- Ne robbanj le, könyörgöm ne, bírd ki hazáig! – A volán mögött azért rimánkodtam, hogy legalább a házamig ne álljon le az a roncs, amit még autónak neveztem. Persze, imádtam a kis bogárhátúmat, bármilyen ütött-kopott is volt, a szívemhez nőtt. Még az egyetemi éveim alatt vásároltam meg, s azóta nem akartam megválni kedvenc kis tragacsomtól.
Pechemre azonban – mert miért is legyen egyszer szerencsém az életben – leállt az autóm, pontosan Mr. Harper háza előtt. Nem bírt volna ki még néhány métert, muszáj volt az öreg, morcos pasas háza előtt lassítania. Talán csak az volt a szerencsém, hogy az utca egy picit lejt, így nem húztam be a kéziféket, hanem kipattanva, magassarkúimban gyorsan szedtem a lábam a kocsi hátsó feléhez, amit teljes erőből kezdtem el tolni. Az autó végre gurulni kezdett, s talán túlságosan is begyorsult ahhoz, hogy még időben visszaérjek a kormányhoz, hogy irányítsam, s megfékezzem a kellő helyen.
- Ne-ne, most meg miért mész tovább? Ne gurulj arra, állj meg! - Hiába kiabáltam a roncsnak, s hiába szedtem lábaimat a járgányom után. A kicsi kocsi sikeresen felgurult a padkára, majd onnan telibe találta Mrs. Molyneux kerti törpéjét, s gyönyörű sövényét.
- Íííí – Fejemhez kaptam, s még a szemeimet is lehunytam egy pillanatra, ahogy láttam, hogyan gyalulja maga alá járművem a törpét.
Kész káosz. Ennyit hagytam magam után, akármerre jártam, s ez már kezdett irtó cikivé válni. Legutóbb a virágládáját törtem össze, most pedig a törpéjét. Még szerencse, hogy egy igazán kedves asszonnyal volt dolgom, aki nem harapta le a fejemet sosem. Mr. Harper, a túlsó szomszéd már bizonyára leordította volna a fejemet is a helyéről.
- Na jó, ezt el kell mondanom neki. – Sóhajtva hagyták el ajkaimat a szavak, mikor a bokrokból előrobbant Bogyó, a kutyám. Ahogy észrevett, máris tarolva szaladt felém, s felugrott örömében a lábaimra.
- Sziamia édesem, hát hogy vagy? Jót játszottál? Nem törtél borsot Mr. Harper orra alá? – Mosolyogva hajoltam le a kutyámhoz,hogy megborzoljam szőrzetét. Édes egy kutya volt, basset griffon fajta, s még véletlenül se cseréltem volna el semmiért.
- Na-na, ne ugrálj ilyen nagyokat, fellöksz. – Nevetve figyeltem örömét, ahogy körbeforgott előttem, majd felkapta a gumilabdáját, s azzal trappolt elém. Tudtam, mit szeretne, így nem is várattam tovább, pofájából kivettem a gumilabdát, majd jó messzire elhajítottam, hadd szaladhasson utána.
Míg Bogyó rohant, tenyereimet leporoltam, majd erőt vettem magamon, s átsétáltam a szomszédba.
- Mrs. Molyneux! – Bekiabáltam, hátha az udvaron van a hölgy, de mivel nem láttam, felsétáltam a verandára, majd a bejárati ajtó előtt álltam meg, hogy kopoghassak.
- Itthon van, Mrs. Molyneux? – Újra kopogtattam az ajtón, elég határozottan és hangosan ahhoz,hogy meghallják, vendég érkezett.
**
Mrs. Molyneux a konyhából sietett ki, hallva fia őrjöngését, s először a nappaliban állt meg, hogy kötényébe törölje vizes kezeit.
- Nyugodj már meg kicsikém, itt vagyok! Ne mondj nekem ilyeneket, szeretnék sok-sok unokát. Te csak ülj le kisfiam, és pihenj. – Mire ezt kimondta, újra kopogtatást hallott.
- Ó, ez biztosan a szomszéd kislány lesz. Már úgyis be akartalak neki mutatni. – Azzal a drága mama már sietett is, hogy ajtót nyisson.
**
- Mrs.Moly.. Áh, szóval itthon van. Már attól tartottam, hogy nem találom itthon. – Kedvesen mosolyogtam rá a nőre, miközben Bogyó is megérkezett mellém, s nyelvét lógatva pislogott fel az asszonyságra.
- Jaj elnézést, Bogyó, menj hátrébb, nem illik! – Morcosan szóltam rá a kutyámra, majd visszafordultam a hölgy felé.
- Elnézést a zavarásért, és még nagyobb elnézést szeretnék kérni, de az autóm kicsit tovább gurult és telibe találta a kerti törpéjét, meg a sövényt. Picit átlóg az udvarukra, de kérem ne haragudjon érte. Amint időm engedi, hívok egy vontatót, hogy segítsenek arrébb húzni. A kerti törpét pedig kifizetem, vagy kap helyette egy ugyanolyat. Kérem, ugye nem haragszik? – Reménykedtem abban, hogy nem fog velem üvöltözni a nő, s nem alakul ki köztünk rossz szomszédság.
Mrs. Molyneux először értetlenül nézett rám, majd kipillantott az udvarra, végül elmosolyodva legyintett.
- Ugyan, nem baj. A fiam amúgy is ki nem állhatja a törpéket..de ha már itt van Kedvesem, tudja, meséltem Önnek az én fiacskámról a múltkor. És most épp nálam van. Nem tenné meg, hogy váltana vele néhány szót? A vizsgálatokról, a lehetőségekről. Tudja a szeme, nem lát. Balesete volt. – Hirtelen aggodalmas vonások jelentek meg a nő arcán, s az én mosolyom is eltűnt. Annak örültem, hogy a törpe miatt nem haragszik, az viszont elszomorított, hogy rossz kedvűnek láttam.
Eszembe jutott a beszélgetésünk is, mikor néhány héttel korábban elpanaszolta, hogy mi történt a fiával. Őszintén együtt éreztem vele, így mikor megkért, hogy segítsek, eszem ágában sem volt az,hogy nemet mondjak.
- Persze, szívesen beszélek vele, itt van?- Mosolyogva pillantottam a nőre, aki máris szélesebbre tárta az ajtót, s beljebb engedett a lakásába.
- Bogyó, te kint maradsz! – Morogtam a kutyámra, s igyekeztem kitolni őt a lakásból, bár nagy kedve lett volna berontani az idegen birodalomba.
- Drágaságom, a szomszédból átjött egy doktornő, beszélne veled néhány szót. – Mire Mrs. Molyneux bejelentett, már be is sétáltam a nappaliba, s kedves mosollyal pillantottam körbe a helyiségben.
Aztán meg is láttam a férfit, aki rémes állapotban volt. Ahogy pillantásomat végig vezettem rajta, elsőre az látszott, hogy rémesen elhanyagolt férfiről van szó, aki talán már napok óta ugyanazt a ruhát viseli. Arcát dús szőrzet borította, tekintete egy pontra meredt, s érződött rajta zavara , dühe, fájdalma.
Furcsa, de mindezt éreztem, átlengte a szobát, ahogy beljebb léptem. A mosolyom is eltűnt, mert lehangoló volt látni így valakit. Persze, orvosként megszokhattam volna már, de ez mégis annyira más volt. A szomszédomnak, annak a kedves asszonynak a fia milyen szörnyűségeken mehet át. A dolgom jelen helyzetben azonban nem az volt, hogy együtt sopánkodjak kettejükkel. Mrs. Molyneux arra kért, hogy segítsek, s beszélgessek el a fiával. Én pedig úgy éreztem, hogy talán segíthetek rajta.
- Helló, Dr.Peyton Addison vagyok a szomszédból, de hívjon csak Peytonnak, hisz szomszédok vagyunk. – Barátságos hangon szólaltam meg, miközben kezemet a férfi felé nyújtottam. Aztán azonnal beugrott, hogy az mit sem lát, így zavartan visszahúztam kezemet.
- Mr. Molyneux, az édesanyja megkért, hogy segítsek. Talán tudnánk megoldást találni, a 21. században már nagyon jó orvosi beavatkozások vannak. Elmondaná, hogy mi történt? – Kedves akartam lenni, tényleg. Miközben a férfihez beszéltem, alaposabban szemügyre vettem az arcvonásait, s valamiért nagyon ismerős volt..