Németország, Berlin 1989. augusztus 6. huszonöt sebészeti rezidens addicts Nina Agdal

Karakter személyisége

Történet vagy szerepes példa

"Martin, nem hagyhatsz el! Hallod?!"

Elborzadtam a buján kitárulkozó jövőképtől.

"És ezt most nem azért mondom, mert három éven keresztül őszinte odaadással szerettelek, mert hazavittelek vacsorára, hogy bemutassalak a szüleimnek, vagy mert együtt vészeltük át a gonorrhoeát, steril környezettől mentes helyen véstél tintával szívet a hátsómra! Ez mind elbagatellizált apróság ahhoz képest, hogy egyedül maradok, azután, hogy döntöttél. De én nem félek egyedül maradni!"

Az első és az utolsó eset volt, hogy ezt konok módon kijelentettem. A szakítás után diagnosztizálták nálam a társfüggőséget, amivel azóta is küzdök. Ma csupán azért férünk meg egy testben, mert diétáztatom a szörnyeteget.

Minden erőmmel küzdöttem a férfi akarata ellen. A táskába kerülő holmikat először gondosan visszahelyeztem eredeti állapotukba a polcra, a szekrény mélyére, a könyves polc tetejébe, a gardrób fonott kosarába, vagy a fürdőszobai pohárba, majd szenvedélyesen téptem a két fülű sporttáska vékony jobbját a férfi markából, hátha annak birtoklásával csillapíthattam volna Martin akaratát.
A földön végeztem. A fizikai fájdalom szertefoszlott a törékeny feszültségtől idült szobában. Martin még utoljára felém lépett, de mikor eszébe jutott, hogy csak ráakaszkodnék, teher lennék vállán, súlyos könnycsepp szemében búcsúzáskor, megszolgált kötött pulóver az iskolatáska mélyén... egyszóval felesleg, legyintett fölöttem egyet, és a felismeréstől hátrahőkölt.
Addig nem sírtam. A megaláztatás súlyos zivatara először szemerkélve könnyezett, végül folyamokat indított meg.

"Nem akarok egyedül lenni, Martin. Mindent megbocsájtottam neked. Megcsalhatsz... ha kell végignézem. Újra és újra. Nem érdekel. Fájni fog, de elfelejtem. Szeretlek téged. Úgy szeretlek, mint senki mást, ezért képes lennék minden hibádat elfelejteni. Én nem hibáztam! Egyszer sem! Úgy szerettelek, ahogy te akartad, akkor tettem, mikor te kívántad. És mikor ezt meghálálhatnád, gyengéd lehetnél velem, szeretetteljes, akkor úgy lépsz át rajtam, mint a hadirokkant nyugdíjason... Bármit megteszek, hogy együtt maradjunk. Bármit, Martin."

Az ajtó zajosan simult bele tokja ölelésébe.

Órákig kuporogtam a durva padlószőnyegen, mellkasomhoz húzva utazótáskáját. Biztos voltam benne, hogy vissza fog térni hozzám. Hogy órák kellenek neki a döntése megmásításához, napok, vagy hetek... az nem érdekelt. Mert én addig a földön senyvedek majd. Hisz nekem úgy nem kell a holnap reggel első napsugara, hogy nem Martin csókolja le homlokomról azt.  


A férfi visszajött. Még aznap éjjel mellém feküdt, órákon át békítőleg cirógatta az oldalamat, s mivel a hajnal úgy köszöntött ránk, hogy forró lehelete takarója volt meztelen vállamnak, bízva aludtam el. Bízva abban, hogy nem csak egy álom volt jelenléte.

Elgémberedett testem nem mozdult. A pulóverembe ivódott férfiparfümből - mint láncdohányos cigarettájából - egy slukkal merítettem erőt a napkezdéshez. Hogy valóban ott járt-e? Ölelt-e még? Csókolta-e számat régi tűzzel? Soha nem derült ki.
Talán már akkor belőttem magam, mikor beesett az ajtón, s idegen női rúzstól vöröslött kulcscsontja. Csupán néhány mondatra emlékeztem a tegnap estéből az égő pont mellett, ahová az injekciós tűvel sújthattam le.

"Nekem egy nő kell. Nem egy használati eszköz, akinek fognom kell a kezét, szavakat ültetni a szájába, és marionett-bábúként irányítani. Néha már úgy éreztem, egy gumibabát is szívesebben basznék helyetted! Veszekedni akartam. Azt vártam, hogy féltékeny legyél, és megemeld a hangod. Érezni akartam, hogy kellek neked. A támaszod voltam. A biztos pont, aki miatt megdöglöttél volna szepszisben. Mert te Júlia, én Rómeó, heh? Emlékszel? Nem akarlak. Nem miattad. Magam miatt. Ezt, aki vagy, ezt magamnak nem akarom..."