Sandrah Dietrich Kiersch

Vendég

Németország, Berlin
1989. augusztus 6.

huszonöt

sebészeti rezidens

addicts

Nina Agdal

Karakter személyisége

NEGATÍV

POZITÍV

Az ember egész életén át függ valamitől, vagy valakitől. Csecsemőként az anyatejtől, gyerekkorunkban a napi édességmennyiségtől, a gimnázium és az érettségi időszakán a koffein segít át - jobb esetekben -, majd a vizsgaidőszakban, mikor az egyetemen bevesszük a világot, verjük a mellünket, már nem számít, mit töltöttek a staubba. Szívjuk reggel, délben, este. Vodka mellé, vodka helyett. Az egész életünket ösvényeken járjuk. Az erdőben a fahánccsal szórt utat boszorkánykörök maradványai szegélyezik. A nagyvárosok betondzsungelének tisztásán drogok váltják a kétes családból származó gombákat. Vagy ellenállsz, vagy elveszel.
Számolni sincs türelmem addig, ahányszor én már elbuktam.

– drogfüggő vagyok. voltam. leszek. Ez nem az a fajta fertőzés, amiből élve ki lehet jönni. Ha nem a szer öl meg, hát megteszed te magad. Színessé válik a fehérre mázolt szoba ódon bútorzata, és a rád boruló könyves polcot omladozó hegyoldalnak látod. Hős vagy, mikor kirángatnak a romok alól, és azt kiáltod, túl éltél egy hegyomlást. A lábfejedet nyaldosó tenger megszűnik határ lenni. Te a vízen jársz! Rád szakad az étterem, a háztetőn egyensúlyozva úgy érzed repülsz, és a legújabb dimenziókat csak az érheti el, az markolhatja a villódzó újdonságot, aki megélte, hogy néhány percre meghaljon. Nem, ezzel nem lehet leállni. Ösztönlénnyé válsz. És minden, ami veszélyes, az számodra segítség és mentőöv.

– kodependenciával élek együtt. Vele fekszem egy ágyba, ő nyújtja a zsebkendőt a romantikus film végén, és még a kávét is pont úgy hozza ágyba, ahogy szeretem.
A kodependencia hétköznapibb definíciója a társfüggőség. Több aspektusból megközelíthető mentális betegség. Én egy hétköznapi szükséglet elburjánzásának nevezem. S azzal a tudattal gyógyítom magam nap mint nap, hogy ahogy az áttétes rákot kiírthatjuk, megoperálhatunk egy pillangó tumort, úgy hatalmas kockázattal, de ezt az egy függőségemet egyszer majd magam mögé utasíthatom.

A humorom az évek alatt sötét lett, ijesztő. Viccesnek szánom, de végül senki nem nevet rajta. Hogy miért? Talán félnek, hogy én akkor befejezem a hahotázást.

Önbizalomhiány béklyójában vívódok, már egész fiatal korom óta. Az általános iskolában megbillogozott az univerzum, mikor a hajtetű miatt az osztálytársaim ujjal mutogattak rám, összesúgtak a hátam mögött, vagy sikoltozva elkerültek. Az előtt sem voltam eltelve magamtól, hiszen látványosan rettegtem mindenféle nyilvános szerepléstől, még a pódiumon való szóban tett felelést követően is napokig sírva szorongtam szobám mélyén. Ezekkel az emlékekkel még évek múltán is nehezen birkózom meg.

A bizalom hiánya nem csak a magamba vetett hit megingását jelentette. Minden lépésemet megkérdőjeleztem, s ha egyszer elhatározásra is jutottam, pár napon belül dugába dőltek terveim. A felélénkülő magabízásom megingott. Világ életemben édesanyámat tettem felelőssé gyenge jellemem végett. Ő rontotta el. Más rimánkodna érte, hogy végre önálló lehessen, ne hozzanak döntéseket tudtán kívül, ne mondják meg mit tegyen, mikor és hogyan... nekem viszont más vágyam sincs, minthogy valaki fölém kerekedjen, és ha fáradt vagyok felelősséget vállalni, akkor Ő hibázzon helyettem.

Nem bírom elviselni a kudarcokat, vagy a kritikát. Ami orvosként nem túl szerencsés. Próbálhatok a mások hibájából okulni, blazírt arccal hangosan szajkózni, hogy ez nem az én hibám volt, s a végletekig hárítani, mást állítani a felelősök dobogójára. De ez csak egy ideig fog működni. Hogy megbántam-e, hogy orvosnak tanultam?

Azzal már évekkel ezelőtt elkéstem, hogy önmegtartóztató életmódot folytassak. De ha még nincs minden veszve, és van kilátás egy napfényesebb - és nem napfényes! - lét birtoklására, akkor én az elsők között leszek, hogy bitoroljam magamnak. Mert szükségem van rá... kell a változás, kell, hogy jobb legyek, hogy jobb lehessek, mint az árnyék, amit vonszolok magam után.
Igyekszek, próbálkozok, de talán nem elég keményen. Sok fajta célom van, de az első lépés, hogy kivívjam az anyám elismerését, s ne csak a vállvonogatásokra emlékezzek a szeretett nőből.

Mindenkivel jót szeretnék tenni magam körül, de ez gyakorta kudarcba fullad. Úgy érzem, hogy gondoskodnom kell másokról, figyelnem az életükre, segítenem őket érzelmeik kavalkádjában. Terhelhetőnek gondoltam magam, aki megvetette lábát a sivatagi Las Vegas homokjában, s még bír és még mindig bír, és még mindig...
A kényszeresség néha egészen odáig fajul, hogy kontrollálatlanul, artikulálatlan hévvel üvöltve főnökösködővé válok. Pedig én csak szeretném kézzelfoghatóvá tenni a sablont, ami makulátlannak tűnt elméletben.

Sok mindenen szeretek osztozni, ha a szükség úgy kívánja. Segítőkészen felajánlom a repülőtéren pánikrohamban rázkódó, dehidratálódott szegénynek, az éhes kisgyereket megajándékozom a reggeli müzlimmel, ha a kutya kinézi a kezemből a rántott húst megkapja, de még a feletteseim figyelmét és elismerését is átengedem rezidenstársaim bármelyikének, csak hogy ne kelljen szerepelnem. De azt hiszem, küzdenék magammal, ha egy adagnyi kokaint tartalékolnék blézerem bal zsebében.

Ha borzalmasan magam alatt vagyok, mosolygok. Engem nem gyógyít meg egy erőltetett, torz vicsor, de a külvilágot megnyugtatja, és elcsitítja aggódó kételyeiket. Az anyám sokszor emlegette, hogy egy szép mosoly jobb mint egy doboz púder. Nem felejtettem el megfogadni tanácsát.
Abban az esetben, ha borzalmasan magam alatt vagyok, nem vagyok rest hajnalba nyúlóan takarítani. Ha végére is értem az alapos csutakolásnak, de látóterembe kósza porszem kerül, újrakezdem. A lakásom tisztább, mint álmaim műtője.

Szorgalmasan tanulok, érdeklődök és nyitok a világra. Noha az életem nagy részét fertőtlenítőtől megrészegedett, fehér falak között töltöm. De amit csinálok, abban szeretek jó lenni. Másokat túlszárnyalóan jó lenni.
Mégsem törtetek, nem töröm nyakam, hogy másokat lealázva első legyek. Nem szállok vitába senkivel. Ráhagyom az illetőre, majd inkább magammal megvívom a csatát otthon, álmatlanul forgolódva.

EGYÉB

A szüleim nagyon korán elváltak. Így számomra nem volt drámai, hogy az édesapámat csak hétvégente láttam néhány órára. Megszoktam a hiányát. Az édesanyám nevelt fel, aki egyszerű takarítónőként dolgozott Berlinben, mikor megfogantam. Nem szerettem soha, hogy fizikai munkát végez, dupla műszakot vállal.
Valahogy úgy terveztem, hogy hazaküldöm neki minden fizetésem felét, de aztán rájöttem, hogy a világ minden pénze sem elégít ki, ha drogot kell venni. Apám rengeteget áldozott rám és a tanulmányaimra... azt hitte a tandíjat fizeti, de inkább az elzüllésemet támogatta.

Soha életemben nem dobtam ki senkit az életemből. Nem váltam meg barátoktól önszántamból, s férfitől sem váltam meg könnyek nélkül döntése alatt. Ma már eljutottam odáig, hogy társfüggő létemre kijátszam az érzéseimet. Soha nem maradtam még egyedül. A közeli bárból a részeg nőket szívesen hazaviszik az ismeretlen, jóképű szexgépek. Másnapra pedig rendeltetés szerűen eltűnnek. Így hát soha nem kell egyedül lennem, de attól sem kell tartanom, hogy belebetegszek egy tartós kapcsolatba.

Történet vagy szerepes példa

"Martin, nem hagyhatsz el! Hallod?!"

Elborzadtam a buján kitárulkozó jövőképtől.

"És ezt most nem azért mondom, mert három éven keresztül őszinte odaadással szerettelek, mert hazavittelek vacsorára, hogy bemutassalak a szüleimnek, vagy mert együtt vészeltük át a gonorrhoeát, steril környezettől mentes helyen véstél tintával szívet a hátsómra! Ez mind elbagatellizált apróság ahhoz képest, hogy egyedül maradok, azután, hogy döntöttél. De én nem félek egyedül maradni!"

Az első és az utolsó eset volt, hogy ezt konok módon kijelentettem. A szakítás után diagnosztizálták nálam a társfüggőséget, amivel azóta is küzdök. Ma csupán azért férünk meg egy testben, mert diétáztatom a szörnyeteget.

Minden erőmmel küzdöttem a férfi akarata ellen. A táskába kerülő holmikat először gondosan visszahelyeztem eredeti állapotukba a polcra, a szekrény mélyére, a könyves polc tetejébe, a gardrób fonott kosarába, vagy a fürdőszobai pohárba, majd szenvedélyesen téptem a két fülű sporttáska vékony jobbját a férfi markából, hátha annak birtoklásával csillapíthattam volna Martin akaratát.
A földön végeztem. A fizikai fájdalom szertefoszlott a törékeny feszültségtől idült szobában. Martin még utoljára felém lépett, de mikor eszébe jutott, hogy csak ráakaszkodnék, teher lennék vállán, súlyos könnycsepp szemében búcsúzáskor, megszolgált kötött pulóver az iskolatáska mélyén... egyszóval felesleg, legyintett fölöttem egyet, és a felismeréstől hátrahőkölt.
Addig nem sírtam. A megaláztatás súlyos zivatara először szemerkélve könnyezett, végül folyamokat indított meg.

"Nem akarok egyedül lenni, Martin. Mindent megbocsájtottam neked. Megcsalhatsz... ha kell végignézem. Újra és újra. Nem érdekel. Fájni fog, de elfelejtem. Szeretlek téged. Úgy szeretlek, mint senki mást, ezért képes lennék minden hibádat elfelejteni. Én nem hibáztam! Egyszer sem! Úgy szerettelek, ahogy te akartad, akkor tettem, mikor te kívántad. És mikor ezt meghálálhatnád, gyengéd lehetnél velem, szeretetteljes, akkor úgy lépsz át rajtam, mint a hadirokkant nyugdíjason... Bármit megteszek, hogy együtt maradjunk. Bármit, Martin."

Az ajtó zajosan simult bele tokja ölelésébe.

Órákig kuporogtam a durva padlószőnyegen, mellkasomhoz húzva utazótáskáját. Biztos voltam benne, hogy vissza fog térni hozzám. Hogy órák kellenek neki a döntése megmásításához, napok, vagy hetek... az nem érdekelt. Mert én addig a földön senyvedek majd. Hisz nekem úgy nem kell a holnap reggel első napsugara, hogy nem Martin csókolja le homlokomról azt.

* * *

A férfi visszajött. Még aznap éjjel mellém feküdt, órákon át békítőleg cirógatta az oldalamat, s mivel a hajnal úgy köszöntött ránk, hogy forró lehelete takarója volt meztelen vállamnak, bízva aludtam el. Bízva abban, hogy nem csak egy álom volt jelenléte.

Elgémberedett testem nem mozdult. A pulóverembe ivódott férfiparfümből - mint láncdohányos cigarettájából - egy slukkal merítettem erőt a napkezdéshez. Hogy valóban ott járt-e? Ölelt-e még? Csókolta-e számat régi tűzzel? Soha nem derült ki.
Talán már akkor belőttem magam, mikor beesett az ajtón, s idegen női rúzstól vöröslött kulcscsontja. Csupán néhány mondatra emlékeztem a tegnap estéből az égő pont mellett, ahová az injekciós tűvel sújthattam le.

"Nekem egy nő kell. Nem egy használati eszköz, akinek fognom kell a kezét, szavakat ültetni a szájába, és marionett-bábúként irányítani. Néha már úgy éreztem, egy gumibabát is szívesebben basznék helyetted! Veszekedni akartam. Azt vártam, hogy féltékeny legyél, és megemeld a hangod. Érezni akartam, hogy kellek neked. A támaszod voltam. A biztos pont, aki miatt megdöglöttél volna szepszisben. Mert te Júlia, én Rómeó, heh? Emlékszel? Nem akarlak. Nem miattad. Magam miatt. Ezt, aki vagy, ezt magamnak nem akarom..."

based on: TILLIE AT CAUTION <3

Tárgy: Re: Sandrah Dietrich Kiersch Vas. Szept. 28, 2014 1:46 am

Elfogadva!

Üdvözletem, kisasszony!

Húúúú, de tetszett, ahogy megoldottad a jellemzés részt!
,,Külső megfog, belső megtart." - körülbelül itt is hasonló volt a helyzet; imádom, ahogy kinéz a lapod, és a benne leírtak...tudnám még olvasni a dolgaid, így mindenképp figyelni foglak a játéktéren. Razz

Oda meg vissza vagyok a fogalmazásodtól, s ami nagyon tetszik az az, hogy nem egy kis hisztérikát hoztál létre ebből a lányból. Nem vagy egyszerű eset, ám ez nekem nagyon tetszik.

Annyira bíztam benne, hogy Martin Veled marad mégis, s megpróbáljátok újból...

Remélem sikerül majd előbb-utóbb kilépned a drogok világából, s rájössz, hogy cucc nélkül is lehet normális életet élni. Wink

Avifoglalásod módosítsd, kérlek, aztán máris tied a játéktér.
Jó szórakozást!

[You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]

based on: TILLIE AT CAUTION <3