Egy halvány mosolyféleség rándul fel az arcomra, ahogy Ville a gyerekkort említi. Gyerekkor… Ez a szó emlékeket hoz felszínre. A múlt rémeivel együtt.
- Ha gondolod, máskor is ebédelhetünk együtt. – mondom szelíden rámosolyogva Ville-re.
Nem bámulom, de látom, hogy megküzd az étellel. Nekem ilyen problémám nincs. Az éhség nagy úr. Kiélvezem alaposan az összes falat ízét. Nem sietek. Ráérősen fogyasztom az ebédem.
A kis tyúkokra halk, rövid nevetést hallatok. A tízévnyi börtönre viszont megáll a villa a kezemben, és csak nézek Ville-re, mintha bele szeretnék látni. Mélyebben. Meg lehet szokni az ilyesmit, de valóban élvezi? Kétlem. Ez egy magányos, élettelen hely. Ideje egy kicsit kimozdulni ebből a börtönből.
- Mit gondolsz, elég jól leszel ebéd utánra ahhoz, hogy ne hányj nyakon? – duruzsolom sejtelmesen somolyogva Ville szemébe. - Van még kedved motorozni?... A bukó alatt senki nem fog megismerni.
Mint barát hívom, nem mint nő. És nem hiszem, hogy visszaélne a helyzettel, míg belém kapaszkodva kell ülnie mögöttem.
A „jeges lány” megnevezés néma nevetést csal az ajkaimra. Mi tagadás, nekem meg ez tetszik. Így még senki nem hívott.
- Ennek örülök. Legalább te látsz pozitívumot abban, hogy közétek kerültem.
Na, igen. Remélem idővel a többiek is megenyhülnek. Jó lenne. Valamiért úgy érzem, Vespa a legkeményebb dió a bandában, és ő még okoz nekem bőven kellemetlen pillanatokat.

/ Köszönöm a játékot!     /