Las Vegas, 2001. december 4. 15 tanuló Civilians AnnaSophia Robb

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: segítőkész, barátságos, álmodozó, tisztelettudó

◆ negatív tulajdonságok: makacs, lusta, szószátyár, pesszimista

◆ egyebek: nincsen

Történet vagy szerepes példa

- Gabrielle Hemingway?! – Gondolataimból az irodalom tanárnő szelid hangja ébreszt fel. Annyira utálom az iskolát, meg ezt a sok idétlen órát. Sosem értettem igazán, hogy minek kell ilyen nagy felhajtást csinálni mindenből. Miért nem elég az, hogy megtanítanak írni és olvasni? Minek kell az a sok ökörség, amit tanítani szoktak? Az tény, hogy sosem rajongtam a suliért – bár tegye fel a kezét, aki ezzel fordítva van -, de mégis igyekeztem mindig a lehető legjobbat kihozni magamból, csak azért, hogy odahaza büszkék legyenek rám. Mert sok velem egykorú lánnyal ellentétben, nekem igen is komoly céljaim vannak a jövőt illetően: szeretnék gyerek pszichológus lenni. Mondjuk az igaz, hogy az utóbbi pár hónapban éppen rossz úton haladok feléje, de még hiszek abban, hogy semmi sincs veszve.
- Jelen. – Felelem hangosan, aztán a magasba emelem a jobb kezemet. Az osztály minden egyes tagja rám bámul, aminek zavarnia kellene, de én úgy teszek, mint akinek fel sem tűnik, és vissza fordulok az üres lapomhoz, amit tele rajzoltam, csupa cirka-firkával. Valahogy cseppet sem érdekel ez az óra, idegesít a tanárnő, és az, ahogyan szép szavakkal próbál elérni mindent. Semmi erőteljesség nincs benne, néha képtelen rendet teremteni a diákok között. Bár most kivételesen nagyon nagy csend van az osztályban.
- Örülök, hogy végre megtisztelsz a jelenléteddel, Gabrielle. Tartozol egy házi dolgozattal, amit ha ma sem kapok meg, akkor kénytelen leszek rossz jegyet adni. – Az ember azt gondolná, hogy ha néhány órát kihagy azért, hogy ne keljen beadnia a házi feladatát, egy idő után majd elfelejtődik. De úgy tűnik, hogy annak ellenére, hogy a tanárnő közelebb jár a 60-hoz, mint az 50-hez, egész jó memóriával rendelkezik. Nekem pedig természetesen nincs meg az a nyavalya, szóval talán jobban jártam volna, ha egy újabb órát ellógok. Mert inkább legyen egy hiányzással több, mint egy újabb rossz jegy. Anya már így is sápítozik eleget, hogy ha így folytatom szobafogságra ítél. Ő csak foglalkozzon a pasijával és ne az én életemmel. Elég nagy vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, hogy akarok-e tanulni, vagy sem. Ezt egyszer meg is említettem neki, mire azt a hisztérikus választ kaptam, hogy: még CSAK 14 éves vagyok. Mintha nem tudnám ezt az emlékeztetése nélkül is. Azért kíváncsi lennék, hogy Ő ebben a korban jobb gyerek volt-e.
- Sajnálom. Otthon felejtettem. – hazudom, aztán lesütöm a szemeimet. Az igazság az, hogy direkt nem csináltam meg. Nem azért, mert nem tudtam volna megbirkózni a feladattal, hanem azért, mert egyszerűen utálom azt a témát, amit kaptunk. Édesapám. Az ilyen családos témákról senkivel nem vagyok hajlandó beszélgetni, főleg nem az irodalom tanárnőmmel... na meg plusz az egész osztállyal, mert köztudott tény, hogy a dolgozatoknak csak akkor van értelme, ha hangosan fel is olvasod. Egy francokat! Állom a tanárnő szúrós tekintetét és várom, hogy kezdjen kiabálni, vagy bármi, csak ne nézzen így. De ekkor egy másik hang töri meg a csendet.
- Ugyan már, tanárnő! Kegyelmezzen neki. Akinek nincs apja, az milyen fogalmazást írhatna róla? – a hangjából érződik a mindenféle gúny, mire az osztály nevetni kezd. Utálom mikor ezt csinálják. Semmit sem tudnak az életemről, főleg nem a családomról vagy az... apámról, és folyton jár a szájuk mégis. Gondolkodás nélkül pattanok fel a helyemről és megindulok Kimberly felé, aki azóta ilyen ellenséges velem, amióta csak osztálytársak vagyunk. Az asztalához érve, tiszta erőmből pofon csapom, mire ismét csend lesz az osztályba. Ezután pedig sírva fogom magam és kirohanok, nem törődve a következményekkel.