Dél-Korea/Szöul 1996. 03. 12 18,5 év élsportoló, egyetemista Civilians Son Yeon Jae

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:

• Mosolygós vagyok, vagyis igyekszem mindig mosolyogni, még olyankor is, mikor az élet egy hatalmas pofont ad nekem. Hogy miért? Mert úgy gondolom, így könnyebben lehet lavírozni az életnek nevezett tengeren.
  
• Azt hiszem hogy segítőkésznek is mondhatom magam, mivel ha tudok, akkor mindenkinek segítek, mivel a saját felfogásom szerint a legtöbb ember életében vannak mélypontok, vagy olyan események, ahol jól jön egy kéz, ami felhúz a padlóról
  
• Ragaszkodónak is mondhatom magam, mivel a szeretteimért és azokért az emberekért, akiket igazán szeretek mindent képes vagyok megtenni és feláldozni.
  
• Pontos is vagyok, mivel mindig időre ott vagyok mindenhol, bár ezt az edzőimnek köszönhetem leginkább, akik szabályosan udvariatlanságnak vették a késést
  
• A múltamnak és a Ritmikus gimnasztikának köszönhetően elég strapabíró vagyok mind lelkileg, mind fizikailag, bár ha jobba belegondolok egy bokszoló világbajnokkal mégse szívesen akadnék össze
  
• Azt hiszem kicsit vicces is vagyok, mivel a hétköznapokban sokat bénázom. Példának okáért tegnap is leöntöttem magam egy pohár teával az ebédlő kellős közepén, legalább 100 diák szeme láttára.
  

◆ negatív tulajdonságok:

• Elég zárkózott vagyok és nehezen létesítek emberi kapcsolatot, mivel az emberekben nehezen bízom meg. Ennek köszönhetően felszínesen ismerek jó pár embert, de barátom igazán kevés van.
  
• Kissé édesszájú vagyok, ami azt jelenti, hogy mindent szeretek, ami édes. Ez lássuk be, egy sportoló esetében, akinek a súlya nagyon fontos nem a legjobb tulajdonság. Egyetlen szerencsém, hogy gyors az anyagcserém.
  
• Mindenkit a külső alapján ítélek meg először, mert én hiszem, hogy egy ember külsejére rá van írva az is, hogy ő milyen ember is valójában. Persze, ebből már volt bajom az életben, nem is kevés, de hát ez van. Próbálok rajta változtatni, de elég nehezen megy.
  
• Mint díjnyertes sportoló az egóm köszöni szépen rendben van, ez azt jelenti, hogy szeretek magamról és az eredményeimről beszélni, sokat, nagyon sokat. Ezzel néha elijesztem az embereket, így az egyetemen ha lehet, akkor nem nagyon hozom szóba.
  
• Nem vagyok jó csapat játékos, mivel nem hallgatok a csapattársaimra, szinte soha. Illetve, akkor vagyok jó, ha én vagyok a kapitány és én osztogatom a parancsokat.
  

◆ egyebek: amit fontosnak tartasz a karakterről

• Régebben mindig lehajtott fejjel jártam, mert szégyelltem magam a történtek miatt, mivel azt hittem, hogy az én hibám, ám a pszichológia kezelésnek köszönhetően mára szinte teljesen levetkőztem ezt a szokásom. Azonban néha-néha zene hallgatás közben
  
• Nem szeretem a közvetlen érintéseket, főleg nem ismeretlenektől, így ha valaki felém nyúl, vagy csak meg akarja fogni a karom mindig hátralépek. Ilyenkor az emberek többsége először csak furcsán néz rám, majd, megvonják a vállukat és azt gondolják, hogy biztosan ez is valami furcsa Koreai szokás.
  

Történet vagy szerepes példa

Nem sok mindenre emlékszem tizenkét éves korom előttről, azonban van két dolog, melyekre a halálom pillanatában is emlékezni fogok. Az egyik a fájdalom, ami mindenhol jelen volt az életemben, otthon és az edzőteremben.

Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez utolsó volt a legelviselhetőbb, az egyetlen, aminek később az életben hasznát vettem, amiről úgy gondolom merte és a mai napig megéri. Csak hogy tisztázzuk, sosem akartam sportoló lenni, csak menekülni akartam a világ elől, így mikor négy éves koromban anya - máig nem tudom milyen indítatásból - elvitt életem első edzésére tudtam, hogy az lehet az a hely, ami vigaszt nyújt, ahol én is ugyanolyan lehetek, mint a többi gyerek. Fáj, mikor az edzők lenyomtak spárgába, fájt, mikor egy-egy elem közben kicsúszott a kezem, én meg magatehetetlenül zuhantam a szőnyegre, akkor mégis úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Abban a napi eleinte kettő, később öt órában úgy éreztem, hogy igazán, és maradéktalanul boldog vagyok.

Az első, az otthonom. El kell mondjam, hogy nem éltünk rosszul, sőt, azt kell mondjam, hogy apám kifejezetten jól keresett, mint egy különböző autóalkatrészeket gyértó cég alelnöke. Nem panaszkodom, ruhám, ételem és tárgyi értékeim mindig voltak, azonban egy valami hiányzott, a biztonságérzet. Apám kemény ember volt, édesanyámmal ellentétben Észak-Koreában nevelkedett - kérlek titeket. ne kérdezzétek meg, hogy végül miért, vagy hogyan került délre, mert nem tudom -, szigorú elveket vallott. Ha jól emlékszem, akkor öt éves voltam, mikor elcsattant az első pofon, a második is majdnem követte, de a nővérem Yea, ellökött onnan, így ő kapta a másodikat. Nem voltam én buta, tudtam már korábban, hogy pámmal nem stimmel valami, de ez a tettlegesség, akkor, öt évesen meglepett. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez volt az utolsó alkalom, de ez sajnos nem igaz. Mondjuk hozzátartozik az igazsághoz, hogy egészen kilenc éves koromig nem ismétlődött meg az eset. Mondhatni nyugodtan éltem az én „tudatlan” életem, edzésekre jártam, versenyezni kezdtem és tanultam. Otthon pedig halkan, szinte lábujjhegyen közlekedtem, hogy nem vonjam magamra apám figyelmét. Akkoriban naiv és buta voltam, komolyan azt hittem, hogy sikerült, hogy elfelejtett. Dehogy, inkább úgy mondom, valaki tett róla, hogy elfelejtsen, valaki, aki őrangyalként őrzött, mindig ott volt velem, de sosem vettem észre, a szomorúságot és megtörtséget, ami mindig is a szemében bujkált, ő pedig sosem rótta fel nekem. Te, kedves olvasó, most azt gondolhatod, hogy az édesanyámról van szó, de ez nem igaz, bárcsak megélhette volna ezt, de drága jó anyám egy betegség szövődményének köszönhetően eltávozott az élők sorából, mikor betöltöttem az ötödik életévemet.

De térjünk is vissza a történetem főfonalára. Kilenc éves voltam, mikor egy este Yeának bent kellett maradni az iskolájában valami kötelező programon. Előző este többször megismételtette velem a fogadalmamat, miszerint mikor hazaérek egyből a szobámba megyek, bezárkózom és bármi történik is, nem nyitom ki az ajtót. De mikor is csinálja azt, egy kilenc éves gyerek, amit mondanak neki? Azt hiszem, hogy soha, így én se tettem ezt, vagyis nem úgy, ahogy Yea elvárta volna tőlem. Hazamentem, beültem a szobámba, majd megírtam a házi feladatot, megettem az előre oda készített szendvicseket, majd lefeküdtem aludni, de - akkor még nem tudtam -, hogy a leges legfontosabb dologról elfelejtkeztem, az ajtó bezárásáról.

Kicsivel járhatott csak éjfél után az idő, mikor hallottam, hogy nyikordul a tartóbetét. Azt hittem, hogy a nővérem ért haza, így mosolyogva, és kissé fáradtan ültem fel az ágyamban, azonban csalódnom kellett. Az apámmal találtam magam szembe, aki kótyagosan, egy üveggel a kezében állt velem szemben. A szobában sötét uralkodott, csak az ajtón bejövő kis fény világította meg az alakját. Dünnyögött valamit Yeáról, a koráról és még valamiről, amit akkor még nem értettem, majd mikor látta, hogy nem mozdulok, csak meredten nézem őt elindult felém. Ekkor kapcsoltak a félelemtől egészen odáig zsibbadt tagjaim és menekülni próbáltam, de már késő volt, elkapta a vékonyka csuklómat és visszahúzott az ágyra, konkréten maga alá gyűrt. Nem értettem, hogy csak rúgkapáltam, de esélyem sem volt. Az egész aktus, már ha egyáltalán lehet így nevezni nem tartott tovább fél óránál, azonban ezen idő alatt a könnyeimtől fuldokoltam, a fájdalom és a megaláztaottság miatt. Tudtam mit történik, tudtam mit tesz velem az apám.  

Ez az eset később is megismétlődött, nem is egyszer, és nem csak velem, Yeával is. Mikor hazajött az első eset után, csak rám kellett néznie és tudta mi történt. Akkor még csak tizenhárom éves volt, de máris érettebb a kortársainál - hogy is ne lett volna az! -, így odatelepedett mellém a földre, megölelt, hagyta, hogy kisírjam magam, miközben egyfolytában bocsánatot kért azért, mert nem volt ott és nem tudta megakadályozni.

És hogy mi a második dolog, amire biztosan emlékszem? Az én sokat emlegetett nővérem, aki ha csak tehette és apánk vevő volt rá, akkor helyettem szenvedett. Sokszor egy utolsó senkiházinak éreztem magam, miközben hallgattam az ágy rugózását a szomszéd szobában, mégsem tettem ellene.

Mikor Yea elég nagy lett, vagyis jogilag is felnőtt, olyat tett, vagyis inkább tettünk, melyet a mai napig nem hiszek el. Néha álmaimban még ma is szerepel az a nap. Tizennégy voltam, éppen edzésről tartottam hazafelé, mikor egy autó állt meg mellettem, benne a nővéremmel. Először nem tudtam hová lenni meglepetésemben, ugyanis azt sem tudtam, hogy tud vezetni, sőt, azt se értettem honnan volt egyáltalán pénze egy autóra, de míg én dermedten álltam az út szélén, ő kiszállt, megfogta a kezemet, majd beültetett az autóba. Tisztán emlékszem arra, hogy beszélt, beszélt és beszélt, de csak annyi maradt meg belőle, hogy elmegyünk. Értettem, hogy mit mond, de mégsem. Bármi történt is velem, velünk öt éven át a neveltetés és a hagyományok fontosak voltak, legalábbis nekem, nem neki.

Végül megszöktünk. Igazából nem mentünk messzire, a város egy szegényebb negyedében béreltünk egy kisebb szobát, mivel azt a helységet jóindulattal sem lehetett lakásnak nevezni. Persze, apa keresett minket, de érdekes módón nem olyan intenzíven, mint amire számítottunk. Néha megjelent az tornacsarnok és a középiskolám környékén, de mindig sikerült kicselezünk, aztán körülbelül fél év elteltével feladta, legalábbis ezt hittem én. Szó, mi szó elég naiv voltam még akkoriban is - talán egy picit még ma is az vagyok -, így pofoncsapásként ért a hír, mikor egyik régebbi szomszédunktól egy véletlen találkozásnak köszönhetően megtudtam, hogy apám hét hónappal az eltűnésünk után meghalt. Ám az egészben meglepőbb volt, hogy mint kiderült a nővérem mindenről tudott.
Ekkor úgy mentem haza, hogy számon kérek rajta mindent, azonban mikor beléptem a lakásba meggondoltam magam. Hogy miért? Mert mindegy volt, igazából nem rendített meg annak az embernek a halála. Ahogy a pszichológusom is mondta; teljesen elvágtam magamtól érzelmileg, így olyan volt számomra, mint valami idegen.

A következő „mérföldkő” az életemben egy évvel apa halála után és két évvel a megszökés után következett be. Nem hittem, hogy valamin változtatunk kéne. Jól éltünk a nővéremmel, ki jöttünk az ő pincérnői fizetéséből és abból a pénzből, amit a FIG-től kaptam egy-egy jól sikerült versenyért, azonban Yea változtatni akart. Nem sokkal az után, hogy hivatalosan is véget ért a két évig tartó pszichológiai kezelésem, melyhez a nővérem ragaszkodott, közölte, hogy költözünk, mert kapott egy remek lehetőséget, Amerikában, pontosabban Las Vegas-ban. Meglepődtem, nem is kicsit, de nem tudtam mit mondani, csak rábólintottam a dologra, bár nem voltam túl boldog. Persze, beszéltem angolul, ez a sport miatt elengedhetetlen volt, de nem repestem az örömtől, mivel sosem vágytam különösebben külföldre.

Ennek már két éve, jelen pillanatban tizennyolc és fél éves vagyok, és azt hiszem, hogy boldognak mondhatom magam, a múltban történt rossz dolgokat próbálom apránként berakni egy dobozba, amit egyszer majd lecsukok és elrakok, valahová messzire. De ez nem most lesz, egyelőre igyekszem a jelenre és a jó dolgokra koncentrálni, mert annak ellenére, hogy Las Vegas a bűnök városa és megvan a maga hírneve, egy olyan város, amibe könnyen beleszeret az ember, még akkor is, ha az éjszakai életet egyáltalán nem élvezi ki. Nem tudom, hogy rejt-e nekem még valamit a bűnök városa, csak annyit tudok, hogy most itt élek, viszonylagos nyugalomban, de azt már megtanultam az élettől, hogy a legtöbb dolog múlandó.