Problémám van? Hogyne.
Vadul bólogatok.
Ville most meglepett. Egy gondolatolvasó veszett el benne. Nem is tudom miért, hirtelen megkönnyebbülök. Hű, bakker, lehet, hogy nem is direkt fesztiválozik, hanem ez… hagyomány nála?
- Megtennéd? Kérlek… – mosolygok szélesen azokba a hatalmas, jégkék szemekbe, miközben még mindig a zavarommal küzdök.
Addig nézegetem a szemeit, míg rájövök; Ville sminkben aludt? „Aludt”. Mindegy... Mert még mindig fekete kontúrosak azok a pilácsok. Jól áll neki.
Áh, hagyjuk!
A kotyogó közben azt csinálja a tűzhelyen, amit kell. Kotyog. A friss kávé erős illata betölti a helyiséget.
Vadászok két csészét a szekrényből, azokat a pulton hagyom. A cukortartót meg a konyha közepén álló kerek asztalra teszem. A tűzhelyet kikapcsolom, és még beugrik, hogy kell két kiskanál.
Ha Ville elment felöltözni, de ha nem, akkoris kiöntöm a forró reggeli italt a csészékbe, amik aztán szintén az asztalon kötnek ki.
Ledobom magam az egyik székbe, háttal az ablaknak. Felkönyöklök az asztalra, és csak figyelem a kávé felszálló gőzét, majd Ville-re pillantok.
- Grid nem mondta mikor jön vissza, vagy mit akar? – tudakozódom. Feleslegesen nem fogok a menedzserúrra várni.

- Kösz. – mondom, amiért Ville magára rántott egy nadrágot. - Bocs, nem tudtam, hogy ez igazából a te lakásod. Grid csak annyit mondott, hogy itt fönt szoktatok összejönni. Nem akartam így berongyolni.
Elhallgatok. Csak sóhajtok egyet. Felhúzom a bal térdem, és a karommal átölelem, miközben a másik kezemmel egykedvűen, vagy inkább csak kínomban kevergetem a gőzölgő feketét.
- Szívesen. – döngöm Ville szemébe nézve. Az arcomon megjelenik egy halvány, de barátságos mosoly, mikor megköszöni.
Nekem alapjáraton kínos ez a helyzet, erre felbukkan a szőke, hogy tetézze. Őt észre sem vettem, olyan szinten kicsapta nálam a biztosítékot Ville hátsójának a látványa a nappaliban.
Én azt sem bánom, ha kiszolgálja magát, és leül közénk. Az lett volna csak a pillanat betetőződése.
Inkább tovább kavarom a kanállal a kávém, és nézem a csészében keletkező leheletnyi örvénykezdeményt.
Hallom a párbeszédet, ami kettejük közt zajlik.
A csaj még ilyen közelről sem tud célozni, hogy eltalálja Ville-t azzal az üres sörös fémdobozzal, amit felkapott. Viszont az én fejem majdnem leviszi, ha nem dőlök félre. Annyi előnyöm volt Ville-vel szemben, hogy én láttam, amikor a kezében termett a tárgy. Ville-nek mégis tök jók a reflexei. Vagy csak hozzá van szokva a teste, és ez a kitérő mozdulat beleivódott a porcikáiba a sok gyakorlástól, úgy mint a zenélés.
A fémdoboz az ablaküvegen koppan, majd zörögve landol a padlón. Gurul egy kicsit, aztán csönd lesz.
Mikor Ville hátra tolja magát székestül és feláll a helyéről, hirtelen belém nyilall a gondolat; hogy lepofozza a csajt. De nem. Ez a rideg, szívtelen és közönyös pillantás, amit a csajra lövell, önmagában megteszi a hatását.
Nem az én posztom elítélni, vagy bármit gondolni az efféle lányokról, vagy a Ville féle férfiakról. Én Ville-ben kizárólag a zenészt látom, a munkatársat, nem többet. Mint férfi, teljesen hidegen hagy.
Miután Ville visszaül az asztalhoz, szembe velem, ránk telepedik a csend. Ő töri meg. Én amúgysem tudom mit mondhatnék.
Promóció?
Felnézek a csészémről Ville-re. A tekintetünk találkozik. Elengedem a szavait a fülem mellett, mert hirtelen leköt valami. A szeme. Földöntúlian szenvtelen, mégis pokolian átható. Óhatatlanul is belefeledkezem abba az istentelen, fagyos mélységbe. Beszippant és elnyel. Úgy érzem, a lelki üresség óceánjának felszíne alá süllyedek. Delejes erővel vonz, hogy megpróbáljam kitalálni mit látok a szemeiben, de ez egyszerűen… megfoghatatlan. Nincs szó, ami leírná. Fájdalom? Magány? Unalom? Reménytelenség? Ezek csak torz jelzők, közel sem fedik azt, ami odabent rejlik.
Ville győz. Én szakítom el előbb a pillantásomat róla. Mutató és középső ujjam közé zárom a kanál nyelét, hogy lefogjam, míg két tenyerembe veszem a sötétkék csészét. Belekortyolok a kávéba.
- Akkor majd szól, ha azt akarja, hogy ott legyek. – döngöm somolyogva az orrom alatt, és mintha a feketétől erőre, vagy inkább bátorságra kapnék, ismét Ville arcára emelem a tekintetem.
Nem tartom szerencsésnek, hogy a többiekből szedjem ki az infót. Nem az ő reszortjuk engem felvilágosítani, de úgy tűnik, Grid-nek sem az erőssége. Arról is elfeledkezett értesíteni, hogy a mai talit elnapoljuk.
Segond. Legalább kávézok egy kellemest Ville-vel. A „kellemes” azért túlzás, tekintve a körülményeket, de ezen elvigyorodom.
Nem tudom Ville hogy áll az éttermekkel, nem ismerem az étkezési szokásait, de ha már itt vagyok, és lövésem sincs mi mást mondhatnék…
- Dieter-rel beülünk ebédelni egy kínaiba. Nincs kedved velünk jönni? Ha gondolod, érted jövök. Szívesen elviszlek motorral, aztán vissza is hozlak. – magyarázom sokkal oldottabban. Elvégre kaja és motorozás van terítéken.
Tessék. Ennyire érdekel a promóciós fellépés, meg Grid szervezkedése.

- Jól van. – mosolyodok Ville-re. Vettem az adást, hogy nem jár étterembe. Nem akarom erőltetni ezt a vonalat. Ha nem, hát nem.
Újabbat kortyolok a kávéból. Lassan elfogy.
Szóval tetszetős ötlet?
Somolyogva Ville-re sandítok.
- Hát akkor?... Tudod mit? Ebéd után érted jövök. – emelem le a székről a felhúzott lábam, és felállok az asztaltól, hogy a mosogatóhoz lépjek az üres csészével. Rendet rakok magam után.
- A bukót itt hagyom. – biccentek a konyhapult végén pihenő fekete sisakra. - Hozok még egyet.
Ebből Ville már értheti, hogy komolyan gondolom a motorozást.
Miután visszarámolom a tiszta csészét a szekrénybe, visszafordulok Ville-hez.
- Megyek is. – döngöm. - Nem akarlak tovább zavarni… Akkor majd később.
Elindulok az ebédlő kijárata felé, de az ajtóból még visszapillantok Ville-re. A szám fél sarkán banditamosoly játszik.
- Gatyára szükséged lesz. – kacsintok rá, aztán eltűnök a folyosón. Ville hallhatja, ahogy finoman csukódik mögöttem a lakás bejárati ajtaja.


Dieter lefújta a közös burkolós programot. Közbejött neki valami sürgős teendő. Én meg elég kreatív vagyok. A magány sem rettent el attól, hogy vadásszak némi kínait ebédre. Meg aztán, ha Ville nem megy kínaiba, a kínai jön Ville-hez. Szereztem másik bukót is.
Remélem itthon lesz, és még nem kajált. Reggel nem úgy tűnt, mintha tele lenne a frigó ellátmánnyal. Csak nem hajt el. Teli gyomorral mégiscsak kellemesebb megülni a guruló acéllovat.
A fekete bőr hátizsákom tele van bedobozolt csirkehúsos sült tésztával, salátával és két üveg hideg sörrel. Az egyik citromos és alkoholmentes. Értelemszerűen ez az enyém. Lévén vezetek. Ville-t meg nem engedem kormányhoz, ha iszik.
Felrobogok az emeletre. Most sokkal óvatosabban nyitok be a lakásba, mint reggel.
- Ville! Merre vagy? – kérdezem még az előtérben, aztán beljebb sétálok.
Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Előbb csak belesek a nappaliba, mielőtt teljes testtel felbukkannék.
- Hoztam kaját, gyere. – invitálom, aztán továbbállok a konyhába, hogy kirámoljam a hátizsákomból a kínait és a sört az asztalra.

Kirámoltam a kínait az asztalra, már csak tányérokat és evőeszközt kellene előkészítenem, de gyanús ez a nagy csönd. Ville sehol, de a bejárati ajtó meg nyitva fogadott. Abbahagyom, amit a pultnál csinálok, és inkább bejárom a lakást.
- Ville? – kérdezem elég hangosan, hogy ha esetleg a fürdőben lenne, ott is meghallja. Persze az is megeshet, hogy itthon sincs. Esetleg lement a stúdióba, mi meg elkerültük egymást.
A nappaliban járok. Egyfajta vad oroszlánszag lengi be. És félhomály. A sötétítőfüggönyöknek csak az egyike van félrecibálva az ablakról. Az asztal lapja szét van égetve, és néhány fehérporos zacskó hever rajta. Nem idegen a látvány, tudom hogyan megy ez. Az én régi bandám sem volt különb, ennél fogva nem ráz különösebben, és nem is érdekel. Mindenkinek saját joga és felelőssége, hogy azt kezdjen a testével, amit akar. Nem az én dolgom.
- Ville, itthon vagy? – próbálkozom meg újra, s ekkor hallom meg a nyöszörgést. Abból a szobából szűrődik, ami felé sétálok. A helyiség ajtaja tárva nyitva.
Ha a nappaliban kupi volt, akkor ez a helyiség csak nyomokban emlékeztet egy hálószobára. Ville az egyik sarokban fekszik. Romokban. De legalább gatya van rajta. A whiskys üveg nem messze tőle.
Csak semmi pánik. Biztos nem ez az első, és nem is az utolsó eset, hogy így kiüti magát.
- Egek. – sóhajtom, és odasietek hozzá. Vagyis előbb még feltámasztom a helyére a gitárját, mert az is a padlón végezte. Nem hiányzik, hogy átcsörtessen rajta valaki. Az egészben a hangszert sajnálom a legjobban.
Ville mellé lépek, és leguggolok. A hajamat a fülem mögé tűröm, próbálom közelről felmérni a károkat. Őfelsége összehányta magát és egyre el akarja érni a sunshine-t, miközben nyúlkál a mennyezet felé.
- Olyan romantikus vagy, Ville... – döngöm elvigyorodva. Erős kétségeim vannak afelől, hogy hall.
Csak azért nem tiplizek el, vagy hányok mellé, mert már sok ilyet láttam. Ismerős a szitu. A pia és a drog megtette a hatását, mert nem kajával csapta el a gyomrát, az fix.
- Ville, hallasz? – tudakolom, miután a látókörébe hajolok, hogy észrevegyen.

Oké, Ville hall. Ez haladás. Még a nevemre is emlékszik. Legalább tudom mekkora szellemi amortizációval számoljak.
Letérdelek mellé, és a sarkaimra ülök, hogy felvegyem a várakozópozíciót.
Vállaimról a dús, fekete hajtincsek előre omlanak, ahogy Ville fölé hajolok. Erre ő közéjük simít ragacsos ujjakkal. Egy kicsit fordítom félre a fejem, hogy az arcomat már ne érje el. Nagyon nem díjaznám, ha összevillezné.
Mikor lassan felnyitja a szemeit, és megkísérel felülni, visszanyomom a padlóra.
- Csak nyugi. – mondom. Sejtem, hogy forog vele az egész ház. Úgysem tudna felkelni még. Szemlátomást nincs olyan állapotban.
Halvány mosoly dereng az arcomon. Arra is emlékszik hol tartottunk.
- Persze. Megyünk… Kimotorozunk szépen a mosdóba. – döngöm, mire Ville felhúzza magát a falhoz. Hagyom, ezt a manővert hadd oldja meg egyedül. Nem azért, mert nem akarok segíteni, hanem mert fel akarom mérni, mi az, ami megy neki. Innen amúgysem eshet nagyot.
- Oké. Várok. – felelem halkan. Igazából ezt kérnie sem kell.
Ha valamelyest kitisztult a feje, és úgy érzi, hogy elég erőt gyűjtött, felállok a földről. Megfogom a kezét, hideg és nyirkos, aztán felhúzom. Ha talpra állt, a karját a vállamra veszem és kifelé támogatom. Kint van még egy ajtó, ami mögött eddig nem jártam. Szerintem az lesz a fürdőszoba.
Ha Ville útközben kidobja megint a taccsot, és átfesti a fekete csizmám, az nem zavar, abba nem szivárog be a cucc, de ha nyakon hány, nem tudom mit csinálok vele. Viszont a leheletével holtakat lehetne éleszteni.
A fürdőszoba az előtér végéből nyílik. Egyik kezemmel lenyomom a kilincset és belököm az ajtót, a másikkal meg Ville derekát ölelem. Becsámpázunk. Szokatlanul ép itt minden. És új. A lakás többi részéhez képest. Ville-t odavezetem a hófehér mosdókagylóhoz, hogy támaszkodjon meg rajta.
A kagyló fölött ott lóg a széles tükör. Ville hajlongó, félmeztelen alakja mellől nézek farkasszemet saját egykedvű tükörképemmel.
Mikor felszálltam a repülőre, nem tudtam hova jövök. Ez a banda szét van cseszve. Az ember azt hinné, több, mint tízévnyi együttműködés után a tagok odafigyelnek egymásra. Francokat. Mindenki csak magával törődik. Ilyet én még nem tapasztaltam. Ez teljesen szokatlan nekem. Ha egy kicsit is érdeklődnének, hogy mi van a másikkal, a barátjukkal, talán Ville sem végzi ilyen roncsként. Mert az. Egy lefüstölt zenei kiválóság. Az ég olyan hanggal áldotta meg, amilyen még egy nincs a világon. A csillaga még csak-csak ragyog, de a végét járja. Ez a fény pislákol, és ki akar hunyni. Ki is fog, ha nem kaparja össze magát.
Egy biztos. Én dolgozni jöttem Amerikába, zenélni, nem csapatot építeni, meg tréningezni. Erre szakemberek vannak. Grid jobban jár, ha felbérel egyet, vagy csoportterápiára küldi a fiait. Ezek mind jó képességű srácok, csak szét vannak zilálva.
Hogy szimpatizálok-e a bandával? Így elsőre marhára nem. Ville az egyetlen, aki képes belőlem némi együttérzést kiváltani. Még Dietert tartom jó fejnek. A többiek meg… kurvára nem érdekelnek. Azt hiszik, csak nekik rossz, azt hiszik az élet csak velük babrált ki.
A fülemben ott visszhangzik Östen hangja: „Bármikor hazajöhetsz.”
Jah. Egyszerű lenne. Ez is egy lehetőség. Ahogy az is, hogy ha már nem bírom cérnával, keresek másik bandát, vagy szólókarrierbe kezdek. Ezzel a vokálos pozícióval szemben voltak kétségeim már indulás előtt is. Nem ez a fő profilom. Vespa fogalmazta meg a legtisztábban: „Te CSAK egy szaros vokálos vagy.” Félek szűk lesz ez a keret. Sokkal többre vagyok hivatott. A velem született adottságaimat itt nem használhatom ki. Azt meg nem fogom megvárni, míg a Vespa félékkel folytatott értelmetlen küzdelmek bedarálnak és szétforgácsolják az erőmet. Szélmalomharcot nem fogok vívni. Ennél sokkal többet érek. Kurvajó zenész és énekes vagyok. Szárnyalnom kell, kibontakozni, nem pedig hányást és lelki szemetet takarítani.
És ha minden igaz, Grid még be akar újítani néhány vokálossal. Na, csak akkor lesz itt nagy buli. A srácok engem sem igazán tűrnek meg maguk közt, csak muszáj benyelniük a pirulát. De megkönnyítem nekik. Ha jönnek még lányok, én biztos dobbantok. Nem vagyok tömegcikk, amit szabványosítani lehet, ennek a nyomorult érzésnek pedig esélyt sem akarok adni.
Nem félek. A gondolat, hogy a lehetőségeim korlátlanok, bőven megnyugtat. Nem rettegek az ismeretlen jövőtől, vannak irányelveim, terveim, vágyaim, álmaim, amik vezetnek. Nem szoktam izgatni magam előre nem látható dolgok miatt. Majd alakulnak, ahogyan kell. Az élet mindig szarik valamit, és nem fogom hagyni, hogy a körülmények áldozata legyek. Erre kínosan ügyelek.
Egyelőre tartom az eredeti elhatározást: maradok, és teszem a dolgom, amíg értelmét látom. Az adódó első kis nehézség meg bekaphatja, nem oldok kereket. Erre majdnem óránként emlékeztetem magam, basszus.
A kavargó gondolatok szélrohama, ahogy felzúg bennem, úgy csendesedik el. Felsóhajtok. Én választottam ezt az utat. Senkit nem hibáztathatok semmiért.
Csak meredek a tükörre.
Ez a lakás olyan… nyomasztó. Egy kietlen lelki nyomornegyed. Illik Ville-hez. Tükrözi a belső világát. Káosz van és sötétség. Minden olyan rideg, akár Ő maga. A francba... Ha nem figyelsz, téged is megfertőz ez az energetikai szenny, és azon kapod magad, hogy fuldokolsz a depresszióban. Ha nem a saját hányásodban. A gondolattól gúnyos vigyorra rándul a szám sarka.
Ha Ville némileg észhez tér, és nekiáll lemosni az arcát, én nem is zavarom. Kisétálok a folyosóra, de nem megyek messze. A hátamat a falnak döntöm a fürdőszoba ajtaja mellett. Nem látom Ville mit csinál odabent, csak hallom a kiszűrődő hangokat.
Néhány percnyi ólomsúlyú csönd telepedik a lakásra, amit aztán én török meg.
- Ville… mi bajod van? – kérdezem nemes egyszerűséggel, mélyen búgó, lágy hangon.
Komolyan érdekel mitől szenved. Sejtheti, hogy nem az emésztési problémáival járó fizikai fájdalmak után érdeklődöm.
Vagy válaszol, vagy odavet egy „Semmi.”-t. Meg aztán, annak a kérdések, hogy „Jól vagy?” sok értelme megint nincs. Úgyis rávágná, hogy jól.
Vállal befordulok az ajtófélfa közé. A tükörre meredek, és ha Ville felnéz, abban találkozik a pillantásunk.
- Mondd meg. – kérem, miközben vizslatom a zenészt, az embert, a férfit, aki már csak árnyéka önmagának.
Várom, hogy mondjon valamit. Valamit, ami közelebb visz ahhoz, hogy megértsem ezt a mélységes világfájdalmat. Mindene megvan. Mégsem boldog. Miért?

Hallgatom, ahogy csobog a víz. Csak utána kérdezek, hogy elzárta. Túl szép lett volna, ha kapok egy használható választ. De talán ez a hallgatás is az volt. Sokat rejt magában, csak olvasni kell a ki nem mondott „sorok” közt.
Mikor befordulok az ajtóba, Ville csurom vizesen áll a tükör előtt. Ennyi erővel akár zuhanyozhatott volna is. Egyszerre nézem a hátát, és a tükörképét az üvegben.
Elmosolyodom, aztán elindulok felé.
- Kivel törődjek? Vespa-val? – döngöm. Költői kérdés.
Ragad a kezem, és a hajam is össze van csunyázva. Odalépek Ville mellé a kagylóhoz. Ketten is elférünk.
Egy rövid pillantást vetek az emberi alakjára, majd a tükörképeinkre vándorol a figyelmem. A csapot közben megnyitom, és lassan sikálni kezdem az ujjaimat.
- Kár lenne érted. – duruzsolom aztán a választ.
Vizes ujjaimmal belefésülök az összeragadt tincsekbe. Addig áztatom őket, míg érzem, hogy megint simák. Végül kicsavarom belőlük a vizet, és hagyom, hadd essenek vissza a vállamra. A hajam majd megszárad.
Elzárom a csapot. Halkan nyikorog, ahogy tekerem.
Itt állunk a tükör előtt. Én magamat látom benne, de vajon kit lát Ville? Nem tudom levenni róla a szemem.
- Miért zenélsz? – kérdezem Ville tükörképétől. Olyan, mintha esélyt kaptunk volna egy találkozóra a saját lelkünkkel. Most színt vallhat annak a részének, ami odaátról figyel.

Azt hittem, Ville elhajt, hogy foglalkozzam a saját dolgommal. De nem.
Egy közös van bennünk. A zene. Nem tudom, mi máson keresztül közelíthetném meg. Mint ember, mint zenész nyitok felé, nem mint nő. Nincsenek ilyen irányú hátsó szándékaim. Ennek nem Ville az oka, és nem is más férfiak, hanem a saját démonaim. Talán csak egy téveszme, amit olyan kitartóan dédelgetek, de védelmet nyújt. Nélküle csak… sebezhető és elpusztítható lennék. Ezt nem akarom. Többet nem.
Némán hallgatom Villet, és a tükrön keresztül fürkészem a szemeit. Mintha el lenne tévedve egy sötét, hideg helyen, mintha elfelejtette volna, miért is van ezen a világon. Elvesztette önmagát, a vezérfényt.
Csöpög a víz a hajamból, úgyhogy csavarok rajta még egyet a kagyló fölött. Ujjaimon az ezüstgyűrűk halkan összekoccannak a mozdulattól. Közben sem veszem le Ville tükörképéről a pillantásom. Nem vagyok pszichiáter, de egy valamit értek.
- Én mindig magamnak zenélek. – döngöm. - Mert boldoggá tesz… Nincs vele más célom. Az, hogy másoknak tetszik, mellékes. Nem akarok senkinek sem megfelelni.
A mosdókagyló mellett ott lóg egy halványzöld pamuttörölköző. Lehúzom a tartóról, és átnyújtom Ville-nek. Talán szüksége van rá.
- Csak hagyom, hadd történjen meg velem a zene... Nem Te választottad Őt, Ville. Ő választott Téged. Senki sem lehet nálad alkalmasabb arra, hogy kifejezze úgy, ahogy meg akar nyilvánulni. Olyasvalamid van, ami senki másnak nincs… A természet sosem hibázik.
Mind egyedi, pótolhatatlan hangok, hangszerek vagyunk a teremtés szimfóniájában. Ezt a jogunkat senki sem vitathatja el tőlünk. Ha másoknak nem tetszene, ahogy játszom, akkor is zenélnék. Nem engedném, hogy megváltoztassanak és kicsinyes elvárásokkal az őrületbe kergessenek.
Nem fognak jobban szeretni, ha meg akarok felelni. Vagy legalábbis nem önmagamért fognak szeretni. Tehetnek egy szívességet.
Ville szemei fagyosan csillognak. Elmerülök a tekintetében, miközben szelíden rámosolygok.
- Mit szerettél benne?... Emlékszel még rá, milyen volt régen? Hogy milyen érzés? – a szám sarka okosdi vigyorra húzódik. - A „jó” nem válasz… Elmesélhetnéd. – döngöm várakozással telve. Komolyan érdekel, hogyan élte meg Ville a múltat, azt, aki akkor volt.

Csak figyelem Villet, és hallgatom. Egyetlen szó hagyja el a száját. Élet.
Talán hiányzik neki, és visszavágyik a régi önmagába, aki még tudta, milyen keresztülengedni magán azt, amit ő Életként emleget.
Az ember általában miért depis? Mert utálja és marcangolja magát, hogy nem elég jó, okos és szép, a többiek nem fogadják el, nem szeretik mert egy szerencsétlen szarkupac, aki folyton kudarcot vall, blablabla. Ó, igen, néha én is belecsúszok ebbe a hibába, mert jólesik az önsajnálat mocsarában dagonyázni. Csakhogy kurvára kimerítő, és ennél fogva nem éri meg. Ismerem a dörgést.
Nem szokásom kioktatni az embereket arról, hogyan kéne élniük, és ha kérnek, sem szívesen osztok tanácsokat. Sokkal jobban hiszek a példamutatásban. Ezért nem is hangoztatom a véleményem; miszerint ideje lenne, hogy Ville megint úgy imádja magát, ahogy a rajongói imádják őt.
Ha valaki kifürkészné a gondolataimat, tuti a képembe röhögne. Most miért? Ez nem önzés. Vagyis de. Egészséges önzés. És különben is ezek a buggyant amcsik készítették azt a béna L’oreal reklámot, aminek a szlogenje; „Mert megérdemled!” Meg hát! Többször is, az ég szerelmére! Úgyhogy csak ne pofázzon senki.
Tudom, onnan, ahol Ville most tart, nem ugorhat ekkorát. Egy mély gödör fenekén csücsül. Én szívesen megteszem érte, amit tudok, de a munka oroszlánrésze rá vár, neki kell kimászni. Ha nem adta még föl teljesen, ha nem mondott le önmagáról végleg. Ha akar még… élni. Az sem biztos, hogy kér a haverságomból. Nem megváltoztatni akarom, csak egy választható utat mutatok. Ő majd eldönti mihez kezd.
Figyelem, ahogy megtöröli az arcát, majd elveszem tőle a törülközőt. Csak nézem. Végzetesen komolyan meredek a szemébe, mintha a lelkéig akarnék bújni. Szerintem, annak, aki úgy zenél, ahogy Ő, aki úgy énekel, ahogy Ő, valami csodálatos lelke lehet. Szóval igen. Kár lenne érte. De Ville még nem jött rá, vagy egyszerűen elfelejtette. Nekem meg nem hisz.
Erre ellép mellőlem és kimegy a fürdőszobából. A törülközőt szépen a helyére hajtogatom, aztán ráérősen követem Villet. Megeredt a nyelve, és érdeklődve hallgatom a szavait, amit a folyosó falai közt hangzanak el. Néhány lépéssel le vagyok maradva mögötte. Szándékosan. Nem akarok a nyakában lihegni. Így is hallom amit mond.
Beigazolódik a gyanúm. Nem szakítom félbe, nem válaszolok a költőinek ható kérdésekre. Pontosan tudom miről beszél. A szüleim halála után sokáig küzdöttem ezzel az átkozott érzéssel. Aztán a zenében találtam rá magamra. A zene mentett meg. A zene adott értelmet mindennek.
Ville sóhaja bekúszik a fülembe. Nehéz sóhaj, amiből kiviláglik Ville messze jár, valahol a múltban.
Senki nem rágja a fülét, hogy rossz zenész, vagy rossz ember. Ő saját magát bünteti mérgező gondolatokkal. Saját magát ítéli el, és saját magával kegyetlenkedik. Nem kifelé fordítja az erejét, hanem saját maga ellen. Az ember akkor kezd rombolni, amikor teljesen elveszettnek érzi magát. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet Ville baja. Ilyesmi is. Amellett, hogy nem találja a helyét a világban.
- A régi Ville még mindig ott van. Tegnap a stúdióban is bebizonyítottad, hogy még ég benned a tűz. – döngöm, aztán egy újabb mosoly szalad át az arcomon. Fantasztikus zenész. Ebbe nyugodtan kapaszkodhatna.
- Mikor ide jöttem, be voltam tojva. Izgultam. Nem a többiek miatt. Miattad. Mert számítasz, Ville. És nem csak nekem. Nélküled ez a banda nem létezne, nem tartana sehol. Te vagy a lelke az egész gépezetnek. Pótolhatatlan vagy. – döngöm mosolyogva. Őszintén gondolom a szavaimat.
Elhallgatok néhány másodpercre.
Kicsi kanyart vesz a téma, de aztán folytatom a duruzsolást.
- A tészta… felszívja az alkoholt.
Azt már nem teszem hozzá, hogy jót tenne Ville-nek, ha olyan dolgok is előfordulnának néha a gyomrában, amit valóban emberi fogyasztásra szabadalmaztak.
Én egyébként rohadt kajás vagyok, és ez a kis hányásos közjáték sem vette el az étvágyam. Nem ilyen finnyás fából faragtak. A gyomrom háborogva korog. Egész álló nap kínaira fentem a fogam. Nem vagyok hajlandó lemondani róla.
- Dieter lefújta az ebédet, és ha már te sem akartál jönni… gondoltam idehozom. Közben beszélgethetnénk… ha szeretnél.
Kíváncsian várom Ville mit szól az ebédmeghívásra, nyílt tekintettel fürkészem a hátát. Remélem elfogadja. Két adag kínait hoztam. Az egyik mindenképp az övé. Nem bánom, ha nem burkolja be mindet, vagy csak épp beletúr pár falást, az is valami. Később is jó lesz. Eláll a hűtőben, és nem tart semeddig megmikrózni.

Minden ízemben megfeszülök és kővé dermedek, ahogy Ville megfordul és beletúr a hajamba. Erre nem számítottam. Ezek a hirtelen váltások és villámszerű megnyilvánulások tőle a frászt hozzák rám, de nem mutatom a jelét.
Nem szoktam meg, hogy férfiak csak így hozzám érjenek, simogassák a hajamat, vagy bármely porcikámat. Nem engedem. Nem viselem jól. Megrémít.
Egyenesen Ville szemeibe meredek. Azokba a kegyetlenül földöntúli lélektükrökbe. A szívem zaklatottan kezd kalapálni, ahogy ilyen közelről találkozik a pillantásunk. Fogalma sincs mennyire érzékeny pontba trafált bele akaratán kívül.
És a mellé fűzött szavai… Ott csengenek a fülemben.
Hálásan, megkönnyebbülten engedek szabadjára egy hangtalan sóhajt, miután elvonja a kezét és elfordul.
Jesszusom…
Amikor Ville a háló padlóján fekve simított bele a hajamba, teljesen ki volt ütve. Abban az állapotban még Vespa haját is cirógatta volna. De ez most más.
- A konyhában van. – mondom, miután megtalálom a hangom. - Gyere...
Ezzel behúzok az ebédlőbe, talán gyorsabban szedem a lábaim, mint normális. Alig várom, hogy kezdhessek magammal valamit. Ezután az ominózus pillanat után valahogy főleg igénylem a feszültség-levezető cselekvést.
A műanyag tálak még jó melegek, a kínai nem hűlt ki. Előveszek két tányért. Ha már ebéd, adjuk meg a módját. A konyhaszekrény fiókjaiból pedig előkerül két villa.
Mire Ville leül az asztalhoz, mindent a keze ügyében talál. A salátát, a csirkehúsos sülttésztát, a doboz sört, a villát, a tányért és a szalvétáról sem feledkezem meg.
Leülök az ablaknak háttal, ugyanoda, ahova reggel is.
- Jobban érzed magad? – tudakolom, miközben a saját adagomat öntöm a fehér tányérra.

Kezdem megszokni, hogy nem kapok választ. Vagy legalábbis nem olyan formában, ahogy azt várná az ember.
Azt hiszem, Ville jobban érzi magát, mégha nem is ragozza.
Viszonzom a mosolyát a tányérok fölött. A szám fél sarka feljebb húzódik ahogy megnyugtat.
- Talán meglep, de még azon sem akadnék ki. – döngöm mélyen a szemébe nézve. Tényleg nem. Ahogy sok egyéb máson sem. Mellesleg azonnal orvosolnám a problémát. Addig mennék a városban, míg nem jutnék kínaihoz. Rohadtul rákívántam. Eltökéltem; ma minden áron azt kajálok. Ilyen egyszerű.
A hányásnál különben is, vannak sokkal kellemetlenebb dolgok. Mint a váratlan fizikai kontaktusok. Ezek inkább megráznak. De a reggeli meztelenkedő mutatvány viszi eddig a pálmát.
Hallgatom Villet. Valahol meglep, amit mond.
- És mégis képes voltál nemet mondani, amikor hívtalak... – a hangomban tettetett rosszallás cseng, miközben lassú mozdulatokkal csóválom meg a fejem. Állom Ville tekintetét, nem veszem le róla a szemem. Végül kibukik belőlem egy kurta nevetés.
Nyilván egyedül nem buli beülni sehova. Társasággal szórakoztatóbb, ezt elismerem.
- Nem szoktatok a srácokkal eljárni kajálni? – kérdezem. A villa már az ujjaim között fekszik.
Ami eddig lejött a bandáról, az annyi, hogy zenében együtt nagyok. De azon túl…
Ville még nem nyúl az ételhez, én pedig alig várom, hogy rávethessem magam. Feltekerem a tésztát a villára és mellé rászúrok egy darab csirkehúst.
- Jó étvágyat! – mondom, és ezzel beküldöm az első falatot. - Mmm… Ez valami pokolian jó... Vétek lenne kihagyni.

Egy halvány mosolyféleség rándul fel az arcomra, ahogy Ville a gyerekkort említi. Gyerekkor… Ez a szó emlékeket hoz felszínre. A múlt rémeivel együtt.
- Ha gondolod, máskor is ebédelhetünk együtt. – mondom szelíden rámosolyogva Ville-re.
Nem bámulom, de látom, hogy megküzd az étellel. Nekem ilyen problémám nincs. Az éhség nagy úr. Kiélvezem alaposan az összes falat ízét. Nem sietek. Ráérősen fogyasztom az ebédem.
A kis tyúkokra halk, rövid nevetést hallatok. A tízévnyi börtönre viszont megáll a villa a kezemben, és csak nézek Ville-re, mintha bele szeretnék látni. Mélyebben. Meg lehet szokni az ilyesmit, de valóban élvezi? Kétlem. Ez egy magányos, élettelen hely. Ideje egy kicsit kimozdulni ebből a börtönből.
- Mit gondolsz, elég jól leszel ebéd utánra ahhoz, hogy ne hányj nyakon? – duruzsolom sejtelmesen somolyogva Ville szemébe. - Van még kedved motorozni?... A bukó alatt senki nem fog megismerni.
Mint barát hívom, nem mint nő. És nem hiszem, hogy visszaélne a helyzettel, míg belém kapaszkodva kell ülnie mögöttem.
A „jeges lány” megnevezés néma nevetést csal az ajkaimra. Mi tagadás, nekem meg ez tetszik. Így még senki nem hívott.
- Ennek örülök. Legalább te látsz pozitívumot abban, hogy közétek kerültem.
Na, igen. Remélem idővel a többiek is megenyhülnek. Jó lenne. Valamiért úgy érzem, Vespa a legkeményebb dió a bandában, és ő még okoz nekem bőven kellemetlen pillanatokat.

/ Köszönöm a játékot!     /