1994. 04. 01, valahol Nevadában 20 tanuló (kriminálpszichológia) civilians Erin Heatherton

Karakter személyisége

Először is tisztázzunk egy apróságot… ha Blancának hívsz, halott vagy… így csak a családom hív. Blanca csak akkor vagyok, amikor el kell hitetnem a világgal, hogy besavanyodott, kékvérű liba vagyok, aki sose tudnék lenni. De hát sajna néha erre is szükségem van. Elvégre valahol, valakikkel élnem kell. Ahhoz, hogy csak úgy elszakadjak ettől a világtól, sokkal nagyobb bátorság kell, ami nekem sokszor csak verbálisan van, amint cselekedni kéne, máris elszáll… Tudom, hogy ezen változtatnom kell, tudom, hogy ezen változtatni akarok, de hát, az sose segített, hogy kvázi burokban nőttem fel. Egy kristályokkal kirakott, de nagyon is mű burokban. Mindent megkaptam, de csak azért, hogy a látszat meglegyen. Egy jótékonysági eset voltam egy házaspárnál, akiknek jajj szegényeknek nem lehetett gyereke… én pedig, árva kislány, a segítségükre szorultam. Oh, milyen hálátlannak is hangzok most, nemde? Talán az is vagyok. Talán fel se fogom, hogy mit kaptam tőlük, mert csak azt látom, hogy mit nem kaptam és mit kapok most. Hiába akartak egy módon nevelni, azt hiszem azért vérszerinti szüleim génjei nagyon is bennem maradtak, hisz nyilván viselkedésemben olykor hasonlítok nevelő szüleimre… de mégis kilógok a sorból. Az egész család sorából. Ha egy képen látnak minket, nem lehet megmondani, honnan is jöttem… bár ezt én se igazán tudom… de ha valaki megismer engem igazán… megismeri Roxanne-t, a lányt, aki igazából vagyok, rögtön rájöhet, hogy semmi közöm a Levitt családhoz, olyan vagyok ott, mint egy modell, akit beállítottak egy képhez, hogy szép legyen és meglegyen a harmónia. Az, ami csak a kép erejéig van. Ők azt akarják, hogy csendes legyek, hogy nyugodt és fogadjam el azt az életet, amit ők ajánlanak. Persze, járjak egyetemre, de utána ne dolgozzak, hisz minek? El leszek tartva… most is el vagyok, hát ez miért nem jó nekem? Miért nem elég? Ugyan… dehogy elég nekem. Boldog lehetek, amiért már most vőlegényem van, igaz alig találkoztam vele és nagyjából dupla annyi idős, mint én vagyok. Az már mellékes, hogy gyakorlatilag egy üzleti ajánlat vagyok a számukra… hisz a híres vőlegény egy cég vezetője, ami éppen apám vállalatával akar „házasságot kötni” hát akkor miért ne tegyük ezt meg a való életben is? Az nem fontos, hogy a másik fél mit gondol, hisz így csak jó élete lesz, biztos anyagi háttér, a külvilág nem fog a korkülönbség miatt rosszalló szemmel nézni, hisz jó családból származunk… Álomvilágban élnek ezek.
Nos igen, nézzük csak meg, hogy még Blanca nem élhet… mert nincs rá lehetősége, addig Roxanne élni akar, szabadon. Mindig is szabadságra vágytam, hogy azt tehessek, ami nekem jó. Feltehetőleg azért, mert amúgy be voltam korlátozva… és az ember mindig arra vágyik, ami neki nincs meg. Levitték pedig sosem értették és sose fogják megérteni, hogy én miért nem voltam boldog az ő életükkel, bár észre se vették ezt. Ők így éltek, a szüleik és az ő szüleik is ebben a világban élt, én pedig ide nem tartozom és sose tartoztam. Én nem tudom csak úgy befogni a szám… ha véleményem van, akkor is elmondom, ha nem az, amit hallani akarnak az emberek. Nem tudom beszabályozni az életemet és eldönteni, hogy mit fogok csinálni a következő évben, hónapban, sőt, még a következő napon se. Mégis ezt kell eljátszanom… eszerint kell élnem mindennapjaimat. Egy álca mögött… Azt hiszem azért alapvetően jókislány vagyok, a szó bizonyos értelmében. A saját elveimhez hű maradok, még ha meg se élhetem őket, nem vagyok az a fajta, aki élvezi, hogy hazudhat, vagy szabályt szeghet, mégis valahol, mélyen bennem van, hogy vágyok arra, hogy akár törvényt is szegjek, bár sose leszek elég merész hozzá. Ahhoz se vagyok elég merész, hogy azt mondjam, nem fogom összeházasodni ezzel az öreg pacákkal… fogom magam és elmegyek innen. Nem tudnék hova menni… és pont ez a bizonyos burok miatt, azt hiszem nem is biztos, hogy meg tudnék állni a saját lábamon.
De nézzük tovább, milyen is vagyok. Végtelenül imádok elemezni embereket… cselekvéseket, viselkedésformákat, ami azt hiszem tanulmányaim miatt van, vagy fordítva... igazából, tyúk-tojás játék. Az egyik születik a másikból, mégis mindkettő kell a létezéshez. Természetesen nagy sokk volt, hogy én ilyen dolgot tanulok, hiszen ez fölösleges, miért nem tanulok művészetet, amit hasznosítani is tudok… hát hiszen én úgyse fogok dolgozni olyan helye, az veszélyes, különben is. De talán… talán ha lesz egy hátterem, amire támaszkodok, akkor nagyobb esélyem is lesz arra, hogy azt mondjam, de igen. Elvégre nem kényszeríthetnek arra, hogy otthon ülő feleség legyek, ennyire már bőven emancipálódott ez a nagyon nyugati társadalmunk…
Amikor tehetem, kamerával a kezemben sétálok, legyen az csak egy aprócska kézikamera, ami talán fel se tűnik neked, nekem mégis értékes felvételek készülnek vele. Rengeteg anyagom van… amin aprócska pillanatokat örökítek meg, vagy éppen mások számára jelentéktelen eseményeket, amik talán számomra se jelentenek semmit, de mégis mindig találok bennük valamit, ami értékelhető dolgot. Van, aki fotókat készít, az a szenvedélye, hát nekem az aprócska videó felvételek. Sose álmodtam arról, hogy bármit is kezdjek ezzel, és soha nem is fogok, nem is akarok profi lenni benne, nem akarom tudni mit hogyan kell csinálni, hogy jobb legyen… mert nem az a lényeg, hogy minél művészibb legyen. Az csak kiöli belőle azt, amit én úgy szeretek… a természetességet… hogy másokat úgy örökítek meg, amilyenek valójában. Azt pedig könnyű kiszúrni, hogy mikor szimulálnak, mikor játsszák meg magukat, csak a kamerák miatt…
Szeretek a társaság középpontjában lenni, de sose akarattal akarok odakerülni… szeretem ha figyelnek rám az emberek, de sose akarom ezt elérni… boldog vagyok akkor is, ha mellékágon vagyok, vagy pont ugyanannyira fontos, mint mindenki más. Szeretek mindent, ami csak kicsit is szabadságot ad, még ha az csak látszat is… apróságokban élem meg a nagy dolgokat.
Ha igazán nem is vagyok talpraesett, azért félteni se kell, ha kell, bizony ki tudok állni magamért… bizonyos szituációkban és helyeken, bár Blanca-ként sose tettem… valami mindig visszatartott. Talán a bűntudat, hogy hálátlan leszek? Elvégre olyan életet kaptam, amit nélkülük sose élhettem volna le, hisz mennyi gyerek kerül otthonba… vagy olyan családhoz, akik csak a pénzért fogadnak örökbe. Az ő életük sose lesz teljes és igazi. Én pedig egy fix, stabil családot kaptam, akik gondoskodtak rólam… pont ezért érzem néha hálátlannak magam, de mégis nem tudok belenyugodni ebbe az életembe…

Történet vagy szerepes példa

Látom, hogy figyelsz… hiszen tekintetünk találkozott… a pub füstös levegőjén keresztül is látom a tekintetedet, ami megrémiszt valamiért… nem tudom ki vagy, vagy, hogy miért pont rám nézel, de nem… biztos nem tévedek. Szinte érzem a bőrömön is a nem létezi érintését annak a tekintetnek.
A poharamba pillantok, ahogy az átlátszó folyadék enyhén mozog benne, csábítva, hogy a torkomat égethesse, nagy levegőt veszek és egy pillanat alatt tűnik el bennem az ital, szinte azonnal kifejtve hatását. Legalábbis az egyiket, ami nem annyira alattomos… érzem, hogy elönt a meleg és a szívem hevesebben ver, vagy ez talán nem is az alkohol?
Hátrapillantok, a lányok felém közelednek. Vetek feléd egy utolsó bátortalan pillantást és elindulok  én is feléjük. Vihognak, csacsognak és nekem is köztük kéne lennem, hisz abban a korban vagyok, amikor ezt várják el a lányoktól, nem igaz? A pincér egy újabb kört hoz, valami borzasztó italból, neon színű és szinte világít a plafonról áradó fényben, ami az egész teret beteríti. A kezembe veszek egy poharat a lányok pedig egyből kiabálják, hogy „Idd! Idd!”, hát eleget teszek a kérésüknek… és lehúzom az újabb adagot, amire már szinte lábam is megremeg. Egész fura érzés… pont olyan, mintha egy puha kéz simítana végig rajtam, csak ettől jobban szédülök, hisz nincs ki megtartson. Libabőrös leszek,s veszek egy újabb mély levegőt, majd berángatnak a táncparkettre. Furcsa. Senkinek se tűnik fel, hogy mennyire nem vagyok jelen, pedig messze járok. Mindenki gratulál, aki megpillantja az ujjamon a gyűrűt, amit legszívesebben messzire hajítanék, vagy a nevetséges játékkoronát a fátyollal. Ó igen, mennyasszony vagyok… mégis miért érzem úgy, hogy ez az érzés inkább megfolyt, mint boldoggá tesz? Talán mert nem is ismerem a leendő férjem.
Kizárom ezt a gondolatot… becsukom a szemem és csak mozgok a zene lüktető ritmusára. Próbálok egy pillanatra úgy itt lenni, mint egy normális korombeli lánynak kéne. Csak élni a pillanatnak és nem törődni semmi mással és senki mással. Aztán kinyitom a szemem és ez a pillanat elrepül, jó messzire.
Tekintetünk megint találkozik én pedig elmosolyodok, de csak úgy, hogy ne lásd… csak úgy, hogy csak én tudjam, hogy mi is az oka. Bár talán még én se tudom. Kezembe nyomnak egy újabb italt, de érzem, ha megiszom, talán nem fogok tudni uralkodni magamon már. Vagy pont ez kell nekem? Igyam le magam addig, hogy ne találjak haza? Hogy ne kelljen bekövetkeznie a pillanatnak, amitől azóta rettegek, hogy közölték a hírt? A pillanatnak, amivel elvesztem azt a szabadságomat is, ami eddig volt?
Tekintetemmel megkereslek megint… és teszek feléd egy lépést még úgy is, hogy te nem figyelsz… aztán megállok és megfordulok. Ó igen, berezeltem… inkább megiszom az újabb italt és leülök a lányok közé.
Látom, hogy figyelsz… de nem… nem érdekelhet. Hiába akarok hűtlen lenni, még ha nincs is mihez, vagy kihez hűtlennek lennem, hisz hűséget senkinek nem fogadtam. Egy olyan vőlegényhez legyek hűtlen, aki még csak meg se kért? Egy olyan eljegyzéshez, amin még csak ott sem voltam? Idióta vagyok, tudom… már rég karjaid közt kéne lennem, vagy más karjai közt, hogy úgy élhessek, ahogy kéne… hogy azt tehessem, amit kellene, de mégse teszem, mert saját magamat csapnám akkor be, csak azért, hogy elégtételt vegyek. Az pedig jobban ártana nekem, mint bárki másnak.
Mielőtt bármit is tehetnék, megragadnak és a kijárat felé kezdenek terelni. Utoljára találkozik tekintetünk, ahogy elhagyom a helységet és tudom, hogy soha többet nem láthatlak, túl nagy ahhoz még ez az aprócska világ is… de azt tudom, hogy ez a tekintet nem csak ennyi volt… lehet naiv vagyok… lehet tényleg csak rám néztél, lehet nem is engem néztél… lehet valakivel összetévesztettél… de ez nem érdekel… a naivitásomra van most szükségem és arra, hogy ez a tekintet megmaradjon.