A dzsekije belső zsebébe tömött boríték égeti a mellkasát, mintha a vasalóval menne végig a bőrén újra és újra az a rohadék, de valószínűleg azzal sem tudná ennyire meggyötörni, azzal sem és semmivel sem, ami csak az aberrált fejében megfordulhat. Belenyúlt. Mázlista faszfej. És nem, épp ez a kibaszott ijesztő, hogy nem mázlista, hanem - ismeri. Ismeri valahonnan, tudja a nevét, tudja, kicsoda. És most már tudja a gyengepontját is, az igazit, az egyetlenegyet. Persze, azok után, hogy péppé verte Bennet miatt, nem volt nehéz kitalálnia. De azért kibaszott alaposan elvégezte a házi feladatát.
13:15. Éppen akkor kelt fel nemrég, fogat mosott, fütyörészett, kávét főzött, mikor a magániskola egyenruháját viselő kis geci becsöngetett, és odaadta a borítékot, majd azzal a lendülettel el is futott, még az arcát sem tudta megjegyezni. Nagy, fehér, jelöletlen boríték. Nagy, színes, nagy felbontású képek Bennetről, Noahról és Wayről. Közeliek. Elég közeliek.
Élete leghosszabb huszonnégy órája volt.
13:15. Sms. Motel. Szobaszám.
Hogy baszná meg a rohadt kurva anyját a modoros faszfej a filmszerű, aberrált ötleteivel.
Az, hogy a kékekhez forduljon, persze, fel se merült benne. Mikor rájött, honnan ismerős az a finoman metszett hüllőarc, talán részben megkönnyebbülés volt, hogy nem a múltjának ahhoz a darabjához kapcsolódik, amihez először gondolta. A kirakósdarabok túl tiszták, túl finomkodóak voltak, de mégse állt össze a kép, amíg elég ideig nem ismételgette magában azt az egyetlen mondatot, amire emlékezett tőle. Pszichiáter. Hát innen ismeri az a rohadék. Megkönnyebbülés, részben - a hatásvadász szetting ellenére az öccseinek nem eshet bántódása, nem úgy, nem igazán. De a törvény oldaláról épp eleget árthat neki, nekik, és ő tisztán nem tud játszani, azokat a játszmákat nem ismeri. De a rohadéknak legalább már neve is van.
Dr. Noland Shaul Salvin.
Nem egyszer zaklatták, nem egyszer fenyegették, nem egyszer zsarolták, de soha nem lehetett belerángatni a szarba, pontosan tudta, hogyan szerelje le a faszfejeket, mielőtt eszükbe jutott volna, hogy még többet akarnak.
Ezt is le fogja szerelni, kerül, amibe kerül.
Nem vesződik azzal, hogy lecserélje a kocsiját, ha úgyis ismeri, ezen már nem múlik semmi. A motelbe érve azonban a szobát, ahol összeverte - az ajtót lecserélték, semmi nem tanúskodik arról, hogy itt bármi helyrehozhatatlan történt volna -, üresen találja. A recepciós még csak nem is válaszol a faggatózására, csak egy újabb borítékot csúsztat elé. A papíron másik motel, másik szobaszám. Baszd meg magad.
Meg kellene ölnie. Milyen egyszerű lenne csak belépni azon az ajtón, megragadni a kígyó nyakát, és elroppantani a gerincét. Nem, ennél könnyebb lesz, könnyebb és tisztább is. A napi második doboz cigijét kezdi meg a kocsiban, úton a másik motel felé. Nívósabb, feltűnőbb - biztonságosabb. Hazai terep. Neki maradt a vendégcsapat öltözője. Valamit mégiscsak tanultál az esetből, Salvin. Csak nem eleget.
A motelben felhívják rá a figyelmét, hogy idebent nem lehet dohányozni, szórakozottan nyomja el a csikket egy cserepes fikusz talaján, aztán megrázza magát, nem adhatja meg a zsarolónak az örömöt, hogy szétesve lássa. Maximálisan uralja a testét, az arcát, a hangját, minden körülmények között képes rá, tehát most is képesnek kell lennie. Hanyag léptek. Az arca tisztára sikált, semmilyen, mint az orosz pornóslányok, pókerarc. Lenyomja a kilincset.
Mikor azonban meglátja a hüllőarcút a méregdrága öltönyében, az aprólékosan ugyanolyanra beállított díszletei között, újra elborul az agya, újra érzi az izmaiban és ízületeiben azt az édes, édes kéjt, amit a félig agyonverése jelentett, az egész teste megfeszül, mint a felhúzott íj, és néhány másodpercbe kerül, hogy úrrá legyen az indulaton, ami minden józanság és önkontroll ellenére arra bujtja, hogy essen neki, gyűrje össze azt a szépen keményített ingnyakat, szorítsa azt a torkot, amíg végleg ki nem préseli belőle a rongyos lelke utolsó leheletét is.
Hanyagul ellazított mozdulattal csukja be maga mögött az ajtót. Egyelőre nem lép beljebb, csak egy-két lépést, meghagyja a kontroll érzetét a másiknak.
- Nem gondoltam, hogy lesz mersze ehhez, doktor úr - nyit könnyedén, köszönés helyett, hangjában üresség, csak a lefeszített indulat pattan benne. A kulcsot elfordítja a zárban, és odadobja a férfinek. Újabb egy lépés beljebb.
Egyenesen Salvin szemébe néz, a magázásról hirtelen és olajozott egyszerűséggel vált tegezésre, a tekintete hideg és szenvtelen marad.
- Tudod, mi az ábra? Még így sem bánom. Minden cseppjét megérdemelted annak, amit kaptál. Sőt többet érdemeltél volna. De revánsot akarsz venni a verésért? - Olyan agresszív mozdulattal tépi le magáról a dzsekijét, mint aki épp megerőszakolni készül valakit, de még az egész lényéből áradó, fagyos indulat ellenére is nyilvánvaló a mozdulat felkínálkozó volta. - Tedd meg. Vagyok olyan jó boxzsák, mint ahogy ütök. - Végignéz Salvinen, pillantása megállapodik a finom csontú zongoristakezeken, ápolt bőr, sima, ép ízületek; biztos benne, hogy ilyen ujjakkal még sosem ütött meg puszta kézzel senkit. - Használhatsz, amit akarsz. Husáng, telefonzsinór, kötél, lovaglópálca, római korbács: amit csak akarsz. Nem tudom, mi fekszik az ilyen gyerekmolesztáló faszfejeknek, de gondolom, nem esik nehezedre elmondani. Add vissza, ahányszorosan akarod, és kvittek vagyunk. Normálisan külön számlázom az aktusba bele nem kalkulálható sérüléseket, de ebben az esetben kivételt teszek, beérem azzal, ha haza tudok menni.

A verés nyomait keresi rajta, sebesüléseket, duzzanatokat, ki nem vett varratokat vagy a már kivettek helyeit, darabos mozdulatot, bármit. De ha maradt is maradandó nyoma a találkozójuknak Salvinen, van elég hiú geci ahhoz, hogy elrejtse előle a sebeit. Mire vered magad, baszd meg, olyan a pofád, mint a babapunci. Nem mondja ki. De nem is titkolja a gyöngeségek után kutató szándékot a saját pillantásában.
Nem azért olyan jó abban, amit csinál, mert ne látna át az embereken. A világos szemekben, abban a számító hüllőtekintetben szinte túlcsordul a bosszúszomj. És élvezi. Felépítette a kis számításait, táblára állította a bábuit, mindent a helyére tolt, elrendezte maga körül a színpadot, és most csak a végjátékra vár, az igazi élvezetre. Bosszúszomj, harag, élvezet. Helyes. Legyenek csak érzései, azokkal lehet mit kezdeni.
Egyáltalán nem lepődik meg az elutasításon, és nem is érinti mélyen. Higgadt türelemmel tartja szemmel a közeledő kígyót, pedig még csak bot sincs a kezében, hogy szükség esetén lecsapjon a fejére. Nem, saját maga is tudja, hogy ezt a hibát nem követheti el még egyszer. Így vagy úgy, de sokba kerülne. Valahol sejtette, hogy Salvin nem fogja jobban érezni magát attól, hogy munkaképtelenre szaggatja, de ez volt az ő felajánlása, megtette. Nem igazán bánja, így is túl sokat kínált - jóval többet, mint ahogy azt valószínűleg  a pszichiáter fel tudná fogni. Utólag nézve jóval többet, mint amennyit ésszerű lett volna felajánlania, magasan indult ez a licit.
- Ahogy gondolod - megrántja a vállát. - Soha vissza nem térő alkalom volt.
Semmilyen reakciót nem lehet látni rajta az előre kimérhető közeledésre, és amikor meg is történik, meg se rezzen az érintésre, hagyja neki, továbbra is állja a pillantását, és pont ilyen sztoikusan hagyja visszahúzódni is, épp csak egy pofátlan kis félmosoly kapaszkodik a szája szélére, mintha azt üzenné némán: a kurva életbe, hogy én mennyi kreténnel dugtam már életemben. Mosolyog, de az undor szinte kaparja a torkát, mint egy nagyon sajátos refluxepizód. Hozzányúlt. Ha nem tett vele semmit, akkor is hozzányúlt, hozzányúlt volna, ha nem is fizikailag, de hozzányúlt és bemocskolta, az a rohadt… nem, erre nem gondolhat, most nem. Bennetre nem. A rókamosoly meg se fakul az arcán. Azért baszni még akarsz, látom. Néhány másodpercig áll, somolyogva és szobormereven, mielőtt belemarkolna a mellkasán a mérsékelten feszülő, divatos atlétába, és áthúzná a fején. Meztelen bőr - neki semmit sem jelent. De Salvinnek bizonyára igen, érezze csak magát nyeregben, etesse a kontrollkényszerét a teste látványával és a megalázottsága, tárgyiasítása tudatával. Átlát rajta, legalábbis azokon a részein, amiket már ismer másokból vagy - igen, saját magából. Csak míg őt fizetik azért, hogy uralkodjon a kényszeren, Salvint valószínűleg azért fizetik, hogy szabadjára engedje. A hatalommánia is csak addig betegség, amíg nincs hatalom a kezedben. Utána, Salvinnél: már csak állapot.
Így már bizonyára jól ki tudja venni rajta a megfeszülő nyakizmokat, a düh leküzdésére benntartott levegőt. A rohadt.
- Jogom is volt, lehetőségem is volt, és meg is tettem - vág a szavába felcsattanva abban a kis szünetben, amelyet Salvin arra használ fel, hogy elhátráljon. Jól teszi. Jobb is, ha minél messzebb van tőle. Ökölbe szorul a keze, eredeti izomzatára enyhe, hatásvadász aránytalansággal rágyúrt karjain anatómai pontossággal elkülöníthetők a ránduló izomkötegek. Önkéntelenül is lép egyet Salvin felé. - Mi a terved? Szeretnél visszakerülni a padlóra, aztán a következő checkpointnál, mikor nem jelzel vissza, a haverjaid majd rám küldik a zsekákat, hogy kirángassák a kezem közül a formátlan tetemedet? Ez a terved? Mert a legjobb úton haladsz felé.
A lépések akaratán kívül is folytatódnak, de nagyon lassúak, kimértek, mintha két kézzel fogná vissza a saját indulatát. Próbál jól viselkedni. Megáll a férfi előtt, szorosan, fél lépés távolság, simán befér közéjük a revolver vagy kés, amit ezek után Salvin nyilván számára tartogat; nem, nem ér hozzá egy ujjal sem, csak a távolság tökéletes hiánya, az egybefonódó testhők elektromos kisülései fojtogatóak.
- Hogy mered arra a mocskos szádra venni a nevét? - sziszegi, és gyakorlatilag remeg a hangja az elfojtott indulattól. - A családomról én gondoskodom, majd én aggódom a jövőjén és a szaros pszichéjén. Te rájuk még csak ne is gondolj, sőt felejtsd el, hogy egyáltalán léteznek, és akkor talán, talán hajlandó vagyok belemenni az aberrált kis játékodba. Talán még jó is leszek. - Ezt a mozdulatot lehetetlenség előre látni ilyen közelről, ahol még egymás arcába bámulni is kellemetlen a szemnek; alig néhány centiméternyi elmozdulás, valószínűleg a férfi előbb érzi meg, mint látja, hogy nemrég még ökölbe szorított tenyere Salvin combjára simul, melegnek érződik, mintha csak a haragjával fűtené a húst, de csak egy hosszú, lassú simítás az idegvégződéseken, aztán nem átallja átcsúsztatni a kezét a farkára, gyakorlott mozdulat, lehet izgató, de nem hiányzik belőle a fenyegetés mint fűszer. Végig farkasszemet néz vele, mintha az, amit a kezével csinál, valami tőle teljesen független dolog lenne. - Próbáld meg úgy tekinteni a dolgot, mintha nem lennél egy gerinctelen féreg. Te elvettél tőlem valamit, ami az enyém volt, én meg levertem rajtad. Ehhez nekik semmi közük. Fizettesd ki velem a tartozást. A te kibaszott módszereddel. Itt vagyok. De ha még egyszer egy kurva szót mondasz az öccseimről, bármelyikről, én esküszöm… - a szavak olyan erővel szakadnak ki a torkából még ezen a lefojtott, karcos hangon is, mintha a visszafojtott agresszióval lennének közös áramkörre csatolva - nem fognak érdekelni a következmények, pedig - gúnyosan sajnálkozó fintorba torzul az arca - biztos kurva jól kitaláltad, hogy pontosan mivel is fogsz megzsarolni, kár lenne a műsorodért.
Még rámosolyog ugyanazzal az aljas, pofátlan, megfélemlíthetetlen félmosollyal, aztán elhúzódik tőle, és lerakja magát a kanapéra. Előveszi a cigarettát a farzsebéből, és rágyújt, majd hátradől, karjaival egész magasan, a háttámlára támaszkodik, az egész póz olyan, mintha testi adottságait zárójelbe tenné és négyzetre emelné, nyilván ezzel is pont olyan tudatosan játszik, mint minden szavával és pillantásával, amikor épp nincs magánkívül az indulattól. Játssza azt, akit mindig.
Az undor, a gyűlölet, a kibaszott, tehetetlen harag kis csonka család a torkában, és nevük is van: Salvin.
- Szóval - fújja ki a füstöt - mit tehetek érted, doktor? Mesélj az elmebeteg kis vágyaidról, mondd el, hogyan akarsz elégtételt venni. Vagy húznál még? - Megnyújtóztatja a karját. - Lemondtam miattad az egész estémet, van időd bőven, ne spórolj a gyomorforgató részletekkel. Itt a te nagy pillanatod.

Ó, igen, bassza meg, még mindig akarja. Önelégülten figyeli a reakciót és a feszengést. Az a baj ezzel a hüllőarcú rohadékkal, hogy az agya képtelen beletörődni a kontrollvesztésbe, amire a teste nagyon is vágyik; talán épp ez a kulcs az aberrált pszichéjéhez. Akarja, és valószínűleg ezzel a morbid előjátékkal is csak magát hergeli. Élvezi, hogy feldühíti. Élvezi, hogy elveszti a fejét, szétesik, és lehull a maszk, ami pedig kibaszott jól áll neki. Annyira érződik, mennyire elemében is van Salvin, hogy megfordul a fejében, tényleg csak dugásra hívta-e először, vagy már akkor megvoltak a beteg elméjében ennek a darabnak a vázlatai.
Pont azt akarja, hogy elveszítse a fejét. Pont ez gyönyörködteti. Megadja neki ezt az örömet, hogy újra lássa teljesen szétesni, hogy megint megüsse, amikor kimondatlanul maga is beleegyezett, hogy a kegyelmében van, hiszen eljött? Nem. Vasmarokkal fogja saját magát: a józan nyugalom ráfeszül a vonásaira, mint a nedves textil, a hangjában alig érezhető mellékzönge a gyűlölet.
- De miért is varrnának be évekre? - Érzékeli az érintés által kiváltott tónusváltást Salvin hangjában, és rájátszik, minden taszulása és undora ellenére, melynek csak egy része irányul a férfi ellen (Bennet, ne gondolj most Bennetre, Bennet, ha ezt látnád), készségesen simít rajta végig újra, mintha meg sem történt volna a fészkelődés, igazodik a feljebb emelt csípőhöz, elég határozott ahhoz, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni, és elég lágy, hogy érezhető legyen, ez csak aperitif a tárgyaláshoz, készségessége előszerződése. Salvin minden lehetséges módon kinyilvánítja, hogy agyatlan árucikknek látja, valami sötét, igavonó baromnak, ami a magafajták kedvére létezik, hogy ételt szolgáljon fel, öltönyöket tisztítson vagy épp farkakat állítson fel. Nem új a hozzáállás. Most azonban mégis megalázó, mert összemosta a világait, összetörte a maszkokat, amiket hordott, lecsupaszította, mert ismeri, ez most neki szól, Harpernek, mindenestül. A teste meztelensége? Kit érdekel. De a neve, a lakása, a családja, ez a meztelenség nagyon is húsba vágó, nagyon is megsemmisítő. De még ez se mossa le az arcátlan mosolyt az arcáról. Tekintse csak annak, bánjon vele úgy, és bassza meg a kurva anyját. - Biztosan van orvosi látleleted, biztosan van egy jó kis sztorid, amivel feljelenthetsz. Persze, felmerül a kérdés, hogyan magyarázod, hogy kurvát rendeltél, és miért kezdtél el vetkőztetni egy fiatalkorút, de ezért engem nem fognak lesittelni évekre. Fogadjunk, még csak nyolc napon túl gyógyuló sérülések se voltak. Talán pár hónapra bezárnak, vagy inkább kapok egy kellemetlenül magas bírságot a kártérítésedre. Ez kevés ahhoz, hogy tönkretegyél, és kevés ahhoz, hogy akár csak egy ingyen menetet kapj tőlem. Nem ijedtem meg. Azért vagyok itt, mert jobbnak látom elvarrni a szálakat, mint sértett ügyfeleket hagyni magam után. Árt az üzletnek.
Mikor már a kanapén terpeszkedik, nem is tudja eldönteni, melyik a gyomorforgatóbb, hogy előző ígérete ellenére kifejezéstelen tekintettel végighallgatja mégis a fröcsögést az öccseiről, vagy az, amit Salvin szövetnadrágján keresztül művelt. Ha nem zsarolná, lehet, hogy nem lenne az a pénz, amiért képes lenne hozzányúlni. Miatta van minden, Bennet miatta, de mégsem, mert ő a hibás az egészért, és megérdemli, hogy bűnhődjön. Megérdemli a saját undorát.
A kérdés minden felkészültsége, minden önkontrollja ellenére úgy éri, mint egy arculvágás, és egy pillanatra le kell hunynia a szemét, hogy leküzdje a rátörő vágyat, hogy nekirontson ennek a szemétnek.
- Baszd meg magad, hogy van... hogy van pofád - szinte suttogja, elfúlt hanggal, még mindig lehunyt szemmel, aztán alig egy-két másodperc után felpattan a szeme, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna, mintha Salvin alig burkolt fenyegetéssel teli kérdése el sem hangzott volna. Bennet, Noah, Way, mantrák az agyában, ez csak egy pszichiáter, nem küldött verőembereket a lakására, tudja, hol a lakása, hol a kibaszott lakása, de akkor sem eshet semmi bajuk, amíg ő viselkedik, hiszen ez az, amit Salvin akar. Ha ezt akarja. Vagy talán nem akar semmit, csak gyötörni. Bennet, Noah, Way. Testhelyzetet sem változtat, bár a feszültség nyilvánvaló közszemlére tett izmaiban, a mozdulatban is, ahogy unott hanyagsággal beleszív a cigijébe, de játssza tovább, amit játszania kell, egyedül csak a mosolya tűnt el, helyette a katatón semmi uralja az arcát. - Nyilván nem volt még a kezedben egyik sem. Ha tudod, mit csinálsz, és nem fáradsz el idő előtt, bármelyikkel pont ugyanolyan jól véresre szaggathatsz. Ha nem tudod, mit csinálsz, akkor maradandó sebekre is elég jó az esély. Mi az, talán meggondoltad magad? - felvonja a szemöldökét, maga sem hiszi, hogy így lenne. Nem, Salvin nem érné be a puszta szenvedésével, valószínűleg nem találná elég intellektuálisnak. Bizonyára valami jóval elborultabb módját eszelte ki, hogy behajtsa az adósságot. - Tetszik, hogy újra és újra megkérdezem, mit akarsz, folytassam, vagy inkább maradjak csöndben, amíg kiélvezed a diadalt?

- Erre nincs bizonyítékod, és ha rajtam múlik, soha nem is lesz, márpedig rajtam múlik. Sőt hogy a nyilvánvalóan alapos és minden részletre kiterjedő kutatómunkától megkíméljelek: amióta szabadultam, közöm se volt a drogbizniszhez. - Legalábbis nem üzleti szinten, és ha hozzá is nyúlt néhány szerhez, kezdettől tartózkodott attól, hogy újra függővé váljon. Salvin közelsége és a kúrás gondolata viszont már önmagában is kiváltja belőle a vágyat bármilyen hatékony tudatmódosító iránt. Kissé elfintorodik. - Csalódást okozol. Azt hittem, mindent megtudtál rólam, amire csak szükséged lehet.
A testi reakciók jelentőségéből az sem von le semmit, hogy a férfi maga szünteti meg a közelséget.
- Miért kéne olyasmin gondolkodnom, aminek a lehetősége nem áll fenn? - Finom, visszafogott, szinte már udvarias a kérdése.
Most nem elégedett, ezt akkor is látná rajta, ha nem lenne ilyen kiterjedt gyakorlata az emberismeretben. Ez nagyon is jóleső érzést vált ki belőle, ugyanakkor van annyira józan, hogy tudja, nem kéne neki nagyon örülnie. Azért van itt, hogy kielégítse a bosszúszomját, nem azért, hogy ellenálljon. De azt a fájdalmat, amit látni engedett a nyers fenyegetésre felkészületlenül, akkor sem engedi újra kiülni az arcára, ha tudja, ezzel legalább egy időre jóllakatta a rohadékot.
- A kérdés… Igazad van, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem. - Száraz hang. - A legjobb, ha ennek most utána is nézek.
Nem vár engedélyt, semmilyen megállapodás nem született közöttük, nem érez tehát magára érvényesnek semmilyen alárendeltséget. A dzsekijéért nyúl, és kiveszi belőle a mobilját, a privát célút, és gyorshívógombbal már csörgeti is Wayt. A másik kettő elég dörzsölt tud lenni, Wayland elég fura kölyök ahhoz, hogy ne legyen szokása hazudni, de ha mégis megpróbálja néha-néha, egyből érzi a hangján. Ami most álmos leginkább, de mindenesetre nincs benne semmi fenyegetettség, és semmi szokatlan, maximum annyi meglepetés, amennyi a szokatlan helyzetnek kijár: esténként nem szokott hazatelefonálni.
- Szia, mikor jössz?
- Minden rendben otthon?
- Hát… nem takarítottunk végül is, elment az idő, ne haragudj, majd holnap megcsináljuk.
- Noah is ott van? - Egy extraszisztolé idegesség, majd: - Bennet?
- Persze, mér, hol lennénk?
- Oké. Nem tudom, mikor jövök, feküdjetek le nyugodtan.
Leteszi a mobilt, kicsit nyomkodja még az érintőképernyőt, aztán visszarakja a dzseki zsebébe. Hosszú pillantást vet Salvinre. Blöfföl. Biztos benne, hogy blöfföl, ami a testvérei testi épségét illeti. A többiben azonban alighanem nagyon is felkészült a cselekvésre.
- Rendben, beszélgessünk - rántja meg a vállát, nevezze így Salvin az élvezkedését. - Az én világomban nincs ok arra, hogy letagadd az úgynevezett állatias vágyakat. Semmivel se állatiasabb egy fizetett test fájdalmát élvezni, mint a vele való közösülést - néz enyhe megvetéssel a férfire, de már újra ura az egész fizetett testének, nem látszik semmi, csak az önfegyelemmel sterilre tisztított türelem. Hajlandó magyarázni. - Fájdalmat okoztam neked. Megaláztalak. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezted magad miattam. Nyomot hagytam rajtad, úgy is mondhatjuk, megjelöltelek. - Az önfegyelmezés ellenére nem színtelen a hangja, sőt szinte tapinthatóan túlcsordul benne az élvezet. - Mindez a fizikai erőszakból adódott. Egyszerűen kézenfekvő, hogy ugyanazzal viszonozd. Ilyet néhány kivételes esetet leszámítva nem csinálok. A maradandó nyomok tabuk, de még akkor is, ha a másik fél tudja, mit csinál, és betartja, amiben megegyeztünk, ez durva kockázatvállalás. Benned egyáltalán nem bízom, sőt biztos voltam benne, hogy visszaélsz a helyzettel. Úgy gondolom, ez méltányos ajánlat volt. - Ismét vállat von. - Nem látom be, mi untat a test feletti abszolút hatalomgyakorlásban, de ezek után, azt hiszem, érthetően, élek a gyanúval, hogy alapvetően unalmas vagyok számodra. - Leengedi a karját maga mellé, visszavesz a kirakati húsáru benyomásból, lazábban helyezkedik el, felkészül a hosszabb beszélgetésre, de a szerény szavak és a testhelyzetváltás mögött nincs semmi megrogyás vagy önbizalomvesztés. - Ez pedig elbizonytalanít abban, mit vársz tőlem. Pénzre nem szorulsz rá. Igaz, a striciskedés gondolata sokakban önmagában is felajzza az ősi rabszolgatartó igényt… De te bizonyára nem tartozol közéjük.
Dehogynem. Tipikusan közéjük tartozol, csak gyáva vagy beismerni magadnak.
Nem kérdezi meg újra, mit akar. Hadd játsszon.

Légvétel lassú ütemben, ki és be, ki és be, a pillantása Nolandre szegeződik, de nem is látja maga előtt, befelé figyel, várja, hogy elüljön a zaj az agyában, amit a szavai ütöttek. Kelletlenül újabb szálat gyújt meg. Pótcselekvés. Mintha kurvára untatná az egész.
Tudatosan építette fel ezt a szartengert neki? Kiszámolta, melyik mondata mit vált ki belőle, szándékosan pihenteti két döfés között, hogy mélyebbet sebezzen? Nem… nem tudhatja, hogyan csikarhat ki belőle érzéseket, nem őt ismeri. Csak az életét. A múltját. Annak is csak azt a részét, amit nem tudott eltitkolni. Ami azt jelenti, hogy kibaszottul semmit nem tud róla. Vaktában lövöldöz, betárazott töltényekből, és várja, melyik talál célba. Hát ez most célba talált. De nem fogja hagyni, hogy kiélvezze. Üres szemmel néz vissza Salvinre. Szinte nincs olyan része, megfogható vagy sem, amit nem adott még vagy adott esetben ne adna el, de ezt nem fogja. Ez a gyötrődés, ez a felelősség, ez a bűntudat nem eladó, semmiért sem, erre nem fogja kiverni a faszát ez a rohadék se. Bűntudat - mert kurvára igaza van, Bennet minden egyes bűne az övé…
»A tied, aki már ültél a bűneidért, aki szedted, szúrtad, szívtad, terítetted, összeverted, stb. stb., most meg árulod saját magad.«
Ennyit tudsz rólam. Ennyit. Semmid nincs.
- Egy elhivatott pszichiáter elég sok mindent megállapíthat - bólint rá teljesen kifejezéstelenül, ebben már szerzett tapasztalatokat, érje be Salvin azzal az enyhe szájrándulással, ami a múltnak szól. Valószínűleg megteheti. Valószínűleg meg is teszi, ha nem kapja meg, amit akar. És valószínűleg idővel akkor is megteszi, ha mindent megcsinál neki. Szóval eljátssza neki, hogy megkapja, aztán még időben kitalálja, hogyan húzza ki a talpa alól a szőnyeget. Most csak annyi a dolga, hogy elterelje a figyelmét, ne adja olcsón magát, ne keltsen gyanút. És hogy türelmes legyen. Hagyja, hogy húzza, mert minél hamarabb kezd el adni, annál többet kell majd végül. Megvonja a vállát. - Oké, egy pont neked, van valami a kezedben. Cserébe pedig… beszélgetni akarsz.
Hitetlenkedve nevet fel, de a hangjában ott vibrál az indulat, a feszültség újra utat talál a tagjaiba, úgyhogy inkább tovább lazul, és végül is végigfekszik a kanapén. Pszichiáternél, mint a filmekben, lehet, erre jobban feláll neki, mint a testére. Ő meg addig is nézhet másfelé is a hüllőpofa helyett, és szívhatja a dekket.
- Egy motelszobában vagyunk, és már elkezdtem vetkőzni. Nekem úgy tűnik, hogy ez az én világom. - De inkább rahagyó a hangsúlya. Az elhangzó szövegből semmi egyéb nem jön le, mint hogy Salvin továbbra is hülyének nézi. Ami nem probléma, csakhogy neki meg nincs kedve tovább szórakoztatni, etetni a bosszúszomját, és nincs kedve elviselni, és még a pénz sem tudja tartani benne a lelket, mert ingyen megy az egész faszverés. - Ki vagyok én, hogy a szakértő megállapításaival vitatkozzam?
De nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el az újabb félrement lövés hallatán.
- Tévedsz. Soha nem vertem össze egy kuncsaftomat sem a kifejezett kérésük nélkül. Az említett esetekben egyszerűen csak annyit ajánlottak, hogy akkor is megérte volna, ha viselném a nyomát. Azt nem tudom, hogy pont az igazságérzetük hogy érezte magát, ezt leszámítva viszont eléggé kielégültnek tűntek. És ha azt hiszed, nem volt köztük hozzád hasonló - feltornázza magát a kanapé karfájára; egy futó, rutinos pillantás az öltönykabátra, aztán gunyoros, kilóra lemérő mosollyal nyalja végig a tekintetével tetőtől talpig, igen, már több tucat sznob buzit nézett meg így - Ralph Lauren öltönyös, Breguet karórás felsőbbrendű lény, akkor ismét csak tévedsz. Az ajánlatom nem simán méltányos volt, hanem luxuskivitelű. Mint a tetves Louboutin cipőd.
Halálosan nyugodt, nem érződik rajta valóban semmi megaláztatás, az sem akasztja ki, hogy magyarázkodnia kell, ezáltal nem is hat annak. Viszont nem kerüli el a figyelmét a kedvtelő pillantás. Szóval még csak nem is a kurvát akarja belőle. Inkább azt a problémás, kontrollálatlan, szórakoztatóan bunkó srácot basztatná egy kicsit, akire emlékszik - aki nem is létezik, sőt valószínű, soha nem is létezett. Nem is volt senki. Üres volt teljesen. Üresebb, mint most. Még a dühe is üres volt. De Salvin bizonyára azt hiszi, hogy így emberibb vagy sebezhetőbb. Haha. Akkor volt csak igazán sebezhetetlen egész életében. Mert kibaszottul semmi se számított. Semmi se volt fontos, semmi se volt becses. Pont leszarta.
Egy vicc ez az egész.
Az ingerültségig unottan fújja ki a füstöt, a hangja viszont nem árul el semmit.
- Anno neked kedveztek a körülmények beszélgetés közben, mert oda voltam bilincselve a kurva asztalhoz. Most még csak erre sincs szükséged, a tiéd vagyok. - A hangja higgadt, kimért, mégis könnyed; finoman széttárja a karját. - Rendben, kíváncsi vagy, de mire? Egyszerű vagyok, mint a kettes legó, magad mondtad. Pont az előbb foglaltál össze egyetlen univerzális mondatban, ennél többet felesleges lenne rám pocsékolnod. Látod, hova jutottam. - Állja a pszichiáter tekintetét. - Egyáltalán hogy találtál meg? Nem most. Először.
Ezt biztos azóta el akarod már monologizálni, amióta itt vagyok, csak voltam olyan tahó, hogy eddig nem kérdeztem meg. Téged szórakoztatlak, baszd meg, hülye vagy, ha azt hiszed, ez nem az én világom, miközben épp a faszodat próbálod lenyomni a torkomon.

-  Már eltekintettünk. Beszélgetünk - von vállat, ismétli a másik mantráját.
A száraz hangban viszont talál valami szórakoztatót.
-  Talán tényleg nem. De azért nem, mert vagy nem tudod, hogyan tedd, vagy nem is akarod, hogy így legyen. Úgy látom, derogál.
Leplezetlen gúnnyal nevet fel erre a körmönfont körülírásra. Szóval az új profiljának megfelelő körülmények között tekintette volna meg. Világos. Ez a faszfej még akkor is tagadni fogja a saját vágyait, amikor az ondóját törli le a combjáról hörögve.
-  Jól van. - Jól. Jól. Jól. Ne gondolj Bennetre, csak a kibaszott Bennetre ne gondolj. Bármit csinálj, csak rá ne. Bármit.
Oldalra fordul, végignéz rajta. Előbb-utóbb úgyis dugnia kell vele, ami valószínűleg nem lesz annyira szar, mint ez a pszichohadviselés. Persze, hogy vár valamit, csak a játéka része, hogy nem bírja kibökni. Vagy túl gyáva ahhoz, hogy kibökje. Talán ahhoz is, hogy saját maga szembesüljön vele. Nyomorult. Ha nagyon akarná, persze végigülhetné ezt az egészet faarccal, de minek?
Felpattan a kanapéról lendülettel, de három lépés távolságra vagy többre megáll előtte, még így is feszegeti az aurájuk összesimuló széleit, mint egy ketrecbe zárt állat. Egyenesen a szemébe néz, miközben kioldja az övcsatot. Gunyoros, vad, dühös félmosoly rángatózik a szája szélén, csak az arca többi része élettelen, mintha kiverték volna a vonásaiból az érzéseket.
-  Felejtsük el egy pár percre ezt a szarságot, és ugorjunk vissza egy kicsit. Orvosi eset vagyok. Egy szakadék szélén. Ember se lett belőlem.
Lehajol, hogy kifűzze a cipőit, előbb azokat rúgja le, aztán a zoknijait, utána tér csak vissza a sliccéhez, kigombol, lehúz, letolja a nadrágot a csípőjéről, kibújik belőle. Már csak az alsó marad. Aztán az sem, teljes a meztelenség. Nem tökéletes a teste, de azért lerí róla, hogy legalább annyit dolgozik rajta, mint vele. A halvány sebhelyek itt-ott úgy simulnak a bőrébe, mintha veleszületett vonásai lennének.
-  Akkor tekints meg.
Már lemondott róla, hogy Salvin valaha is kezdeményezni fog, de megadja neki a látszatot, hogy mégis ő irányít: most minden mozdulata kiszámítható és megszakítható, minden, ahogy a hüllőarc felé hajol, aztán a mellkasára helyezi a kezét, és puhán hátratolja a felsőtestét a támláig. A megkezdett csikk valami nem rendeltetésszerű helyen végzi, a szabad keze meg a férfi ölében. Most viszont nem finomkodik, egy rántással megoldja az övet, feltépi a gombot, lerántja a zipzárt. Odafigyel rá, hogy kontrollálható kontroll alatt tartsa magát, de azzal nem foglalkozik, hogy ne látsszon a szemén a belső indulat és a taszulás. Úgyis ez gyönyörködteti. Az arca viszont rezzenéstelen, a keze szinte magától siklik a nadrág alá, és teszi a dolgát.
-  Rendben - mordul majdnem a férfi szájára, bagófüst és borpára násza; eltéveszthetetlenül érzi, hogy a határán van annak, hogy mégis inkább puszta kézzel megölje. A mellkasára támasztott kezét lassan, vontatottan húzza végig a kulcscsontján a nyakáig, az ujjai annyira szeretnének ráfonódni a torkára, de aztán inkább vissza, kigombolja a zakót, a középső ujján hordott gyűrűt végighúzza az ingen keresztül az egyik mellbimbóján. -  Nem kérsz, nem követelsz semmit. Így elég nehéz engedelmesnek lenni. Bármennyire is az lennék. - Egészen elreked a hangja, mintha a szavak is tiltakoznának az ellen, hogy kimondja őket, de leszarja, csak megköszörüli a torkát. Ne mondd, hogy nem akarod, mert alig léptem be azon a baszott ajtón, már erre gondoltál, csak így sokkal jobb, mi, hogy tukmálom magam, még te teszel szívességet, ha leveszel a leértékelt áruk polcáról. Szinte izzik a pillantása a gyűlölettől, de a hangja karcosan lágy. -  Mondd el, mit akarsz. Nem ajánlok semmit, csak mondd el, mit akarsz, és megcsinálom. Mitől éreznél leigázottabbnak? Már eleget beszéltünk mások vágyáról. Mondj valami durvát, amit egyik kurvád se akart megcsinálni, és én megcsinálom neked - vonagló ajkát végighúzza a parfümözött nyakon, és belerázkódik -, csak mondd el. A te módodon kompenzálok. A te kurva különleges és páratlan módodon. Ez így már tetszik?

Nem reagál a helyesbítésre. Pont leszarja.
Salvin bizonytalansága szinte tapintható, a szemhéja és a nyelve alá tapad, jóleső az íze, de mégsem szabadna élveznie.
Elmosolyodik a kérdésre, amivel valószínűleg direkt akarja ismét felhúzni, de nem adja meg neki ezt az örömet, csak az előre csomagolt, fagyasztott, instant, unott-vadállati derűt. Fejtegetésbe mehetne arról, hogy az ember definíciója az emberi méltósággal kibicsaklott, tehetne kedvére azzal, hogy belemegy a filozofikus kérdéseibe, okot ad rá, hogy ismét megállapíthassa, „mily nagyon egyszerű”, de ez még mindig nem elég lényegre törő kielégítése az igényeinek. És ő a lényeget akarja, ki akarja elégíteni, és elhúzni innél, minél hamarabb.
- Annak érzem magam, aminek csak akarod.
Mindig az a fontos, amit nem mondanak ki, amit egy szempillarebbenéssel sem akarnak kimutatni, és Salvin szenvtelenül veszi szemügyre mindazt, amit felajánlott neki. Semmivel se izgatottabban, mint egy kiló kenyeret, doboz tejet, némi gyümölcsöt a bevásárló kocsiban. Talán elcseszte, és több teret kellett volna hagynia arra, hogy úgy érezze, ő ejtette el, ő igázta le. De ennyire nem tudott türelmes lenni, sajnálatos.
Gúnymosoly fakad a száján a vágy nyilvánvaló reakcióira, és számít rá, hogy újabb megalázási kísérlet, újabb megrovás jön, megint kiugrasztotta a komfortzónájából, és bár valahol pont erre vágyik, ez kétségtelen, rosszul kezeli.
- Szóval alázatot is akarsz látni rajtam? Nem mondtad. – Ezen is mulat, keserű mulatság, épp csak arra elég, hogy levegőt kapjon, mielőtt belefullad a pacsuli- és szantálillatú undorba, és megfigyelte már, hogy Salvin ajka kelletlenül rándul a nevetésére, úgyhogy nem nevet, csak a szája moccan vérszegényen, csak a szeme villan halványan, pedig a nyakába temetett arccal úgysem látja. – Szexmunkás vagyok, nem valami kibaszott orákulum.
De frissen vasalt engedelmessége határtalan, a zongoristaujjak fogása aligha lenne elég, hogy leállítsa, bármibe is fogott, de most azonnal megállítja a csuklójára tett kéz, nem ingerli tovább legbecsesebb részét. Kívánsága nem egészen váratlan, de mégis belevonaglik az arca, nem látja, Salvin úgysem látja, és mikor felemeli az arcát hozzá, már mosolyog, a tekintete üres és sötét, mint a csillagtalan éjszaka, nincsenek benne érzések. Maximális kontroll minden látható porcikája felett.
- Tudom. Neked a lelkem kell, már mondtad.
Csak kár, hogy olyanja nincsen.
De legalább tűrhetően imitálja, hogy mégis van.
Egy másodpercre megdermed az érintésére, felkínálkozott már ugyan, de mennyivel könnyebb lenne elviselni ebből a kézből a fájdalmat vagy bármilyen perverziót, mint ezt a  cirógatást. De nem engedi át magát a zsigeri taszulásnak, megolvasztja tiltakozó izmait, ízületeit, belesimul a kézbe, lehunyja a szemét, a belső viaskodás révén még kiszakadó mordulása is ízléses. Az indulat és a gyűlölet, úgy érzi, akkorára nőtt a mellkasában, hogy hamarosan szétpattan tőle a rázkódó bordakosár.
Nyel egyet, mielőtt válaszolna, és még egyet. Lefogott kezét elernyesztve engedi át a férfi uralmának, rendelkezzen vele, nem mozdítja, de a szabad tenyér, amelyet Salvin mellkasán felejtett, újra végigsimít a szegycsont vonalán, és lassan kezdi bontogatni az inget, óvatos szakértelemmel, nehogy csak egy gombot is lepattintson. Nem válaszol, vagy nem szavakkal: a jól idomított tenyér mohón tapad a felszabadított bőrfelületre, éhesen csúszik-mászik rajta, mintha minél többet akarna magába szívni belőle. Bőrön és nyálkahártyán át felszívódó méreg ez a Salvin, és ő szófogadóan nyeli belőle az újabb kortyokat, annak reményében, hogy a rosszullét kivár addig, amíg ő lezuhanyzik és eltűnik innen.
Kinyitja a szemét, hagyja, hogy pillantásuk összekapcsolódjon, félmosolyra hagyott ajka behegesedett seb az arcában, gondosan, de határozottan segíti le róla a zakóját, fél kézzel - anélkül, hogy kihúzná a csuklóját a fogásból, és így is teszi a szék támlájára, gyűretlenül, szépen. Keze most egész a nyakáig felsimít, végig az arcán, ó, tud ő kedves lenni, nagyon kedves, de olyan kevés farok tudja ezt megfizetni neki, és még kevesebben igénylik. Nem ez a szexepilje. Újra végighúzza a száját a nyakán, oldalt is, az ádámcsutkáján is, a szétnyitott ing v-vonalában a meztelen mellkasán is, nem csókolgat, csak súrolja, dörgöli az ajkával, nyakon és a mellbimbók felett rá is nyal, lassan térdre ereszkedik, hogy kényelmetlen és rosszul mutató görnyedés nélkül folytathassa az útját a hasig gombolás és simogatás tekintetében is, ráhajol az ölére, beszívja a húspárát, de szívesen rád hánynék, seggfej, keze tovább simítja, masszírozza a hozzáférhető bőrt, pillantása újra Salvinébe kapaszkodik, a kihívó, provokáló gúny már csak egy lefojtott, kiherélt, haldokló valami a hangjában és a mosolyában. Az irdatlan méretű indulatossághoz irdatlan méretű önfegyelem dukál.
- Miért akarnál? Talán mert vonzanak. – Most párhuzamosan a két combján simít felfelé, végig a szabad kezével, újra mohó és éhes a trenírozott tenyér, minél több idegvégződést akar abból a húsból, minél nagyobb területen, minél mélyebben. – Sőt egyenesen felizgatnak. – Ráhajtja a fejét az ágyékára, de csak játszadozik, mint egy oroszlánkölyök a bébizsákmánnyal, nem nyúl hozzá. Ennél általában jobb játékos, nőkkel legalábbis biztosan, de azért most sem rossz, valószínűleg. Remélhetőleg. Kurvára remélhetőleg. – Csak rövid pórázon szereted őket.
Most viszont ki akarja húzni a kezét a fogásból, szándéka nem titkolt, de alárendeli magát a Salvin által diktált tempónak. A parfüm és a farka illata már szinte fojtogatja, el is reked tőle az eleve láncdohányos hangja rendesen, a visszafojtott indulattól a keze alig érezhetően megremeg.
- Vagy folytassam az ágyon a szeretgetésed, Noland?