptei szinte némák. Jól megtanulta, hogy közlekedjen a tömegben, hogy kerülje ki az embereket anélkül, hogy máshoz hozzá érjen. Mint egy ragadozó cserkészi be áldozatát mígnem hátulról megközelítve Gwent, egészen hozzásimul annak hátához miközben két keze a csípőjére kerül.
- Csak így egyedül?- súgja reszelősen a fülébe, tekintete viszont mindvégig a hozzájuk egész közel eső férfiakat figyeli. Azok, mintha mi se történt volna csak iszogatnak tovább a közel eső pultnál, de jól látható, hogy a szekrények tükrös felületét visszapillantó tükörnek használják.

Telt ház van és elnyel a tomboló tömeg. A dobhártyám lüktet a bömbölő zenétől, a ritmust a saját bensőmben érzem dübörögni. Önfeledten táncolok, nem zavar, hogy egyedül ropom, csak idő kérdése, és Cris is meg fog találni, meg aztán annyian vagyunk, mint a szardíniák q konzervdobozban. Szinte mindenki mindenkivel táncol. Igazából meg sem lehet állapítani ki kivel van.
Gyengéd erőhatást érzek hátulról. Biztosra veszem; egy férfi az illető, ahogy nekem simul. Kisvártatva a kezeit is felfedezem a csípőmön. Nagyon bátrak itt a pasik. Ezen nem is csodálkozom. Elvégre ez egy diszkó. Itt majdnem mindent szabad. Már akinél. Én kizárólag bulizni jöttem, és ez kimerül egy-két pohár italban illetve a táncban. Nem én vagyok az a csaj, akin mindenki átmegy hátul a mosdóban.
A bariton, ami belebúg a vállam fölött a fülembe, nagyon ismerős. Ekkor fordítom az arcom oldalra, s megpillantom a hang tulajdonosát. Teljes testtel szembefordulok vele a kezei közt.
- Szia Leo! – széles mosolyt vetítek rá és a füléhez hajolok. - A barátnőmmel jöttem, de ő… kiment valahova. – igyekszem túlharsogni a zenét, csakhogy halljuk egymást valamennyire.
- Meglep, hogy itt látlak.
Meg is! De örülök, hogy felbukkant. Leonarddal még anno egy sokkal szolidabb szórakozóhelyen, pontosabban egy bárban ismerkedtünk meg. A közös haverok mutattak be minket. Úgy rémlik, nincs oda különösebben az efféle tucc-tucc partikért, most mégis itt van.
- És te? – tudakolom. - Gondolom nem egyedül jöttél.

Manapság sűrű programjai vannak és csak nagyon ritkán van lehetősége arra, hogy elmenjen szórakozni egy kicsit. Na nem mintha nagyon szokásává vált volna az egész éjszakán át tartó italozás vagy táncolgatás, hisz soha nem volt az ő stílusa. Inkább csendben megbújik a háttérben egy kis kocsmában vagy bárban, iszogat és figyel. Ha pedig van társa akkor annak válaszol a kérdéseire, esetleg újabb témákat hoz fel csak, hogy ne aludjanak el a nagy alkalom alkalmával. Na igen, ez a másik. Leonard javarészt csak akkor megy el valami nevesebb helyre, ha ünnepelni kell valamit, vagy épp megbízzák valamivel. Épp úgy, mint most.
Tekintete mindvégig szemmel követik a nagydarab fazonok közlekedési útvonalát. Szeme villámokat szór, ugyan akkor egész testéből árad a nyugalom és a közömbösség. Ugyan, miért is fájna neki itt ma bármi is, miért akarna bele kötni bárkibe is?
Nem akar... nem akar, épp ezért lép oda Gwen mögé, ki nagy lelkesen járja táncát a színpadon vonagló többi ember társaságában annyi különbséggel, hogy míg ő teljesen egyedül van, addig a többivel van valaki.
Első körben nem azért megy oda a lányhoz, mert olyan nagyon táncolhatnékja van, sokkal inkább annak védelme miatt s ezt is csak azért mert tudja jól, hogy kik tartózkodnak a három méteres körzetében.
Miután kezei a lány csípőjére csúsznak, mellkasa pedig annak hátához simul, már hajol is le hozzá, hogy a fülébe suttoghasson kellemesen mély, némiképp érces, mégis fagyos baritonján.
- Hidd el, engem is meglepett - mert ugyebár nem sűrűn jár ilyen helyekre. Viszont a munkát nem válogathatja meg, oda megy ahova küldik, hisz így kapja meg a lóvét. Ha azt mondaná, hogy "bocs de oda nem akarok menni", akkor kiesne egy biztos lehetőség ahhoz, hogy újra tömve legyen a buksza.
- Egyedül vagyok Gwen, mint a kisujjam - hangja szinte úszik a cinizmustól és ez a fajta lelkesedés az arcára is kiül ahogy jobban  szemügyre veszi a szőkeséget.
- Meglepi az embert, hogy nincs melletted egy dalia - ezt persze csak halkan ejti ki, hisz úgy köröznek körülöttük a nagydarabok, mint a dögkeselyűk a húsmaradékok körül. Undorítóak.
- Az a baj drága, hogy nem vagyunk egyedül...